Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-03 / 259. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. november 3., kedd Látószög Harang helyett — harag...? Nem tudom, hogy mennyire reális, hiteles hazánkban a politikusokkal kapcsolatos közvéleménykutatás, de amióta csak figyelem közzétett tapasztalatait — emlékezetem szerint — Göncz. Árpád, államfőnk mindig igen előkelő helyet foglalt el a népszerűségi listán. A Medián legutóbbi jelentése alapján is negyedik a sorban. Orbán Viktor, Fodor Gábor, Palotás János után közvetlenül következik. Alighanem ez lehet az oka annak, amiért riválisai és ellenfelei előszeretettel támadják. Túlságosan elmélyed a napi politikában — vetik a szemére — s példaként egymás után citálják állásfoglalásait, megnyilatkozásait a taxis-blokádban, a média-háborűban, meg egyebekben. Talán csak azt látszanak már-már elfelejteni, amikor a „Visegrádi Hármak” emlékezetes első találkozój án bátorkodott negyedikként is két hasonló rangú külföldi kollégája társaságába „furakodni”, mivel tiszte, legmagasabb állami méltósága alapján úgy érezte, hogy vitathatatlanul ott a helye. Kétségkívül könnyebb helyzetet teremtene államfőnk, ha csupán reprezentálna a számára hagyott alkalmakkor, a mostaninál sokkal lazábban mozogna neki osztott szerepében. Különösebb mérlegelés, gondolkodás nélkül bólogatna és írogatná alá az eléje tolt okmányokat, mint tették már többen is előtte. Göncz elnök azonban komolyabb ember ennél, elméjét nemcsak az író gondolatai foglalkoztatják. Ahogyan mondani szokás manapság: meg-megindul az agya bizony más dolgokon is. Két irodalmi találkozás között — uram bo- csá’ — bele-beleártja magát a közéletbe, a politikába. Jól-e vagy rosszul, megítélés kérdésé. Tévedhet is, persze. Hiszen ehhez — szűkített lehetőségei ellenére — mint mindannyiunknak: feltétlenül joga van. Ám bárhogyan is politizál az író, a fordító, az államelnök — aligha éppen nemzeti ünnepünkön kellene elemezni, értékelni a tevékenységét, fejére olvasni hibáit, s távozásra szólítani az Országház szent helyként tisztelt lépcsőiről, pontosabban népünk eléről. Igen méltatlan az alkalomhoz, s a környezethez a támadás, gusztustalan a módszer, amivel a valójában máig ismeretlen hangoskodók — szívük szavára hallgatva, vagy biztatásra — próbálkoznak. Az 1956-os forradalomra és szabadságharcra köztársaságunk kikiáltására ugyanis egy ismert, régi 56-os, börtönt is járt, meghurcolt, bünteteti politikuskívánt emlékezni Göncz Árpád személyében október 23- án. Olyan ember, aki nem csupán szemtanúja, szemlélője, hanem cselekvő részese «volt a történelmi eseményeknek. Ha tetszik, ha nem: abba sikerült belefolytani a szót, aki ottésak- kor a legkevésbé sem érdemelte ezt. Idegen ez a kihívás, ez a „fejkövetelés” 1956 szellemétől. Nem öregbíti a magyar hírnevét a nemes emlékezés megcsúfolása. S a történelmi érdemeken való otromba marakodás, a dicső tettek alaptalan, vagy legalábbis meglehetősen oktalan kisajátítása, a nemzet ilyetenképpeni megosztása sem, amiket még észrevehetőnk jó ideje. Elgondolkodtató, megdöbbentő, hogy nemcsak államelnökünket sértegetik, bántják szemrebbenés nélkül, hanem csalódott, elkeseredett Nagy Imre leánya, Rácz Sándor, Maiéter Pál özvegye, a Cor- vin-közi Wittner Mária, s még sok más is az idézgetett történelem legendás korából. Távolodás ez emlékeinktől, mintsem inkább közelítés szellemükhöz. S ha a kegyelet harangja helyett a harag hangja zúg körülöttünk még az ünnepen is — ugyan mit várhatunk hétköznapjainktól... ? Gyóni Gyula Szombaton elmentünk Duna- csúnyba tüntetni. Elkéstünk, de olyan nagyon, hogy a demonstrátorok már visszafelé jöttek, mire mi odaértünk. Ez önmagában még nem olyan baj, én például igazából pontatlan ember vagyok, nagyon sok helyről elkéstem már, de még egyszer sem fordult elő, hogy emiatt elhalasztották volna az eseményt. így aztán a Duna elterelése is zavartalanul folyt, ezen az sem változtatott volna, ha pontosak vagyunk. Ellenben így sokkal többet láttunk. j, Azért késtünk el, mert olykor fölöslegesen okoskodom is, most például tudtam egy rövidebb utat, vitát nem nyitottam, én vezettem, az autópályán elfordultam Vác felé. Az országút azonban olyan mint a Duna, nem arra halad, amerre az a legcélszerűbb lenne, hanem amerre vezetik, így fordulhat elő, hogy Szobnál csak vonattal lehet átkelni Szlovákiába, gépkocsival nem. Ilyenkor komppal kell átúszni a túloldalra. Szobnál már teljesen nyugodt a folyó, nem tűnik fel, mi történik vele úgy száz kilométerrel följebb. Mégis valamennyi utas egyirányba néz az átkelés alatt, lat-e valamit, jön-e valami föntről, de nem jön, így csak egy nénit lehet beugratni: süllyed a komp, de ez aztan rossz tréfának bizonyul, ugyanis a néni majdnem szörnyethal. A térkép nem jelöli Duna- csúnyt, így a pontatlan, okoskodó utas keveregni kezd Szlovákiában, és biztos, ami biztos alapon Gabcikovót veszi célba, s el is ér oda, ahol aztán már lát csudát, káromkodhat kedvére, amint a Dunát nézi, ahogy az még meglehetősen méltóságteljesen befolyik egy zsilipbe, s mint őrült, ki letépte lánccát zubog ki onnan, litt már áramot termelnek, s szemlátomást közkedvelt kirándulóhelye ez a szlovákoknak is, sokan eljöttek szombaton, és megnéztek, mi folyik ott. (A Duna) Este aztán láttuk Meciár miniszterelnököt a Híradóban, amint Bécsben arról nyilatkozik: az erőmű nem nemzetközi ügy, az a szlovákok és a magyarok dolga. Szavamra mondom, talán még ez is túlzás, mert abban a pillanatban, ahogy fényképfelvete- leket kezdtünk készítem a derék szemű kutya az autóban olyan pofával, hogy még férfiembernek is az fordul meg a fejében: bizony, ha ezt a jószagot szabadjára engednék, akkor ő feladva összes nemes elvét, elmenekülne a közeli csalitba. Egy kicsit játszunk, sétálunk a gáton, ők elénkvágnak a rendőrautóval, letérünk egy kicsit, oda is jön egy: bekerítettek, nem vitás, és akkor már szóljunk hozzájuk. — Mit gondol, ha nem engednek oda, akkor sikerül ezt eltitkolni? — kérdezzük, de csak rázza a fejét a fiatal egyenruhás, nem érti, és igaza van, mi sem értjük. Senki nem ért ott semmit, csak bámuljuk egymást, az osztrák tévések meg felveszik ezt a kollektív bambaságot. — Munkaterület — böki aztán valaki oda, s mosolyogni kell, mert eszünkbe jut a közhelyszámba menő kérdés: milyen munka ez? Átvágunk a sáron, kocsit ide nem engednek, még visszaterelnénk vele a Dunát, es látunk egy táblát, de nem értjük, csak sejtéseink vannak, nagyon rossz sejtéseink, meg is kérdezünk egy embert, mit jelent ez itt az ösvény szélén, és sajnos nekünk lett igazunk: termeszetvédelmi terület. Akkor aztán már onnan el kell jönni, semmiképpen sem keresni, hogy úszik-e dinnyehéj a vízen, mert úgysem úszik, ősz van, ráadásul esteledik, a Duna fölött sötét van, nagyon sötét. Kovács Attila A tüntetők egy csoportja, már hazafelé visszatolatunk. — Ezt a vidéket már tönkretették, az erdőinket kivágták, évszázadok kellenének, hogy minden rendbejöjiön. Most mar csak azért imádkozunk, nehogy a falut is likvidálják. Elköltöztetnek bennünket valahová, úgy, hogy soha nem találunk vissza. A kellő lélektani helyzet megteremtése céljából a gát mellett húsz-harminc fegyveres sétálgat, ruhájukból ítélve vadászok, ám megíehetősen lusták lehetnek, hiszen szemmelláthatóan nem keresnek vadat, amiben igazuk van, itt úgysem találnának. A televízióból közismert képet látjuk mi is, letarolt táj, közel ótven gumibotos rendőr, szűkre húzott A rendőrökön túl ott a víz (Fotó: Gál Gábor) áramforrásról, egy férfi tökéltes magyarsággal adta tudtunkra, nem hiányzik sok ahhoz, hogy pofánvágjon. Az igazság az, hogy Duna- csúnynal sem kellemesebb a helyzet, az ember picit nehezen tűri, ha állandóan figyelik. Nem csak a gáton, hanem a faluban is olyan emberek, akikről elképzelhető, hogy nem Fradi-druk- kerek. Á rendőrautók örökösen elállják az utat, mutogatnak, hogy arra tilos menni, így elég hosszú időbe tellik, amíg a delegáció megtalálja a régi és az új medret. Szerencsére egy öreg parasztember segít. — Fölösleges már maguknak idejönniük — kiált utánunk, s mi A Dunánál Magyarok az ötszáz éves Amerikában VI/1. Három kiállítás Mátrafüreden A történelmi vadnyugat romantikus színpadán háborúzó indiánok bosszújának. A történelem és legenda Szinte minden ország megerősödött figyelemmel fordul ezekben a hónapokban Amerika felé. Számtalan megközelítésben próbálják megfejteni az Új Világ titkát, a félevezredes csodát. Mi a kivándoló, hajóra szállt magyarok nyomába szegődünk, s epizódokat mutatunk be életükből, munkálkodásukból, mellyel az egymásra préselt évszázadokban szerepet vállaltak Amerika mai arculatának kialakításában. Sikeres emberekről és tragikus hősökről szólunk. Az idő tükrében San Salvador, 1492! A spanyol flotta élén itt száll partra hosszú bolyongás után a nagy felfedező, s azt hiszi, hogy megtalálta Indiát. Kolumbusz bejelenti: továbbhajózunk! És néhány napos hullámlovaglás után feltűnik az Új Világ keleti partja... Mondják, hogy az első partra- szállókat megmentették az ősközösség különböző fokán élő indiánok az éhhaláltól. Érdekes lenne elidőzni kicsit ezen a gesztuson. De most az ígéret Földjére érkező magyarok nyomában járunk. Partraszállunk az algonki- nok, irokézek, muscoghcek földjén és a legendákkal átszőtt, romantikus időkből kikeressük azokat az utakat, melyeken a milliókkal együtt jöttek véreink is, hogy sivatagon, hegyen átkelve birtokba vegyenek egy földrésznyi nagy országot. Államférfiak, politikusok, milliomosok, banditák, ültetvényesek és rabszolgák, kék zub- bonyos északi és szürke egyenruhás déli katonák, nyomkeresők és telepesek, bányászok és vasútépítők, aranyásók és szerencsejátékosok, cowboyok és magányos bujdosók, próféták és csalók, lovaskatonák és indiánok rajzanak a történelmi vadnyugat színpadán, ha a híressé formált, a mítoszok világába emelt történelemről lelapátoljuk a porfellegek üledékét. Honfitársaink Dél-Amerikában Amerigo Vespucci 1499-ben kezdte Dél-Amerika partjainak feltérképezését, s 11 év múlva már megjelentek az első magyar Í )álos szerzetesek, hogy hozzáássanak VI. Sándor papa megbízatásának teljesítéséhez: az indián lakosság megtérítéséhez. A Krónikában nem találunk említést arról, hányán voltak és milyen eredménnyel jártak. Sorsukat ismeretlenség homálya fedi. Í Hozzá kell tennünk, hogy a )él-Amerikába vezető nyomok a régebbiek, de elmosódottabbak, s ezért szegényebb ez az irodalom.) A 17., 18. században a magyar misszionáriusok közül sokan estek áldozatul a fehér hódítókkal S mészárolták le a gyarmatosi- kal együtt a szeretet és emberiesség szelleme által vezérelt jezsuita szerzeteseket: Rátlcai Miklóst, Hedry Mártont és Haller Józsefet. A szerencsésebb sorsúak maradandót alkottak a térképészet, csillagászat, egyetem alapítások terén. Nevüket márványtáblákba vésve őrzik: Éder Xavér Ferencet Bolíviában, Orosz Lászlóét Parguayban, Szentiványi Ig- nácét Brazíliában. A 19. század dél-amerikai magyar úttörői a szabadságharc bukasa után menekültek ide és telepedtek le százával. Ennél nagyobb mérvű kivándorlás a Latin-amerikai országokba a századfordulón indult meg Magyar- országról. Az első világháború előtt már negyedmillióra becsülték a dél-amerikai államokban élő magyar emigránsok számát. Ők alapították Brazília és Argentína magyar településeit: Ár- pádfalvát, Rákóczifalvát, Mátyáskirályfalvát és Szentistván- királyfalvát. De visszakanyarodva még a ’48-as emigrációra, jeles emberek nevét kell megemlítenünk, Czetz János vezérkari főnökként vett részt Bem József erdélyi hadjáratában. Buenos Airesben telepedett le, nevéhez fűződik az Argentin Katonai Térképészeti Intézet megalapítása a San Martin Katonai Akadémia megszerzése. A ’48-as emigráció másik kiemelkedő személyisége Kornis Károly. Ő a márciusi ifjak radikális köréhez tartozott. Távollétében halálra ítélték és jelképesen felakasztották. Rio de Janei- róban nyelvészeti tanulmányokkal foglalkozott, a fő munkája a brazil házassági jog alapjainak lerakása volt. Verebélyi Imre a Kossuth emigrációval került külföldre. Ő készítette el a nicaragu- ai kikötő tervét. A két óceánt ösz- szekötő csatorna elképzelésével megelőzte a Panama-csatorna tervét. László Károly mérnökkari tisztként vett részt a szabadságharcban. Amerikában Kossuth titkára volt. Ő irányította Mexikó területének a feltérképezését. 1867. augusztus 17-én New Yorkból hazafelé indult, vissza Magyarországra. így ír naplójában: „ Csaknem 16 ével ezelőtt jöttem ide, mint menekült és egy arany nélkül, mint hontalan, s azon bús gondolattól gyötörve, ha vajon látom-e még ismét honomat, anyámat, nővéremet s rokonaimat, s hogy megkeressem a kenyeremet ezen idegen nép között, kinek nyelvét nem értem..., hogy fogok én itt mint ismeretlen, senkitől sem ápolva, nem siratva elveszni. És most, mint az Egyesült Államok szabad polgára hajóra szállók, hogy szülőföldemre visszatérjek. Oh, mily boldogság ez, ó mi különbség, ideérkezésem és innen elmenetelem között...” (Folytatjuk) Sziki Károly Nem tartom valószínűnek, hogy közismert lenne a mátrafü- redi erdészeti középiskola, mint képzőművészeti kiállításnak helyet adó intézmény. Most mégis úgy alakult a helyzet, hogy egyszerre három alkotó is otthonra talált ott. A hármuk közül a legszűkebb lehetőséghez dr. Gombkötőné Tóth Ilona jutott. Képeit a legjobb szándékkal is csak bezsúfolni tudták egy kisebb méretű terembe. Mondanom sem kell, a festménynek akkor is térre, levegőre van szüksége, ha a tárlat előkészítésére nincs elegendő idő. Ezek a képek egy mostanában eléggé „felkapott” alkotási módnak, a naív festészetnek a hordozói. Főként falusi jeleneteket és paraszti figurákat ábrzolnak. A művész nagyon tudatosan választja ki témáit, állítja össze képeinek színvilágát. Azon sincs mit csodálkozni, hogy a részletekkel nem nagyon törődik, ahogy az arányokkal sem. Alkotásai szelíd bájukkal is nagyon vonzóak, de drámai töltést csak hosszas vívódás után lehet bennük felfedezni, bár mindegyiküket az élet valóságának egy-egy szelete jellemzi. A művek értékét kifejezi az a tény is, hogy nemcsak Európa városait járták már be, hanem elkerültek más földrészekre is. Az idilli szépség, a vonzó harmónia, az elmélyülést igénylő belső kiegyensúlyozottság sugárzik Fehér Miklós művészi fotóiból. Állatok és növények mutatkoznak meg ezeken olyan, úgynevezett ellesett pillanatok meghökkentő varázsával, amely a nézőt megejti és fogva tartja. Az jut az eszébe, ilyen mozgást már én is láttam, ilyen virágokat is, és mégis, ez a fotó egészen más, egészen különleges. Fehér Miklós nemcsak nagyszerűen szerkeszti meg képeit, hanem nagyon hatásosan él a fény és árnyék egymáshoz tartozásának kifejező erejével. Jó szeme van a téma kiválasztásához, és talán még jobb nnak művészi fotóvá alakításához. A fotók mellett ott sorakoztak Kaszab KaVo/y fafaragványai is a terem falán. Egyik részük inkább a véső segítségével metszi ki a sík lapból az ábrázolni kívánt tárgyat. Az egymáshoz simuló részeket, részleteket színezéssel hangsúlyozva. Ez a megoldás bennem a kazettás mennyezetek és a letűnt századok népi díszítő elemeinek újjáélesztését kelti fel, vetíti elém. Akad azonban néhány portréja, amely domborműi tulajdonságokat hordoz. Ezek közül kiemelkedik Hunyadi János portréja, és az Anya a gyermekével című. Áfát munkáló véső éle mintha gorombábban mozdult volna a faragó kezében, amikor a nándorfehérvári diadal hősét akarta kibontani. Mennyivel lágyabb minden vonás az anyai szeretet kivetítésekor. Önkéntelenül ráhangolódom most egy Isten-anya ábrázolás félig eltakart, félig sejtető szándékára. Kaszab Károly negyven év múltán vett ismét vésőt a kezébe néhány rövidke idővel ezelőtt. De művei olyanok, mintha az idők méhében születtek volna a folytonosság jegyében. Mintha örökké a fa megmunkálása lett volna a legfőbb teendője és hivatásos elrendeltsége. Jó volna ennek a hármas kiállításnak helyet találni a városban, Gyöngyösön is. G. Molnár Ferenc
