Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)

1992-11-18 / 272. szám

HÍRLAP, 1992. november 18., szerda BŰNÜGYI KALEIDOSZKÓP Az apa azt hitte, csirke van a vécében „Hogy történhetett ez velünk...?” „Védelmet keresve...” (Felvételünk nem az eset helyszínén készült, nem annak szereplőit ábrázolja) (Fotó: Szántó György) A . megadott cím rossz. Egy mosolygós férfi jön ki elénk, s amikor megtudja, tulajdonkép­pen kiket is keresünk, lehervad a jókedv az arcáról. Nem tud sem­mit, válaszolja az érdeklődé­sünkre, a pletykákat meg nincs kedve terjeszteni. Különös eset miatt jártunk Kiskörén. Nemrégiben, egészen pontosan szeptember 29-én, az egyik házban harmadik gyereké­nek adott életet egy anya. A har­madik azonban valamiért nem- kívánatos poronttyá vált, ezért szülője az udvari vécében látta megoldottnak a kisfiú sorsát. Az életben lévő csecsemőre az apja talált rá kora reggel. Az anyósa segítségével megmosdatta, tisz­tába tette, majd ezután értesítet­ték a mentőket. Hamar kiderült, ki is a voltaképpeni anya, s a csa­ládban ettől, ha lehet, még na­gyobb zavar támadt. Többen él­nek egy fedél alatt, hogyan nem vette észre senki a közelgő esemé­nyeket? Egyebek között erre a kérdésre is választ kerestünk. Az első ember, akit megállí­tunk az utcán, teljesen véletlenül az egyik hatósági tanú, civilben persze, szomszéd. Ő így emlék­szik vissza a történtekre: — Minket a másik szomszéd- asszonnyal akkor hívtak, ami­kor itt volt a mentő, a rendőrség. A kisfiú már le volt mosdatva, tündéd egy kölyök, fekete hajú, világos bőrű, ilyen szép gyereket talán még nem is láttam. A szo­bában, ahová bementünk, szü­lésre utaló nyomokat találtak a rendőrök, véres lepedőt, ilyene­ket. Ennél sokkal többet nem tu­dok, csak azt, hogy az anyát be­vitték a kórházba, ott megállapí­tották, hogy szült. — Itt a faluban senki nem tud­ta, hogy terhes? — Nem hiszem. Nem beszél­tek róla. Nem is értem ezt az egé­szet, nem voltak szegények, a másik két gyereket is szépen ne­velik, mindent megadnak nekik. Nem értem... A fiatalember megmutatja azt a házat, amit keresünk. Jómódot sugárzó, tiszta, fehér ház, ugyan­olyan színű kőkerítéssel. A tera­szon egy babakocsi — kisebbik gyerekével gyesen volt itthon a kismama. Egy középkorú asz- szony az ablakot tisztogatja, mel­lette négyévesnek látszó kisfiú hajol ki. — Az édesanyja vagyok — mondja, amikor a lányról érdek­lődünk. Mikor megtudja, hogy az újságtól jöttünk, a bizalmat­lanság vékonyra szűkíti a szemét és a száját. — Nem* szeretem az újságíró­kat. Voltak itt már más laptól is, lefényképeztek egy vécét, és rá­fogták, hogy a miénk. Nálunk nem jártak, tőlünk nem kérdez­tek semmit. Van nekünk elég ba­junk újságírók nélkül is. Mondom neki, hogy engem nem érdekel a vécé, és nem fo­gok fényképezni se. Ettől egy ki­csit megenyhül. Szinte kérdezni se kell, úgy mesél az eltelt napok­ról, hetekről. — Faggattam én a lányomat, hogy te Franci, nem lesz nektek kisbabátok? Csak azt láttam, hogy a régi ruháit már nem hord­ja, és egy kicsit pufókabb volt. Minden kérdésemre azt a választ kaptam, hogy nem terhes. — Mit gondol, miért tette ezt a lánya? — Nem tudom. A szülés sok mindent kiválthat az emberből, de ezzel együtt se tudom megma­gyarázni. Néhányszor mondtam neki, hogy először építsék fel rendesen a házat, csak akkor szüljön gyereket, de ezt nem fe­nyegetésnek szántam. Aggód­tam érte — huszonegy éves, és ez a harmadik gyereke. — Mi történt azon a reggelen? — A vejem hét óra előtt né­hány perccel jött be a házba, hogy kint volt a vécén, és valami mocorog ott, olyan, mintha csir­ke lenne. Kimentünk együtt, be­levilágított, és akkor láttuk mega kis