Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)

1992-10-24-25 / 251. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. október 24—25., szombat—vasárnap Barbárok, esetleg nemes vadak? Híres szüretek Magyarországon A budai szüret vitte el a pálmát — Császárok és királyok voltak a vendégek — Bacchusnak öltöztek a legények A „tipikus” amerikai Milyen a jellegzetes amerikai? A feladat megoldása egyszerű: a The New York Times elővette a legutóbbi, 1990-es népszámlálás eredményeit s a Gallup Intézet felméréseit. Tanulság: a „tipi­kus” amerikai 32,7 eves, fehér nő... Az országban a fehérek te­szik ki a lakosság több mint 80 százalékát, a nők aránya pedig 51,2 százalék. A feketék a népes­ség több mint 12, a hispánok 9 százalékát adják. A tipikus amerikai, mármint a nő, természetesen férjezett, hi­szen az ország 18 év feletti lakos­ságának csaknem kétharmada házasságban él, s a családok átla­gos létszáma 3,17. Az átlagférfi 180 cm és 65 kg, a nő 162 cm és 54,5 kg. A nők természetesen itt is tovább élnek, átlag 78,6 évig, míg a férfiaknak 71,6 esztendő adatik meg. Tanulságos módon a statiszti­kai lombik-amerikai ereiben né­met vér is folyik: minden ötödik jelezte, hogy felmenői között né­metek is vannak. Az ír ősök a második, a britek a harmadik he­lyen vannak. Átlagos amerikai polgárunk középiskolát végzett (azt a lakos­ság háromnegyede befejezi), sa­ját házában el, mint honfitársai­nak 57 százaléka, benne 3 fürdő­szobával — s napi másfél kiló szemetet tesz ki otthona elé. A család bruttó jövedelme (1989- ben) kereken évi 35.000 dollár volt, az egy főre eső jövedelem 14.000. Pénzüknek egyébként átlag 14 százalékát fordították orvosi költségekre. Az amerikai otthonok túlnyo­mó többségében van telefon, kétharmadukban kettő vagy több is, háromnegyedükben vi­deomagnó, kétharmadukban kábel-tv. Átlagemberünk heten­te több mint 28 órát tölt a tv-ké- szülék előtt. Ha tudjuk, hogy a Demokrata Párt az elmúlt negyedszázadban egyszer nyert elnökválasztást, meglepő, hogy a felmérés szerint az amerikaiak többsége — 34 százalék — ma is e párt támoga­tójának vallja magat, míg a re­ß ublikänusok mögött 29 száza­ik sorakozik fel. A többiek füg­f etlenek — ami már egymaga- an is világossá teszi, miért nyílt az idei novemberi választás ki­menetele is. S ami az élet fontosabb kérdé­seit illeti: az átlagamerikai ba­nánt és salátát vásárol a leggyak­rabban, s csak minden negyedik iszik teljes tejet. Az alkoholfo­gyasztók többségének itala a sör, a legnépszerűtlenebb étel pedig a máj. A z ország egyik legszebb völ­gyében lévő — hajdan még közútként bejegyzett — maka- dám időnként veszélyzóna lett: erdei munkásnak, vadásznak, turistának megálljt parancsol a sorompó és a „Lövészet!” felirat. Büszke János Hutáról bicikli­vel járt ide télen-nyáron, és lövé­szeti napokon lehúzta a har­minchat vagy negyvennyolc órát, aztán indult haza — a következő behívásig. Unalmas volt itt az élet, előfordult, hogy ezen az el­hagyott vidéken napokig egyet­len emberrel sem találkozott, és csupán telefonon cseverészett a központos kisasszonnyal, mi­után leadta fontos és bizalmas je­lentését: „Említésre méltó ese­mény nem történt!” Egyszer, egy szép őszi napon aztán mégiscsak kerekedett egy kedves emléke. Hullott már a makk, kopogott