Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-07 / 237. szám
HÍRLAP, 1992. október 7., szerda PF. 23 9. Üzen a szerkesztő L. K. Ezt írja: „Önök most — talán az újság ára felemelésének ellensúlyozó magyarázataképpen — reklámhadjáratot indítottak a további olvasók megnyerése és az eddigiek megtartása érdekében. A reklám mellett azonban el kell gondolkodniok azon is, hogy a lap hasábjain mit adnak az olvasóknak, eligazításul, esetleg mércéül, a hírekben is megjelenő tájékoztatáson, „újságon" kívül. Az bizonyos, hogy a megyei, a megye varosaiban történő események, a közéleti és gazdasági szereplők okozhatnak „helybéli izgalmakat". Felkavarhatják az állóvizet Kiskörén vagy Pétervá- sárán, ha azt olvassák, hogy... Még az is felforrósíthatja a kedélyeket, hogy valaki egymillióhoz juthat..., de az átlagpolgár a lapban szeretne több es alaposabb véleményt is olvasni arról, ami az országban történik. Annyi esemény zajlik az országban, amiről jó lenne itt is olvasni, akár egyéni véleményt is, mint például az éhségsztrájkról, a tüntetésekről; az sem ártana, ha a Parlament jelenlegi állapotáról elmondaná a véleményét valaki, főként a Csurka-dolgozat után, mert ez az írásmű hazánk mai politikájában határkőnek, mi több, vízválasztó vonalnak látszik.” Idézhetnék tovább a nyilván értelmiségitől származó levelet, de ennyi is elég annak illusztrálására, hogy aggodalom izzik fel a sorokból. Ebben a mai magyar társadalomban ki-ki kapkodja a fejét, hová nézzen, kire hallgasson, mit ne mulasszon el észrevenni, mert sohasem lehet tudni, mikor fajulnak el annyira a dolgok, hogy az erők nem előre húznak, hanem a mélybe sodorják a társadalmat, a politikát, a gazdaságot — esetleg. Pártpolitikai szempontok nélkül megállapítható, hogy a Csur- ka-féle tanulmány valaminek a foglalata, amiben el nem hallgatható mondatok is szerepelnek. Nem is hagyták szó nélkül. Sokan véleményt nyilvánítottak, néhányan ítélkeztek is, kifejezéseket használtak, amik józano- dásra intettek. És mert ennek a Csurka-gondolatmenetnek a felhangjai a washingtoni törvényhozásban is visszhangot váltottak ki, kényszeredetten vagy felismerve a veszélyeket is, továbbgyűrűzött a hatalmi célokat és igényeket megfogalmazó pamflet fölötti nyilatkozatháború. Nem csökkentve a Csurka- fellépés jelentőségét, az események folyamatába állítva gondolnánk végig e némely részletében veszedelmes „gondolatsor” következményeit. Ez a Csurka- monológ felfűtötte az országos közhangulatot. Az utcára vonulás a kormányzó hatalom támogatására, majd az arra következő charta-kivonulás — mindkét oldalán írókkal, szónokokkal, olykor üresen kongó szólamokkal — szellemi és erkölcsi erődemonstrációnak „volt elképzelve”. Feltűntek itt régi arcok, új profilok is be akartak mutatkozni, mint a Csurka-lap egyik munkatársnője, talán azért is, hogy legyen már egy kellemes szoprán a sok tenor és bariton között. Odaáll a harsogni mindig is kész személyiség a mikrofon elé, és látjuk az arcan — az nem tud jól váltani és hazudni —, és észrevesszük, hogy felkészületlen, hogy nincs egyéb mondanivalója az egyetlen mondatnál, amit csak dadogva vagy zavarral vezet elő. Aztán ott vannak a mellék- szereplőknek is rossz politikai kezdők, tudatlanok, járatlanok, akik valamikori énjüket most mosnák tisztára vagy szalonképesre a „nép előtt”, mert sokáig hajlongtak a diktatúra urainak kívánsága szerint, a kegyek osztása érdekében. Akik nem is képzelik, mekkora veszély kerekedhet abból, ha a fontos vagy felfújt kérdéseket az utcára viszik. Ott ugyanis mindig kéznél lehet, vagy a kéz alá szaladhat a sötétből néhány árnyék, s ha provokál, s ha lo, vagy követ dob, s az „ki tudja, hol all meg?” Az éhségsztrájkot abbahagyták. Néhány idétlen nyilatkozat és hallgatás vetett véget ennek a valahonnan előhúzott „demonstrációnak.” A médiumok háborúja meg fut tovább, rossz lépést rossz lépés követ, miközben a Parlamentben csak mondják, hogy meg kellene hozni már azt a törvényt. De hát mi állja útját? Ki az a manó, aki ekkora bénaságra ítéli ezt a tiszteletre méltó testületet? Milyen nógatás kellene, hogy ott, a T. Házban történjenek a dolgok, és ne a látható és láthatatlan szélhámosokra, a hatalom ilyen-olyan megszállottjaira kellene pazarolnunk türelmünket s figyelmünket! Türelem rózsát terem! Több, mint fél évszázada várt arra a pillanatra Eger repülni vágyó ifjúsága, hogy végre saját repülőtere legyen. Talán most sikerül ez az álmuk, sok vita, hadakozás és „koldulás” árán. A repülni vágyó fiatalok ebből nem sokat éreznek, csak szeretettel, égve a vágytól simogatják az oktatógépeket, amiben végre az első repülésüket, az első szárnyalásukat megtehetik. Sajnos, a veteránok egyre fogynak, és bizony igyekezni kell, hogy a még aktív, nagy tapasztalatokkal rendelkezők minél előbb átadhassák tudásukat a következő nemzedéknek. Persze az emberek nagy többségétől távol állnak ezek a dolgok, hiszen a saját gondjaikat sem tudják megoldani. Csakhogy, ha távolabbra tekintünk, akkor a nagy országok mellett saját légterünket csak ily módon, jól képzett pilótákkal tudjuk biztosítani, és ez az az alapképzés, ami a kiindulási pontot biztosítja. Most mégis találkoztunk egy olyan érdeklődő egyéniséggel, aki ezeket a dolgokat átérzi, és felfigyelt arra is, hogy az ifjúságnak az a kis rétege, aki ezt a sportolási lehetőséget választotta, tényleg olyan fegyelmezett, egymás életét féltő, összeforrott csapat-e, ahogy hírlik? Czakó kanonok úr, hogy erről meggyőződjön, saját maga ment a makiári repülőtérre, és kipróbálta a repülés szépségét. Először egy motor nélküli „iskolagéppel” repültek egy kört az egyik pilótanővel. Utána a Csordás István főpilóta vezette kétüléses, kis motoros géppel repültek a város fölé, ahol a kanonok úr légifelvételeket is készített. Visszajövet nem szálltak le azonnal, hanem azt látom, hogy műrepülésbe lendül a pilóta! Looping dugóhúzó, stb...! Rémülten néztem az égre, mi lesz ebből? Imát rebegtem, hogy az a kis ördög, amelyik végigkíséri az életünket, valahogy most messze tűnjön, mert nincs az a pilóta, aki ha beleül a gépébe, bármilyen bátor és edzett is, tudat alatt ne motoszkálna benne valami, hogy hátha éppen most... Leszállás után odaszaladtam én is. A kanonok úr olyan rugalmasan lépett ki a gépből, mintha világéleteben műrepülő lett volna! Kilépett a misztikum világából, minden ceremónia nélkül, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, a fiatalok közé vegyült. Ezzel az ott lévő fiatalság körében sokkal nagyobb te- kjptélyt szerzett, mintha bármilyen szertartás áhítatos formái között ismerték volna meg. Szökőné Csizmadia Mária Eger Válasz a gyöngyösi tévénéző kétségeire Öntsünk tiszta vizet a pohárba! 1992. szeptember 28-án megjelent a Heves Megyei Hírlapban egy cikk a gyöngyösi kábeltelevíziózásban tapasztalható anarchiáról. A cikk megállapításaival, a felvetett kérdésekkel egyetértek. Tekintettel arra, hogy a két ún. televízió közül az egyiknek, az ATG-nek én vagyok a felelős szerkesztője, erkölcsi kötelességemnek is tartom, hogy azokra a kérdésekre, amelyekre tudok, feltétlenül válaszoljak. Néhány szó az előzményekről, hiszen az mások számára is szolgálhat tanulságokkal. 1991 őszén kötöttünk szerződést a Parabola Klubbal, miszerint tíz éven keresztül üzemeltetünk egy információs csatornát a klub rendszerén. A klub adja a csatornát, mi adjuk a műsort, azaz az információkat, a piaci áraktól kezdve az önkormányzat hírein át mindent, ami a lakóknak fontos lehet. Mivel a szerződés megkötésekor kérés volt, hogy néha-néha egy filmet is vetítsünk — egyébként a mi célunk is ez volt, csak akkor még nem tudtuk, hogy lesz-e rá fedezet —, természetes volt számunkra, hogy beindítottuk a Tv-tévét, a Szív Tv műsorát, majd amikor az első lehetőség adódott, elkezdtük a saját műsorok készítését. Olyan minőségben, amilyenben egy szárnyait próbálgató csapattól ez elvárható. Januárra már kialakítottuk azt a rendszert, amely egy komoly közszolgálati, városi televízió magja lehet. És ami a lényeg, hogy mindezt nem a lakók pénzén tettük, ellentétben a klub képernyőin ma is olvasható felirattal, miszerint a rendszer az üzemeltetési dijakból, azaz a lakók pénzén működik. Felajánlottuk azt is, hogy a klub filmjeinek vetítését mi ingyenesen vállaljuk, ezért a klub ne. építsen ki külön stúdiót, szintén a lakók pénzén. Sajnos, az érvelésünk nem talált meghallgatásra, és a lakók előzetes megkérdezése nélkül a vezetőség lekapcsolt bennünket a hálózatról, és az általunk kidolgozott rendszer szerint maga vette át a csatorna üzemeltetését. Ekkor építettük ki rendszerünket a Mátrai úti lakótelepen, ahol azóta is tetteinkkel bizonyítjuk, hogy mi valóban a közért dolgozó, a szó igazi értelmében közszolgálati televíziót csinálunk. Azt, hogy a szerződés felbontása jogszerű volt-e vagy sem, majd eldönti a bíróság. Ez a vita azonban nem mehet a város lakóinak rovására. Ezért megkerestem a klub titkárát, hogy tárgyaljuk meg egy esetleges együttműködés lehetőségeit, de sajnos — egy hónap után úgy tűnik, hogy a klub, pontosabban a vezetése nem hajlandó az együttműködésre. Tisztelt Sasvári Úr! Azt kérdezte Ön, hogy. mit kellene tenni ahhoz, hogy Ön is láthassa az ATG műsorát. A válasz nagyon egyszerű. Búja rá a lakásszövetkezet elnökét, hogy írja meg a válaszát arra az ajánlatunkra, miszerint mi ingyen ösz- szekötjük a két rendszert, és 24 órán keresztül szolgáltatunk műsort, beleértve egy gyöngyösi teletextet is. Szóban már régen megkaptuk az elutasítást (?), de a többször kért írásos válasz az ígéret ellenére a mai napig nem jött meg. Amennyiben ez a válasz azt tartalmazza, hogy Önök igénylik az ATG-t, márpedig erre közgyűlési határozat van, egy hónapon belül az látható lesz a Mérges, Koháry, Pesti úton, hacsak addig valakik fel nem használják az üres csatornát valamire. Ha egyáltalán van még! Persze, a legegyszerűbb az volna, ha a klubbal létrejönne egy megegyezés, mert akkor senkinek nem kellene felesleges munkát végezni, azonnal látható lenne a műsor mindenhol. Ön, kedves Sasvári Úr, azt is kérdezi, hogy történt-e reagálás a 60 Ft-os díjra. Sajnos, nem! A hegyen azért, mert kell a pénz a stúdióra és az üzemeltetők bérére. Hogy a szövetkezet hogyan vesz részt a finanszírozásban, azt nem tudom, ebben a szövetkezet az illetékes. Ebből következik, hogy a különbözetet is ott kérheti számon, mint ahogy a „hegyiek” az ottani vezetőségen. Az Ön által leírt 9.600.000 Ft üzemeltetési díj valóban csak egy szorzás kérdése, ez a szám valós. Hogy ez a pénz hogyan és kik között oszlik meg, azt (hivatalosan) nem tudom, de én magam is irreálisnak, mi több, erkölcstelennek tartom. A pontos választ gondolom, az illetékesek majd megadják! Azzal a javaslatával, hogy egy műsorban lássa a két felelős szerkesztőt, nekem örömet okozott! Egy ilyen műsor sok félreértést, gyanakvást tisztázhatna, és biztos, hogy az egész város érdekeit szolgálná. Ezért jtt és most felajánlom Farkas Úrnak, hogy csináljuk meg ezt a közös vitaműsort, sőt ha egyetért vele, hívjuk meg a képviselő-testület egy vagy több tagját is, hiszen ők ismerik a város akaratát. Az utolsó gondolatához pedig csak annyit, hogy az ATG valamennyi munkatársa — természetesen személy szerint én is — reméli, hogy nem kell már sokáig sajnálkoznia, győz a józan ész, és nem egymás ellen, hanem együtt fogunk dolgozni a nézők, a város megelégedésére. Tisztelettel: Szerencsés János ATG felelős szerkesztő Utánajártunk... A jégszívű hűtőszerelők Gyöngyöstaijáni olvasónk, Molnár József né panaszos levéllel fordult szerkesztőségünkhöz, miután a gyöngyösi illetőségű Elektrotechnikai Szolgáltató Kisszövetkezetnél hiába kopogtatott. Mint írja, nyár derekán, a legnagyobb hőségben, természetesen szombaton (mikor máskor?) meghibásodott a fagyasztószekrénye. A kisszövetkezet szerelői három nappal később, kedden „siettek” segítségére, s meglepték őt egy 12.007 forintos új motorral. A gépezet vidáman dolgozott, hűtötte a mélyén rejlő zöldborsót és fél disznót. Egy álló héten át. Aztán megelégelte, s cserbenhagyta háziasszonyát, akinek ezáltal odalett az egész nyári munkája, s még az őszi betakarításból sem tehet el télire, merthogy a szolgáltatók — különféle kifogásokkal — hazakül- dik a gyakorta megjelenő ügyfelüket. A drága alkatrészre van ugyan jótállás, mégsem javítja meg a szerviz a makrancos készüléket. Molnárné elkeseredettségében azon tűnődik: „Talán azért nem jönnek ki a szerelők, mert a kis nyugdijamból nem tudtam borravalót adni?” Ki téríti meg a kárát, s lesz-e valaha működőképes fagyasztója? Az Elektrotechnikai Szolgáltató Kisszövezetkezet ügyintézője elképedt, amikor ismertettem vele levélírónk sérelmét. — Rossz a fagyasztója, s magukhoz fordul, nem hozzánk? Szó szót követett, de nem jutottunk dűlőre. Valójában, mint mondta, nem ismeri „mélységében” az ügyet. Megállapodtunk, hogy másnapra kideríti a késlekedés okát. — Na, most már okosabb lettem!— mondta a szervizes hölgy. — Megtudtam a szerelőtől, hogy nyáron hiánycikk volt a motor. Különben ez tényleg így van. A saját rokonomnak sem sikerült szereznem, pedig én itt vagyok. Várnak vagy százan a garanciális cserére. Ha rendelünk ötöt, kapunk hármat. Ez egy kicsit meglepett. Ha százan várnak, miért csak ötöt rendelnek? De erre a kérdésemre nem kaptam választ. Mint a görög tragédiákban, egészen mást felelt az „illetékes”: — Csak két percig láttam a szerelőt, aztán kiment az ügyfelekhez. Talán a panaszost is ma keresi fel... S ha nem? Bízzunk abban, hogy kemény lesz a tél? (né-zi) „ Vége van a ...” ...hűvös szelek járnak”, nagy bánata van megye- székhelyünk északi lakótelepén élő polgárainak. Bánatuk ez év júniusában kezdődött, amikor a város önkormányzatának elhatározását közhírré tették. Az EGK Idegenforgalmi Bizottságának meghívására az idén hazánkból Eger város és a szomszédos Noszvaj község vesz részt az „Európai virágos városok és falvak” című versenyben. írta az újság. Az önkormányzat pályázatot hirdetett a virá- gosítási verseny sikere érdekében. Ezt követően egy újabb közleményben olvashattuk: „A lakosság rámozdult az akcióra, a virág örömet okoz.” (Addig, amíg el nem pusztítják.) Erre a hírre „rámozdult” a Tigáz is. Nem is akárhogy. A lakótelepen kb. húsz évvel ezelőtt lefektetett gázcső- vezeték-rendszer cseréjéhez kezdett. Ami útjába akadt fa, dísznövény, pázsit, virágágyás, egyik napról a másikra csatatérré változtatta. Árokásó gépe, mintha üldözték volna, olyan gyorsan dolgozott. Mire a polgárok felocsúdtak, már csak az árkok ösz- szevisszaságában „gyönyörködhettek.” Nesze neked, városvirágosítás! Mondogatják jogosan. Virágos belváros, csatatérré változott lakótelep! Ezek után lehet csodálkozni az itt élők bánatán? Hónapok telnek, a munka csigalassúsággal halad. A drága pénzen kiásott árkok szeméttel telnek. Bennük több helyen a megsértett, összeszaggatott fagyökerek — mint hajdanában a várak vizesárkában a kihegyezett cölöpök, vascsődarabok — az ég felé meredeznek. Mi történik, ha egy-egy gyerek beleesik? Ki felel majd ezért? A tél már lassan kopogtat. Az itt élők aggodalma, bánata örömmé válna, ha a lakótelepet a tél beállta előtt eredeti állapotban visszaállítva látná. (HBÁ) Eger Requiem Kádas Gézáért Előre is köszönöm, Polgármester Úr! Ha riportúton vagyok Egerben, a kornyékén, vagy ha csak olyan úton halad velem a gépkocsi, ahol útjelző tábla mutatja, hogy merre vezet az út Eger felé, valamennyi ilyen esetben két dolog jut eszembe. A török elleni Dobó várkapitány vezetésével megvívott, és a török sereg eltakarodásával végződött küzdelem, s hogy ez a város eddig már két, egykor világhírű úszóver- senyzot adott hazánknak. Bárány Istvánt és Kádas Gézát. Mindketten olimpiai ezüstérmesek, Kádas pedig bronzéremmel is büszkélkedhetett. Műit időben mondom Kádasról, hiszen annak ellenére, hogy Bárány István sokkal előbb született mint ő, már elköltözött ebből a világból. Ha persze az 1956-os forradalom idején az egriek nem az ő kezében, hanem máséban szerették volna látni történelmünk ez egyik leghősibb városának a zászlaját, Géza alighanem még ma is a legjobb egészségnek örvendene. De azt a zászlót rúd- jánál fogva ő kapta a kezébe, s miután a forradalom elveszett, egyszeriben olyan bűnöket varrtak az újra hatalmaskodó kommunista — vagy magukat csak annak valló, de valójában sokszínű, egyéni érvényesülésük érdekében minden gaztettre hajlandó — egri vezetők, hogy Géza talán még örülhetett is annak, hogy nem a hóhér kezére jutott. Igen hosszú ideig tartó rabság, és olyan fizikai értelemben vett kínzatás is várt reá, amelyek miatt szinte már félholtan nyerte vissza a szabadságát — de akik ezt a pokoli vermet megásták neki, még akkor sem hagyták nyugodni. Én, aki 1948-ban, az UTE színeiben kezdtem csupán szerény eredményeket hozó vesenyzést, Géza pedig abban az esztendőben egy ezüst, és egy bronz éremmel tért haza a londoni olimpiáról, alig voltam képes megelőzni őt köszönésben, amikor a margitszigeti Hajós Alfréd uszodában egymás mellett vitt el az utunk. Úszó versenyzői kapcsolatunk ennyi volt, s nem több, ha csak nem számítom ide, hogy versenyzőtársaimmal együtt gyakran szurkoltunk neki hazai és nemzetközi viadalokon, hogy legyőzze neves ellenfeleit. Végtelenül szerény és jó szándékú egri fiú volt, s mivel az egri ifjúsági — ez volt akkor az én versenyzői korosztályom — úszók között számos jó barátom akadt, tőlük is sok olyan jót hallhattam én is Kádasról, amelyek miatt tovább erősödött az iránta érzett tiszteletem. Jól emlékszem arra is, hogy akkoriban egy gyönyörű, a legszebb amerikai filmsztárokat idéző hölggyel járt. Ezért persze én is irigyeltem, de kérdem, ugyan ki nem irigyelte volna helyemben. Tálán még a Svéda Gyuszi, a remek egri vízilabdázó, a későbbi rendőrtiszt is, akinél kitűnőbb nyomozótiszt aligha létezhetett szolgálati helyén, a budapesti V. kerületi Rendőrkapitányságon. Tőle bezzeg tartottak még a legkeményebb kötésű vagányok is. Mindezt azért említettem, mivel éppen Svéda Gyula társaságában találkoztam utoljára a Szent István körúton Kádas Gézával, aki — alig mertem elhinni — még emlékezett rám, s látható örömmel fogadta azt az ajánlatot, hogy Gyulával hamarosan felkeressük ot lakásán, és írok róla valamelyik lap számára egy méltó cikket. Minek is tagadjam, hogy a vele való találkozásom öröme túlságosan optimistává tett, hiszen akkoriban egyetlen főszerkesztő sem akadt volna az országban, aki hajlandó lett volna lehozni azt a cikket. De sajnos, ennek az interjúnak az elkészítésére már a jó Isten sem hagyott nekem időt, mivel kisvártatva magához, égbeli uszodájába szólította ezt a tragikus sorsú úszóversenyzőt. Lehet, hogy abban is Isten keze volt, hogy néhány nappal ezelőtt, amikor Kádas Géza egykori legnagyobb ellenfelével, az FTC-s Szilárd Zoltánnal (Tízegynéhányszor nyert különböző versenyszámokban magyar bajnokságot, a londoni olimpián 17 éves fővel bekerült Kádassal együtt a 100 méteres gyorsúszás döntőjébe, ahol hetedik lett) Egerbe készültem, előtte való napon bátorkodtam felhívni telefonon Eger polgármesterét. Tettem ezt azért, hogy megkérdezzem tőle, nem látna-e lehetőséget arra, hogy mostanában, amikor szerte az országban sok ezer utca, út, tér, fasor vagy köz kap új nevet, Egerben juthasson valahol Kádas Gézának akár csak egy olyan utcácska, amelyben csupán néhány ház árválik. A polgármester nemhogy elutasította volna ezt a kerelmem, vagy gondolkodási időt kért volna, hanem olyan választ adott, amely azóta is reménnyel tölt el. Hasonló kérdései ugyanis már Szolnokon is próbálkoztam, amely két, kétszer is olimpiai aranyérmet nyert vízilabdázóval gazdagította ezt a tiszaparti várost. Tettem ezt először még az ún. pártállam idején, és a demokratikus rend születésekor. Azóta is hiába várom onnan a boldogító igent, most azonban, hogy az egriek első számú vezetőjével, beszéltem, remény költözött szívembe. Ézért kérem a jó Isten révén az egriek polgár- mesterét, tegyen meg mindent annak érdekeben, hogy Kádas Géza emléke Egerben soha ne halványulhasson el. S ha erre az utcanév avatására majd sor kerülhet, tegye lehetővé, hogy azon én is ott lehessek. Martinkó Károly újságíró, a Magyar Rádió külső munkatársa