kezét. Az erő is kiszaladt a lá­bamból, amikor megtudtam, hogy egy gyerek. Nem gondol­koztunk akkor, hogy kié lehet, gyorsan kivettük onnét, és ren­desen elláttuk. Szerencsére nem esett semmi baja, nem volt tele a vécé, nem tudott lesüllyedni. Akkor jött a lányom, sápadtan, alig ismertem rá, kék volt a sze­me alja. Mondom neki, te voltál, te szülted?..., nem baj, csak mondd el, minden rendben lesz. De nem válaszolt. — És most mi lesz? — A kis Sanyikát kiadták a kórházból az egri csecsemőott­honba. Vele ment a lányom, szoptatta is, de néhány nap múl­va szövődmény lépett fel, trom­bózist kapott, vissza kellett vinni a kórházba. De Sanyikát mi ak­kor is látogattuk. Már csak a pa­pírt várjuk, hogy hozhatjuk ha­za, és azonnal megyünk is értük. Minden jóra fordul, nem is ér­tem, hogy történhetett ez velünk. Az egri csecsemőotthon igaz­gatónője érdeklődésemre el­mondta: a kisgyerek megfelelő állapotban elhagyta az otthont, a gyámhatóság engedélyezte, hogy hazavigyék. Hozzátette, hogy az anya rendesen gondozta a fiát, s látható módon ragaszkodott, kö­tődött hozzá. Hogy miért tette mégis, amit tett, erre az igazgató­nő korrekten azt válaszolta: nem illetékes abban, hogy feleljen erre a kérdésre. Mindenesetre el kell azon gondolkodni, hogy egy vé­gig titkolt terhességről volt szó. A rendőrség illetékes munka­társa szerint nincs új fejlemény az ügyben, egyelőre arra várnak, hogy megérkezzenek a különféle szakértői értékelések. Arról sem tudtak, hogy a kisfiú már haza­került, ez a döntés ugyanis a gyámhatóságra tartozott. Számos miértre tehát később adnak választ — ha egyáltalán adnak — a mérlegre tett tények. Doros Judit A vád képviselőjének indítványa Kísérlet emberölésre Majdnem végzetes kimenete­lű, igazából teljességgel érthetet­len konfliktus színhelye volt szeptember 7-én Szentdomon­koson a helyi italbolt. Lapunk­ban egyébként annak idején már beszámoltunk az esetről. Ezúttal arról adhatunk tájékoztatást, hogy a megyei főügyészségen már elkészült a vádirat. Két, egymást régóta jól isme­rő, s egymást azelőtt soha egyet­len rossz szóval sem illető férfi keveredett bele ebbe a — még most is — számukra felfoghatat­lan ügybe. Történt ugyanis, hogy mindketten a kocsmában múlat­ták az időt, amikor a pultnál lévő úrhoz odalépett a későbbi sér­tett. Előbbinek ez nemigen tet­szett, és szóvá is tette érzését. Mi több, arra kérte nyomatékosan a szerinte odatolaRodót, hogy mi­előbb távozzon a közeléből: Ahogy utóbb vallotta az őt mög-: hallgató hivatalos személyek előtt: az volt a baj, hogy a későb­bi majdnem áldozat nem teljesí­tette az ő kérését, sőt, újra oda­ment hozzá. A vádirat szerint ekkor hirte­len haragra gerjedt a pultnál id- dogáló, elővette a mintegy 10 centiméter pengehosszúságú bicskáját, s azzal — szemtől szembeni testhelyzetben — kö­zepesnél nagyobb erővel, a bal oldali mellkasfélen, az emlőbim­bó mellett megszúrta földijét. A döfés körülbelül 10-12 centi hosz- szan lefelé és hátrafelé hatolt be a mellüregbe. Megnyitotta a szív­burkot is. A sérülés közvetetten életve­szélyes volt— állapítja meg az or­vosszakértő szakvéleményében. Ott az is olvasható egyébként, hogy „há.á szúrás más szögben érte volná a sértett ■ mellkasát, ügy szíviérülés jött volna létre, ami elvérzéses halált okozott volna...”. Az elkövető, a 42 esztendős Hamar András különben bün­tetlen előéletű. Amint többször is hangoztatta, egyáltalán nem állt szándékában ilyen súlyosan megsebesíteni ismerősét, külö­nösen azt nem akarta, hogy az netán meghaljon. Bizonyos fokig ezt igazolják a történteket köve­tő cselekedetei is, hiszen barátjá­val együtt ő vitte orvoshoz a sér­tettet. Hamar védekezésül előadott számos változatát azonban a fő­ügyészségen nem fogadták el. A tanúvallomások, a bizonyítási kísérlet, valamint a szakvélemé­nyek alapján emberölés bűntet­tének kísérletével vádolják Ha­mar Andrást. Az ügyben- a Heves Megyei Bíróság illetékes döntést hozni. (-lay) V Á > A ' A törvényház falain belül Megették a hajósinast A fent említett törvényház ezúttal nem a megyei, még csak nem is magyar, hanem a ködös Albionban székel, az angol legfőbb bün­tetőbíróság maga. Mindemellett az sem mondható, hogy az alább következő ügy uj keletű lenne, ugyanis régebben történt, egész pon­tosan 1884-ben, akkor adták át például Pesten a Keleti pályaudvart. Abban az esztendőben, május kését, imádkozott, majd azt 19-én a Mignonette nevű kis jacht Angliából Ausztráliába in­dult, fedélzetén D«r//ey kapitány­nyal, Stephens kormányossal, Brooks matrózzal és Parker ha­jósinassal. Az Egyenlítőt már el­hagyta a hajó, amikor rakoncát­lan időjárás köszöntött rájuk, s 1600 mérföldnyire a Jóremény­ség fokától, a viharban az erős hmlámok bezúzták a jacht hátul­ját. A tengerészeknek csupán annyi idejük maradt, hogy le­eresszék a mentőcsónakot, illet­ve hogy abba sietve mintegy két font fehérrépát hajítsanak: a Mignonette ugyanis pár perc alatt elsüllyedt. A négy hajótöröttre kegyetlen napok vártak. Vizük nem volt, étel csak a répa, ami hamar elfo­gyott. A 4. vagy az 5. napon az­tán sikeresen elejtettek egy tek­nősbékát, ebből eltek all. napig, utána viszont nyolc napon ke­resztül semmi: se édesvíz, se en­nivaló. A 18. napon a kapitány indítványozta, húzzanak sorsot, melyiküket áldozzák fel, hogy a többi életben maradjon, ám nem jutottak egyetértésre a kérdés­kén. Hosszas vita folyt, volt, aki népes családjára hivatkozott, a 17-18 év körüli Parkért pedig va­lószínűleg meg sem kérdezték. Végül a kapitány azt tanácsolta: „Ha holnap reggel nem látunk hajót, úgy gondolom, jobb lesz a gyereket megölni.” Ennyiben maradtak. Másnap sem jött hajó. Dudley kapitány mtett a kormányosnak mej* a matróznak, de nekik vél­hetően nem volt hozzá szívük, így ő maga ment oda a csónak al­jában fekvő Parkerhez, kihúzta a mondta a fiúnak: „Richard, a vég­órád ütött.” A fiú megkérdezte: „Az enyém, uram?”Dudley fel­elt: „Igen, gyermekem”, és a nyakába döfte a kést. A vér kilö­vellt, a három férfi — a későbbi vallomások szerint — fölfogta, megitta, majd pedig felnyitották a fiú testét, s a máját és a szívét azon melegében megették. A következő napokon Dud­ley, Stephens és Brooks a hajós­inas testéből táplálkoztak. A 24. napon végre egy német hajó fel­vette őket, és bár a vérengzés nyomai egyébként is szemmel láthatóak voltak, egyikük sem titkolta el a történteket. Az ügyet először 1884. no­vember 6-án tárgyalták. A vád­emelő jury tagjai, az esküdtek nem tudtak eldönteni, vajon a vádlottak gyilkosok-e, avagy sem, igy mindezt a bíróságra hagyták, amellett, hogy a hajóso­kat kegyelemre ajánlották a ko­ronához. A legfőbb büntetőbíró­ság azután Dudley kapitányt és Stephens kormányost bűnösnek mondotta, és halálra ítélte; azon­ban e bíróság is egyhangúlag hozzájárult a jury kegyelmet ké­rő ajánlásához. Hoványi Gyula: Adalék a végszükség jogához című rövid tanulmányában — ennek segít­ségével rekonstruáltuk most a Mignonette-esetet — vitába száll az angol bíróság döntésével. A bíróság például arra hivatkozik, hogy a létfenntartás általában véve kötelesség, ám mégis maga­sabb kötelesség az életnek a föl- áldozása, s felemlítik e tekintet­ben Jézus példáját is. A létfenn­tartás azonban — írja Hoványi — nem csupán kötelesség, hanem életösztön. S bár az önfenntar­tásnál lehet olykor szentebb do­log az önfeláldozás, azonban csak akkor, ha az egy magasztos eszméért, valami rendkívüli pil­lanatban történik. S a hősök, mártírok nemes tetteiből sza­bályt állítani fel az egyszerű, mindennapi emberek magatar­tására : ez bizony az önfeláldozás elvének indokolatlan kiterjeszté­se. Mint ahogy még inkább az a Megváltóval példálózni: „mert annak utánzását várni a közön­séges halandótól, mit Isten-em­ber az emberiségért tőn, még il- lusiónak is merész, hát még bün­tető-törvény sanctionálta jogelvnek! ” Magyarországon az eset ide­jén mar törvényileg elismert volt az úgynevezett végszükség. Mai Btk.-beli szabályozása sokban hasonlít a jogos védeleméhez, melyről legutóbb írtunkczeken a hasábokon, vannak ugyanakkor fontos különbségek. Elsősorban az, hogy a jogos védelemnél fel­tétel: legyen „intézett”, avagy „ köz vétlenül fenyegető” jogtalan támadás. Végszükség esetén vi­szont (Btk. 30. paragrafus /1/ bekezdés) az nem büntethető, aki a saját, illetve a mások szemé­lyét vagy javait közvetlen és más­ként el nem hárítható veszélyből menti, vagy a közérdek védelmé­ben így jár el, feltéve, hogy a ve­szély előidézése nem róható a terhére, s cselekménye kisebb sé­relmet okoz, mint amelynek el­hárítására törekedett. S mivel a végszükség még a jo­§ os védelemnél is jóval ritkáb­an fordul elő a bírói gyakorlat­ban — hiába érdeklődtünk több jogásznál, a megyében nem em­lékeztek efféle esetre —, csupán ezért alakultak úgy a dolgok, hogy ez alkalommal egy angol történetet meséltünk el. Rénes Marcell Vigyázat, tolvajok! Nem mondunk különös­képpen nagyot azzal, ha kije­lentjük: a vagyoni javakat megdézsmáló bűncselekmé­nyek okoznak manapság is a legtöbb bosszúságot a káro­sultaknak, s komoly fejtörést a bűnüldöző hatóságoknak. Ezért is érdemes egy csokorra- valót összefoglalni, hátha si­kerül tanulnunk az esetekből. A megyeszékhelyen példá­ul a Sport Modell Kft. egri üz­letházát látogatta meg valaki, korántsem nyitvatartási idő­ben. A bejárat fölötti nyi­tott)!) ablakon mászott be, a rendőrség eddigi megállapítá­sa szerint. Sportruházati cik­keket szedett össze, és a zsák­mánnyal nyugodtan távozott. A tulajdonosnak 40 ezer fo­rintja bánja. Poroszlón egy hölgy bizo­nyult igen óvatlannak, midőn sétálgatott a búcsúban. Fi­gyelmetlenségét kihasználva, a tolvaj 30 ezer forintjától sza­badította meg... Hatvanban — a helyi kapi­tányság jelentése szerint — a Volán ottani telepére ment be illetéktelen személy, aki pon­tosan 9 ezer250darab, egyen­ként 18 forintos autóbuszje­gyet tulajdonított el. A köny­velés 166 ezer 500 forintos kárt jegyezhetett fel. A fenti ügyekben jelenleg is tart a nyomozás. Szemmel tartották viszont Horton a Prímagáz Hungária Kft. helyi töltőüzemét, ahon­nan rendszeresen lopták a gázpalackokat, egy alkalom­mal pedig — a kerítés kibon­tása után — négyezer darab sárgaréz gázpalack-szelepet gyűjtött a még ismeretlen tet­tes. A faluban lakó Zs. Tibort azonban elfogták, amint ép­pen négy gázpalackkal igye­kezett volna el a telepről... Kálban a kápolnai áfész ABC-boltjába szeretett volna bejutni valaki, ám mivel meg­szólalt a riasztó, jobbnak lát­ta, ha menekülőre fogja. Ta­lán ez is hatásos módja lehet — a kellő gondosságon kívül — a tolvajok elleni küzdelem­/4mí a tM véyéne Az incidens hatásai Kettős utóélete van a köztársasági elnökkel szemben október 23-án, a Kossuth téren bekövetkezett súlyos incidensnek. Az valamennyiünk előtt feltétlenül pozitívum, hogy az eset végre felkeltette figyelmünket. Ráirányította olyan jelenségre, ami a mélyben megbújt, amit senki illetékes eladdig nem volt hajlandó tudomásul venni, még inkább nem beszélni róla. Nevezetesen arra, hogy kis hazánkban a fiatalok ma nem találnak a számukra megfe­lelő közösségi formákat. Ennek következményeként — s nemkü­lönben az őket igencsak sújtó munkanélküliség miatt — hol ide, hol oda csapódnak. Próbálnak maguknak különféle laza szervezeti megoldásokat kialakítani. Többek között ebből táplálkozik a skin- headek mozgalma is. Ám nem is annyira a bőrfejűek emberséges­nek egyáltalán nem mondható, meglehetősen szegényes ideológiá­ja által vezérelt, egyébként elítélendő cselekedeteiről van jelen esetben szó. Sokkal inkább azokról a megtévesztett ifjakról, akik láthatóan felheccelve ordítoztak, mutogatták magukat azon a na­pon a Parlament előtt. Olyan jelvényeket hordva, olyan ruhadara­bokat öltve, amelyeknek hajdani viselőiről — gyanítom — nem is tudják, milyen szörnyűséges bűncselekményeket követtek el ártat­lan emberekkel szemben egykoron. Valakik hozzájuttatták őket ezekhez, s biztatták mindannyiukat a rendbontásra. Fura dolog a belügyminiszter ama álláspontja is. miszerint októ­ber 23-án nem volt jogi indok a rendőrség beavatkozására. Alap­pal feltehető a kérdés: vajon a téren jelenlévők ezreit, s a tévénézők millióit a nemzeti ünnepen megbotránkoztató, sokukban joggal ri­adalmat keltő cselekménysor nem tekinthető-e csoportos garázda­ságnak...?! Mellesleg, ahogy telik-múlik az idő, egyre érdekesebb informá­ciók látnak napvilágot. Arról például, hogy szélsőjobbos, korosodó urak éppen az értelmes elfoglaltságot nem lelő fiatalokból szervez­nek csapatokat (egyesek szerint rohamosztagokat), egyesületek­nek álcázva, s bizonyos pártok is szíves-örömest kegyeikbe fogad­nak efféle alakulatocskákat. Épp az, hogy a közvélemény minder­ről értesülhetett, paradox módon előnye a nemzeti ünnepet megza­varó incidensnek. S a kivizsgálásra képviselőkből alakult különbi­zottság remélhetően még jobban felfedi a hátteret. Ez azért is fontos, mert kétségbeejtő a nemzetbiztonsági hivatalt felügyelő miniszter legutóbbi kijelentése, mely szerint ők tudtak arról, hogy október 23-án provokáció készül. Közölték is ezt a bel­ügyminiszterrel, ugyanígy a kormányőrség parancsnokával, de „nem kötelességük jelezni az elnöknek, őt nem akarták megzavar­ni” — tették mindjárt hozzá. Most már csak az a nagy kérdés, miért hangzott el többször is, hogy a BM illetékesei nem is sejtették, mi készül...? A dolog negatív oldalának elemzésekor mindenképpen érdemes elidőzni az utóbbi hetekben mindinkább szaporodó sajátos bűnté­nyek mellett. Egyre többször hallani-olvasm ama esetekről, ame­lyekben bőrszíne, nemzetisége, illetve világnézete miatt támadtak rá emberekre. Nekünk is igen fájó példa a salgótarjáni, közmegbot­ránkozást kiváltott ügy: egy 32 esztendős cigány férfit vertek-rug- dostak halálra tizenévesek. Egyikük Egerben folytatja középfokú tanulmányait, a katonai kollégiumban. Ott, ahol állítólag különö­sen nagy gondot fordítanak a törvénytisztelő állampolgárok neve­lésére. Arról persze, vajmi keveset tehetnek a parancsnokok, hogy ta­nítványaik közül néhányan — miként mondják — engedély nélkül léptek be az Egri Nemzeti Ifjak Egyesületébe. Az viszont felet­tébb elgondolkodtató, milyen témák foglalkoztathatják abban a közösségben a tagokat, ha közülük akad olyan, aki gátlás nélkül képes társaival együtt egy embert agyonverni?! Helyénvaló lenne alaposan megvizsgálni az ilyesfajta, különbö­ző elnevezésű csoportok szándéknyilatkozatait, vajon eszméikkel, olykor tetteikkel szinkronban vannak-e az alkotmányos előírások­kal. Meg kell tenni ezt azelőtt, hogy a feszülő indulatok Sorozatos brutalitásba csapnak át. SzalayiZoltán =>

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents