Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-20 / 248. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. október 20., kedd Látószög Kőbor és „kulcsos” kutyák Kimúlt, kinyúlt kutya a városi buszmegállóban, közel a „zebrához”. Lenet, hogy a szerencsétlen pára is éppen a gyalogosok átjáróján próbált a céljához jutni, de valamelyik autós észrevétlen hagyta ezt, vagy eleve nem törődött az eb szándékával. Miért pont az állat iránt lett volna figyelmesebb, amikor sokszor embertársaival sem igen törődik? Tetem az áldozat, semmiképpen sem dög. Több tiszteletet, nagyobb részvétet érdemel annál, mint, hogy közönséges szavakkal konstatálja immáron megváltoztathatatlan helyzetét a jobb érzésű ember. Hiszen ártatlanul szenderült vagy zuhant jobb létre, ha ostobának tűnő kószálásai közben erte is végzete. Aligha kereste a sorsát. Akárhogyan is áll a dolog: vamjában gyilkosság okozta a vesztét. Megérthetetlen, gyarló, felelőtlenség, kíméletlenség. Ami ellen nem védekezhetett, a legkevesebbet sem tehetett. Ha gondolkodó lény, bizonyára kétszer megfontolja, hogy gazdi, s póráz nélkül kilépjen-e a forgalmas úttestre, ahol oly szemtelenül száguldoznak még a sunancok is már friss vagy meg sem szerzett jogosítványaikkal. A derék négylábú azonban nem tanult meg gondolkodni, gyanútlanul az emberre bízta sorsát. így lett ez a vége. Könnyet érdemelne a kipusztulása akkor is, ha egyetlen eset lenne az övé. Nincs azonban magában szerencsétlenségével, akár ugyanerről az útról isgyakorta lehetnepéldálózni hasonlókkal. S szinte bármely más városunkból, sót falvaink- ból is idézhetnénk ilyenféle történeteket. A legritkábban lehet úgy végigmenni az aszfalton, a köves vagy betonpályán, hogy ne találkoznánk egy-egy heverő, szétnyomott jószággal. Sok a kóbor és „kulcsos* kutya. Vagy megúnja őket alel- ketlen tulajdonos, vagy azért ereszti szabadjára, mert már jómagának is alig, esetleg egyáltalán nem teíik eleségre. Ahol pedig még jut rá, ott az idő szűkösebb. Naphosszat dolgozik, távol van a tulaj, a család, s egyfajta kíméletből is kicsapják „kedvencüket” a szabadba. Hadd csatangoljon, szaladgáljon kedvére, amig megint haza nem mehet. S ebből vannak a bajok! Ez is, az is szerette valamikor vagy még szereti is a kutyáját a maga módján. Ám sem ez, sem az nem mérlegelte igazan, hogy valójában mit is jelent ebet tartani. Eszükbe nem jutott volna, hogy például városi bérházban, ennek is valamelyik, netalán a sokadik emeletén igazán jól érezheti-e magát az állat. Elegendő-e ha az ember megad neki mindet, csupán valódi életterétől fosztja meg hízelgő, csaholó, ugató barátját? S tényleg szabadság, boldogság-e, amit naphosszat teljesen magára hagyva kap az eb, netalán elűzve „élvez” a településen, az országúton, a határban? Ha jobban egymásra nézünk, hamar kiderül, hogy nem is minden kutyabarát barátja a kutyának. Sokkal inkább kínzás, mint szeretet, amit az állat gyakran kap. Jobb lenne ha ez is, az is inkább csak képeskönyvben, folyóiratban nézegetné az egyébként szeretetre méltó jószágokat, s hellyel-közzel legfeljebb megsimogatna egy-egy kedvesnek tűnő, ügyes, szép, ragaszkodó igazi ebet. Esetleg szólna is hozzá néhány meleg, jó szót, hogy amaz hálás tekintetével viszonozva kölcsönös örömmé tegye a találkozást. Biztos, hogy kevesebb tetemet látnánk magunk körül, ritkábban borulna el a tekintetünk. Meg lehetne próbálni. Talán még nem késő... Gyóni Gyula A csend apoteozisa Dohnál Tibor művei az „Európa 24” kiállításán Jelek Földről, égről — Dohnál Tibor munkája Kettős teljesítmény vár igazságos méltatásra, emberi és művészi minőség. Elsőnek Dohnál Tibor állandósult és újra meg újra kisugárzó emberi értékét említem. Hosszú évek óta tartó súlyos szívbántalmai ellenére „megálmodott” egy nagy eszmét, és hallatlan lemondással és energiával a megvalósulásig érlelte a gondolatot. Életrehívta és működővé tette az „Európa 24” Nemzetközi Képzőművész Csoportot, melyben 24 ország 24 rangos művésze vallja és vállalja a soknyelvűség általi közös beszédet. (A csoport tagjai között olyan hírességek vannak, mint pl. Vasarely, Laurema, Julian Gil...) Ennek, az egész Európára tervezett szellemi kézfogásnak, az impozáns nyitó kiállításnak — nem kevés készülődéssel — Magyarország, Szombathely, az ország legkorszerűbb képtára adott otthont. Dohnál Tibor a missió-terve- zetről tájékoztatta az Európa Tanácsot. Hiszen ötletét a történelem adta. A 24-es szám valós és jelképes, annak jelzője, hogy hazánkat huszonnegyediknek fogadta tagjai közé — demokratikus országként — az Európa Tanács. Az „Európa 24” fölött maga Catherine Lalumiere, az Európa Tanács főtitkára vállalt személyes védnökséget; kiemelve annak kulturális érdekét és bátor, kezdeményező voltát. Dohnál — miközben a képzőművészet XX. századi nyelvének bővítését, megújulását serkentette tettével — megszerezte az „Európa 24” számára az Európa Parlament erkölcsi támogatását is. A katalógus előszava Habsburg Ottótól származik; az első magyarországi kiállításhoz pedig Gepa Maibaum írt nyitó-beszédet, de üdvözölte az „Európa 24”-et maga Egon Klepsch elnök is. Ez az összefogás a jövőre nézve nagy jelentősegű; problémákat oldhat meg, ügyeket lendít. Valami tehát megszületett, mert valaki ezt, erkölcsi hittel és hallatlan sok munkával megszülte. A tett Dohnál Tibort dicséri, aki 1989. október 23-án Egerből indította az immár közös szándék (program) nyilatkozatot. Ő az alapító, az indító „kovászember”. Munkájának célját abban látja, ha közös lesz az eredmény. Ez az emberi érték. Már a szombathelyi nyitány felmutatta a közös értéket is, ahol színvonalas, nemes művészi üzenetekkel ismerkedhetünk meg — s a másság azonosságával is. Az külön érdem, hogy — a világnevekkel megtűzdelt csoportban — Dohnál Tibor a mérték erejével mutatkozott be tíz művével. Hét festményének közös címe: A csend apoteozisa. Dohnál a „mértan” világossáf ával szólítja meg a csendet, s az inyilatkoztatja magát számára — a csend önvalója terebélyesül a fehér, fekete és barnazöld mezőkben, sávokban, egyesült és megszakadt színtömbökben, a formák szövetséges társulásában. A vízszintes nyugalom és átlós feszültség tisztázza a zavart, megszerkeszti a holnap értelmes belső békéjét — száműzi a fölösleget és a másodlagosságot. Dohnál Tibor már első műveitől mindmáig lehántja a képzelet áradásában a lényeggel együtt özönlő képi járulékokat, és bal- ladás hangulatú-igazságú tőmondatos látomásai tárják fel korunk holnapnak szánt nagy vizuális üzenetét: a rendet. Ez a nagy hír belső látvány és filozófia. Cselekvésig hangolt szemlélődés. A felület tisztasága meg- küzdött végeredmény — az egyéni, egyszemélyes geometria a most születő világlelek belső tája. Ady sürgette, hogy el kell jutnunk „Értol az Óceánig”. Dohnál Tibor eljutott, mert eljuttatta e hazát a nagyvilágba, hiszen az Egerben, 1989-ben deklarált program ma már az európai szellemi valóság új rétege. Dohnál életműve összekapcsolódott a tisztának megálmodott Európa holnapjával, melyet ő, betegen is, kettős szolgálatban épít. Míves plasztikákkal, képi közmondást sűrítő festményekkel s az „Európa 24” Nemzetközi Képzőművész Csoport folyamatos — nem felülről, hanem belülről szervezett, öntisztító fegyelemmel megújuló — élő szervezetté tételével; és minden anyagi támogatás nélkül, saját energiáira hagyatkozó önzetlenséggel. Hatalmas munka ez. Bár naponta szíve sok-sok gyógyszert sürget, lelke egészséges a fáradhatatlanságban. Dohnál Tibor már, az „Európa 24” nemzeti tagozatát is életre keltve megalapította a „Hungária 24”-et is. Novemberben műveivel az „Európa 24” strasbourgi kiállításán szerepel az Európa Palotában, majd Bécsben, miközben formálja magában azon új műveket, melyek Németországban, Spanyolországban, Finnországban, Dániában, Lengyelországban... lesznek — általa szignáltan — hazánk követei. Losonci Miklós Flamand kortárs művészet Sajgó tenyér és rekedt torok Az ínyencekhez szólok ezúttal. Kérem a hagyományos, megszokott ízeket kedvelő olvasókat: lapozzanak! Nehéz ma a kortárs művészetről, a világszínjátszás modem formáiról beszélni anélkül, hogy a hallgató a második mondat után ne szakítsa félbe a jószándékú tájékoztatót: „Könnyű, akinek van, mert ahhoz pénz is kell, örülök, ha eljutok egy úgymond hagyományos előadásra. ” No, ezzel aztán le is van tudva a dolog, s a kétütemű pöfögő még jóidéig kiszorítja a katalizátoros gépeket. De akármennyire buk- kanókkal teljes is ez az út, az ínyencek asztalára minden évben hoznak valami európai specialitást. A Magyar Színháztudományi Intézet meghívását elfogadva október közepéig a flamand zene, tánc és színházművészet jeles produkciói és kiváló előadói érkeztek Budapestre. Az öt és fél milliós flamand nép az 1831-ben létrejött Belga Királyság területén kapaszkodott meg az ország északi részén, szoros rokonságba a hollandokkal. Az elmúlt 162 év alatt a németalföldi kultúra hagyományaira is építve teremtették meg a modern flamand művészetet. A megkülönböztetett figyelemnek és támogatásnak köszönhetően a 80-as évekre felnőtt egy olyan generáció, amely ma a modern experimentális művészet európai élvonalába tartozik. Az Erkel Színházban egykor táncdalfesztiválokat rendeztek, most Achterland címmel bemutatták a Rosas együttes táncprodukcióját. Úgy tűnt, hogy a színpadkép tájékozottságunk hű tükre kívánt lenni. Csupa kérdőjel, fekete és vakítóan fehér színben, halványszürke átmenettel — ismeretanyagunkkal arányban, állandóan váltakozva. A legvégén kivilágosodott a játéktér. (Micsoda optimizmus.) Az egykori Maurice Béjart tanítvány, Anna Teresa de Keers- maeker neve fémjelzi a Rosas együttes produkcióját. A világszerte jól ismert koreográfusnőnek ez a tizedik munkája. Úgy múlt el az a másfél óra, hogy annak bármelyik percét szívesen megnéznénk újra és újra. A finom humorral átszőtt, az emberi kapcsolatok mélységeit kutató játékban erőtől duzzadó férfiak és érzékeny nők táncolnak egymásért, egymás ellen, a bizonytalan jelenben. Harc a nyüzsgés ellen, melyet mi, a hazai produkciódarálók közelében élők elég jól átélünk naponta. Harc a csöndért, amivel régen találkoztunk, a csönd erejéért, a csönd szükségéért, mely idegvégződéseinket rövid időre becsomagolja. Szembesülünk a színpad tükrében gesztusaink feszültségével, szélsőséges kitöréseink gyermeteg leheletéivel és megsemmisülünk az akusztikus hangokban, egy szál hegedű és egy zongorajátékában, Ligeti György és Engene Tsayeetüdjei- ben és szonátáiban. Aztán nem marad más, mint a sajgó tenyér és a rekedt torok, mellyel a kijárati ajtók felé haladunk. Sziki Károly Pénteken, október 