Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-21 / 249. szám
4 HORIZONT 1992» ©kíoÍM?r 2i«^ szcrds Egri bemutató: Lili bárónő A szeretem arisztokratái ßäak eyy A végső megoldás: halál M egijedni és aztán feloldódni természetesen jó. Ami a filmben történik, az csak játék, az életbe kilépve védve vagyunk, nem száguldoznak az utcán kétméteres legyek, nem öntik el a vécénket patkányok (bár én néha azért megnézem a csészét, mielőtt ráülök...), szóval idekint minden szebb, mint odabent, már ami a horrort illeti. Riogatni viszont csak tökélyre törekedve lehet, szépen ívet adva először a szorongásnak, aztán a félelemnek, majd a rettegésnek, hogy a végén azt is elfelejtsük, hol ülünk pontosan, melyik városban, vagy egyáltalán a Földön-e. Mindeme elvárásnak nem felel meg az „Alien 3 ”, és sajnos nem is ez a legnagyobb bűne. Hanem, hogy ocsmány. Már a szónak abban az értelmében, hogy belek, agyak fordulnak ki, és csapódnak csattanva a falnak, miközben mindez várható, előre kiszámítható — tehát különösebb félelemmel nem tölt el. Csak ronda. L’art pour l’art — undorító. Attól már egy tízéves gyerek se nagyon rémüldözik, hogy ömlik a vér, s a maga biológiai valóságában ismerszik meg az emberi test. Ráadásul az „idegent” már két részben látta ezelőtt, ugyanúgy rohan, ugyanúgy öl, egy fantáziátlan dög, se félni nem lehet tőle, se szeretni. Hiába, ebből a trilógiából is az első volt a legjobb, a „Nyolcadik utas...”, pedig ott a szörnyeteg csak villanásokra tűnt fel, de épp ez volt az erénye. Az ismeretlentől való félelem ugyanis a legsokkosabb. Amíg nem látjuk, amíg nem tudjuk, mire képes — addig félünk. De itt már nincs mit nem tudni, és épp ezért ezt a filmet teljesen felesleges volt megcsinálni. Hogy mégis elkészült, az világosan megmutatja, mi nem fontos az alkotók számára. Nem fontos a néző, a dramaturgia, és még csak az se fontos, hogy legalább magukban felfedezzenek valami újat, miközben „alkotnak”. Egyetlen erényként talán azt lehetne felhozni, hogy a rendező, David Fincher a videósmúltjából néhány technikai trükköt felhasznált, ettől néha látunk jó képeket, újfajta beállításokat is, de ha kiszámítjuk, ez körülbelül öt perc az egész filmből — valljuk meg, ez nagyon-nagyon kevés. Legszívesebben azt írnám — már ha ennek a rovatnak célja lenne az agitáció negatív vagy pozitív formája —, hogy ne nézzék meg ezt a filmet. Túl hosszú ideig kell utána tisztálkodni... Doros Judit A fallóskűti remete Azt hiszem, felesleges egy operettet elemezni. Ez a műfaj önmagáért beszél (pontosabban énekel), lehet jól vagy rosszul játszani, de nem kell bele különösebb rendezői értelmezést vinni. Erről itt gondoskodott az író, Martos Ferenc, s a zeneszerző, Huszka Jenő. Ha valaki ezentúl is próbál belepréselni valamiféle mondandót, az a csokoládét cukrozza meg. Ez a vélemény erősödhetett meg abban, aki megnézte a Lili bárónő egri bemutatóját. Ami más, mint az eddigi színreállítá- sokban, az csak önkéntelenül, az együttes életkorából, jellegéből adódhat. Egy hű színreállítás született, mert Horváth Zoltán rendező nem cifrázott. Az ősi kastély, s a lóversenypálya is olyan, amilyennek a nagykönyvben meg van írva, a hölgyek és urak úgy sétálgatnak ezeken a helyszíneken, mintha oda lennének teremtve. Semmiféle olyan érzése sem támadt a nézőnek, hogy valami nem odavalót lát vagy hall a színpadon. Már ez is dicséretként és sikerként könyvelhető el, mert ezzel a történettel és ezzel a dallamvilággal már önmagában meg lehet hódítani a nagyérdeműt. Annál is nagyobb az a teljesítmény, hogy ellentmondások nélkül szólal meg ez az operett, mert a Gárdonyi Géza Színháznak nincs zenés tagozata. A vendégprimadonna kivételével mind prózai színészek vállalkoztak arra, hogy ezeket az örökzöld dallamokat megszólaltassák. Ráadásul egy rendkívül fiatal csapat játssza a darabot, akiknek nem esik nehezükre a „szerelem arisztokratáit” megjeleníteni. A karban szereplők még ifjabbak, tizenéves hangulatot teremtenek a színpadon. Nem hiányoznak persze az érettebb színészek sem. Közülük M. Horváth József, Bókái Mária és RibárÉva ért legjobban ehhez a műfajhoz, számukra természetes az operett világa. Fel tudnak oldódni benne, míg a következő generáció képviselői talán túlságosan is komolyan veszik mindezt. Pedig ez az operett sok játék- lehetőséget ad. Itt is felbukkannak színésznők és színpadi szerzők, hogy lehetőséget teremtsenek néhány házon belüli poén elsütésére. Az arisztokraták nem A zenei világnap gondolatkörének hangsúlyozásaképpen is adott hangversenyt Elekes Zsuzsa zongoraművésznő és Geiger György (trombita) a Nemzeti Filharmónia idei egri sorozatában, a bazilikában. A hazai orgonisták évtizedek óta járnak Egerbe, hogy ezen a kitűnő hangszeren szólaltassanak meg műveket, amikből kitetszik az ő sajátos egyéniségük — mármint az előadóké —, és az is, hogy az orgonát nem véletlenül nevezték el a hangszerek királynőjének. Elekes Zsuzsa is olyan műsort szerkesztett, amely kivallja, mivel és milyen mértékben tud teljesen azonosulni, hogyan képes érzékeltetni azt a ráhangolódást, átélést, lelki feldolgozást, ami végül is felhangzik általa és belőle egy hirtelen elröppenő óra leforgása alatt. Bachtól a g-moll fantázia és fúga (MWV. 542) volt az első szám, ez adta az este alaphangját, hangulatát. Nem azért, mert minden zenész szinte tiszteletkörszerűen játszik Ba- chot egy-egy zenei esemény alkalmával — ha már orgonáról van szó —, hanem elsősorban azért, mert Bach és a XVIII. század, a barokk korszelleme, szellemi állapota még ismerte-horigaziak, szinte valamennyien véletlenül vagy pénzük révén keveredtek a magas körökbe, a többi pedig enyhén szólva ütődött. Lehetne aztán mókázni, poénokkal élni, amennyi csak belefér. Talán ez az, amellyel kevésbé él az egri együttes. A líraiság, a „szellők szárnyán” andalodás még csak könnyebben megy, a premieren fellépő páros, a címszerepet játszó Vásári Mónikaés a grófot megszemélyesítő Vókó János ebben igazán otthon van. Erre szintén fogékonyabb, bár a komédiázásra könnyebben kapható a Sasváry Clarisse-t megformáló Saárossy Kinga és a Re- meteházy Galambos Frédit elénk állító Blaskó Péter. Talán az lehet ennek az oka, hogy manapság túlságosan is tiszteljük — megfelelő távolság- tartással — ezt a színpadi műfajt. Az ifjabbak jórészt csak operettkivonatokat ismernek a rádióból, amelyek nem adják vissza teljesen ezt a világot. A híres slágerek itt is teljes odaadással hangzanak fel, a közönség jól is veszi azokat, csak valahogy el kéne jutni a megszólaltatásukig. S az bizony nem feltétlenül drámai realitásokon, sokkal inkább huncut összekacsintásokon keresztül történhetne. dozta azt a lelkületet, amit ma már inkább csak a műalkotásokból következtetünk vissza. Vagy néha megkíséreljük átélni, hogyan is vették szívükre, szívükbe, hordozták az eszükkel is irányított tudatukban azt a fenségeset, amit az életről elképzeltek. Európában templomok sora, szobrai, festményei igazolják, hogy a barokk ember magas szinten átélte, tudta az istenközelséget, úgy érezte, hogy az imádság, a hit megvallása és a vallás gyakorlása által mindennap újrateremti azt a kapcsolatot, ami közte és az Isten között feszül. Innen van az, hogy a barokk muzsikában unos-un- talan előbukkannak, olykor teljes erővel feltörnek a himnikus hangzatok, mert ez az önmagát is ünneplő és minden mozdulatával az Isten közelébe férkőzni akaró ember, nagy bűnei, ostoba háborúi és átélt színészkedései közepette is azt gondolta, hogy az Isten őt így fogadja el, együtt az aranyat-márványt-szivár- ványszíneket ötvöző és felmutató harsogásával. És a zenében? Minden szöveg kottafejre találtatott, ami a Bibliából közvetlenül vagy közvetve származott, származhatott. Ez az emelkedett, az oltár és a Mert ebben a sztoriban legalább annyi csavar van, mint egy klasszikus vígjátékban, csak leegyszerűsítve, mindenfajta komplikáció nélkül. Itt is vagy másnak akar látszani valaki, vagy éppen összetévesztik valakivel. Ebből a kavalkádból persze semmi jó nem sül ki, az örökös félreértések közül szárba szökkenő szerelem is a tévedések áldozatává válik. így alakul ki a cselekmény gerince, amely hámenny közötti szakaszban utolérhető lelkesültség, bizalom, önbizalom diktált még a refor- mata keresztények tollának is, amikor liturgikus lelkesedésüket, jámborságukat, belső tartalmukat lejegyezték. De akkor is megmaradt ez a „hanghordozás”, amikor a profán világ profán dolgairól vallomást tettek. Elekes Zsuzsa erre az érzelemvilágra, hangulati körre, hitbéli magasztosságokra is építette ezt a műsort, amiben Sulyok Te Deuma éppúgy érvényesülhetett, mint Messiaen L’Ascension- ja, vagy Reger d-moll fúga feliratot viselő műve. Sulyok Kodály- tanítvány, kissé a Mester modorában, de a modern ember alázatával írja zenéjét az ambroziánus szövegre 1938-ban, amikor a magyar katolicizmus annyi okból ünnepelte történelmi szerepét és elhivatottságát. Oliver Messiaen az idén halt meg, tes- testül-lelkestül ennek a századnak a gyermeke, stílusa az avantgárd ezer jegyét viseli magán, meghökkent látszólagos szertelenségével, de aki ezt a századot úgy végigélte, mint ő (1906- 1992), annak az idegrendszere és gondolatvilága nem maradhatott rom felvonáson keresztül körömrágásra készteti a nézőt: egymáséi lesznek-e a szerelmesek, avagy sem. A gyakorlott operettnéző persze tudja, hogy legalább két szünetet kibírják egymás nélkül, mert különben nem lehetne társadalmi életet élni a színházban. Egyszóval elfért volna egy kicsivel nagyobb tiszteletlenség, legalább akkora, mint annak idején a szerzőkben volt. Nem hajbókoltak ők az arisztokrácia, s a fennköltség istennője előtt, hanem pár jókedvű órát ígértek a közönségnek. Lehet persze, hogy a társadalmi változások idején önkéntelenül is történik ezzel a voltaképpen politikamentes műfajjal valami. A megelőző rendszerben ki lehetett gúnyolni a hajdanvolt uralkodó osztályt, az összes címével és rangjával együtt, mert itt akadt a legtöbb hülye gróf és báró. Manapság, amikor a hátsó ajtón visszaoson a címek és rangok tisztelete, akkor újra komolyan illik venni a mágnásokat. Annak ellenére, hogy itt főleg pénzen vett és örökölt kutyabőrökről van szó, megilletődik a mai kor szereplője. Bár lehet, hogy éppen azért, mert a pénz és a rang nagystílű összefonódásáról van szó. Ráadásul nagy érzelmek is mozgatják korunk új hősét, aki nagy elánnal lép elő az operettből. így válnak a szerelem arisztokratáivá a hősök, akik ráadást grófok, bárók, s más finom népek. Gábor László meg a szelíd líránál. Mintha a művésznő ebben a műben érzékeltette volna leginkább azt, ami nemes gondolkodását és szellemi indulatait vezérli. Reger fantáziája ugyancsak a Föld és Ég között lebegteti gondolatainkat, miközben az elődök hitét is idézi megfigyelt csillagául. Geiger György átiratokat szólaltatott meg trombitán. Az ilyen vállalkozásnak megvan az a hátulütője, hogy a hallgató óhatatlanul az eredeti partitúra szerinti műre emlékszik, és ez összevet, netán elkalandozik korábbi élményeire, és úgy találja, hogy ezek az átiratok a hangszer kedvéért történtek így csupán. Geiger György kitűnő művész, és Albi- nionmál (1671-1750), a C-dúr koncertben mindazt felvonultatta, amit egy szólistának a zenekarral szemben fel kell vállalnia. És talán nemcsak műsorszerkesztési fogásból származott Bach korálja, a Händel-részlet, Schubert Ave Mariája és az Albi- nioni-mű „közbejötté” megemelte a himnikus hangulatú alkotások hatását. Annak ünneplése mellett, hogy a 26. évébe lépő egri hangversenysorozat első estjén szépszámú hallgatóság tapsolt a művészeknek. Farkas András Nem tudom megállni, hogy el ne mondjam. Fallóskút új búcsújáró hely lett az ottani remete jóvoltából. A remeték engem mindig érdekeltek. Sajnos, még a valóságban nem volt alkalmam találkozni eggyel is. Úgy tudtam őket mindig elképzelni, hogy valami kies helyen álldogálnak szép csendesen. Táplálékuk az, ami a természetben fellelhető és megtalálható. Forrásvizet isznak. Szakálluk akkora, hogy a mellüket verdesi. Testüket valami ka- catba bugyolálják. Nagy, görcsös botot szorongatnak a markukban, arra támaszkodnak járás közben. Hát ez a mi fallóskűti, legújabb remeténk semmit sem hasonlít az előbb említett képre. Igaz ugyan, hogy barátcsuhát hord, és az is igaz, hogy a fallós- kúti kis kápolna alagsora nyújt neki menedéket. De minden másban egészen modern ember. Amikor hivatalos egyházi személyek felkeresték, hogy kérdezősködjenek remeteségének legújabb eseményeiről, meghívta őket ebédre. Húslevest tálaltak az asztalra, majd főtt húst, aztán pörköltet, hogy a menü végét mákos rétessel zárják. A falatokat jófajta abasári rizlinggel öblögette le a mi remeténk. Hogy honnan volt mindez a finomság őremeteségének? A környékből a hozzá eljáró „szent asszonyok” ajánlották fel neki, hogy elnyerjék az áldását. Fallóskútra a Dunántúlról települt át a remete. A férfikora delén lévő remete egyébként elvált ember. Hogy miért lett olyan híres, akihez esőstől járnak a népek? Köztük rengeteg beteg, aki a „szent helyen” remél gyógyulást a bajára. Mert itt jelent meg nemrég a Szűzanya. Heten is látták azt a nagy fényességet, ami körülvette a jelenéskor. Ennek a csodának véletlenül lettek a szemtanúi ők, heten. Lagziból tartottak hazafelé. De egy óra hosszán át beszélgetett a Szűzzel egy tudós újságíró is, ami már csakugyan valami. A hely, ahol az égi lény megjelent, ma már búcsújáró hely. Kövekkel rakták ki a jelenés helyét. Virágok ékesítik. A gyógyulást várók a köveket csókolgatják, a közeli „szent forrásnak” a vizével kenegetik fénytelen szemüket, sorvadó testrészüket. Az egyház, nevezetesen az egri érsekség már megindította a hivatalos vizsgálatot, mert minden ilyen és ehhez hasonló eseményt pártatlan egyházi személyekkel elemeztet, hogy az alaptalan szóbeszédnek elejét vegye. Bármi legyen is a hivatalos vizsgálatnak a végeredménye, szerintem az emberek akkor fognak csodát látni, ha szükségükben a lelkűk szomjazik, és csak úgy tudják rendbe tenni magukat, ha az égiek segítségét a nem mindennapi formában is elvárhatják. Azon is ki-ki kedvére eltöprenghet, hogy miért éppen a Mátra környéke ilyen gazdag manapság a csodákban, hiszen Fallóskút előtt a karácsondi templomban látták a Szűzanyát megjelenni. Volna ennek valamiféle jóslat ereje? De ha van, mi lenne az? Nem szégyellem bevallani, én egy kicsit szkeptikus vagyok ebben az ügyben. Úgy gondolom, a szűkös feladatok időszaka mindig közelebb viszi az embereket az égiekhez. Ha bajban vagyunk, akkor szoktunk felsóhajtani: Jaj, Istenem! Jódolgunkban ritkán jut eszünkbe az Úr. (g m0[.) Gyere, csókolj meg szaporán, tubicám... Saárossy Kinga és Blaskó Balázs Zenei világnapra Himnikus alkotások i Szellő szárnyán... Vásári Mónika és Vókó János