a vetkőző erdő­ben, úgy verte a jeleket a levele­ken, mint a vasúti bakter irodájá­ban a távíró. A nap közel hajolt a földhöz, és csókjától meleg lett az egész világ, a szél álmosan éb­redt, és csupán fiát, a szellőt küldte el őrjáratba a hegyek kö­zé. Kecses szarvastehenek ugrot­tak át az úton, mögöttük méltó­ságteljesen a hárembasa, aki fá­radtan tolta át ágas-bogas agan­csát a nyiladékon. Az őr a faház alatt állt az őszi ragyogásban. Kalapját levette, mintha köszönnie kellett volna valakinek, de nem jött erre senki, csupán — nagyon távolról — egy erőlködő motor zúgását hallotta. A szemben lévő fákon mókusok játszottak, jobb híján őket figyel­te, aztán a sast, amely alig látható magasságokból ügyelte a tájat, majd körözve húzott lejjebb né­hány „emelettel”. Nem messze a háztól a motor megállt, s távcsővel nézte, hogy egy férfi és egy nő száll le arról. Nezte, amint kigombolkóztak Egyesek barbároknak tekin­tették őket, mások az igaz em­berség megtestesítőit látták ben­nük: a Kolumbusz Kristóf által 1492-ben fölfedezett Újvilág ős­lakóiról, az indiánokról európai kortársaik szögesen ellenté­tes véleményeket fogalmaztak meg. Femandez de Oviedo, az 1535 és 1557 között megjelenő, 39 kötetes História general y na­tural de los indios (Az indiánok általános és természettörténete) című munkájában arra a követ­keztetésre jutott, hogy az Újvilág lakói nem is igazi emberek. Nagyjából ugyanebben az időben honfitársa, Toribio de Benavente, egy ferencrendi szer­zetes körülbelül olyannak ismer­te meg őket, ahogyan 200 évvel később az európai szellemtörté­netben a jó és nemeslelkű vad­embert ábrázolták. Michel de Montaigne, XVI. századi francia publicista az el­sők közé tartozott, akik a nem­rég felfedezett „új” embert tudo­mányos megközelítéssel, bizo­nyos távolságtartással próbálták leírni. „Általában azt nevezzük barbárnak, ami a saját szokása­inktól és hagyományainktól ide­gen” — írta A barbárokról (1580) című esszéjében. A neves filozófus egy másik írásában úgy vélekedett, hogy a maga helyén a liba is azt gondolhatja: „A világ minden dolga érettem van.” Juan Gines de Sepulveda hu­manista író 1547-ben úgy fogal­mazott, hogy a spanyoloknak jo­guk van az indiánokat leigázni, hiszen azok „intelligenciában, erényességben, emberségben annyira elmaradnak tőlük, mint a gyermekek a felnőttektől, vagy az asszonyok a férfiaktól”. „Még azt a kijelentést is meg­kockáztatom — írta —, hogy köztünk és köztük akkora a kü­lönbség, mint a majmok és az emberek között”. Oviedo említett munkájában olyasmiket írt, hogy az ott élő né­pek között „vannak szodomiták (az akkori szóhasználat szerint homoszexuálisok), emberevők, bálványimádók, emberáldozatot bemutatók, különböző bűnös szenvedélyeknek hódolók. Vad­úti ruháikból, és nekitámaszkod­tak a szalagkorlátnak. Bámész­kodtak egy darabig, aztán csóko- lóztak, majd lefutottak a patak­hoz, amelyben alig csörgedezett víz. Ittak a tenyerükből, lespric­celték egymást, kergetőztek, mint a gyerekek, majd megpil­lantottak egy abrosznyi rétet, amelyet elborított a lila őszi kiki- rics... Telefoncsörgés zavarta meg a látcsövezést, s — lövészet lévén — az őr a központból ellenőrzést kapott. Egy hivatalos, ismeretlen hang érdeklődött a mozgás, a forgalom felől: jártak-e arrafelé