Heves Megyei Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-26-27 / 228. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1992. szeptember 26—27., szombat—vasárnap „Két karodban nem ijeszt majd Két karodban a halálon, a halál nagy mint egy álmon csöndje sem. átesem.” (Radnóti Miklós) Egyedül az utolsó órán? Ügy pergetjük napjainkat, mintha örökké élnénk. Pedig a halál éppen ügy hozzátartozik az emberi sorshoz, mint a születés, a serdülés, a felnőtté válás vagy az öregség. Természeti törvény, amelyet a huszadik századi európai ember hajlamos elfelejteni. Pedig szebben, gazdagabban tudnánk élni, ha tudomásul vennénk az elkerülhetetlent. Nem tagadnánk meg öregeinket, haldoklóinkat. Akkor talán rólunk sein feledkeznének el hozzátartozóink, amikor eljön az óra. Valahogy így lehetne összegezni annak a tanácskozásnak a tanulságait, amelyet a héten rendeztek meg Hevesen, a szociális otthonban. Nagyrészt olyan hallgatóságjött el, amelynek nem ismeretlen a halál. Szociális intézetek vezetői, ápolói, orvosok, gondozónők. Mégis, valameny- nyien megrendültek a hallottakról, s a végén saját halálközeli élményeikről és súlyos belső konfliktusaikról szóltak. A tudósító sem volt képes érzelmek nélkül hallgatni az elemzéseket. Olyan érzése volt, mintha egy titokról beszélnének, amelyet nem is illik hangosan kimondani, de ha ezzel nem vetünk számot, létünk értelmével sem. Az ismert gyermekpszichológus, dr. Polcz Alaine a legkisebbek haláltudatáról beszélt. Három évtizedet töltött gyógyíthatatlan gyermekek között, s így sokat tud gondolataikról, érzéseikről. Nagyon nehéz ez a feladat. Ahogy egy orvos megfogalmazta a beszélgetés során: az öngyilkosok osztályán például kétévente cserélni kell a személyzetet, mert tovább nem tudják elviselni a lelki megterhelést. A társadalom elutasítja a haldoklókat, s a gyermekek azt követik, amit látnak. Nagyon sokat tudnak a világról már néhány évesen is. Három-öt esztendős korukban úgy érzik: van is, meg nincs is halál. Öt-hét évesen még nem érzik visszafordíthatatlannak. Később válik élessé a határ eleven és holt között. Sajnos, egyre ellentmondásosabb tudattal nőnek fel nemzedékek, a televízióban és a rádióban rengeteg az erőszak, a szörnyűség, s a természetes elmúlásról szinte semmit sem hallanak. Pedig valamikor méltóságos esemény volt a haldoklás, még a karonülőt is elvitték, hogy vegyen végső búcsút. Ma már a kicsit a temetésre sem viszik el, hogy ne sírjon, s így megmarad a titok. A gyógyíthatatlan gyermek nagyon sokat tud a saját betegségéről. Az esetek kilencven százalékában napra megmondja, hogy mikor hal meg. Az orvosok csak fele ilyen pontosan tudják meghatározni. Ki lehet számítani rajzaikból, álmaikból is. Sokféle módon adhatják tudtul, hogy mi vár rájuk. S mit csinálnak a felnőttek? Nem tudják, nem akarják megérteni sem a szimbolikus, sem a direkt közléseket. Leintik, megszidják a gyermeket, elfordulnak, elmenekülnek. Nem kérdeznek rá, hogy vajon miért is gondolja, álmodja éppen azt. Megrázó történettel zárta mondandóját a pszichológusasz- szony. Egy szegény családból származó kicsinek az éjjeliszekrényében találtak egy dobozt. Rá volt írva: „temetésemre”. Kiderült, hogy amikor jöttek hozzá látogatóba, mindig pénzt kért, hogy ő majd megveszi azt, amire szüksége van. Semmit sem vásárolt, hanem összegyűjtötte a forintjait, hogy megkímélje a szüleit a rendkívüli kiadástól. „Mekkora tudás volt ebben a gyermekben, hogy visszautasította a mi áloptimizmusunkat? Viszont voltak olyan gyerekeink, akik pánikban haltak meg, s nem tudok ennél rosszabbat elképzelni. Ez mindig a mi hibánk. Nemcsak az orvosé és a nővéré, hanem a társadalomé is, amely így nevelte.” — mondta végül az előadó. Elsősorban az anyagi értékekre figyelő a világunk — fűzte hozzá dr. Túri Ferenc pszichiáter. A humán kultúra háttérbe szorult, s a felmérések szerint az emberek többsége kizárja a tudatából az elmúlást is. Személytelen és de- humanizált az a halál, amely a kórházban következik be. Az a fontos, hogy minél több és csillogóbb gép vegye körül az agonizá- lót. Pedig csak sokszor meg kellene fogni a kezét, fontosabb volna a lázas tevékenységnél. Később emlékeztetett is arra valaki, hogy amikor még kedvesnővérek dolgoztak a kórházban, egynek csak az volt a feladata közülük, hogy a haldoklók mellett legyen. Megdöbbentő történetekkel érzékeltette dr. Túri Ferenc, hogy milyen fontos is a gyász átélése. Egy édesanya hároméves gyermekével együtt karambolozott, s a kicsi meghalt. Ő eszméletlenül feküdt a temetés alatt. Csak évek múltán, hipnózisban derült ki, hogy annyira kötődött a gyermekéhez, hogy — bármily különös — valamilyen testetlen módon részt vett a szertartáson. Olyan részletekről számolt be, amelyet csak az tudhatott, aki ott volt. Csak ezután volt képes gyászruhát felvenni, s hitte el a halált, s adott új gyermeknek életet. Hasonlóan különös élményekről beszélt Pilling János medikus, aki a halálközeli tapasztalásokról könyvet is írt. Mit is jelent az, hogy meghalni? Nem is olyan könnyű a kérdés, amióta megjelent az „Élet az élet után” című könyv, amely a klinikai halálból visszatértekről szólt. A szerző mintegy 150 esetet elemzett, s arra jutott: amit általában gyötrelmesnek gondolunk, az valójában egészen más. Szinte mindenki arról számolt be, hogy boldog és békés látomásokban volt része. Átjutott valamilyen alagúton, részesült a testen kívüli lét élményében, s találkozott a megfoghatatlan, leírhatatlan fényességgel. Évezredekkel ezelőtt az úgynevezett „Tibeti halottaskönyv” is hasonlóan írja le a testtől való elszakadást. Sokféle magyarázat született a leírásokkal kapcsolatban: akad, aki fiziológiai, mások lélektani, ismét mások pedig spirituális válaszokat találnak erre a problémára. Annyi bizonyos, hogy aki átesik ilyen élményen, legtöbbször megváltozik, tartást, új célt ad az életének tapasztalása. Szembesül ugyanis sorsával, s átéli a teljességet. Különös dolog, hogy a magyar halálközeli élmények félelmetesebbek, mint például az amerikaiak. Talán történelmünk, sajátos helyzetünk lehet az oka ennek. „Nem látok meghalni embert Isten nélkül” — jelentette ki dr. Herényi Lajos piarista szerzetes előadásában. Rendszeresen járja a kórházakat, s a betegek, haldoklók körében azt tapasztalja: hallatlan az igény bennük létük értelmének keresésére. S hitelesen, őszintén kell nekik válaszolni. „Az egyetemes szomjúságának kell lennie objektív tárgyáA kompolti Fleischmann Mária együtt él a halál gondolatával, ahogy mondja: „Ez a koporsó az én elmélkedő' társam. Időnként ide vonulok vissza. Elképzelem, mikor már benne fekszem. Onnét mennyire másként látja az ember az egész világot, az egész életét!” (Fotó: Nagy Péter) nak” — folytatta okfejtését. Csak Jézus Krisztusban találta meg a hiteles választ, s ezt tudja mondani az élet és halál határmezsgyéjén lévő embereknek is. Magyarázat kell a szenvedésre, a halálra. Egyszer megkérdezte egy rákos asszonytól, hogy miért mosolyog. Az azt felelte, hogy ő pedagógus, s az életét ajánlotta a magyar ifjúságért áldozatul, s a kérés meghallgatásra talált... A beszélgetés során még sok lényeges elhangzott. Különös alkotás az ember és a lélek, a leépült tudat mögött is sokszor ott rejlik az ép, még a holttesthez is szépen kell nyúlni. Ezt az édesanyák tudják is — fűzte hozzá dr Polcz Alaine. Szó volt arról is: az öngyilkosság valóságos kútmér- gezés, mert modellt szolgáltat arra, hogy el lehet menekülni. Irracionális volna a halál? — tette fel a kérdést a tanácskozás végén a házigazda, dr. Szegő Imre kandidátus. Születünk, élünk és meghalunk. Nem szabad megtagadnunk egyetlen ciklusát sem sorsunknak. Halál és élet szoros egységben van, egyik a másik nélkül nem létezik. Nem maradhat senki egyedül a végső órán. Gábor László Észbontó rally. Avagy: egy Trabant-eltérítés anatómiája T empósan halad előttem a kék Trabant, húzza maga mögött a halvány füstpamacsot. Ahogy elhagyjuk az „iz- zós” bekötőutat, villogni kezd az irányjelző, lassan leáliunk a jobb oldali útpadkára. A hátunk mögött kéklik a Mátra, előttünk pedig, az enyhe kanyar mögött zümmög a város zaja. Az ott már Gyöngyös... — Itt történt... — mondjaafia- talember. Aztán leguggol a lejtős árokparton, benyúl az első kerék mögé, lepattintja a kerek védődoboz fedelét, s babrálni kezd a gyújtás „deknijénél”. Mint akkor este, amikor megszólalt a háta mögött valaki. * — Mi van, rossz a Trabant? — Most már jó...! — fordult hátra a fiatalember. Ránézett az esti homályból váratlanul előbukkanó férfira, s csak úgy mellékesen villant át az agyán, hogy de furcsán hangsúlyozza ez a szavakat. Az erdélyi magyarok beszélnek így, sejlett fel benne, ilyen akcentusukra figyelt fel mostanában. A magas, vállas férfi közelebb lépett, s olyan egy méterre állhatott, amikor az autó vezetője a kezét törölgetve felegyenesedett. Amint szembe kerültek egymással, a férfi — mintha csak a cigarettáját keresgélné — a zsebébe nyúlt. S abban a pillanatban egy PA-63-as pisztoly csöve meredt az elképedt trabantosra. Ágaskodott a „kakasa”, s ez biztos jele annak, hogy fel van húzva. — Beszállni! Indulás...! — ri- vallt rá az idegen, s nyomatékosan intett a fegyverrel. Kerek arcában ijesztően villogtak a szemei, jelezve, nem tűr ellentmondást. — Hová? — préselte ki a kér-**»-’ dést a vezető, s farkasszemet nézve a pisztolycsővel, beült a volánhoz. Ekkor huppant az „anyósülésre” a csaknem száz- nyolcvan centisre nőtt alak, fiatalos arca — úgy 30-35 év körüli lehetett erős elszántságról árulkodott. — Irány a benzinkút! — adta ki a parancsot. — Nem kell tankolni. — Ne foglalkozz vele — rivallt rá a kopott, koszos farmeros. — Menj a kúthoz! Esti fényben úszott már az Afor belvárosi töltőállomása, amikor vagy tíz méternyire megálltak a tankolásra váró autósortól. Ahhoz eléggé távol, hogy a vezető bárkinek is jelezhesse meglehetősen szorult helyzetét. Meg hát, a pisztolycső... Úgy tűnt, az idegen gyorsan felmérte a terepet, s kedvezőtlennek találhatta a körülményeket egy — feltételezhető — rabláshoz, mert alig egy perc múlva már harsant is az utasítás. — Menjünk a következőhöz...! Ez a Shell volt, újabb szemlével és bosszús távozással. A Trabant már a 3-ason falta a kilométereket, amikor feltűnt a Szőlőskert étterem, s mellette az újabb kút. Ott is várakozott néhány üresedő tankú autó, talán itt, gondolta a fiatalember, talán innen meg tud majd lépni. De itt sem volt szerencséje, az eltérítő most is távolra, a hátsó parkolóba irányította a berregő járművet. Lassítani kellett, lépésben haladva tekintgetett kifelé, majd csak intett egyet, hogy tovább, tovább... — Mit keresünk? — kockáztatta meg a kérdést a vezető, amikor a főváros felé fordította a kormánykereket. — Túl sokat akarsz tudni! — mordult a „stoppos”, majd mély csend ült közéjük. Ennyi kudarc után, cikázott a gondolat a fiatalember fejében, talán meggondolja magát, és valahol kiszáll. Közeledett a sztráda mentén álló Héliosz büfé, de jó is lenne, ha ott... Nem az történt, amit várt. A férfi váratlanul kotorászni kezdett a kesztyűtartóban, feltűnt neki egy 10-15 centis pengéjű kés, amit a szereléskor szoktak használni időnként. Kézbe vette, megforgatta maga előtt, jól megnézegette, majd a hegyét egy hirtelen mozdulattal odanyomta a vezető nyakához. Néhányszor „megcsiklandozta” a bőrt, s élvezette! kérdezte. — Na, milyen érzés? — Nem jó! — Hogyha nem okoskodsz, akkor nem lesz semmi bajod... — fejeződött be a piszkálódás. Éppen akkor tűnt fel a hatvani elágazóhoz közeli töltőállomás és a motel. Itt is a hátsó parkolóba álltak be, úgy irányította az idegen az autót, hogy még csak véletlenül se legyen valami a közelükben. Innen aztán nincs menekvés, pedig de jó lett volna, gondolta a fiatalember, ha megállna most itt egy fáradt autós. Ki lehetne ugrani, vagy ordítani egy nagyot, hogy segítség, egy őrült van az autómban... De sehol senki, még egy elárvult stoppos sem, bezzeg máskor, mint a legyek... Talán tíz perc telhetett el így, a halántékban dobogtak a másodpercek, soha ilyen lassan nem bandukolt még az idő. — Menjünk! — riasztott a hang. — Merre? — Tovább! — szűkszavú volt a párbeszéd, nyomasztó a hallgatás, amely egészen a gödöllői elágazásig tartott. Itt szólalt meg újból a farmeros. — Most már ideje megfordulni... — mondta. Visszaútban a Hatvan felé vezető sáv kútjánál tartottak terepszemlét, ismét eredménytelenül. — Menjünk! — ez most már nagyon ideges hangon dörrent. Mire elérték az első gyöngyösi házakat, késő éjszakára járt. Nem lehet valami ismerős a városban, tűnt fel a pilótának, mert csak ődöngtek, bolyongtak az egyik utcából a másikba. Egyszerre csak mozdult a pisztolycső, jelezte az újabb útirányt, ezúttal már kifelé a városból. A neonfények alatt kihalt volt az utca, mélyen aludt a város, még egy portyázó rendőrautó, egy kései utast szállító taxi sem tűnt fel sehol. Vajon hol lesz az út vége...? — Állj meg! Megérkeztünk! — kiáltott hirtelen a körutazó ismeretlen. A vezető arra eszmélt, hogy ismét a mátrafüredi úton vannak, majdnem ugyanott, ahonnan indult ez az észbontó rally... Épp hogy megálltak az útpadkán, amikor tompán puffant valami, a fájdalom végígszágul- dott az egész testen, lehanyatlott a sajgó fej, és... és az öntudatlanság ködébe zuhant minden... * ...Maga P. Ferenc sem tudja, hogy — kifosztott kocsijával — miként is került a gyöngyösi kórház kapuja elé, ahol ismét ájultan borult az autó volánja fölé. Négy napig ápolták a hatvani kórházban, az ügyeletes orvos jelentése szerint: „...nevezett személy sérülése nyolc napon belül gyógyuló.” — Éjszakánként, izzadton még arról álmodom, hogy futnom kéne, elrohanni, de nem engedelmeskednek a lábaim. Mintha ólomsúlyok lennének rajta, nem tudom emelni őket, odaragadtak a földhöz, s közben ott lebeg előttem a kés, érzem a pisztoly csövét, beleér az arca az enyémbe, belevésődik az agyamba, kitörölhetetlenül... Szilvás István J \ A SIPOTEKA KÖNYVESBOLTOK ajánlata: Képes gyermekenciklopédia Világtörténelem kicsiknek és nagyoknak Joseph Murphy: Tudatalattid csodálatos hatalma Engedményes szótárvásár! Angol-magyar, magyar-angol zsebszótár 520 Ft helyett 260 Ft Oxford Student’s Dictionary 400 Ft helyett 200 Ft ELŐJEGYEZTETHETŐ: A sport krónikája, Jókai-sorozat Az ANTIKVÁRIUMBAN kották nagy választékban kaphatók. SIPOTÉKA KÖNYVESBOLTOK: Eger, Hatvani kapu tér 8. tel.: 316-998 Érsek u. 2. tel.: 323-393 SIPOTÉKA ANTIKVÁRIUM Eger, Bajcsy-Zs. u. 2. tel.: 322-562 „...S ekkor megszólalt a hátam mögött valaki”
