Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-21-22 / 275. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. november 21—22., szombat—vasárnap _—_— ...........................................—;— — .........í.........................-—i-------------:---------i-----i — —— .................................................................................................... Á llampolgárok és idegenek a Baltikumban Öltözködés és divat a múltban Szent László, Nagy Lajos és Zsigmond királyok vitték a pálmát Byron a világ harmadik elegánsa Baden-Baden és az oroszok Dosztojevszkij számára maga volt a pokol, a honfitárs és írókolléga, Turgenyev viszont meghitt helynek tartotta Baden-Ba- dent, Európa nyári fővárosát az elmúlt században. Most, több mint száz évvel utolsó ottjártuk után emlékművet állítanak a két nagy orosz írónak a világhírű fürdőhelyen, a Fekete-erdőben. A kezdeményező a Turgenyev Társaság, amely célul tűzte ki, hogy múzeumot létesít az orosz írók és az orosz nemesi kultúra emlékének, és elősegíti a kapcsolatok elmélyítését a németek és az oroszok között. Lett légyen Tolsztoj, Gogol, Sukovszkij vagy Goncsa- rov — Baden-Baden nem utolsósorban játékkaszinói révén gyakorolt varázslatos hatást az orosz irodalmárokra. És nemcsak rájuk. Becslések szerint a XIX. században mintegy 5000 orosz kereste fel a fürdőhelyet. „Hét héten keresztül gvötrőd- tünk ebben a pokolban”^ — panaszkodott a szerencsejáték megszállottja, Dosztojevszkij, aki megérkezésének napjától állandó vendége volt a játékkaszinónak. 1867 nyarán a szó szoros értelmében az utolsó ingét is eljátszotta, s ráadásul még újdonsült feleségének jegygyűrűjét is az asztalon hagyta. „Minden erőforrásunk kimerült” — írta felesége, Anna Grigorjevna 1867 augusztus 1-jén a naplójába. Amikor aztán szállásadónőjük — tudva: pénz nélkül nem tudnak elutazni — felemelte a lakbért, Dosztojevszkij dühöd- ten kifakadt: „Óh, milyen alávalók ezek a németek! Mind uzsorások, csirkefogók és csalók!” — szitkozódott egyik levelében. A Dosztojevszkij házaspár augusztus 11-én utazott el Baden-Ba- denből, és az asszony megfogadta: soha többé nem tér oda visz- sza. Baden-Badenben még ma is áll néhány villa, amelyet a múlt században oroszok laktak. így Gagarin hercegnő rózsaszínű villája, a mai városháza. Eredeti állapotában állítják helyre az egykori mosóházat, és ott rendezik be azoknak az orosz költőknek és nemeseknek emlékhelyét, akik a múlt században rányomták bélyegüket a városra. Külön dokumentációt állítanak össze a Baden-Badenban járt orosz vendégekről, mert a nirdőigazgató- ság minden ellenkező fáradozása dacára ugyanis a rossz nyelvek még ma is azt állítják, hogy Baden-Baden még ma is a gazdagok paradicsoma. M inden olyan más, mint korábban! A pőrére vetkőzött gyümölcsfák, a termésüktől megszabadított szőlőtőkék mintha már nem a régiek lennének, mostohán, idegenül bámulok rájuk. A pince előtti kapaszkodó nyáron fel sem tűnt, most a párás, ködös reggelen igencsak fújtatnom kell, amíg eljutok az ajtóig, ahol egy kalapos ember vár, demizsonnal a kezében. — Szeretem a murcit! Azzal töltse meg a korsót... Valahonnan — fekete gyászvitézek — varjak röppennek elő, kárognak a meggyfák meztelen gallyain, aztán odébbállnak: nem hívta, nem küldi őket senki, de magukon hordozzák az ősz, a zord tél üzenetét, akarva, nem akarva, elrontják a hangulatomat. Sírva nyílik a pinceajtó, a rozsdás sarokvasak egymásnak panaszkodnak, mint a pajkos gyerekek, akiket valamiért nyakon csípett az apjuk. Langyos, mustgőzös pára csap föl a pincéből, a szesz csípős szaga elénk szalad, mintha vendégek lennénk és üdvözölni kellene minket. — Egy pohárka óbort! Az emberem a fejét rázza, ő inkább a murcit szeretné megkóstolni, és hiába minden lebeszélés, a zavaros, sárga zagyvalékhoz ragaszkodik, amely se nem must, se nem bor; afféle bakszagú ital, amelyet murcinak nevezünk. A szemünk megszokja a félhomályt, az imbolygó gyertyák fénye felerősödik, mivel régen vége már a zajos erjedésnek, a sarokban vastagszik a nemes penész, behálózza mindenütt a fehér tufát. Fuldokolva szívom tele a torokfojtogató murcit, és csurgatom az elém tartott pohárba. Heves belpolitikai csatározások és Oroszországgal folytatott államközi viták témaja, hogy ki is az állampolgár, és kit illetnek meg az ehhez kapcsolódó jogok a három balti köztársaságban. A kérdés még az államközi tárgyalásokra is beszivárgott, s megoldása — kimondva-kimondatla- nul — befolyásolja az Észtországban, Lettországban és Litvániában állomásozó orosz csapatok távozásának határidejét is. A probléma nagyságát jelzi, hogy Észtországban a lakosság 40, Lettországban pedig 37 százaléka néni minősül állampolgárnak, és kénytelen nélkülözni az ezzel együtt járó jogokat. Észtországban — ahol a hivatalos tallinni álláspont szerint a világ egyik legliberálisabb állampolgársági törvénye van hatályban — csak azok számítanak teljes jogú polgárnak, akik már 1940. június 16. (az ország szovjet bekebelezése) előtt is azok voltak, illetve az o egyenes ági leszármazottaik és házastársuk, ha a házasságot 1992. február 26., az állampolgársági törvény elfogadása előtt kötötték. Minden más észtországi lakosnak meglehetősen bonyolult honosítási eljáráson kell átesnie. Aki állam- polgárságért folyamodik, annak már legalább két éve Észtországban kell laknia, nyelvvizsgán kell átesnie, hűségnyilatkozatot kell tennie az észt állam mellett, s még ezután is legalább egy évet kell várnia az állampolgárságra. Eleve ki vannak azonban zárva ebből azok, akik más országok hadseregében (értsd: a megszállónak tekintett orosz hadseregben) teljesítenek szolgálatot, ko— Ihatna óbort is! A kalapos ember szagolgatja, élvezettel kóstolgatja a keserű italt, aztán fenékig issza a poharat, megint a lopó alá tartva. — Én ezt szeretem! így, szüret után, ha szerét tehetem, mindig megbuggyantom valamelyik pincében a korsót... Hallgatom ezt a furcsa embert, csodálkozom, értetlenkedem a szavain, de ha neki ez a jó, és a rosszra mondja, hogy jó, akkor csak igya, amennyire a kedve tartja. Szürcsölgeti, ízlelgeti, végtére még élvezni is tudja ezt a lehetetlen italt, amelybe a borosgazdák csupán belekóstolnak, aztán kiköpik a falra: hadd hízzon tőle a penész. — Mindig is szerette? Bólint, nagyokat nyel, megköhögteti a murci, majd mintha várná a kérdést, mesélni kezd: — Árva gyerek voltam! Egy fösvény embernél voltam pincefiú, aki soha nem kínált meg borral. Mustot, murcit ihattam, kiforrott bort soha! Ott, akkor kedveltem meg a murci kesernyés, fanyar ízét, amely éppen olyan volt, mint az életem... Csobban a vékony üvegpohárban a bor, hányj a-veti a habot, mint a gyerek a bukfencet, aztán megnyugszanak a parányi rábban alkalmazottai voltak a szovjet KGB-nek vagy más titkosszolgálati szervezetnek. Jelenleg a nem észt nemzetiségű, felnőtt észtországi lakosok mintegy 80 százaléka nem rendelkezik észt állampolgársággal, s ez több számottevő hátránnyal is jár. A nem állampolgárok nem vásárolhatnak földet (kimaradnak a privatizációból), nem tölthetnek be vezető állást állami intézményekben, nem választhatnak és nem választhatók. Ez utóbbi kikötés azt fogja eredményezni, hogy a lakosság mintegy 40 százalékának nem lesz igazi képviselete az új észt parlamentben. Lettországban egyelőre minden cseppfolyós, mert csupán egy legfelsőbb tanácsi rendelet foglalkozik az ezzel kapcsolatos kérdésekkel. A rendelet mindösz- sze annyit mond ki, hogy akik 1940. junius 17., Lettország bekebelezése előtt lett állampolgárok voltak, illetve az ő közvetlen leszármazottaik, megújíthatják állampolgárságukat. A törvény- tervezet több feltételhez is köti az állampolgárság elnyerését. A folyamodónak a beszéd szintjén tudnia kell lettül, fel kell adnia korábbi állampolgárságát, legalább 16 éve Lettországban kell élnie, ismernie kell az alkotmány főbb pontjait, és állampolgári esküt kell tennie. Ezek a kikötések sok lettországi lakost eleve kilátástalan helyzetbe hoznak. Meglehetősen tágan értelmezhető, ideologikus pontok szólnak arról, hogy kitol tagadható meg az állampolgárság. Nem válhat azzá, aki — alkotmányellenes módszereket alkalmazva — Lettorbuborékok, és lecsendesedik a pezsgés. — A kedvemért a rizlingből! Az ember a murcispoharat tartja elém, sűrűn tiltakozik, meginog kezében a teletöltött pohár. — Egyszer a gazdám véresre pofozott egy pohár bor miatt... Reggel azt mondta, bemegy a városba, én bolond meg azt gondoltam, hogy szabad a vásár. Azóta nem iszom bort egyetlen kortyot sem, a murcihoz viszont évente mindössze egyszer, így, szüret után van szerencsém... Vannak dolgok az életben, amelyre a haláláig emlékszik az ember, és ha alább is hagy a gyűlölet, mindvégig megmarad a keserű szájíz, az emlék. A tűzzel megégetett kéz aligha markol parazsat, és bizony úgy vagyunk, hogy a hajdani rossztól is félünk, mint az ördög a tömjénfüsttől. Koccintunk. Ő murcival, én borral! A langyos pára simogatja az arcunkat, ám lehet, hogy a régi emlékek kísértenek, és pókhálót szőnek körülöttünk, amelyből nem könnyű kiszabadulni. Itt felejtett kora szüreti emlékek kavarognak bennem: az idei szörnyű aszály, a jövő kilátásairól nem is szólva. szág függetlensége, demokratikus parlamenti rendszere és a jelenlegi államhatalom ellen tör. Ugyancsak hiába folyamodik az állampolgárságért, aki soviniszta, fasiszta, kommunista, vagy más osztályszemléleten alapuló totalitárius, diktatórikus eszméket terjeszt. Hogy a tervezetből mikor lesz törvény, azt egyelőre senki sem tudja megítélni. A rigai parlament egyelőre a gazdasági gondokkal van elfoglalva, a tervet az első olvasat után félretették. Kérdéses, hogy egyáltalán előveszik-e még a jelenlegi Legfelsőbb Tanács hivatali ideje alatt. A legkevesebb gondjuk talán Litvániában van az ország nem litván származású, s főleg orosz nemzetiségű lakosainak. Igaz, ebben a köztársaságban a legkisebb a részarányuk — a lakosságnak csak mintegy 20 százalékát alkotják. Bár a litvánok nem hirdetik lépten-nyomon, az ő 1989- ben elfogadott állampolgársági törvényük valóban nagyon liberális. Mindenki megkaphatja az állampolgárságot, aki 1989. november 3-án, a törvény elfogadásának a napján Litvániában élt. Mindössze 20 ezer, azóta bevándorolt személyt érint ez hátrányosan. Nekik viszont 10 évet kell várniuk a honosításra. Addig nem szerezhetnek ingatlant, vállalati részvényeket, nem vehetnek részt a privatizációban. Lényegében jog nélküli hontalanoknak tekintik őket, hisz még a régi szovjet útlevél van a birtokukban, egy nem létező ország útlevele, amellyel Litvániából még csak utazni sem lehet. — Negyven forintért óborokat árulnak a piacon... Az ember nekitámaszkodik egy hordónak, és a murci igazságától megerősödve teszi fel a drámai kérdést. — Maga mit szól ehhez a nagy összevisszasághoz? — Semmit! Belenyal a poharába, a gyertya fölé tartja, táncoltatja az imbolygó fényben, és — eszelős módjára — csillogást keres az erjedő lében. — Lehet ebből még jó bor... — Lehet! Megtapasztaltam már az életem során, hogy a kevés szavú emberek gyakrabban szólnak bölcset, mint a szószátyárok, és a hasonlataik is húznak a nagy igazságok felé. A kalapos ember alig múlt ötvenesztendős, vagyis megette a kenyere javát, de a jelent a saját bőrén kell, hogy érezze. — Mi a foglalkozása? — Munkanélküli! Amúgy vasesztergályos, de eredetileg paraszt. Ordas szúnyogok telepedtek be a pincezugba a hideg elől, most a fényre előbújnak, és zümmögnek a láng fölött, nagy csat- tanással agyoncsap egyet az atyafi a keze fején. Jól jön számára a cselekvéskényszer, mert észrevehetően töri a fejét, gondolkodik azon, amit majd mondani készül. — Az a legnagyobb baj, hogy egymást maijuk! Magyar a magyart... Bólintok, aztán gumicső után nyúlok, megtöltöm musttal az üres korsót, jelezve, hogy végéhez közeledik a beszélgetésre szánt idő. — Mennyivel tartozom? — A murci mégnem bor! Nem jár érte fizetség... István A divat korok, világtájak és nemek szerint változik! Az emberiség — a táplálkozás után — jövedelmének nagyobbik részét az öltözködésre, a divatra költi, nem is szólva a hölgyekről, akiknek divathóbortját nyomon követte a történelem. Minden kornak, így az ókornak is megvoltak már a maguk elegánsai a férfiak között is, így természetes, hogy írott emlékek maradtak azokról az uralkodókról, „nagy” emberekről, akik — korukhoz igazodva — a legelegánsabban, legdivatosabban öltöztek. Érdemes emlékeztetni a kedves olvasót arra az egyszerű és köztudott tényre, hogy a szépség sohasem volt kelléke az eleganciának, sőt, sokan éppen elegáns külsejükkel, divatos ruházatukkal óhajtották csúnyaságukat, vagy nem éppen előnyös, megnyerő külsejüket ellensúlyozni. Ügyelnünk kell a fogalmakra, nevezetesen arra, hogy az elegancia és a divat két eltérő fogalom. Öltözködhet valaki divatosan anélkül, hogy ruháiban elegáns megjelenést kölcsönözne. Ezt így fogalmazták meg a korabeli újságok: Tökéletes az a személy, aki divatosan öltözködik, elegánsan viselkedik, és okosan, szimpatikuson cselekszik. Szemügyre véve a középkort — kutatva a régi írások között —, kiderül, hogy a lovagkor megtestesítője volt az eleganciának, amelyhez a csinos öltözködés mellett a lovagias viselkedés, illem, magatartás tartozott. Történelmünkben szó esett lovagias hercegekről, királyokról, pompás külsejű lovagokról, akik elkápráztatták az udvart, elsősorban természetesen a hölgyeket, akik nemkülönben eleganciájukkal szerettek volna kitűnni kortársaik közül. Szent Lászlóról feljegyezték, hogy délceg, elegáns, megnyerő alakja messze kimagaslott a seregből, katonái büszkén tekintettek rá, és érthető, hogy a tisztek sem aka rtak tőle messze elmaradni, sem öltözködésben, sem lovagias magatartásban. Ugyancsak szép, jó megjelenésű, magára sokat adó királyunk volt Nagy Lajos, tőle modorban egy fokkal még simulékonyabb volt Zsigmond. Érdekes, hogy Mátyás király alakját — a divatról is szót ejtő történészek — csupán lovon ülve tartották fenségesnek és elegánsnak. Később a reneszánsz felfogás alaposan megváltoztatta az ókor eleganciájáról vallott nézeteket, amelyet elsősorban a művészek formáltak ki; ugyanis mondhatnánk, hogy innen kezdve a művészek formálták a divatot, ők mutatták be, írták le, festették, rajzolták, formálták meg az elegáns embert, így természetes, hogy ezek a művészi alkotások maradtak fenn az utókor számára. Ez azt is jelentette, hogy az volt a szép és elegáns, akit így ábrázoltak a művészek. Ez pedig — mondani sem kell — elsősorban pénzkérdés volt! Feljegyezték, hogy Van Dyck kora elegánsa volt, képei mégis csapnivalóak voltak, és szóba sem jöhettek olyan elegánssá festett nagyság mellett, mint mondjuk I. Károly angol király. Megmosolyogni való, hogy egyes nagyságok egész életük során — pénzt, vagyont áldozva — szerettek volna elegánsnak feltűnni, mégsem sikerült nekik. Julius Caesarról jegyezték fel, hogy kopaszságát koszorúkkal igyekezett palástolni, így festették, formálták meg alakját. De minden hiába: a festményeken nem mutatott jól, a rajzokat többnyire haraggal tépte szét, a művészeket tehetségtelen fajan- kóknak titulálta, mert szerinte ő elegáns volt, csupán a „mesterek ” voltak tehetségtelenek... Később az angolok formáltak meg egy elegáns emberalakot, egy mutatós embertípust; ez volt a „dandység!” Kerestek két angol urat, akik mintaként szolgáltak; az egyikük Beau Brummel volt, akit a szigetország legelegánsabb férfijává tettek, és ő testesítette meg a korabeli férfidivatot is! Ez az úr közismerten alacsony származású ember volt, így meg is kérdezték tőle: — Nem szégyelli-e az édesapját? Elgondolkodott a válaszon, majd ezeket mondta: — Szó sincs erről! Inkább neki kellene magát restellnie miattam... Közelítve a századokban, elérkezett a feltűnés időszaka Párizsban, Londonban, Rómában, szerte Európában... Mindegy, hogy hogyan, de fel kellett tűnnünk! Szabad legyen néhány példát megemlíteni a feltűnési hóbortra vonatkozóan. Egy francia úr levágta a kutyája farkát, és azt tűzte fel a mellére pompomnak, voltak, akik meztelenül tehénen lovagoltak a nyílt utcán... Amerika híres elegánsa volt George Washington, akiről tulajdonképpen egyetlen kép maradt, de azt ezer módon utánozták, alakját önkényesen változtatták; az eleganciáját mégsem tudták elrontani. A divat, az elegancia a századok előrehaladásával mind jobban hódított fejedelmi és polgári körökben egyaránt, ám feljegyzések, összehasonlítások elsősorban az uralkodókról készültek, akiket természetesen ismert az egész világ. Ferenc József császár és király szintén a világ elegánsai közé tartozott, könnyed eleganciájúnak minősítették Rudolftrónörököst is! A magyar elegánsok közül talán említsük meg báró Jósika Miklóst, aki emlékirataiban is sokat beszélt az eleganciáról, és aki a nők bálványa volt. A korabeli ranglista az elsők közé sorolta Mártonffy erdélyi püspököt, akit kifejezetten szép és elegáns férfinek minősítettek, és többen így emlékeztek meg róla: — Úgy néz ki, mint egy párizsi abbé! Porozott fővel járt, világos violaszínű bársonyfrakkot viselt, térden alul érő bársonybugyo- gót, amely veres harisnyában és aranycsatos cipőben folytatódott... Kiemelkedően megnyerő, elegáns férfi volt gróf Széchenyi István, valamint barátja, Károlyi György is. Görögországi utazásuk során óriási feltűnést keltettek, róluk írtak a lapok, a hölgyek bálványozták őket, és nem akadt dáma, aki ne akart volna legalább egyetlen pillantást vetni a két magyar úrra. Mi tagadás, óriási sikere volt a nőknél báró Wesselényi Miklósnak, akit férfiideálként emlegettek, és a főúri dámák a szalonokban — legszívesebben — a karjaiba omoltak volna. Amikor öltözékeiről kíváncsiskodtak, azt mondta: — Én mindig választékosán és a helyzetnek megfelelően öltözködöm... Ki tagadhatná, hogy a „divat- csinálás” manapság milliók és milliók érdekét, anyagi boldogulását szolgálja, és nem csupán a divat fellegváraiban — Párizsban, Londonban — él a vágy az elegancia iránt, hanem mindenütt a világon. Bizonyára feltűnt önöknek, hogy e kis válogatás kapcsán tulajdonképpen nem szóltunk a női divatról, amely később majd önmagában is megér egy tisztes bemutatást... Értékes leletek mexikói metróépítésnél A mexikói fővárosban egy metróalagút építése közben 450 évvel ezelőtt élt indiánok csontvázára bukkantak, akik a spanyol hódítók által behurcolt betegségekben haltak meg. Salvador Pulido régész szerint a tudósok új ismeretekre számítanak a leletek segítségével arról, hogy mi okozta a mai Mexikóváros azték elődjének, Tenochititlannak a pusztulását. A hódítás idejében ugyanis az eredetileg 60.000 lakosú város több mint kétharmada kipusztult. A régészek sietve kiástak több tucat csontvázat, és megállapították, hogy a sírok az Újvilág egyik első kórházának, az 1532-ben épült Real de San Jósé de los Naturales-nak szomszédságában voltak. Az ott eltemetett indiánok olyan betegségekben — influenza, feketehimlő, bubópestis — hunytak el, amelyeket 1519-ben a hódítók hoztak magukkal Európából. „A találkozás a spanyolokkal nemcsak kulturális, politikai és vallási jellegű volt, hanem biológiai jelentőséggel is bírt. Ä járványok sokkal nagyobb pusztítást okoztak bármely háborúnál” — nyilatkozta Jorge Hernandez várostörténész. Elemző laboratóriumi vizsgálatokkal akarják ezután megállapítani Tenochtitlan egykori lakosai halálának pontos okát. Murci