vadászok, turisták, észlelt-e sze­mélygépkocsit vagy egyéb jár­művet, mert ha előfordulna ilyesmi, akkor fel kell jegyeznie a szolgálati könyvbe. Morcosán csapta le a kagylót, a kalapját a fejére tette, aztán — a nyakába akasztott távcsőről — eszébe jutottak a motorosok. — Lehet — töprengett —, hogy ezek is érdeklik őket...? A motor magányosan állt az út mellett, leolvasta a rendszámát, beírta a könyvbe, de a fiatalokat hiába kereste, üres volt a kikiri- cses rét, a patak széle is, ahol előbb a vizet itták. Pásztázta az erdei utakat, a tisztásokat, míg végül — alig néhány méternyire a emberek ezek, minden részvét híján”. Különösen szexuális szokásai­kat tartották a spanyolok állati- asnak, minek okán az állatok kö­zé is sorolták őket. Oviedo — V. Károly császár krónikása — áb­rázolása mögött jól felismerhető a szándék, hogy az indián ősla­kók spanyol leigázásának szán­dékát cáfolhatatlan érvekkel tá­massza alá. Természetesen egy idegen kultúra ilyesfajta ábrázolása már Amerika felfedezése előtt is elő­fordult. Diodorus Siculus görög történetíró a Krisztus előtti utol­só évszázadban például szintén az állatokhoz hasonlította az eti­ópokat: „Egészen vadak, semmilyen civilizált viselkedési formát nem ismernek, megölik az öregeket és a betegeket, és szexuális pro- miszkuitásban élnek”. Az emberi jogok védelmező­jeként lépett fel a világot megvál­toztató Kolumbusz-felfedezést követő évszázadban Francisco de Vitoria spanyol jezsuita pá­ter. A spanyolok éppen úgy nem tarthatnak igényt amerikai terü­letekre, mint az indiánok spa­nyol földekre, ha adott esetben ők fedezték volna fel Spanyolor­szágot — fejtegette 1539-ben a salamancai egyetem diákjai előtt. Előadásaiban és könyveiben a tudós jezsuita megkísérelte sza­bályokba foglalni azokat az elő­írásokat, amelyekkel a nemzet­közijog — a Jus Gentium (Nép­jog) — a gyarmatosító hatalmat korlátozni igyekezett. A Famese olasz nemesi csa­ládból származó III. Pál pápa a magáévá tette ezt a véleményt: Sublimis Deus kezdetű bullájá­ban 1537-ben elutasította azt a nézetet, hogy az indiánok „akár az állatok, azért vannak, hogy bennünket szolgáljanak”, mivel képtelenek a katolikus hit befo­gadására. Ezeket az embereket „semmi­lyen körülmények között sem szabad szabadságuktól és javaik­tól megfosztani” — figyelmezte­tett a pápa. A Kolumbusz-évforduló kap­házikóhoz vezető gyalogúttól — sírást hallott. A lány sírt. A ma­gas, varkocsba font hajú fiú ma­gából kikelve szidta, hogy hülyé­nek nézi, aztán hátat fordított, berúgta a motort, majd elrohant. A lány most már megnyugo­dott, lement a patakhoz, lehúzta a cipőit, és belegázolt a csillogó vízbe. — Hidegleszafürdésre, kisasz- szony! A lány szép volt. Kavicsokat szedett a patakból, és — meg sem lepődve — harmatos szemekkel nézett az őrre. Ahogy guggolt a víz közepén, Büszke éppen a mellei közé látott, a meglazult pántok alá: fehér bőre, erős mel­lei láttán az öreg elkapta a fejét, arra gondolt, hogy zavarba jön. — Nem fürdők, csak kavicso­kat keresek... Körülöttük ragyogott az ősz, és — a motorzaj elmúltával — megint rájuk szakadt a csönd. Az erdő éppen megszabadult tarka rokolyájától: sárga, barna, rozs­dás levelek vitorláztak a szellő hátán, kavarogtak egy ideig, az­tán valahol megpihentek, meg is