Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)

1992-10-21 / 249. szám

6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1992. október 21„ szerda Harminc év a katedrán Isten veletek, cimborák! Az ősz hajú, idős férfi, Silkó Róbert lőrinci képviselő csende­sen emlékezik: — Hosszú utat bejártam. Vol­tam segédmunkás, vécépucoló, minden. Innen, Lőrinciből nem juthattam egyetemre, különböző okoknál fogva. Szakmunkás let­tem, lakatos, aztán művezető az erőműben. Jött ötvenhat, kila­koltattak, mivel a munkásta­nácsban igazgatósági tag voltam. Ezek a dolgok még ma is fájnak. Kultúrfelelős voltam, az „elvtár­sak” felégették a szakszervezeti könyvtárat. Mikor ezt szóvá tet­tem, fekete bárány lettem. Sen­kinek rosszat nem akartam, sze­rettem volna, ha tisztán zajlanak le az események, most sem értek egyet a gyilkosokkal se ezen az oldalon, se a másik oldalon. Vol­tam annyira naiv, hogy azt hit­tem, majd belenövünk a tisztes­ségbe. Felmondtak, elvittek, nem sokáig voltam bezárva. Ne­hezen tudtam elhelyezkedni, Ba­konyán dolgoztam uránbányá­ban. Aztán hazajöttem, malom­ban dolgoztam, mint lakatos. Az igazgató javasolt technikumba, még nem végeztem, amikor a hatvani szakmunkásképzőben kerestek anyagismereti oktatót. Utána végeztem az egri tanár­képzőt műszaki szakon, levelező tagozaton. Hatvanban dolgoz­tam harminc évet. — Voltak problémáim, amik abból adódtak, hogy eléggé ne­hezen kezelhető ember vagyok én. Hogy mondjam? Nagyon ne­héz volt megállni pártonkívüli- ként. Nem volt könnyű megma­radni a kényszerítések közepet­te... Hozzáteszem, most is az va­gyok. .. Az iskolában a végén már vezető pedagógus voltam. Sze­rettem a gyerekeket, nem voltam túlságosan szigorú, de a pontos­ságot megköveteltem. Nagyon nehéz volt a nevelés, ezt elkeli önnek mondanom. Mindig meg kellett válogatnom a szavaimat. Egyszer előfordult, hogy egy végzős osztálytól így búcsúztam: Isten veletek, cimborák. Hét baj lett belőle a tanévzáró értekezle­ten. — Nyolcvankilencben elmen­tem nyugdíjba. Hazajöttem Lő­,,Öt-hat ember kell még, akikben lobog a láng...” rincibe, nem tudtam tétlenül él­ni, elfoglaltságot kellett keresni magamnak. Régi vágyam volt, hogy ezt a települést, amelynek én nagyon, de nagyon sokkal tar­tozom, személyes példamutatás­sal valahogy föl kellene rázni az ájuitságból, amibe belerángat­ták, vagy amibe belemcnekült. Úgy gondoltam, erre legjobb volna egy tájház megalkotása. Ez tényleg az utolsó óraban sikerült. Szerencsére képviselő lettem, ki­lencven januárinak elején java­soltam, vegyük meg az erre al­kalmas parasztházat. Az önkor­mányzat eladott egy régi tanító­lakást, ennek árából futotta. Az ötvenezer forintos pályadíj ból berendezhettük a tájházat. No és nyilvánvaló, az itt elő nép ado­mányából. Nagyon nehéz volt a dolog, mert mint mondtam, be­lemenekültek az emberek a hall­f atásba és a közönybe. Végül si- erült, igaz, kétéves munkámba került. Ma is nap mint nap ott va­gyok, és építem, csinálom. Azt szeretném, ha — személyes pél- daadásssal — a közösségi szelle­met ki lehetne csalogatni. Mert az emberek sokan elmennek in­kább poharat emelgetni, plcty- kálkodni, másokat csepülni, mintsem maradandót létrehozni. — Nekem nincsen gyerekem. Én nem az unokáimnak építem, amit építek, hanem a városom­nak. Hogy ez sikerült, annak na­gyon-nagyon örülök. Jó a kap­csolatom a képviselő-testülettel, támogatnak. Ma már messziről is csodájára járnak a tájháznak. Legutóbb egy holland népi együttes volt itt, minden tagja öt­ven fölötti. Ha én azt el tudnám érni, hogy két embert itt színpad­ra állítsak...! Voltak hagyomá­nyok Lőrinciben, aztán jött az iparosítás, és heterogénné vált a nép. Annak idején nem voltak itt nagygazdák, harmincholdas volt a legnagyobb. Az itt élőknek nem jutott olyasmire, mint mondjuk Mezőkövesden. A ház- díszítes nagyon elemi szinten volt. A házüparban egyedül a kenderfeldolgozást végezték. Nem volt népművészet, csak egy férfikórusunk a háború után, azt szeretném föleleveníteni. A nyugdíjasklub tagjait szeretném megnyerni erre. A gyerekekkel nyáron emlékfákat faragtunk a parkba. Az a két hét jó időtöltés volt, nem csellengtek, csavarog­tak az iskolások. — Hogy készen áll a táj ház, nem pihenek a babélj aimon. Szeretnék az öregeknek egy ott­hont teremteni. Sajnos, sokukat elhagyták a gyerekek, nehezen, magányosan élnék. Jó lenne egy tisztességes öregházat építem. Ehhez öt-hat ember kellene, aki­ben lobog a láng. Ha ilyet tudok találni, nyert ügyünk van... Mikes Márta Politikai arcképcsarnok Well Zoltán Weil Zoltán alig múlt harminc­éves, az egri Csebokszári-lakó- telep egyszobás lakásában él páijával és nemrégiben született kisfiúkkal. Ó maga Budajjesten látta meg a napvilágot, de közép­iskolába már az egri GMSZ-be járt, majd a Kossuth Lajos Tudo­mányegyetemen tanult tovább. Az SZDSZ egri csojjortjának alapítója, majd egy ideig tagja volt a párt országos tanácsának. Korábban dolgozott előadómű­vészként — ahogy ő fogalmaz: „vicceket meséltem, és fizettek érte” —, jelenleg szabadúszó. Egri önkormányzati képviselő­ként a pénzügyi ellenőrző bizott­ság elnöke, s emellett a szabad- demokraták ügyvivője a megye- székhelyen. — Egy nagyon régi beszélge­tésünkkor azt mondtad, ha meg­történik a rendszerváltás, aktí­van nem akarsz politizálni, csak kocsmában és kávéházban. En­nek ellenére képviselő vagy most is, és nem tűnsz éppen visszavo­nul inak... — Ha kormánypárti termino­lógiával kívánok élni, akkor azt mondom, lám, nem történt meg a rendszerváltás, tehát itt va­gyok. De hát én ilyet nem mon­dok. Mi, akik annak idején kezd­tünk legálisan is a jjolitikával foglalkozni, egyelőre nem tehet­jük meg, hogy lelépünk, hiszen ez a mostani igazából nem is az első, hanem a nulladik választási ciklus, ez alatt dől el, hogy ki az, aki valóban alkalmas pjolitikus- nak, és ki az, aki csak úgy oda­sodródik. — Néhányon éppen téged nem tartanak alkalmasnak, mond­ván: durva a stílusod... — Ezt én nem így érzem, és egyre inkább azt látom, mások is kezdenek hozzám hasonlóan gondolkozni. így volt ez vala-. hogy a Fidesszel is, eleinte min­denki fogta a fejét, hogy miket mondanak, most jjedig ők a leg- szimpatikusabbak. Nem ők vál­toztak meg, mint ahogy én sem, hanem a közvélemény döbbent rá, hogy a dolgokról nyíltan, őszintén vagy — ha úgy tetszik — kíméletlenül kell beszélni, nem pedig sumákolva, elkenve. — Azt mondtad, hogy ez a mostani a nulladik ciklus. De a következő vajon lesz-e már az el­ső, azaz maradsz-e a politiká­ban, vagy elmész? — Ha úgy érzem, hogy a poli­tika tudja azt garantálni, hogy itt az emberek kellemes jjolgári éle­tet éljenek, akkor esetleg nyu­godtan távozom. Úgy érzem, hogy van erre esély. Jelenleg azonban nem ilyen a helyzet. Eger olyan, mint a legtöbb kisvá­ros, rengeteg a korrujjció, az ösz- szefonódás, az atyafiság. Egy­szóval ez egy mocsár, úgyhogy még van dolgunk elegendő. De még egyszer mondom: van re­mény, ugyanis a helyi hatalom is kezd rájönni, hogy az uralma nem lehet korlátlan, jönnek majd a következő választások is, úgyhogy én azt látom, hogy min­denki igyekszik normálisabban viselkedni. — És mit csinálsz, ha nem po­litizálsz? — Hát, először is, van nekem egy remek szakmám: gombokat nyomogatok a számítógépien. Másrészt ne felejtsük el, hogy van nekem egy lapjom, amelynek a kiadása egyelőre ugyan szüne­tel, ám bizonyos, hogy amint le­het, ismét meg akarom jelentet­ni, ezzel is biztosítva a helyi nyil­vánosságot, amelynek az állapo­ta katasztrofális. Kovács Attila Nyugdíjban „Még ma is álmodom a szőlőmmel...” Őszi verőfény Szűcsiben, a pincesoron. A jó erőben lévő idős ember, Szemán József a szü­ret utáni munkákban segédkezik vejének: — Tokaj-hegyaljai vagyok, öt éve költöztem el a feleségemmel onnan — mondja, s megáll egy szusszanásnyi időre. — Gyön­gyösön vettünk lakást, így köze­lebb kerültem a gyerekeimhez, az unokákhoz. Huszonnyolc éves koromtól hatvanhatodik évem betöltéséig borászkodtam, sajnos, bizony ez már csak em­lék. — Itt nem foglalkozom szőlő­vel, csak kijárok szórakozásból, meg segíteni a lányoméknak. Ott, Mádon három szőlőm is volt, a legnagyobb kétezer-egy­száz négyszögöl, a legkisebb is nyolcszáz. Eladtam mindet, hiá­ba, hetvenkét évesen már nem bírná az ember. De azért ma is sokat álmodom, hogy kint va­gyok a tőkék között, kötözök, metszek... Az ember nem sza­kadhat el attól, amit egész életé­ben szeretett. Most szombaton a sógor szüretelt, nem mentem, csak azért, hogy ne vágyjak haza, ne vágyjak a szőlőm után. — Hogy van-e honvágyam? Bizony, elő-elővesz. Mások a hegyaljai emberek, az itteniek zárkózottabbak. Azon a tájon mindenki barátságosabb, örül­nek, ha valakihez jót szólhatnak. De hát az az igazság, három gye­rekem, hat unokám mind erre la­Nem vagyok borissza... kik. És mi közelebb szerettük volna tudni magunkat hozzájuk. A kisunokák közül nincs ked­venc, mindegyik a legkedvesebb a szívemnek. Szaladnak, ha meg­látnak, ugranak a nyakamba: Pa­pa, papa! Értük megéri, hogy el­hagytam szűkebb hazám... És bár nem vagyok borivó, azt meg kell mondani, a hegyaljai nedű­nek nincs párja. Azt az illatot, za­matot sehol másutt nem találni. De öregen már ott van az ember otthon, ahol a gyerekek, az uno­kák vannak. (mikes) „Én sem hiszek mindenben” A munkám során gyakran ta­lálkozom vele, nem beszélve ar­ról, hogy hajdani ifjúsági tábo­rokban többször megcsodálhat­tam Bozsik István kellemes stílu­sát, örökös mozgékonyságát. De ha jól belegondolok, azt szere­tem benne a legjobban, amikor mosolyog. Van néhány ember, akik ha mosolyognak, nemcsak a szájuk, hanem egész lényük de­rűssé változik. O közéjük tarto­zik. — Mostanában, ha a gyön­gyösi Mátra Művelődési Köz­pont programjairól érdeklődöm, két területen mindig hozzád irá­nyítanak. A zene és a természet- gyógyászat... — Úgy alakult — válaszolja —, hogy márTIT-es koromban is foglalkoztam gyógynövény-is­mereti előadások szervezésével. Ennek van már vagy tíz éve. Most, miután a népi gyógymó­dok erőteljesen hatni kezdtek, nem kerülhetjük ki, hogy megfe­leljünk az emberek ilyen irányú igényeinek. Persze, én sem hi­szek mindenben. Van, amikor el­ső pillantásra kiderül, hogy egy jó nagy adag hókuszpókusz van a hangzatos elnevezés mögött. De a tapasztalaton alapuló gyógyí­tásokban hiszek. A másik terüle­tem a felnőtt- és az ifjúsági szóra­koztatás. Ebbe beletartozik a koncertek szervezésétől a sprort- programokon át nagyon sok minden. — Olyan együtteseket hívsz meg, akiket te is szeretsz? — Ez változó. Nálam a zene- hallgatás egyébként szenvedély. Ha beülök a kocsiba, első dol­gom bekapcsolni a rádiót. Ha nagyon magam alatt vagyok, Brahmsot vagy Mozartot hallga­tok, esetleg heavy métáit. — Furcsa párosítás... — Nem tudom megmagya­rázni. Hangulat kérdése. De na­gyon közel áll hozzám a hatvanas és hetvenes évek nosztalgia rock and ralija, az úgynevezett un­derground zene, s az olyan klasz- szikusan közkedvelt együttesek, mint a Genesis vagy a Pink Floyd. — Az utóbbi hónapokban mi­lyen jó vagy rossz élmények ér­tek? — A munkámban ez egy do­loghoz kapjesolódott: „Volt egy­szer egy fesztivál” címmel nosz­talgiaestet rendeztünk, ami káp>- rázatosan sikerült. Ugyanennek az árnyoldala, hogy minden rek­lámunk és erőfeszítésünk ellené­re mindössze százhatvanan vol­tak erre kíváncsiak. — És a magánélet? — Ha dicsérni akarom a ba­rátnőmet, azt mondom, végre ta­láltam egy olyan lányt, aki kibírja mellettem. Égyenesbe kerültem erkölcsileg és érzelmileg. Aki is­mer, az tudja, hogy kétszer már elváltam, és az életem nem volt éppren zűröktől mentes. Az első házasságomból való fiam és lá­nyom velünk él, és úgy érzem, hogy a gyerekeimmel végre meg­találtam a közös hangot. Viszont nagyon szeretném már magamat kipihenni, nem tíz pjcrcrc, hanem napjokra. — Voltatok nyaralni az idén? — Nem. Választani kellett. Van egy nagykereskedésünk, és szükségessé vált, hogy bővítsük a gépparkunkat. Vagy autó, vagy nyaralás — ez volt a kérdés, és — sajnos — az érzelmek helyett az ésszerűségre kellett hallgatnom. Doros Judit H ogyhogy? Szinte látom a meghök­kent olvasót. Hát, lehet olyan Haj­nalka, aki nem tud magyarul? Kettesben ülünk a pádon. S ő olykor egy kissé akadozva — magyarázatképpen néha románra fordítva a szót — mesél zaklatott életéről, amely — sajnos — itt, Erdélyben nemcsak az ő sajátja. — Édesapám székelyföldi volt, s — mondják a rokonok — büszkén vallotta mindig magát magyarnak. Még ott is és úgy is, ahogy nem kellett volna. Édesanyám is magyarul kezdett tanítani, de nem maradt együtt a család. Édesapám tragikus halála után anyám négy gyermeket hagyott sorsá­ra. Árvaházba kerültünk. Én akkor már ga­gyogtam magyarul, de a másfél évtizedes intézeti nevelés alatt mindent elkövettek, hogy elfelejtsem az egészen zsenge korom­ban alig-alig elsajátított anyanyelvemet. A Keleti-Kárpátok lábánál, egy régi kaszár­nyában berendezett árvaházban szó sem le­hetett arról, hogy magyarul tanulhassunk, mégis hálával gondolok vissza azokra az évekre, hiszen — jól-rosszul, de — felnevel­tek. Nővérem, aki velem együtt került az in­tézetbe, egy darabig még otthoni nyelvün­kön beszélt velem, de azután egyszer meg­kértem, hogy térjünk át a román nyelvre, mert én így már nem sokat értek a szavai­ból. Amikor 18 éves koromban, szakképe­sítéssel a kezemben bementem a kartondo­bozgyárba, a személyzeti osztály egyik munkatársnője az adataimat kérdezte. „Neved?” — Mózes Hajnalka — mondtam, jól érezhető román akcentussal. Az elvtárs­nő (így neveztük akkor őket) jóindulatúnak bizonyult, s ráadásul magyar is volt, áttért hát hirtelen az anyanyelvemre. Hajnalka megtanult... magyarul — Furcsa lehetett... — De még milyen! Néztem, csak bámul­tam szegényt, azután szégyenkezve beval­lottam, hogy... nem tudok magyarul. Az ember életének sok fájdalmas pjontja lehet. Hát, ez mindenképpen az volt! A javából! S fájdalmam csak erősödött, amikor tizedszer és talán századszor is rám csodálkoztak: „Hajnalka vagy, és nem tudsz magya­rul?! — Tudok! — emelte fel most a hangját, és a köztéri pádon szemem közé nézett. — Fogcsikorgatva, de megtanultam másod­szor is az anyanyelvemet. Nem volt könnyű, mert az anyanyelvet, ugyebár, az anyatejjel együtt fogadja be az ember, s az anyai szere­tet, ragaszkodás és simogatás közben tanul­ja azt igazán meg. Aki később fog neki, vagy újra próbálkozik vele, az sokáig akadozik, és keveri a szavakat. Tudja, lehet, hogy nem is fejezem ki jól magamat, de nekem tulaj­donképpen nincs is anyanyelvcm! Én ezt a nyelvet, amely édesanyámé volt, másoktól tanultam meg, olyan emberektől, akik saj­náltak, hogy nem tudok magyarul. Hajnalka látható örömmel mondja el azt, amit érez, és nem szégyelli azt, hogy anya­nyelvét húszas éveiben sajátította el. Ma­gyarázkodás és vallomás közben bakizik egyet-kettőt, talán többet is, s amikor gon­dolatokba mélyedt tekintetemet látja, egy kicsit zavarba jön. — De ugye, tetszik örülni, hogy magya­rul beszélek... — mondja, s most olyan az arckifejezése, mintha elvárná, boldogítaná, ha megdicsérném érte. — Örülök, piersze, hogy örülök — s ezt meg is mondom neki, csak arra gondolok — folytatom —, hogy itt, a Kárpját-medence keleti övezetében hány fiatalnak nem volt kitartása ahhoz, hogy a húszas vagy a har­mincas éveiben fogjon neki anyanyelvet ta­nulni. S a veszteség akkor is fájdalmas, ha a már felcsepjeredett Hajnalka, bár még nem ép- p>en anyanyelvi szinten, beszéli ősei — szá­mára oly nehéz és sokáig titokzatosnak tűnt — magyar nyelvét. Okos György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents