Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-14 / 243. szám
6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1992. október 14., szerda Szerdai kérés az olvasóhoz... „Van sűly, melynek cipelése segítség...” — írja Illyés Gyula, s képletes példaként a kötéltáncost említi, ki bambuszrűdja segítségével egyensúlyoz a magasban. De hogyan cipeljük mi, hétköznapi, halandó emberek terheinket, melyek vállunkat nyomják a mindennapok sodrásában? Mert mindenkinek megvan a maga gondja, bánata... de szerencsére, öröme is. A sötétséget világosság váltja fel, s bennünk szunnyad a késztetés, a képesség, hogy átmenjünk a napos oldalra. Nem vitás, mindannyiunknak nehéz az „egyensúlyozás”, holott úgy szomjazzuk a harmóniát, mint sivatagi vándor a vizet. S vajon a ránk kimért súly cipelése közben marad-e erőnk, időnk odafigyelni egymásra, meghallgatni a másikat, segíteni? Feltétlenül. Hisz nincs ember — és milyen jó, hogy így teremtetett a világ —, aki közvetlen környezetében ne találkozott volna a képességgel az áldozatra, a késztetéssel a szép szavakra. S a cselekvéssel, mely másokért történik... Nos, mi többek között erre is nyitottak vagyunk. Ezért is e szerdai kérés az olvasóhoz. Hogy hetente jelentkező „Emberközelben” című összeállításunkban minél több arcot, jellemet, sorsot villanthassunk fel. Szívesen várjuk hát leveleiket, telefonhívásaikat, ötleteiket: ez oldal hasábjain kikkel szeretnének találkozni, kit tartanak érdemesnek arra, hogy fókuszba állítsuk. Örömmel vállalkozunk olyan portrék felvázolására is, akiket egyszerűen érdekesnek tartanak a környezetében élők. Faluhelyen csakúgy, mint városban vannak népszerű, tisztelettől övezett emberek. Ajánlják őket bátran figyelmünkbe, s mi időről időre fölkeressük őket, elbeszélgetünk velük, írunk róluk. Minden bizonnyal akadnak ismerőseik között, akiknek sorsuk, életük, munkásságuk figyelemre méltó vagy tanulságos lehet mindannyiunk számára. Nos, szeretnénk őket is bemutatni, megszólaltatni lapunkban. Javaslataikat szerkesztőségünk címére vagy telefonszámára köszönettel várjuk. Mikes Márta Egy mozgékony fiatal demokrata „Az Ararátot akartuk megmászni, de...” Néhány hónapja új irodavezetője van a Fidesz Heves megyei szervezetének, amelynek központja Gyöngyösön működik. Horváth Tamást e poszton Bódi László váltotta fel. — Huszonkét éves vagyok, saját családom még nincs — mondja bemutatkozásul. — A szüleimmel lakom Gyöngyösön; egy négyemeletes ház földszintjének a töredékét foglaljuk el. Szóval, társasházban. Az édesapám szakfelügyelő tanár volt, de már nyugdíjas, az édesanyám a SZOT-üdülőben dolgozik. Van egy lány ikertestvérem, aki Pesten szellemi fogyatékos gyerekekkel foglalkozik. — Változik a Fidesz megyei szervezetének munkája azáltal, hogy te lettél az irodavezető? — Alapjaiban természetesen nem, de szeretném, ha a jövőben nagyobb mozgástérrel bírnánk a megyében. Minden fontos tanácskozáson ott akarunk lenni, s azt is tervezzük, hogy a törvények meghozatala előtt tájékoztató fórumokat szervezünk, parlamenti képviselők, szakemberek részvételével. — Megítélésed szerint a gyöngyösieket mennyire érdekli az, amit általában egy szóval politikának nevezünk? — Ha a „nagypolitikára” gondolok, akkor természetesen mindenki jobbat szeretne, úgy általában. A helyi ügyekkel kapcsolatban az a helyzet, hogy az embereket érdekelné az önkormányzat munkája, csak valahogy nem „üt át” ez az akarat a hivatali mechanizmusokon. Azt sem igazán tudják, hogy a Fidesz az önkormányzatban jelentős súlyt képvisel — ez legutóbb például az egyházi tulajdonokról szóló vitában világlott ki. — Ha nem a politikával, akkor mivel foglalkozol? — A hegymászás a hobbim. — És ezt hol „gyakorlód”? — Gyöngyös mellett van egy sziklafal, azon, de régebben a Tátrába is eljártunk. Most nyáron pedig az Ararátot készültünk megmászni, ám ehelyett Iránba jutottunk el. — Hogyhogy? — Az Araráton ottjártunkkor a kurdok épp lelőttek valakit, tele volt a hegy katonákkal, és nem engedtek fel minket. Isztambulig egyébként stoppal jutottunk el, és miután a hegymászó-terveink dugába dőltek, gondoltuk, meglátogatjuk Teheránt. Félelmetesen olcsó hely, az Isztam- bul-Teherán buszjárat 2500 kilométeréért 12 márkát kellett fizetni. Az ott élő emberek pedig bűbájosak. Amikor meglátták a számukra ismeretlen hegymászó-felszerelést, főleg pedig, amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, kitárulkoztak és befogadtak. — Hegymászásban mi álmaid csúcsa? — A Himalájának az egyik, nyolcezer-valahány méter magas pontja, a Nangha Pharbat. Doros Judit „Figyelmeztet, hogy többet kell tennünk apróságainkért.. Tanító néni Úgy szólíthatjuk meg: kedves tanító néni! Ha otthon beszélünk róla, szinte áhítattal mondjuk: a tanító néni ajánlotta. Ha szülői értekezletet tart, a tanító nénit figyeljük, az ő tanácsaira, útmutatásaira hallgatunk. Látom, tapasztalom, hogy őszülő vagy éppen teljesen ősz hajú férfiak, és az élet, a munka terhe alatt meg- gömyedt nagymamák (akiknek a tanítónő akár leányuk, esetleg unokájuk lehetne) azt mondják: tanító néni, drága! Nem tudom, hogy érzik, hogyan értékelik ezt a megszólítást azok, akik nap mint nap fellépnek a katedrára, vagy a padok között sétálgatva végzik a nevelés, az emberré formálás rájuk jutó, részükre kirótt hányadát. Nehéz, olykor idegeket roncsoló munkát végeznek, tiszteletet és megbecsülést érdemelnek hát, mindannyiunk részéről. És úgy érzem — néhány kivételtől eltekintve —, érzik is az őket körülvevő tiszteletet. Most mégis azon elmélkedem: nem tiszteletlenség-e, ha legközelebbi találkozásunkkor, esetleg a következő szülői (nagyszülői) értekezleten — megőszülve, és talán egy kicsit meggqmyedve is — néninek titulálom a tanítónőt, aki unokám szellemi gyarapításán, nevelésén fáradozik? Aztán megnyugtatom magam: az édesapa, az édesanya, a testvér után talán egyik legszebb szavunk a tanító néni! Úgy beszélünk otthon róla a gyermekkel, a gyermekekkel (akik elintézik őt elkoptatott szavunkkal, a tanéival), mintha a tanító néni a családhoz, mihozzánk, mindanynyiunkhoz tartozna, mert olykor bizony nemcsak a gyermeket, az unokát okítja, de minket, fiatalabbakat és öregebbeket is tanít, szépen, diplomatikusan figyelmeztet a jóra, arra, hogy töobet kell tennünk apróságainkért, arra, hogy emberként, szülőként másképpen, sokkal körültekintőbben, tapintatosabban kell viselkednünk, arra, hogy a gyermekeket, az unokákat szeretnünk kell, de tudnunk kell szigorúaknak is lennünk velük szemben: mep kell követelnünk tőlük a munkát, a szellemi erőfeszítést, a rendszeres tanulást. Ha mindent felsorolnék a gyermek, szülő, tanítónő viszonyáról, tanulmányt kellene írnom, de eredetileg csak azt szerettem volna tisztázni magamban: mi, az idősebb nemzedék tagjai nevezhetjük-e a tanítónőt tanító néninek az illetlenség gyanúja nélkül, amikor ők lényegesen fiatalabbak, mint mi? Aztán megnyugtatom magam: ameny- nyiben a nénizés a tisztelet, a nagyrabecsülés, az elismerés megnyilvánulása — márpedig az! —, akkor nincs miért aggódnom és szégyellnem magam. Úgy érzem, hogy a tanító nénik is hasonlóan gondolkodnak, igazat adnak nekem, és ilyen gondokkal küszködő, hasonló korú nagymama és nagytata társaimnak. Persze, ha valaki akarja, nyugodtan kikérheti magának... Az én tudatvilágomban unokám tanítónője akkor is tanító néni marad. A legnagyobb tisztelettel és szeretettel! Okos György A falu doktora „Az embernek védőburokra van szüksége” Energikus, tiszta tekintetű, szép arcú. Lénye harmóniát sugároz. Dr. Hajszán Éva, Petőfi- bánya felnőtt háziorvosa: — Épp október elsején múlt tizenhét éve, hogy megkezdtem itt orvosi működésem. Rögtön a szegedi egyetemi évek után, frissdiplomásként. Pest megyéből származom, s eleinte bizony tartottam ettől a területtől. Kemény bányavidék, az előttem lévő kollégák legtöbbje néhány évig ha itt maradt. Tartottak az akkori „bányászmentalitástól”: nagy pénzek forogtak akkor még itt, sok volt a nagyivó. Nem tudom, miért, talán mert nő vagyok, eleinte sem tapasztaltam a durva beszédet. Igaz, sok tennivalóm akadt. Megesett, hogy házhoz hívtak, s kérdeztem a beteg feleségét: a maga félje iszákos? „Hogy volna, doktornő! Ő se iszik többet, mint más.” Miért ragadtam itt meg? Ha hiszik, ha nem, megszerettem a vidéket, s ma már úgy érzem, engem is elfogadtak, szeretnek. Amióta megszervezték a háziorvosi rendszert, bizony sok a betegem. Kétezer-hétszáz körüli felnőtt tartozik hozzám. Elképzelhető, hogy a napi forgalom is milyen nagy. A kollégák, ha beszélgetünk, csak csodálkoznak: van, Otthonra találtam Petőfibányán... amikor százan is megfordulnak. Könnyebb-e a helyzet most? Nem mondhatnám. A munka- nélküliség rányomja bélyegét az emberekre, nagyon sokan most nem a pénz bőségében; elkeseredettségükben emelgetik a poharat. A legjobb, hogy ennyi év alatt kialakult a bizalomteljes kapcsolat, a kölcsönös megbecsülés. Én csak úgy tudok dolgozni, ha a szeretet légköre vesz körül. Ezért nem is mennék el már innen. Valami védőburkot érzek, ismerem az emberek minden problémáját, családi életét. Épp az a szép a körzeti orvosi munkában, hogy sokrétű. Pszichológusnak éppúgy kell lenni, mint diagnosztának, gyógyítónak. Lehet, hogy a pozitív életszemléletemnek köszönhető, hogy inkább a szépet látom mindenben. Természetesnek veszem, hogy a sok a munkám, tagja vagyok a képviselő- testületnek, az egészségügyiszociális bizottság elnökeként. A napokban nagy sikerélményben volt részem: itt rendeztük, Petőfibányán, a Hatvan és környéki orvosok értekezletét. Igen jó véleménnyel voltak utána a kollégák. A legszebb a körzeti orvosi munkában a teljesség, a mindenre kiteijedő figyelem. Egy ideig helyettesítettem a hatvani kórház gyerekosztályán: jó volt, de úgy éreztem, a gyógyítás egy szelete csak az enyém. Teher-e az állandó szolgálat? Én is úgy vagyok, mint az öreg orvos egy régi filmben: nekem a kábítószerem a munka. Hívtak engem már haza is, sokkal nagyobb fizetésért. Nem mentem. Itt nemcsak mint szakembert, hanem mint embert is elfogadnak. Erősen ide kötődöm, s ezen már nem változtathat semmi. (mikes) „Remélem, megfelelek 99 V alamikor réges-régen, úgy néhány évvel ezelőtt ki-kicsapott az indulat gőze a gyöngyösi zeneiskola ablakain. Ettől a tanévtől kezdve — úgy gondolom — minden jobbra fordul e patinás épületben, hiszen szeptember elseje óta friss lendülettel új szellemű igazgató lép be az iskola kapuján. Jakkel Mihályt igen tehetséges, jól improvizáló muzsikusnak ismertem meg azokban az órákban, amikor az egri színház színpadán az Ágacska zenei felvételét készítettük. De vajon sikerül-e muzikalitását, improvizációs készségét a gyakorlatban, az igazgatói munkában is kamatoztatnia? Az elmúlt hónapok történéseiről és terveiről kérdeztem a minap. Köszönöm a megtisztelő érdeklődést — mondta bevezetőként —, remélem, megfelelek a várakozásoknak mind ebben a bemutatkozó riportban, mind pedig az elkövetkező 5 év igazgatói munkájában is. Dr. Mo- csáry Lászlónétól vettem át a zeneiskola irányítását, aki 18 év után vált meg az igazgatói széktől. Öten pályáztunk, volt egy „A béke szigete szeretnénk lenni...” egri érdeklődő is, de az ő tervét nem fogadták el. Az első forduló szoros küzdelmet hozott, itt még Bolyky József megelőzött egy szavazattal, de egy hónappal később már mellettem döntött a polgármesteri hivatal 14:8 arányban. — A kollégákkal való sikeres és eredményes együttműködés érdekében — folytatta — nem tartok fontosnak semminemű politizálást sem az iskola falain belül. Legyen mindenkinek szabad gondolata, nézete, de ezt lehetőleg a falakon kívül kamatoztassa. A béke szigete szeretnénk lenni, ezért önvédelemből nem akarunk politizálni. Nekünk jelentős gondjaink vannak a tanítás terén, ott kell kifejteni képességeink legjavát, hogy a problémák mielőbb enyhüljenek. A hangszerparkunkat fel kell újítanunk, ehhez legalább 800 ezer forintra lenne szükségünk. Valahonnan elő kell kotornunk ezt az összeget, mert már így is a 24. órában vagyunk: az ütős és fúvós hangszereken átfúj a szél! Óriási gond továbbá, hogy nincs elég tantermünk. Ezen úgy próbálunk enyhíteni, hogy a tetőteret várakozásoknak...' Új igazgató a gyöngyösi zeneiskola élén beépítjük. Többéves sóhajtozás után már megkezdődtek a munkálatok. Amíg nem tudunk oda beköltözni, szombaton is tanítanunk kell. — Lassan elkerülhetetlenné válik a tandíjak emelése is — tette hozzá. — Szinte ingyen, nevetséges összegért kapnak képzést az idejáró gyermekek. Központi előírás alapján egy ötös tanulótól csak 100 forintot kérhetünk, fél évre. Tanáraink fizetése pedig nagyon alacsony. Megyei viszonylatban itt keresnek legrosz- szabbul az oktatók. A régiek átlagfizetése 20 ezer forint, a kezdőké (akadémiai végzettséggel is) 13 ezer forint. A súlyos problémák ellenére a gyöngyösi zeneiskola produkálja a legnagyobb eredményeket a megyében. Ezt a megállapítást a különböző versenyek és felvételek sikerei támasztják alá. Nem minden tehát a pénz, de ahhoz, hogy innen újra olyan művészek induljanak el, mint pl. a Sándor testvérek, akik országos hírű vonósok, vagy Csonka Zsuzsa és Tihanyi Éva énekesek, Kakukk Balázs stb., a tanítás feltételeit nagyban javítanunk kell. Ez pedig elsősorban az én feladatom. — Közben azért csendben készülődünk az évfordulókra — mondta végezetül. — Megyei versenyekkel szeretnénk megünnepelni, hogy iskolánk 35 éves, valamint 100 éves a gyöngyösi zeneoktatás. Ez az épület valamikor jezsuita gimnázium volt. Szeretnénk méltó utódai lenni azoknak, akiknek nevét az iskola falára elhelyezett márványtáblába bevésték. Ők már megtettek valamit ezért az országért. Sziki Károly N em a gyermekkori álmai váltak valóra Szomszéd Árpádnak, amikor elfoglalta hivatalát. Praktikus megfontolás vezérelte erre a posztra, s mint mondta: rendszerváltás ide, rendszerváltás oda, munkájára mindig szükség lesz, amolyan stabil, nyugdíjas állás az övé, s még szolgálati lakást is kapott, ahol végre otthont teremthetett magának és feleségének. Ö Eger város gyepmestere. — Rendkívül igénytelen népek laktak itt előttünk, rettenetes állapotok uralkodtak, amikor 1987januárjában beköltöztünk. Lepusztult ház fogadott minket, Sintér űr, a maga szíve sose fáj? a fákon kutyatetemek lógtak, s mikor elolvadt a hó, láttam meg, milyen a föld. Égett gumikerekek, csontok hevertek mindenütt. A Szomszéd házaspár rendet és tisztaságot varázsolt. Elhordták a fertőzött talajt, s a többszöri trágyázás eredményeként meggyökeresedtek a gyümölcsfák. Én azonban Szomszéd úr fő- foglalkozására voltam leginkább kíváncsi. Naponta 5 -10 bej elentés érkezik. Rendszerint az asszony veszi az üzenetet, hiszen a 38 éves férfi többnyire úton van. A varos minden pontjáról kapják a riasztást. A mester ilyenkor autóba száll — korábban ládás triciklire ült —, s irány a jelzett helyszín. — Nagyon sok a „beugratás” hívás. Nemegyszer kimegyek, állok, várok, snem hallom, nem látom, de tudom, valahonnan a nyolcadikról rajtam nevetnek az ablak mößül — panaszolja Szomszéd ur. — Van, aki mocskos pecérnek szólít, de ha az ő gyerekét marnák meg, mindjárt gyepmester lennék. Rohadt almával, tojással dobálnak, ha megfogok egy kutyát. Szakértelem és gyakorlat kell a munkájához, s mint mondta: „pszichológia”. — Amikor látom, hogy szi- matolgat, úgy teszek, mintha semmi dolgom nem lenne vele, mögé kerülök, s hátulról megragadom a nyakánál. A kutya nem azért vonyít, mert szoros a szerszám. Hanem mert érzi a vesztét... Ide tessék figyelni: én nem okozok fájdalmat az állatnak. En is szeretem őket... Aztán ha megvan a „bűnös”, az utánfutóra kerül egy vasketrecbe. A telepen a fészerben van a helyük, megrágott ajtajú, kikapart aljú kamrában, ha többen vannak, láncokon várják a három nap türelmi időt. Ékkor vénásan kellene őket elaltatni, de az veszélyes az oltóra nézve, így nyaknál, bőr alá kapják a fecskendőtűt. Negyedóra, húsz perc: aztán megszűnik minden... Reggel kerestem fel Szomszéd urat, nogy ne akadályozzam napi elfoglaltságában. Négy kutya ült-reküdt egymáson a szűk kis cellában, az utánfutón. Néztem a ketrecet. A kutyák szeme akkor is szomorú, ha szabadok, de így... Négyessy Zita
