Heves Megyei Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-19-20 / 222. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. szeptember 19—20., szombat—vasárnap Happening N agyháláste tőn Avagy: őzbak helyett kenyérgomba?! A sajóbábonyi ávós őrök hitványsága után hadd meséljek szebb gombás emlékről. Színtér az Eger­hez közeli erdős hegy, az Eged. Az, hogy valamikor is vulkán, működő tűzhányó lett volna, csak félrefi- camodott agyszülemény, tévhit, ostoba legendári­um, mert semmi bizonyíték nincsen erre. De mon­dok más érdekességet: az egri erdészet területén mindössze öt darab bükkfa van, s ez az öt bükk is egy csokorban, az Egeden található, mégpedig a kellemes nevű Nagyhálástetőn. Szép nyáréjszaká­ban itt rendeztünk egy happeninget, gombasütő partit, erdész barátaimmal. Mégpedig a volt erdé­szetvezető Kautzky.... — no, nem a „renegát Ka- utsky”, a Karl Johann valamely rokona, hanem a felnémeti gyükér, kedves, jó Emilkó barátunk (mérnök-tanár) vezérletével. Társaságunkban volt még egy élő, valóságos történelmi kútfő, a gödöllői koronauradalom királyi vadásztisztje, a „Sas”-nak kódolt legfőbb hadúr, vagyis nagybányai Horthy Miklós főkormányzó vadászatainak sajtószóvivője, protokollfőnöke, Tóth Gyula bácsi, és a tatárszemű Verhóczki(Verhovszky?) Pista, pagonyerdész... A ’60-as években jártunk, alufólia akkoriban még nem volt, hát celofánba és újságpapírba csomagol­tuk a jól kiszáradt házikolbászokat, elástuk a föld­ben, jól le is taposgattuk az egészet, vidám indián­táncot lejtve (most azt mondhatnám, hogy diszkóz­tunk, de hát akkoriban nemigen tudhattunk a disz­kóról se!). És mintha csak pogány vérünk rítusát, szertartási ceremóniáját követnénk: lapos sziklakö­vekből kört formáltunk, s a sziklakövek körében tüzet gyújtottunk. Előtte a lapos köveket jól meg­pakoltuk fiatal aranytinóru gombákkal meg kövér király vargányákkal. A gombák szépen megsültek a tűz forrósította köveken. Bicskával lefejtettük a gombafejek égett, kemény héját, és megcsepegtet­tük füstölt szalonna zsírjával is. Aztán tűzoltás után kiástuk földi rejtekéről a saját levében és zsírjában megpárolódott, megsült kolbászokat. Szavakkal el nem mondható, milyen szentséges ínyencség volt, mennyire jólesett fehér, foszlós kenyérrel minden falat. Nagyon jól csúszott az öreg Korózs Lajos csurgósi pincéjének a „tótbora”. Megkerestük az égen Krúdy kocsmacsillagát, a Cassiopeiát, s annak fényei irányában indultunk halk nótázásokkal ha­zafelé... Apró gyermekkorom óta különös-különleges és személyes kapcsolat fűz a gombákhoz. Eddig is szóltam már kedvenceimről: a csirkegombáról, a ti- nórukról és vargányákról. Most megnyújtom a sort még kettővel: egyik az úrigomba, a másik a kenyér­gomba. Kedvenceim között is kivált legkitüntetet- tebb a Lactarius volemus vagy a Lactarius quietus, a rozsdabarna, barnavörös bőtejelő kenyérgomba. Annyira meg tudott bolondítani, hogy képes vol­tam a vadászatot is félbehagyni miatta.. Egy ízben őzbakra volt kilövési engedélyem, ami Felsőtár- kányba szólt. Volt nekem egy olyan erdész barátom Tárkányban — Kávás Sándor—, aki még tőlem is jobban imádója volt a kenyérgombának, és éppen őt rendelték mellém kísérő vadásznak. Kávás bará­tomnak olyan laktatós a hangja, nekem mindjárt és mindig a friss, parázs fokhagymás-paprikás abált- abárolt (kövesztett) szalonnát juttatta az eszembe. Negyedórányit se kellett hallgatnom a jóízű beszé­dét, és én már jóllaktam. De mit ér az abált szalon­na, ha nincs hozzá kenyér, ugye?... És akkor a vadá­szösvényen „féderezve”, szinte egyszerre megérez- tük az erdő levegőjében a kenyérgomba jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető illatát. Nemcsak kenyérillatúak, de vannak közöttük kámforszagú- ak, sőt cikóriakávé szagára emlékeztetők. Amelyi­kük erdei fenyők és feketefenyők alatt terem sere- gesen narancsvörös, okker vagy világos okkeres sű­rű lemezekkel, szürkészöld és sötétzöld foltokkal, s amelyek gyümölcsillatúak, ráadásul borvörös tej- nedvet is eresztenek, az már a rokon rizike, de ezek is nagyon jóízűek és értékesek... szóval megéreztük a kenyérgombát, és a fene se törődött tovább a ki­szemelt őzbak követésével! Mindketten a kenyér­gomba után kezdtünk nyomozni izgatottan. Hama­rosan ráleltünk a termőhelyre, és kenyérgombával degeszre megtömött vadásztáskával siettünk vissza a faluba. Érdekes módon senki nem hülyézett le bennünket, hogy őzbak helyett kenyérgombával tértünk meg az erdei cserkelésből. Egykettőre ösz- szeverbuválódott a vacsorához kellő népes vendég­sereg. Kávás barátom olyan tejfölös gombapapri­kást rittyentett, hogy a tíz ujjúnkat is nyaldostuk utána. Nota bene — az őzbakozásból így nótaze n - géses szarvasbőgés támadt. Mert természetesen a végén nóta is volt benne. Adóbevallással kezdtük, hogy „Nincs cserepes tanyánk”, aztán a deres határ után vigyázzállásba merevedtünk az erdészhim­nuszra, érzelmes elbágyadással sóhajtozva, hogy „...és mégis megsebzé szívem az égő szerelem”... Könnyű kitérők és közbevetések dallamai után megint vigyázzállás volt a vadászhimnusz, misze­rint: „ Vadász vagyok, király volt az apám! Vadász- gatok királyi birtokán. Nincs egyebem: fegyverem, golyóm s lovam! A lányok előtt mégis ez jelszavam: ha csókjaim feledve, a messzi távolba, emlékezz olykor-olykor hű vadászodra...! Utána pedig már jött a „Zúg az erdő, zúg a nádas... Meg „üthetitek a nyomomat...” A. bor azonban nem lehetett úrrá raj­tunk, mert hamar elfogyott. És így szerencsére egyőnk se léphetett kölcsönös támogatási viszony­latba a porta amúgy is gyenge és ingatag kerítésé­vel... (Részlet a „ Harmatcseppek gyöngyvirágon... ”cí­mű készülő életrajzi munkámból.) Pataky Dezső Ú gy búcsúzom, mint az el­rontott házasságból egy­mástól elvált szeretők. Csalódottan és rossz emlékek­kel! Hőségtől tikkasztó hosszú nappalok, levegőtlen, fullasztó, álmatlan éjszakák jutnak eszem­be, korán hervadó virágok és még a fán aszalódott gyümöl­csök. Más években kedvesen, szépen búcsúztattalak, mások és magam emlékeivel a szívemben, megkönnyezve az augusztusi csillaghullásokat, most azt mon­dom: — Menj csak! Isten hírével... Augusztus legvégére — sze­rencsére — megvénült a nyár, olyan lett, mint a hajdani szerető: csillogott, villogott, de szeretni már nem tudott. Az éjszakák most hosszabbak, nyújtóznak, mint felkelés előtt az álmos em­ber: a nappalok kurtábbak, a délutánok hűvösek, az esték unalmasan hosszúak. A nyár tüze visszaparancsolt a hűs falak közé, ezért mostaná­ban úgyszólván mindig a szabad­ba vágyom. Jól ismert erdei kunyhó előtt heverészek egy ki­vetett pokrócon, száradó ka­kukkfüvek hódító illatát szívom magamba, és hallgatom a beteg fák doktorának, a harkálynak kopogását. Van betege bőven! A fejemre hull egy száraz fale­vél, búcsút int a nyárnak, kö­szönti szeptembert, amely még tartogathat vigaszt nyújtó aján­dékokat számunkra. Törpének érzem magam itt, a faóriások alatt, amiként tudatlannak is, hi­szen sejtelmem sincs róla, hogy mit rejt még a világ fönn a fejem fölött. — Tüzet gyújtok! — mondja a kísérőm, és gallyacskákat rak a kövek közé, amelyekből aztán füst kerekedik, majd fellobban a láng. Elnézem, amint szalonnát húz a somfanyársra, hagymát a Nyárbúcsúztató bot végére, és megadja a módját néhány ízletes kolbászkarikával. Most jön fel az égre a vacsora­csillag, aztán, hogy szétteríti pa­lástját az este, a többi társak is — mint ezüst mezőben aranyos bá- ránykák — leragyognak a földre. — Hozott Isten benneteket! Illedelmesen köszöntöm őket és az égboltot is, amely oly tiszta és felhőtlen most, mint a fényes pitykékkel díszített dolmány; csupa káprázat, csupa ragyogás. És mintha még mindig a rossz emlékű, aszályos, perzselő nyár kísértene, a „feledhetetlen” au­gusztus, az égboltról hirtelen le­szakad egy csillag, hosszú fény­csóvát húz maga után, és üstö­kösként rohan, ki tudja hová? — A csillagok is meghalnak! — dörmög a turistára, és a bólin- tásomat várja, hogy nekilássunk a szalonnasütésnek. Nem va­gyok még éhes, hallgatom a ko­rán beköszönő este neszeit, a száraz gallyak törését, amint a lombfüggöny mögött valahol ne­héz testű vadak vonulnak. Egy erős roppanás, egy elugrás, és a füst kesernyés szaga elűzi köze­lünkből még a szúnyogokat is. Távoli dörrenéseket hallok, égi morajlások dobolnak a fü­lembe, és ha zeneértő lennék, ezeket a hangokat felfoghatnám egy közeledő vihar prelúdiuma­ként is, amit a társam két szóval konferál. — Vihar készül! Egyelőre békesség van és csönd. Nyárutó vagy őszelő; egyre megy, milyen nevet adunk a gyermeknek, mert az este lan­gyosan kellemes és andalító, a csillagok pedig már úgy ragyog­nak, mintha a hajnalhasadástól sohasem kellene tartaniuk. A szél neszezve bandukol végig az erdőn, nem is személyesen jön, a kisfiát, a „szellőt” küldi maga helyett: simogassa végig a bérce­ket, pillantson be a völgyek mé­lyébe, és mint jó bakterhez illik, nyugtasson meg embert és álla­tot. — Éhes vagyok! Illetlennek és tapintatlannak tartom a barátom kijelentését, és ha ő éhes, nyilván ábrándozásra nincs kedve, máris a kezembe nyomja a nyársat, mellém teszi a kenyeret, sercen is már a zsír a vastag szalonnából. Későn elülő madarak csippanásait hallga­tom, rókaugatást és bagolyhuho- gást, amikor megint rám dörren mély baritonjával. — Forgasd a nyársat, ég a sza­lonna! Friss zsírszag járja be a tájat, pohár csörren, bor loccsan, és Fejvadász-fegyverzet: adatbank, teszt, mélyinterjú Kereskedelmi igazgatók, bankárok, titkárságvezetők a „nagyvadak” között Mind többen ismerik fel, hogy a vállalkozások sikere nagyban függ a vezető szakembered ké­pességeitől és rátermettségétől. A személyi döntés kockázatát ma már a tulajdonosok növekvő hányada úgy csökkenti, hogy a kiválasztás specialistáinak, az úgynevezett fejvadászoknak a segítségével keresik meg a szá­mukra legalkalmasabb embere­ket. Valóczi Péter pszichológust, az egyik vezetői tanácsadó iroda munkatársát ennek a sajátos „sportágnak” a módszereiről, eszközeiről kérdeztük. — Többféle metódus alkal­mazható. Vannak, akik az adat­bankok iránytűjével orientálód­nak, mások pszichológiai tesz­tek, megint mások személyes in­terjúk alapján keresik és választ­ják ki a legjobbnak ítélt szakem­bereket. A meghatározó termé­szetesen az, hogy milyen igénye­ket támaszt a megrendelő. Minél magasabb beosztású munkatár­sat keres, annál komplexebb vizsgálatoknak vetjük alá a jelöl­teket. Az ugyanis, hogy ki milyen szakmai végzettséggel rendelke­zik, kiolvasható a bizonyítvá­nyaiból. De hogy milyen a kreati­vitása, munkabírása, alkalmaz­kodóképessége, habitusa — arra nekünk kell megtalálnunk a hite­les választ. — Hogyan cserkészi be a fej­vadász a „zsákmányt”? — Jómagam, mivel klinikai pszichológusként sok tapaszta­latra tettem szert, természetesen elsősorban a személyes beszélge­tések „fegyverével”. Tudom azonban, hogy önmagában egyetlen módszer sem tekinthető csalhatatlannak. Ezért gyakran igénybe veszem például grafoló­gusok segítségét is. A kézírás ugyanis a vérmérséklettől a kompromisszumkészségig és az egészségi állapotig sok rejtettebb személyiségvonásról is árulko­dik. Még az is megállapítható, hogy az illető igazat mond-e, vagy szépíti a valóságot. — Előfordul, hogy más ered­ményre jut a pszichológus, mint a grafológus? — Ritkán, mert ha mindketten alaposan, jól dolgozunk, nincs el­térés következtetéseink között. Ha mégsem egyezik a véleményünk, mélyrehatóbb vizsgálatokba kez­dünk: a teljes körű személyiség- vizsgálat révén még annál is jóval több információhoz juthatunk, mint amennyire valójában szük­ségünk van. A megbízónak azon­ban kizárólag a munkakör betöl­téséhez szükséges szakmai infor­mációkat továbbítjuk. — Kik a legkeresettebbek? — A vállalkozások gyarapo­dásával párhuzamosan főként az idegen nyelveket beszélő kereske­delmi igazgatókat, menedzsere­ket, titkárságvezetőket, a bank­szakma kvalifikált képviselőit, az új szám viteli törvény paragrafusai között is jól eligazodó pénzügyi, valamint a műszaki szakembere­ket keresik. Általában vegyes vál- la latok tulajdonosai fordulnak hozzánk segítségért, s hirdetése­inkre zömmel olyan jól képzett szakemberek jelentkeznek, aki- j két jelenlegi munkakörük nem elégít ki, s úgy érzik, nagyobb fel- , adatokkal is sikeresen meg tud­nak birkózni. Mi egyébként min­dig több személyt javasolunk egy - állásra — a döntés tehát végül is a megbízó kezében van. — Önök tehát mossák kezüket? — Nem, a felelősség közös. A j megbízónak főként abban van a felelőssége, hogy pontos infor­mációt adjon a szakmai követel-; ményekről, saját elvárásairól. Mi: viszont garanciát vállalunk az ál­talunk javasolt személyekért. Ha; nem válnak be, három hónapon belül díjmentesen újakat kere­sünk helyükre, de azokat a meg- j bízókat sem hagyjuk cserben, akiknél 3 hónap után derül fény különféle problémákra. — Volt ilyenre példa? — Tavaly — 130 megbízásból két esetben. Hölgyek, figyelem! Ne vegye komolyan, amit a férfi mond(!?) Amióta világ a világ, a nők és a férfiak nem egy nyelven beszél­nek. Van néhány tipikus férfi-kije­lentés, ezek megfejtéséhez kívá­nunk segítséget nyújtani. íme: „Hidd el, nem vagyok rossz em­ber.” Ez azt jelenti: ha véletlenül csalódnál bennem, akkor sem te­hetsz szemrehányást, hiszen előre figyelmeztettelek, hogy milyen va­gyok! A nők nagy része a következő mondatra vágyik: „Hozzám jössz feleségül?” A nagy öröm azonban ne vegye el teljesen az eszüket, hi­szen lovagjuk csak arra gondolt: már túlságosan régen járunk együtt — most vagy összeházaso­dunk, vagy pedig szakítunk! minden koccintás után bővebb lesz a beszéd. — Koccintsunk a nyári bú­csúzkodásra! — A Szép őszre inkább... Pattog a száraz gally, pisztoly­lövésnek beillő durranásokat hallat a rőzse, aztán már parázs­lik a tűz, csöpög a forró zsír a hagymás kenyérre, jobb híján te­nyerünkkel töröljük koccintás előtt a szánkat. — Elment a vihar! — Nem is jött— mondom tele szájjal, és hallgatom az őszi bogár közeli muzsikáját, bámulom a tűz fölött mélyrepülésben elsu­hanó lappantyúkat, az este ügye­leteseit. Barátom hanyatt dől, és az igazak álmát alussza már, ami­kor feljön a hold, és szétszórja pazar sugarait a végeláthatatlan erdőn. Önkéntelenül is megeme­lem a kalapomat, úgy köszöntőm a kései vendéget, és bár kerek vi- gyora még nem teljes, de így is oly bájos és megnyugtató. őszi emlékek kísértenek! Ré­gi szarvasbőgések, titkos cser- készutakon való bandukolások, harmatos hajnali rétek, ahol agancsok vad viadalra keltek egymással, és az erősebb mindig győzött még a szerelemben is... Régi cimborák bukkannak fel emlékezetemben, akik most az örök vadászmezőkről jöttek el hozzám, hogy kívánjanak sze­rencsés jó estét. Bevallom, rájuk nem számí­tottam ezen a félresikerült nyár­búcsúztatón, és a szememből csorduló könnyeket a keserű ízű füstre fogom, restelkedve önma­gam előtt. Ám úgy tűnik, jól ér­zik magukat társaságomban, mert az igazak álmát alvó cimbo­rám helyett ők ülik körül a tüzet, és szólnak hozzám. Minden sza­vukat értem, de beszélni nem tu­dok, ám mi a végtelen csöndben is megértjük egymást... Szalay István A magyar írók I. világtalálkozóján Helikoni Napok Keszthelyen Keszthely. A Helikon-város. Egy jó századon át a Balaton fő­varosaként emlegették. Az elő­kelő helyről előbb Balatonfüred, majd — nyilván mérhetetlenül nagy nyári idegenforgalma miatt — Siófok szorította ki — mond­ják. Keszthely is végigment azon a sajátos metamorfózison, mint annyi magyar település: kezdet­ben város, később községgé, majd nagyközséggé devalváló­dik. Pár évtizede aztán ismét megszerezte a városi rangot. Föl­tehetően végérvénryel. Igaz, a lélekszám is 12 ezerről (1941 -es adat) 22 és fél ezerre növekedett ekkorra. Kevesen tudják: nem csupán az ország, de a kontinens első gazdasági tanintézete is itt létesült 1797-ben, majd a re­formkor küszöbén a nemes- és nagylelkű gróf, Festetics György itt rendezgeti három éven at iro­dalmi ünnepségeit, a Helikoni Napokat — az elsőt pontosan egy és háromnegyed szazada... Járom a páratlan szépségű kastély parkját. Évszázados óri­ás fák, a karcsú, nyílt tekintetű, rokonszenves arcú szoborbéli ábrázolása a mecénás hajlamú grófnak, arrébb a napfényt szín­re bontó szökőkút vízsugarai igyekeznek hűst lelni a tikkasztó nyárban. A hajdani Helikoni Napok egyébként nem benn a kastély­ban, hanem itt kinn, a „gyepszín­padon” folytak. Itt szavaltak ver­seiket a költők, s vitatták is meg azokat bizonyára. Végezetül fa­csemetéket ültettek a dicső elő­dök emlékezetére. Kik? A ma­gyar irodalom ekkor élő legna­gyobbjai: Berzsenyi, Batsányi — aki mellesleg Keszthelyen diá- koskodott korábban, Csokonai, Kisfaludy Sándor. Az 1818-ban tartott Helikoni Napokra elláto­gatott az északi végekről Ka­zinczy Ferenc is, habar mint köl­tő és irodalmár meglehetősen hadilábon állt a dunántúliakkal. De lépjünk be a park fái, ár­nyai alól a kastély írókkal, köl­tőkkel telt termeibe, folyosóira. Ülés előtti hangulat: csöndes diskurzusok, itt-ott viták is im­már. Kaptárban duruzsoló, züm­mögő méhcsalád... Ez a hangulat uralkodik el a tanácskozóter­mekben is majd. Ahol kik is ül­nek? Itthonról s külhonból mint­egy két és félszáz irodalmár se­reglett össze, s nemcsak a Kárpá­tokon belüli területekről, álla­mokból, de a szó szoros értelmé­ben a szélrózsa minden irányá­ból, Írországtól Anglián, Fran­cia-, Németországon, Hollandi­án, Svájcon át Spanyolországig, természetesen a szomszéd Auszt­riából, de a tengerentúlról, az USA-ból, mi több, még Ausztrá­liából is... Az írószövetségi elnök, Jókai Anna szavai ütik le az alaphan­got: „Minden itt megjelent író egy-egy önálló világ, de egy kö­zös dolog összeköti őket: az, hogy magyar nyelven szólnak.” Aztán, végig az üléseken, van okunk törődni: mennyire ma­gyar, mennyivel magyarabb az a nyelv, amit ők, a távolból érke­zettek megtartottak, megőriztek, s mennyit rontottunk rajta mi, itthon éfők. Az a kényszerképze­tem támad, az igazán hiteles, ori­ginálisán magyar nyelvet ők, a távol élők használjak, beszélik. Igen, a régit. A mi több évtizedes anyanyelvrombolásainknak ná­luk semmi nyoma. Be jó, hogy legalább ilyen sztereotípiának örülhetünk í Nincsenek protokollízű szóla­mok, mit sem tudnak, s nem is akarnak tudni a népies urbánus ellentétek újracsinalásáról. He­lye van ellenben olykor már zu- hatagként záporozó kérdések­nek. A külhonból érkezők közül számosán igen messzi tájakról több ezer kilométeres utakat tet­tek meg saját költségen, s most itt azt kell látniuk, hogy az élő ma­gyar irodalomnak oly jeles alko­tói, mint Csoóri Sándor, Konrád György, a Pen Club elnöke, Es­terházy Péter — a bekiáltok még egyéb neveket is fölemlegetnek — el se jöttek a „világtalálkozó­ra”. Akadt, aki levélben kimen­tette magát, de elégséges-e ez? Nagyon hasznos fölszólalások hangzanak el ama kézenfekvő igazságról, hogy nincsen iroda­lom feladat nélkül, s aminek nincs feladata, ami nem akar megváltoztatni, mindent úgy tart jónak, ahogy van, az — giccs (!). S ami jegyzetfüzetemből meg előbukik: „Ami Budapesten iro­dalomként olvasható, annak Marosvásárhelyen is annak kell lennie, és viszont...” Később, s ez már szinte márványvésetbe kí­vánkozik: „A jelen a történelmi kétértelműség kora. A mi ha­zánk, az egyetlen biztos ottho­nunk: az anyanyelv...” * Volt-e értelme a magyar írók e világtalálkozójának? Az első­nek. A mérleget ki-ki saját ízlése, erkölcse, értékítélete alapján ké­szíti el. Készítette el azóta önma­gában. A találkozó másodnapján az épp elnöklő Gyurkovics Tibor ezt mondta: „Mit várok e talál­kozótól? Az író egy kongresszust követően nem főj jobb műveket írni.” Szentigaz! De a találkozón hulltak el magvak, melyekből új s friss gondolatok, szándékok, írói magatartások kelhetnek életre, és formálhatnak teremtő kedvet s jótékony indulatokat. Azaz: igaz műveket. Kiss Gyula Az esri Centrum Áruház aktuális áruajánlatai szeptember 21-től:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents