Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-20 / 274. szám
HÍRLAP, 1992. november 20., péntek PÉTERVÁSÁRA ÉS KÖRZETE 13. Pétervásárán és Tarnaleleszen is jelentkezhetnek Ki mit tud? „Azok közé való vagyok, akinek még nem volt jóba’ része...” Amint azt már a sajtó hírül adta, a régi hagyományt felelevenítve a Magyar Televízió ismét meghirdette a Ki mit tud? vetélkedőt. Az érdeklődők az 1993- ban rendezendő vetélkedőre a tarnalelesziés apétervásáraimű- velődési intézményekben is jelentkezhetnek, telefonon, avagy személyesen (Tarnalelesz, Feaé- mesi u. 4. tel.: 36/367-069; Péter vására, Szent Márton u. 3. tel.: 36/368-138). A korhatár 14-26 év. Jelentkezhetnek amatőr szólisták, duók, triók, csoportok, kisegyüttesek több műveszeti kategóriában. A jelentkezési határidő: december 1. A megyei döntőre csak az előválogatók után juthatnak a fiatalok, a televízió nyilvánossága előttpedig jövő év júliusától lesznek lathatok az arKözmeghallgatás Tarnaleleszen Gázhálózat, köztisztaság Különösen a címben említett két téma — a gázhálózat kiépítésének a terve es az új köztisztasági rendelet — szerepelt a tegnapi estébe nyúló tarnaleleszi közmeghallgatáson. A polgármester, Palkovics Ákos és a képviselő-testület tagjai erről külön is tájékoztatták az egybegyűlteket, s válaszoltak a helyi polgárok ezzel kapcsolatos kérdéseire is. legtöbb felvetést már napokkal az esemény előtt leadták az érdeklődők, ezért helyben viszonylag kevesen szóltak hozzá. Mivel a közmeghallgatás még lapzártakor is tartott, így arról most csak a teljesség igénye nélkül tudtunk beszámolni. Ez nem jelenti azt, hogy olvasóink nem kapnak részletes tájékoztatást: egy későbbi számunkban visszatérünk rá. ra érdemes produkciók. Az említett művelődési intézmények természetesen bővebb felvilágosítással is szolgálnak a vetélkedővel kapcsolatosan. A néni fiatalosan pattan le a kerékpárról a községháza előtt, mindenkinek, aki csak járkál a környéken, odakiabál valamit, nekitámasztja a kerítésnek a biciklit, s bennünket is észrevesz. — Jó napot! Szervusztok, fiúk! Az igazság az, hogy a néninek is van neve, meg a falunak is, ráadásul mi tudjuk mindkettőt. Utóbbit láttuk kiírva a táblán, az előbbit megmondta. De mi nem mondjuk meg. Talán kiderül, miért... — Találkoztam én már újságírókkal, nem csak veletek. Ott voltak, amikor a szomszéd faluba eljött a képviselő, a Kelemen. Jegyzetelték is, amit kérdeztem tőle, hogy miért kell nekem 6080 forint vízdijat fizetni, amikor nem is kértem a vezetékes vizet. Be volt nekem vezetve a kútról, jó volt az is, semmi baj nem volt vele, azt itta mindenki, nem lettünk betegek tőle. — Hát azért az nem biztos, hogy a Kelemen dolga — próbáljuk meggyőzni, de ő csak panaszkodik, hogy nem kapott választ, meg az újságban sem volt ez benne. Amúgy is: nehéz az élet. — Nézzétek — mutat a falu közepe felé. — Régebben amott állt a bíró háza, most meg itt a hivatal. Akkor bíró volt, most meg ez van. A kutyát nem érdekelné, csak egészség lenne... Csakhogy nincsen. A néni férje még 41 évesen tüdőműtéten esett át, s azóta már évtizedek is elteltek, s nem tud dolgozni, betegen fekszik. Ráadásul ő, az asz- szony sem bírta a rá nehezedő terheket, tíz évvel a korhatár elérése előtt rokkantnyugdíjas lett. Azt mondja, kettecskén még csak meglennének, ám velük lakik a fiuk családja is, a feleség és a két nagylány. — A fiam építkezésen dolgozott — mesél tovább, s egyelőre esze ágában sincsen bemenni a hivatalba. — Leesett az állványról, combnyaktörése lett, s most is úgy van, hogy csak azért imádkozom, nehogy én temessem majd el... így aztán már mindjárt érthető, mekkora teher nekik az a 6080 forint minden hónapban. Ráadásul a kisebbik lány Egerben tanul középiskolában, ő sem keres. Nem úgy a nagyobbik, aki kora szerint még mindig tanulhatna. — Kollégista volt a lelkem, ez lett a veszte — folytatja a néni, de hangjában nyoma nincs a megrendülésnek. Történetet mesél, ami számára már nem is meglepő: az élet kegyetlenségei mindennaposak neki. — Azt mondta neki a nevelőtanár, hogy vagy megteszi, vagy mehet. Nem tette meg. Értitek, nem...? Értjük. A lány ment. S rövid gondolkodás után meg sem állt Bécsig, ahová mostanában ingajáratban közlekedik, többször egy hónapban. Megvásárolja a portékát, hazaszállítja, s elviszi az egri Katona térre, ahol a többi zsibárus között eladja azokat. — Kereskedő — büszkélkedik a néni, és egy kicsit nevet hozzá, mintha átérezné a helyzet fonákságát, de azért a világért el nem árulná nekünk. — Hanem, halljátok — hajol hozzánk kicsit közelebb, de azért ugyanolyan hangosan beszél, el„Tudja, akkor bíró volt, most meg ez van...” (Fotó: Gál Gábor) végre nagy dolgok következnek. — Nekem van otthon vagy ezer nótám összegyűjtve. Mind helybéli, meg környékbéli, én írtam le őket, egyet se’ költöttem hozzá. Nekem az a nagyon nagy vágyam, hogy azt ki tudjam adatni, hadd ismerje meg más is. Én ezt még akkor is megtenném, ha hátralévő életemben már csak kenyeret és sült krumplit ennék, a többi pénzem mind ráfordítanám. De nincs mit. Búcsúzásra lendül a keze, a másikat pedig tenné a kilincsre, de még visszafordul. — Segítsetek, ti sok embert ismertek. Ha nem adom ki, hát nem adom ki a dalokat, de ti azért beszólhatnátok a tévének, vagy írnátok meg, hátha felfigyel valaki rájuk. ’67-ben volt Parád- fürdőn egy palócnap, ahol nagyon sok pávakör fellépett, a miTizenharmadik havi fizetés Sokáig kétséges volt, megkapják-e Tarnaleleszen a közalkalmazottak a nekik törvény szerint is járó 13. havi fizetést, ugyanis nem volt rá fedezet. Mivel azonban intézményeikbe — a szociális otthonba és az iskolába — nemcsak helyből járnak, hanem a körjegyzőség más településeiről is, így ők most segítettek. A szentdomonkosi önkormányzat például éppen a minap döntött úgy, hogy fedezik a rájuk eső részt, így Tarnaleleszen az idén lesz 13. havi fizetés. Nyugdíjasok estje Pétervásárán November 28-án — szombaton — rendezi meg a Nyugdíjasok Pétervásárai Szövetsége és a városi művelődési ház az immár hagyományosnak mondható nyugdíjas estet a hetven éven felüli nyugdrjasok részére. Az eseménynek természetesen az említett művelődési ház ad otthont, s a jelenlévő idősek a kötetlen szórakozás mellett több hagyomány- őrző együttes műsorát is megtekinthetik. Vásár Bélapátfalván Országos állat- és kirakodó- vásárt rendeznek jövő hétfőn Bélapátfalván. A helyszín a község vásártere, ide várják a portékájukat kínáló kereskedőket és a leendő vásárlókat. Péterkei tanfolyamok Több különböző tanfolyam zajlik egyidejűleg a pétervásárai művelődési házban. November közepén azoknak hirdettek egy kurzust, akik a szabás és a varrás iránt érdeklődnek, ugyanakkor folyik tovább a társastánc-tanfo- lyam is, amelybe ebben a hónapban már csupán a „közép-kezdők”, vagyis az alapokat már ismerők kapcsolódhatnak be. Az „igazi” kezdőknek jövő év januárjában indítanak egy új csoportot. énk is, mert akkor még volt. Most már nincsen, pedig eljárnánk néhányan most is, aztán dalolnánk az embereknek, hogy legyenek vidámak. Azt a palócnapot le kellene adni még egyszer a tévében, mert akkor felvették. A kívánságműsorban, vagy valahol, ahogy a falusi asz- szonyok énekelnek. Az nagyon jó lenne. Állunk a községháza előtt, szinte nem is kell mondanunk, a néni kitalálja a gondolatunkat, s rázendít kedvenc nótájára, de most nem hallja senki, csak mi, az utca üres. — „Azok közé való vagyok, akinek még nem volt jóba’ része...” Na, ennyit nektek, szervusztok, írjatok szépeket... És a nénit elnyeli a községháza, még nem tudja, hogy a polgármester nincsen bent. Kovács Attila Világháborús emlékmű Bekölcén Áldozatnak lenni nehéz? Romokban a Beniczky-kastély A pártigazgató épp takarja, de van még hely a márványtáblán (Fotó: Perl Márton) „A magyar települések főterein a magyar hősök emlékműveinek van helye” — mondta nemrég Bekölcén dr. Krúdy Geyza, a KDNP országos pártigazgatója. Éppen egy magyar hősi emlékművet avatott fel a főtéren. És bár szónoklata időnként választási programbeszédbe hajlott, az esemény azért nagyon is ünnepi volt: jelen az egész falu, vendegek, műsor, koszorúzás, mise, forgalomirányító rendőrök, szentségelő kocsisor. — Nincs rajta mindenki... — mondja néhány nappal később Dorkó Kálmánné bekölcei polgár, a helyi MSZMP tagja. — Neveket is tudunk természetesen — fűzi hozzá. — Például Csuhaj B. Ferenc, Kormos József, Kelemen Kálmán. S vannak meg mások is. Azt már az ünnepség alkalmával a helyszínen suttogták, hogy az első és a második világháború helybéli hőseinek tiszteletére állított obeliszk márványába nincs belevésve minden áldozat neve. Azoké — járta a szóbeszéd —, akik kommunisták voltak. Vagy esetleg, akiknek élő hozzátartozóik most kommunisták. Merthogy ezt az emlékművet a bekölcei kereszténydemokraták kezdeményezték, kereszténydemokrata többségű az önkormányzat is, és egy kommunista efféle helyzetben ugyan sok minden lehet, de hős a legkevésbé, márványba vésve pláne. Örüljön az MSZMP, hogy egyáltalán koszorúzhatott az ünnepélyen. — Szerintem csak gondatlanságról lehet szó— fejtegeti a fentiekkel szemben Dorkóné. — Nem körültekintően intézték az ügyeket. Állítólag kihirdették, mindenki jelentse be, tud-e olyanról, aki a háborúban esett el, no de hát, ide a falu végére nem hallani a hangszórót. A képviselőknek kellett volna végigjárniuk az utcákat, akkor nincsi gond, nem maradnak le nevek. így persze akit érint, annak rosszulesik. De még egyszer mondom, gondatlanság volt. Vannak a márványtáblán párttagok... Párttag, a mai Munkáspárt tagja az a magát megnevezni nem kívánó úr is, aki viszont az említett szóbeszédet látszik erősíteni. Szerinte a KDNP kiválogatta, ki tetszik, ki nem. Többekről úgy gondolták, „nem tartoznak ide, nem szerepelhetnek az emlékművön. Pedig ők is bekölcei születésű áldozatok voltak. A polgármesteri hivatalban arról tájékoztatnak, hogy a névsor összeállításánál nem játszott szerepet a politika, sem a jobb-, sem a baloldal. Olyan nem fordulhatott elő, hogy valakit szándékosan kihagyjanak a felsorolásból, s hogy csak keresztényeket tüntessenek fel abban. Fe- ledékenység, az igen, az lehetett. A hozzátartozók nem voltak eléggé figyelmesek. És eleddig senki fel nem kereste a hivatalt, hogy neveket közöljön. Csak any- nyit hallani, néhányan lemaradtak, ám a pótlásra van lehetőség. Utóbbit egyébként még közvetlenül az avatóünnepség után elmondta Dorkó János polgár- mester. Az áldozatok nevét tartalmazó két márványtábla közül az egyiken még van hely, tessék bemenni a hivatalba, nyilatkozni, aztán belevésik a márványba, amit kell. Addig is — hogy komoly sértődés ne essék — az ünnepségen a helyi kisiskolások azok tiszteletére is elhelyeztek néhány piros szegfűt az emlékmű lábánál, akik úgymond „tévedésből esetleg” kimaradtak a névsorból. Hiszen attól még hősök... (rénes) Már rosszul kezdődik. Hiszen mi az, hogy: „...ha maradt volna az önkormányzaté?” Nem maradt, és lassan összeomlik. Ha az egykori Beniczkyek — akiké Egercsehiben a bánya is volt — látnák, hogy néz ma ki egykori kastélyuk, bizonnyal összeszorulna a szívük. De nem látják, s úgy tűnik, nem látja senki, csak a fényképezőgép lencséje. Már akkor, amikor a csehi tsz itt működött, látni lehetett, hogy ennek nem lesz jó vége. Az még csak szóra sem érdemes, hogy — abszolút stíluskeveréssel — a kastélyra ostornyeles lámpákat szereltek, ez lett volna a legkisebb baj, bár kétségtelenül gusztustalan a látvány. Ä termelőszövetkezet azonban az állagmegóvással sem nagyon törődött, úgy bánt a kastéllyal, mintha az a földből nőtt volna ki, s időről időre magától megújulna, akár a természet. Nem újult meg. S elsorvadt a tsz is, több faluét összevonták, a központ elköltözött Bélapátfalvára, az épület pedig maradt parlagon, pedig még új tulajdonosa is lett. A tsz ugyanis a kezelésében lévő épületet eladta a buda- pe.«; székhelyű Mérték Építészeti Kisszövetkezetnek. No, őket nem látták ott azóta sem. — Egy fillért nem fordítottak a kastélyra...! — panaszolja Szabó István polgármester, akit igencsak zavarhat, hogy ott egy „hajdan szép volt” kastély, ablaküvege pedig nincs, a falépcsők rohadnak, a fal mállik, s már jobb érzésű hajléktalanok sem húzódnak be oda éjszakánként, mint néhány éve még. Ráadásul igen bután viselkedik a Mérték, hiszen kétmilliót fizettek az épületért, ami ugyan ezért bagó, de azért csak kiadás. Tervük volt: panziót építenek ide, de úgy látszik, ember tervez, Isten végez, s ez lett a kastély végzete. — Ha az önkormányzaté lehetett volna az épület, már annyi mindent tudtunk volna kezdeni vele... — sóhajt a polgármester, de hiába. Ő tudja csak, mennyien jelentkeztek nála, szerették volna hasznosítani az épületet, megvásárolni. De hát nem lehet. Az egercsehi Beniczky-kastély egyébiránt műemlék jellegű épület. Környékén most őzek tanyáznak, állunkig ér a gaz. Jelen pillanatban semmi biztató nem tapasztalható. Szegény Benicz- kyék, azóta már a bányájuk is megszűnt... (kova) Ha maradt volna az önkormányzaté...