23-án este nyolckor felhangzik az egri Bazilikában Berlioz Te Deuma. Ezt a nagyszabású alkotást — tudomásunk szerint — templomi környezetben még nem adták elő Magyarországon, noha a Te De- um: imádság. Hálaadás azért a jóért, amit az égiektől kaptunk. A szöveg középkori latin, az Istenbe vetett hit és lelkesedés sugárzik belőle. Sokszor énekelték ezt ebben a hazában, keserves századainkban; leginkább olyankor teljes szívből, amikor valamilyen csapástól megszabadultunk. S ha már dátumhoz kötődik ez a Te Deum is, ne feledkezzünk el arról, hogy 1552. október 18-án vonult el a török Eger falai alól. A nagy hangtömbökben gondolkodó Berlioz művét három zenekar és hat énekkar szólaltatja meg ez alkalommal, négyszázötvenen figyelnek majd Gémesi Géza karmesteri pálcájára. Az Egri Szimfonikus Zenekarhoz csatlakozik a Bartók Béla Zene- művészeti Szakközépiskola és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Miskolci Tagozatának Zenekara, énekel majd a Debreceni Kodály Kórus (karigazgató Kamp Salamon), a Honvéd Férfikar (karigazgató Tóth András), az 1. sz. Általános zenei tagozatos kórusa (karigazgató Ko- repta Katalin), a 2. számú Általános Iskola zenei tagozatos kórusa (karigazgató Víg Józsefné), a MOVENDO Kamarakórus (karigazgató Vass Márta) és az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Vegyeskaraj karigazgató Szepesi Györgyné). Szólót énekel Mukk József. Közreműködik continuon Király Csaba. A nagylétszámú zenész és énekesgárda elhelyezése nem kis gondot okoz. A döntés szerint az oltárasztalt veszi körül élőiről a vonósok, fúvósok, ütők lépcsőzetes felállításban, két oldalról a felnőtt kórusok foglalnak helyet, míg a, szentély két stallumsora között, magasított állványokon sorakoznak fel a gyerek-eneke- sek. Látványnak sem akármilyen. Felvetődik a gondolat: hogyan jut eszébe Gémesi Gézának, a szimfonikusok karmesterének és koncertmesterének, Radnóti Tibornak egy ilyen, sok nehézséggel és nem kis fáradozással jaró ötlet megvalósítása. Hiszen ők egy kulturális egyesületet képviselnek: erkölcsiekkel ugyan bírják, de anyagiakkal? És erre a valasz meglepőbb, mint amit várunk: 195o-ra és az egri várvédő diadalra emlékezve (440 éve történt) egy még nagyobb szabású programot dol- oztak ki, mert úgy képzelték, ogy ez a rendszerváltás után, a megőrzött lelkűidében is újra- épülni-magasodni akaró varos képes nagyszerű feladatok teljesítésére. Maga az a tény, hogy ekkora énekesi és zeneszi közreműködőt lehetett megnyerni az elképzelésnek, bizonyítja, hogy Egerben komoly a zenei élet. Ha az illetékesek jobban odafigyelnének, észrevennék, hogy ezt a gazdag hagyományokkaírendel- kező egri társadalmat lehet nagy tettekre buzdítani. És hogy nemcsak zenei ügyről, hanem közösségi feladatról van mindig is szó: Herczeg István alkalmi alkotásként olyan grafikát tett a szervezők elébe, amely nyomatékot ad leírt gondolatainknak is; azzal is, ahogyan lapunkban megjelenik. Túl a hálaadáson ilyesmire rá lehet döbbenni. A városi önkormányzat, a szaktárca, az Erlau Kft. a Gárdonyi Géza Színház, a Megyei Művelődési Központ támogatása — a keret —, ami nélkül ez az esemény nem jutott volna tető alá. Mégis és elsősorban azt az áldozatkészséget kell előre emlegetnünk, amit az egri zenészek — szervező munkájukkal is —, no meg az egri kórusok belefektettek ebbe a vállalkozásba. Amit már most erkölcsi tettnek és sikernek kell minősítenünk. (farkas) a lialaarlacnn „Bármelyik percét szívesen megnéznénk újra" „Erőtől duzzadó férfiak és nők táncolnak