álltak. Az őr a sorompó felé mu­tatott, és — kezet nyújtva — kise­gítette a lányt a patakból, majd hellyel kínálta a házikó előtti ló­cán. csán leginkább méltatott spanyol Domonkos-rendi szerzetes, Bar­tolome de las Casas, az indiánok pártfogója okozati összefüggést látott az európaiak aranyéhsége és az indiánok pusztulása kö­zött. 1552-ben írta meg Rövid je­lentés a nyugat-indiai országok elpusztításáról című művét Fü- löp hercegnek, a későbbi II. Fü- löp spanyol és portugál király­nak. Oviedótól eltérően ő az embe­rek alapvető egyenlőségéből in­dult ki. Már 1542-ben sikerült V. Károly császárt rábírnia az úgy­nevezett új törvények kiadására, amelyek megszüntették az indiá­nok kényszermunkáját. A kon- quistadorok nyomására két év múlva azonban ismét hatályon kívül helyezték ezeket. Az indiánok antropológiai ér­tékelésében azonban a domini­kánus szerzetes és későbbi püs­pök ugyanúgy tévedett, mint el­lenlábasai. Ahol azok az ördögöt festették a falra, ott ő eszményí­tett. Az Újvilág őslakóinak az európaiakétól lényegileg külön­böző sajátosságait ugyanúgy nem vette észre, mint a jámbor spanyol ferences atyák Mexikó­ban. A régmúltban létezett, vagy a földgolyó egy másik pontján vi­rágzójobb világról szőtt elképze­lések régi keletűek. Megfogal­mazódtak már a Biblia paradi­csom-történetében, vagy a régi görögöknek a boldogok szigetei­ről, a heszperidák kertjéről és az aranykorról szóló mondái­ban. Századunk egyik jelentős val­láskutatója, a román Mircea Eli- ade (1907-1986) kimutatta, hogy az emberiség ősálma a jó primitívek paradicsomáról igen régi, és széles körben elterjedt el­képzelés. Még a bennszülöttek hagyományában is fellelhető egy valaha volt aranykor emléke, amelyben jó és nemeslelkű em­berek éltek. Ezt megerősítik azoknak az indiánoknak a meséi és vallási tradíciói, akikkel a XVI. századi európaiak kapcso­latba kerültek. — Magának mi a foglalkozá­sa? Vagy még tanul...? A lány rendbe rakta a szétcsú­szott pántokat, ujjaival megiga­zította kócos, szőke haját, majd nekidőlt a faház oldalának. — Egyetem... — A szeretője? Nekem meg­mondhatja... A lány még mindig a patakot nézte, és a tenyerében szárítgatta a mohás, nedves kavicsokat, majd kirakta azokat maga mellé, a lócára, utána egyenként vissza­szedegette. — Mikor megy busz Miskolc felé? — Semmikor. Mintha most ébredt volna fel bódulatából, észrevette a sorom­pót, a rajta lógó tenyérnyi laka­tot, aztán elindult a réten hagyott kabátjáért, és visszatért három szál lakiriccsel. — Ezt magának szedtem. Ha van vázája... — Megjárja a bögre is. Büszkét egészen felvillanyoz­ta a lány szépsége, kedves szava, a mosolya, no meg a virág, amit tőle kapott. — Van még egy kis harapniva- lóm, kisasszony... — Szólítson Beának! Az ember bólintott, bámulta a lányt, aki farkaséhesen nyelte a vastag sós szalonnát, mellé a pa­radicsomot. Gondolta, megkö­szöni neki a virágot, de aztán másra fordította a szót. — Eljön velem Hutáig, onnan aztán utazhat, ahová akar... — Sose aggódjon miattam! Visszajön... — Miből gondolja? — Tudom. — A szeretője... ? — Csak lesz—nevetett a lány, és puszit adott a vendéglátá­sért... Szalay István Hol vannak már azok az idők, amikor a szüret az ősz legna­gyobb eseménye, ünnepe volt! Nem siettek, nem kapkodtak, megadták a módját a szőlősze­désnek, a must és a bor készíté­sének. Arról nem is szólva, hogy még a kis, házi szüreteknél is ve­gyült egymással a vigalom, a jó­kedv és a munka. Igaz, a korabe­li, régi szüretek „technikája” is más volt, mint a maiaké, amikor korszerű eszközök, zúzok, pré­sek, hidraulikák, villanymotorok váiják éhesen a fürtöket, nem hagyva egy lélegzetvételnyi időt sem a gazdáknak. Ma is vannak szüreti ünnepsé­gek országszerte — Egerben, Gyöngyösön, Szekszárdon, To­kajban —, ám ezek az ünnepek, amelyeknek jóformán alig van közük az eseményhez, a szüreti munkákhoz, erősen folklór jelle­gűek. Természetesen a múlt szá­zadbeli ünnepségeknek is meg­adták a módját, ugyanakkor a „pómép” is ünnepelt A régi írások feljegyezték, hogy a világhírű borokat termő budai dombokon 1814 őszén vi­lágraszóló szüreti mulatságot rendezett a budai bíró. Ezen nem kisebb nagyságok jelentek meg, mint I. Ferenc csá­szár és király, I. Sándor orosz cár, valamint 111. Frigyes Vilmos po­rosz király. Ám ne siessünk annyira az eseményekkel, s inkább azt mu­tassuk be az olvasóknak, hogy már ebben az időben eljutottak a budai dombok borai szerte Eu­rópába. S ugyan gondolná-e va­laki, hogy jó kétszáz esztendővel ezelőtt Buda már a szőlő és bor városa volt, s e városnak akkori­ban a szőlőművelés volt a legfőbb dicsősége. A várost körülölelő hegykoszorút — a Gellért-hegy- től az Óbuda feletti hegyekig — sűrűn bontották a szőlők, és bi­zony alig volt budai polgár, aki­nek itt ne lett volna több-keve­sebb szőleje. Kalmárffy bíró uramnak a Nap-hegy oldalán — a krisztina­városi plébániával szemben — volt a szőlőbirtoka, ahol mostan­ság hatalmas házak sorakoznak. E bíróhoz hasonlóan, nagy hírű szőlősgazda volt ezen a tájon Mayerffy Xavér Ferenc pesti ser­főző, nem is szólva a Servita- rendről, amelynek hatalmas sző­lőterületei voltak errefelé. Többek között éppen a bará­toknak köszönhető, hogy a szer­zetesrendi szüretek olyan híresek lettek, hogy azokra meghívták a legnagyobb főúri méltóságokat is, akik — ha már úgyis itt voltak — természetesen eleget tettek más, igencsak húes szőlősgazdák meghívásának is... Bizonyára sokan kíváncsiak arra, hogy vajon mai fővárosunk helyén egykoron milyen szőlő­fajtákat termesztettek, azaz me­lyekből származtak az oly neve­zetes budai borok... Nos, leginkább a fekete opor- tó díszlett, aztán a szagos otelló, a vörös dinka, a sötétkék kadar­ka, a sárga gohér, valamint a vé­kony héjú, mézédes hőnigli. Nem szakemberek megmoso­lyogják a régi szőlőneveket, faj­tákat, amelyekből pedig tüzes, ráadásul jól megfizetett borokat nyertek a derék, szorgalmas gaz­dák. Farkasrét, Csillebérc környé­kén talán még ma is akad egy-egy lugas, vagy kisebb darabka sző­lőmaradvány a régiből, amely akkor páratlan volt a maga ne­mében... Visszatérve a régi szüretekre és mulatságokra, érdemes idézni a korabeli újságokból egy rövid­ke részt: „Verőfényes, őszi vasárnapon vidám, tarka menetet láttunk vé­gigvonulni Buda és Pest utcáin. Nyitott társzekereken, magyar ruhákban, felpántlikázva, nótás lányok integettek, miközben a fi­úk boíjúszájas ingujjban ölelték át derekukat. Ki gondolná, hogy ezek reggeltől szedték a szőlőt, és most, a munka végeztével, délutánra ünnepelni van ked­vük. A szüreteken puskák dur­rannak, rakéták röppennek, mert itt, Budán most a munka is örömünnep, este pedig a Duna partján tűzijátékot rendeznek, amikor is tarackok, ágyúk zaja veri föl a város csendjét. Ez a szü­ret magával ragadja az egész vá­ros lakosságát, így szüreti mulat­ságon vesz részt az utcákon a kiírva, nem akarva — az egész város...” A korabeli krónikások leírják a szőlőhegyek vigalmait is, ahol tüzek lobogtak a présház előtt, hatalmas bográcsokban főzték a gulyásokat, nyárson forgatták a malacot, ökröt, de legtöbben szüret idején a birkapörköltről ábrándoztak, amelynek szintén nem voltak híján a gazdák. Nem hiányoztak a zenészek, a muzsi­kusok sem, s főként nem az óbo­rok, amelyek mindenki számára határtalan jókedvet biztosítot­tak... Az Új Idők-ben Bende János ezeket írta: „Hogyan is, miként zajlott le a budai bíró vendégsége, ahol vi­lághírességek jelentek meg? Elő­ször is nagy tarackdurranások közepette a budai polgári kato­naság érkezett meg Kalmárffy bíró úr vezetésével. A sor elején egy páncélos lo­vag lovagolt, kezében fehér-pi­ros zászlóval, utána fúvószene­kar, majd az álarcosok hosszú so­ra. A felpántlikázott lányok és fi­úk kezében borosüvegek, ame­lyekből a vendégeket, a nézőkö­zönséget kínálgatták. Később a vőfélybotot forgató legények, ü- letve magyar ruhás leányok kö­vetkeztek, a leányok fején virág­ból font koszorú. A menet élén hosszú, hófehér ruhában egy szép lány, mögötte vitték a szőlő­fürtökből font, csodálatosan szép szüreti koszorút...” íme, egy élethű leírás a múlt századi budai szüretről, a felvo­nulásról, amely némileg hasonlí­tott ugyan a francia, a német kar­neválokhoz, ám mégis megvolt a magyaros jellege, sajátsága. Szá­mos hazai író megemlékezett a magyar szüretek hangulatáról, a népszokásokról, a hagyomá­nyokról, és a legtöbben abbéli véleményüknek adtak kifejezést, hogy kevés olyan vigalom van ebben az országban, mint a bu­dai szüret­Nyilvánvaló, hogy nem csu­pán egy budai szüret volt a vén Duna partján, ám ha nem is mindegyiknek volt „felséges” vendége, a nagygazdák közül va­lamennyien megrendezték a ma­guk házi szüretét, mulatságát, ahol — a munkásokat is beleszá­mítva — száznál is többen vettek részt. Külön szokása, hagyomá­nya volt a szőlő és a must bemu­tatásának, felavatásának, ám ezek manapság már nem ismere­tesek nálunk. Ennyi kedves emlék, szüreti mulatság felidézésekor jó tudni, hogy Heves megyében, Eger és Gyöngyös vidékén — a történel­mi borvidékeken — is rendeznek évről évre szüreti mulatságokat. Arról nem is beszélve, hogy — a régi, budai hagyományokat fel­újítva — megint felelevenítették a „borváros” minősítést, amely- lyel megyénkben az említett két városunk is rendelkezik. Tudjuk, hogy mostanság nem jó idők járnak a szőlősgazdákra, s akkor is gondjaik akadnak, ha jó a termés. Ám a legfontosabb az, hogy minél előbb visszasze­rezzük történelmi boraink hírne­vét, tekintélyét, akárcsak az, hogy a minőség legyen az a jel­szó, amit a gazdák a zászlaikra ír­nak. A budai szőlő és bor nem azért volt híres, mert Budáról szárma­zott, hanem azért, mert kitűnő volt, és felvette a versenyt a nyu­gati nedűkkel. Reméljük, miha- marébb visszaszerezzük boraink régi hírnevét és dicsőségét, ilyen­formán pedig piacait is... Sorompó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents