Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-10-31-11-01 / 257. szám
8 HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. október 31—november 1., szombat—vasárnap Sólyomszem — filmen Nézd a felhőket... Ültek a pádon. Mellettük érett gesztenyék hulltak koppanva az Érsekkert sétányainak aprókavicsos szalagjára, a nap pörkölte, színét vesztett pázsitra. Eleinte csupa érdektelen dologról beszélgettek. De most nem is a szavak jelentése volt itt a fontos. Hanem a hang. Egymás hangjára voltak kíváncsiak, s azt akarták hallani szüntelen. — Mesélj valamit... — kérte a lány. A fiü közelebb húzódott, széles tenyerébe fektette a lány kicsi kezét. — Miről meséljek...? — Mindegy... — Tudod, mikor nem vagy mellettem, annyi mindent gondolok rólad. Olyan sokszor eszembe jutsz. — Nna, nézd csak. Eszébe jutok, ha egyedül van...! — Ne csúfolódj, mert nem is tudom, mit csinálok itt veled! — Mit? Nna, mit?? — s tettetett csodálkozásra kerekedett a lány szeme. — Hogy mit? Hát megcsókollak... — Minden nőt így büntetsz?! — Buta. Csak az ilye t... — Elhallgatott, majd kis idő múltán sértődötten hozzátette: — Nekem nincs kit „büntetni” rajtad kívül, tudod... A lány enyhültebben nézett rá. A fiú mintha bátorítást olvasott volna ki a szemekből, hirtelen átölelte a lányt, és csókolni akarta. A lány kiszabadította magát az ölelésből, és felszökkent a pádról. — Gyerünk gyorsan! Nézd a felhőket, eső készül... A fiú abba az irányba tekintett, amerre a lány mutatott. Ő is felállt a pádról, sietve indultak, de alig tettek néhány lépést egymás mellett, mikor fej ük fölött az égen szaggatott, tüzes rés nyílott, s utána nyomban mennydörgés morajlott. Jéghideg esőcseppek zúdultak a nyakukba. Futásnak eredtek, hogy valami száraz helyre jussanak. Futottak, már amennyire ezt a lány szűk szoknyája engedte — de a lépésekért is kár volt, hiszen pillanatokon belül bőrig áztak. Villámlás fénye festette fehérre az eget. A főiskola kapuboltozatának csarnokában a lány zsebkendőjével letörölgette nedves arcát, hajából is kicsavarta a vizet, s borzongva összerázkódott. — Nem futnánk még egy kicsit ebben az esőben, hogy felmelegedjünk? i- Úgy látom, neked tetszett ez a fürdőzés — mondta a fiú, és elragadtatva nézte a lány nevetős arcát. Csak most vette észre, hogy mikor nevet, kétoldalt apró gödröcskék mélyülnek rajta. — Jaj, nehogy megfázz... édes. — Te talán vasból vagy? — Edzettebb vagyok. — Nna, azért én sem vagyok penye, gyönge virágszál. A járda szélén vastagon ömlött a víz a kanálisba, a vízen kövér buborékok úsztak. A buborékok hosszú esőt jeleztek, s nem akarták kivárni a végét, itt a huzatos kapu alatt. A lány messze, kint a város szélén lakott, haza kellett volna már érnie. Biztosan váiják. A fiú kiszaladt az épület sarkára. Taxit látott bekanyarodni az utcába, s futott elébe. Otthonosan melegnek érezték a Renault száraz, puha ülését. Őrizte még magában a délutáni melegséget, s pár percre feledtette velük, hogy bőrig áztak. Egymás után villantak fel fejük fölött a fénycsövek, s pillanatokon belül narancsszínű fény hullt a kimosdatott utcák sötét aszfaltjára. A fiú lassan a lány nedves hajához érintette arcát, s gyöngéden átölelte. A vezetőülés fölött a tükörben a lány tekintete találkozott a sofőrével, de nem húzódott el a fiútól, nem vette le válláról a karját. — A következő ház sarkánál álljon meg, kérem — szólt előre a taxisnak a lány, és elsimította vizes ruhájának gyűrődéseit. Megérkeztek. A fiú úgy érezte, hogy nagyon is gyorsan, meglepő gyorsan értek ide. A következő sarok már elszakítja tőle a lányt. A lány könnyedén kiszökkent az autóból. A fiú intett a sofőrnek: Kérem, várjon meg — s a lány után sietett. Elbúcsúztak. S már robogott is visszafelé a kocsi. A fiú a lányra gondolt. Most kezdődött szerelmük. Ugyan, milyenné alakul majd? Valaki azt mondta nemrég: az emberi élet túl hosszú egy szerelemhez. Nem igaz, nagy szerelemhez rövid... Pataky Dezső James Fenimore Cooper (1789-1851) unalmas írónak számított, mégis ő formálta sok tekintetben a korai Amerikáról alkotott képet. Főképpen Az utolsó mohikán című regénye késztette álmodozásra, és fakasztotta könnyekre Európa fiatal olvasóit. A regényből, amely az amerikaiak szemében nemzeti legendának számít, Michael Mann rendező most olyan filmet készített, amely már az első héten élre került a sikerlistán, és csupán a hét végén 11 millió dollárt hozott a konyhára. Sólyomszem, a főhős, a filmben érdekesebb szerepet kapott, mint a könyvben. Dániel Day- Lewis alakítja. Sólyomszem szerelemre gyullad Cora iránt, akinek szerepét a rendező felértékelte. Corát a szép Madeleine Stowe játssza, és a filmbe iktatott szerelmi történet semmit sem árt a cselekménynek — írják az amerikai filmkritikusok. Fenimore Cooper a könyvben nem törekedett másra, csak arra, hogy hőseinek nemes bátorságát a legaprólékosabban ábrázolja. Mark Twain, aki Cooper kortársa volt, meg is bírálta ezért híres tanulmányában, amelynek címe: Fenimore Cooper irodalmi bűnei. Ez azonban nem ártott Az utolsó mohikánnak. Sólyomszem fogadott apját, Chingachgookot, indián színész, Russel Means személyesíti meg. A filmben rajta kívül is sok indián színész játszik, köztük az irokéz Wes Studi, a félelmetes húron harcos, Magua szerepében. Az ő jelleme sem olyan azonban, mint az indiánoké a korábbi hollywoodi filmekben, amelyekben a rézbőrűeket vérszomjas vadaknak állították be. Magua csak azért skalpol meg néhány fehér embert, mert egy angol tábornok kiirtotta a családját. Ébredéssel kezdődik minden. A reggel napfényes testével megáll az ágyunk fölött, halk susogás, álomköpenyes valóságzörej, kutyaugatás valahol nagyon távol, az ébrenlét küszöbén túl, erősödő fények, vibráló észlelések, a tárgyak valódi érintése, a levegővételek ténye, a reggeli lassú ébredés. Egy egész nappal, egy egész éjjel áll előttünk ébredésünk után, egy újabb egyedi nap, egy újabb lehetőség a varázslatra, a csodákra, az életre. Ébredésünk meghatározza napunk ízét, viszonyaink aznapi kezdő értékét, az ébredés fontos. A ráébredés szörnyű. Biztosnak hitt fedezékek omlanak le egyetlen szótól, egyetlen tettől vagy egy hosz- szan tartó folyamat hirtelen betetőzésétől, és ráébredünk a hibákra, a nemtörődésünkre, a figyelmetlenségeinkre, a szeretetgyilkosságaÉbredés inkra. Az elemi erejű szemfelnyitódás úgy hat ránk, mint valamiféle ajzószer, ide-oda kapkodunk, menteni próbáljuk a menthetőt, rettegünk a végleges összeomlástól, kétségbeesetten kutatjuk rejtett tartalékainkat, amelyekkel be lehet tömni életünk süllyedő hajóján a keletkezett félelememléket, amelyekkel újrakezdhetjük elrontott életbemutatónkat, kapcsolatainkat, tetteinket, amelyekkel új sebességeket, emberi, szép gondolatokat fedezhetünk fel magunkban. A ráébredés mindig példaerejű, a ráébredéshez életfordulók és változások köthetők, a ráébredés fontos. A felébredés időszerű. Elferdített valóságok, nagy mutatványok, pitiáner csalók, zsákbamacskát áruló elegáns, frissen borotvált urak, rongyrázás, porhintés, utak a semmibe, kérdőjel alakú stabilitás, végtelen terheket ránk zúdító, szemellenzős hivatalok, szúnyoghad-adók, suszterok, akik arabul próbálnak tanítani, züllesz- tés, homályos arcok, ablakok és érdekek, öröm táncot lejtő kiáltásból kibotorkáló kiábrándulás, eredménytelen érvek, szegénység, a társadalom szakadékai teszik időszerűvé a nagy felébredést, a kinyújtózást, a feltomyo- sult kérdéshegyek mellnek szegezését, mert ébredni kell lassan, és aztán „Get up!”, mert más ér be először a fürdőszobába, és akkor biztosan lekéssék a buszt, elfüstöl majd előlünk, mint tette már annyiszor annyi év alatt, és akkor nem jutunk tovább, maradunk, amik voltunk, és lassan felőrlődünk az élet kíméletlen malomkövei között... (sf) A hónapokig tartó szárazság meglátszik a temető fáin, amelyek most vetkőznek, sokszínű, tarka ruháikat maguk alá terítik, levélesőt hullatnak a csontszáraz földre. A pókhálókon fennakadt piros, sárga, barna levelek is átadják magukat az enyészetnek. Az ősztől, a nagy halottól búcsúzik a közeli erdő... Nincs ebben semmi rendkívüli, így történik ez évmilliók óta, csupán mi emberek csodálkozunk, noha esztendőről esztendőre átéljük az évszakok változásait. Legtöbbünknek megvan a kedvenc évszakunk, ki a tavaszt, ki az őszt kedveli. A természet színpompás átalakulását, csendes, lassú megpihené- sét. A búcsúzkodás, az elmúlás egyben születés is, hiszen a földbe hulló makkból fa lesz, a sok fából erdő, a kivágott fák rönkjeiből bútor, deszka, koporsó... Egyszerű, ősi körforgás ez, a világ nagy igazsága, amelyben mi emberek is csupán tehetetlen figurák vagyunk, amely velünk vagy nélkülünk egyaránt létezik. — A világ urai vagyunk! — olvasni, hallani a fennhéjázó törpék kiabálását, azokét, akik a legkisebb természeti katasztrófától kétségbeesnek, és tehetetlenül állnak az influenza vírusaival szemben... Sírt ásnak a hársfák alatt, szikrázik a csákány hegye a kőben, a temető békés nyugalomban hallgatja a munkában verej- tékezők beszédét. — Vasék kell ide, megstanga! Ezt a hatalmas követ ki nem szedi innen a csákány... Álldogálok a hulló lombok alatt, és arra gondolok, hogy ennek a kis bükki falunak a sorsa a földhöz hasonló; minden karéj kenyér egy-egy erőlködés, makacs elszántság. A megélhetést az erdő adja, mega kő, amelyből a meszet égetik. Megállók a sír fölött, kezet fogok az apával és a legény fiával is, aki kötözésig áll a sírban, ezt a munkát ugyanis egyszerre csupán egy ember végezheti, amíg a fiú izzad, csákányok lapátol, addig az apja pihen a hunyorgó őszi napsütésben. — Ki halt meg? — Antal Gusztit agyonütötte a fa! Hallgatok, egyikünk sem mond kommentárt, úgy teszünk, mintha magunkat vádolnánk a fiatal ember szörnyű tragédiája miatt. A legény felegyenesedik a sírban, és odakiált az apjának. — Húzzon ki, édesapám! Inge ujjával megtörli verejtékező homlokát, majd dacos baritonnal az apjára dörren. — Maga következik! Az őszi hunyorgásban a hár- sak is vetkőznek, a gyertyánok már szétszórták levélbankóikat, és fizettek az anyaföldnek, mint az adósok, amikor megszorítja őket a végrehajtó. A hegyek felől hűvös szél kerekedik, benéz a fák, a bokrok közé, szétcincálja a gallyak között meghúzódó madárfészkeket, amelyekben a nyáron fiókák keltek. — Merre járhattok most, sárgarigók? Alig veszem észre, hogy az orgonasövény takarásából egy feketekendős asszony és egy nagyobbacska fiú lép elő. Úgy állnak a sír fölött, mintha ide rendelte volna őket valaki, bólintásomra néma biccentés a válasz, és gördülő könnyek a megsápadt női arcon. Állnak egy ideig, aztán az asszony a kosarából üveget szed elő, nagy gonddal a hársfa tövéhez állítja. — Nektek hoztam, János! Igyatok, mert kőszikla itt a temető. A fiú körüljárja az apja készülő sírját, fél szemmel a fák tetejét sandítja, hogy a gallyak között nem tanyázik-e mókus, észreveszi a gerlefészket, amelyből a nyáron kiszedték a fiókákat, és most ott turbékolnak a mogyoróvessző kalitkában az ámbitu- son. — Köszönjük! — mondja a sírásó, és azon nyomban meghúzza az üveget, majd benyújtja a fiának a sírba. A közeledő estével erősebb szél támad, megrázza a fákat, ömlik a levéleső, beborítja a csupasz földet tarka színeivel, megcsillan a nap a leveleken. Mire körülnézek, már nincs ott az asszony, a gyerek sem, csupán a sírásók szikráztatják a csákányaikat a gránitkemény sziklán. — Megdolgozunk a síroddal, Guszti!— szól bele a sírásó a sírba, és szájához emeli a borosüveget. — Áss még egy rundót, aztán fájront! Ezt várta a legény, és már ugrik is ki a gödörből, segítség nélkül, miközben árgus szemmel lesi, hogy hagyott-e az apja a literes üvegben akár egy korty bort is. Jó éjszakát köszönve állok odébb, nézegetem, betűzge- tem a fejfákat... E stefelére benépesedik a temető! Pufók krizantémok, szép őszi virágok a kosarakban, az asszonyok kezében, rendezgetés, takarítás a sírok körül, hogy gyertyaégetésre minden készen legyen. Megállók az egyik sírnál. A virágoktól oly fehér, mintha már eltakarta volna a karácsony hava. — Csak meg ne fagyjanak...! — néz rám az asszony, mosolyog is. Úgy teszünk mindketten, mintha ismernénk egymást, de csupán homályos képek röppennek föl emlékezeteink tarka vásznán. — Majd csak megsegít az Isten! Bólintásom igenlés és elkö- szönés egyben. Távolodó lépteim közben érzem, hogy a figyelő, a tudatában elhelyezni nem képes asszonyt nem hagyja nyugton a kíváncsiság. Kapja a kupát, kiönti belőle a vizet, aztán felém indul. — Mégiscsak rád ismerek! — pottyan ki a szeméből a könny, aztán csendesen odébbáll... November Farkas András: Tűnődések i. A mozgás aprólékai, Egymás közti részek vagyunk, Véres önzés a műfajunk, S ritkán merjük bevallani. Mi lenne mégis az, ami Megtörténhetne általunk, Mieló'tt testben meghalunk S elégtételt tud nyújtani? De hát mi itt a fő dolog? E népség a törvényeket Megszegi, az írás megett Elbújik, olykor támolyog, Hiszi, hogy az önismeret Felmenti? Mért van? Kit szeret? II. Hajnalban újabb helyzet áll elő, A tegnap szertehulló állapot, Mindenkit meglepett és megkapott, De az új izgalom fölébe nő, Kívül-belül remény, kemény erő Pattant fel zárat, ajtót, ablakot, Én is mindent újként csodálhatok, El is várom, hogy így leszek nyerő, Elmélkedem: Miért, hogyan lehet, Hogy az éj frissít testet, szellemet, S ezer titok van mindenünk mögött? Angyalt idézzek, vagy az ördögöt Kellene látnom, vagy mi egyebet? Hitet, tudást? A tegnap fenyeget? III. Az utcában, ahol lakom, A gépek elrobognak Szolgálva vad okoknak — Dübörgésüket hallgatom. Az emeleti ablakon Karcsú ujjak kopognak — Szerelmes átkozottak? A sorsukat találgatom. Éjjel bús arcok álmatag Képpel szobám telítenék, S mint felszínt a tengerfenék, Suttognak balga szavakat, És az elszürkülő szemek Pengeéllel ijesztenek. Cseh Károly: Aranyszarvas „A Csodaszarvas — maga a Nap.” (Baktay E.) Űztük egyre, s láttuk, mily könnyedén suhan át vasfüggöny és fal fölött — aztán aranyló lénye ködbe vész, míg ragyog a Hesperidák kertje; nyitva már — de a barbár kiutált; helyette csak Róma bordélyából röhög ránk egy szőke prostituált. Saufert Attila: Töredék Töredék Csak töredék ez Őszi agykaparás Lassú madárvonulás Ék alakú gondolatok Kukoricafoszlány Az ég alján Semmi más Vénség Sovány vagyok Két kezem felkötve Rongyos állam már Nem szorít hegedűt Álmaim remegnek És nincs valóság Csak az idő repül Álmok A lassan körbeforgó Tintatartó álma Már valóra vált Gondolatai tiszták Elkendőzik szemüket Az álmok pedig Sovány ventillátorokként pörögnek Feketén zölden minden házban
