Heves Megyei Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-08-09 / 187. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. augusztus 8—9., szombat—vasárnap A svájci-olasz határon található az Alpok egyik legszebb hegycsúcsa, a piramisalakó, 447S méter magas Matterhorn. Évente több tízezer turista, hegymászó cs síelő zarándokol el a festői szépségű tájra, hogy' onnan csodálhassa a természet e különös világát. Hatalmas gleccserén, amely az örök hó és jég birodalma, nyáron a síelők élvezik a ragyogó napsütés melletti sportolást, kikapcsolódást. (Szánlé György képriportja) Gleescservilág A búza A poros dűlőutak fölött vibrál a levegő. Igazi, aratásra való idő van, bár a forróság embert, állatot, növényt egyaránt bágyaszt. Az utak mentén poros akácok sorakoznak, kevés esőt láttak a nyáron, a magasba nyúló gallyaik mintha az égiektől várnának enyhülést. Nyáras erdő szélén ülök és várakozók. Régmúlt aratások homályos emlékeivel, amikor a búza még az „életet” jelentette, és ha rossz volt a termés, nem csupán az asztal maradt csupasz, de a cipő meg a ruha is hibádzott. Akkor még szent volt a búza, anyám egyszer azt is meggyónta a papnak, hogy jó esztendőben a tyúkokkal etette a búzát, hogy jobban tojjanak... Szeretem a zsendülő kalászok viaszillatát, a virágporos, nektá- ros augusztusi határt, amely akaratlanul is a régit idézi bennem, amikor hajnalonta a meztelen talpamat szúrta a tarló, és futnom kellett az aratók után a csö- csös cserépkancsóval, mert gyakran szomjaztak az emberek. Hunyorgó szempilláim alatt a tikkasztó hőségben, a múlt vásznán barna bőrű, izzadt embereket látok, hajladozó marékszedő lányokat, akiknek csupán a lábikrájuk fölött és az ingválluk alatt fehér a bőrük. A férfiak madzaggal felerősített nadrágban vágják látástól vakulásig a rendet... — Téged aztán jól megvárakoztattak! — hoz vissza a jelenbe a mezőgazdász, és homlokáról letörli a verejtéket, kivénült GAZ kocsijában sistereg a felforrt víz. — Mit tapasztaltál? — A homlokon három, a „feketén” négy tonnát is ad majd a búza, de az őzek fülei kilátszanak a törpe szalmából... A távolban gépóriások dübörögnek, benzin-, gázolajszagot csap az orromba a szél, a nyárfák tetején anyányi vaíjúcsemeték rajcsúroznak, most tanulnak károgni, pimaszkodni egymással. A mezőgazdász idegességében már a harmadik fűszálat rágja el, bámulja ő is a varjakat, még mosolyog is rajtuk, de a gondolatai messze járnak: búza- és pénzügyekben. — Hatszázötvenért mázsánként nem érdemes levágni! Az öreg kombájnok vedelik a gázolajat, holnapra, holnaputánra még van, de hogy azután mi lesz... A nehéz gondokkal küszködő ember gyakran hangosan, magának beszél, kár, hogy ilyenkor kevesen figyelnek oda, néha még azt is gondolják, hogy bolond, pedig a nagy igazságok vagy szomorúságok kicsapódása ez az idegrendszerből. Semmi egyéb! — Miben egyeztetek a felvásárlóval? — A kutyának sem kell készpénzért a búza, pedig száraz, jó sikértartalmú, igazi kenyémek- való... Megint a gyermekkori aratások jutnak az eszembe, egyebek között az, hogy olyan jóízűen vizet inni, mint azokat az aratókat, életemben nem láttam, mint ahogy azt sem, hogy az „élet”, a búza, a kenyérnekvaló a kutyának se kelljen, és ímmel-ámmal végezzék ezt a szent munkát, egy teljes esztendő gyümölcsét. Úgy tűnik, én is magamban beszélhettem, mert az agronómus rá- tromfol: — Az Isten sem tudja, hogy a piacpolitikánk rossz-e, vagy hogy a világon mindenütt dögével van a kenyér, de hogy a búza termelési költsége nagyobb, mint az ára, az már bizonyos... Távolról látom, hogy a „krokodilok” besorolnak a búzába, és mint szürke szörnyek csillognak a sárga kalászok és a pipacsok között. Porfelhő jár utánuk, és akkora széles tarló, amilyet az én emlékképeimben két banda arató sem tudott volna teljesíteni kézi kaszával. Az agronómus az inge alá fújja a levegőt, mert árnyékban is nagy a forróság, tovább indulni sem tud, mert a víz még mindig fortyog a motor hűtőjében, így aztán újabb füvet vesz be a szájába, és rágja idegesen. — Együtt maradtatok? — A nevesített földek nagyobbik részén igen! Néhányan kivitték a földet, de úgy, hogy nekik is a mi gépeink dolgoznak. — Faluszövetkezetet emleget a rádió! Rángatja a vállát a szakember, alig múlt harmincéves, beszélhetek én neki a Hangyáról, meg a többi, régebbi társulásokról, meg aztán itt úgyis az élet diktálja a dolgokat, meg a kínálkozó lehetőség. — Ha árban is bejött volna a búza, másképpen beszélnének, de így... Istenemre, dühít, hogy ilyen keserű aratást látok, már-már arra gondolok, hogy talán jobb lenne ezeknek, ha még ennyi sem termett volna, és a hordóban maradt volna a gázolaj. A túloldalon méregzöld a kukorica, rossz szemnek, kár ránézni a napraforgóra is, de a dühös mezőgazdásztól már meg sem merem kérdezni, hogy mi lesz, ha ezekből is megjáró termés lesz, és ha ezt is el kell majd adni? Fácánt riaszt valami a csenderesből, nagy lármával kakatol a tengernyi napraforgóba, ahol aztán futhat kedvére, nem látja meg semmi és senki. Az őzek is feltápászkodnak a lucernában az ilyenkor szokatlan lármára, de aztán, hogy csend lesz, újból le- heverednek a terített asztaluk kellős közepébe. — Nekik könnyű! Annyira van csupán szükségük, amennyit megesznek, a többit majd kiparancsolja a jó Isten... Még egy ideig bámulom az aratnivalót, a sárga tarlókat, a zöld kukoricákat, hallgatom a távolodó gépek dübörgését, aztán hallgatok a társam hívó szavára, és beülök mellé a forró kocsiba. — Most hová megyünk? — A gabonaforgalmihoz! Óriási porfelhőt csapunk magunk mögött, a fejem majd kiveri a ponyvát a bukkanóknál, amiből a szántóföldeken mostanában bőségesen akad... Szalay István Nyuszika és a diktatúra Rákosi a hatalomért PünköstiÁrpádhosszas előtanulmányok után a könyvhétre megjelentetett egy vaskos kötetet. A Rákosi a hatalomért című munkát jó néhány fontoskodó ítész fanyalogva fogadta. Szinte mindnyájan azt hangoztatták, hogy a szerző majd- hogy feleslegesen dolgozott, hiszen erre az alkotásra napjainkban már senki sem kíváncsi. No persze nem ilyen nyersen fogalmaztak, hiszen tömören elutasító véleményüket meghintették közhelyszósszal, üresen kongó szavak teljességgel hatástalan „fűszerével”. Az efféle figurák akárcsak máskor, most is tévedtek. Annak ellenére, hogy mostanság friss bajok kínoznak valamennyiünket, hogy átmeneti időszakban élünk, s nemcsak az anyagi problémák, hanem az erkölcsiek is gyötörnek milliókat. A tamáskodók elfeledkeztek a latin, s épp ezért bölcs szólásról, amely így hangzik: a történelem az élet tanítómestere. Ha erre gondolnak, akkor örömmel üdvözölték volna ezt a vállalkozást, amely egyébként egyáltalán nem késett. Már csak azért sem, mert publikálása nincs semmiféle terminushoz kötve. 1. Az újságíró-kutató — lehetőségeihez mérten — összegyűjtötte a hozzáférhető dokumentumokat, meghallgatta a sorstársakat, az egykori funkcionáriusokat, a család tagjait, s azokat is, akik valamilyen mértékben áldozataivá váltak a rettenet esztendeinek. Megszólalnak az üldözők és a megkínzottak egyaránt. Adomáznak, hitelesnek tűnő, annak vélt történeteket mesélnek Nyuszikáról — felesége becézte így —, azaz a bestiálisán kegyetlenné vált Rákosi Mátyásról, erről a 158 centis, tar fejű, elhízott, külsejével is taszító, emberbőrbe bújt szörnyetegről, akinek szégyenletes országosáért egy nemzet fizetett. Méghozzá igen drága árat. 2. Róla készült ez az érzékletes portré, pontosabban torzzá formálódásának minden mozzanatáról. Megismerkedhetünk a famíliával, a törekvő fiatal átlagon felüli képességeivel, szinte fé- kezhetetlen érvényesülési vágyával. Aztán a végzetes találkozással, azzal a pillanattal, amikortól a már szárbaszökkenésekor halálra ítélt mozgalom szolgálatába szegődött. Nem éppen erős etikai érzékét könnyen zsibbasztot- ta a cári örökséget, a nagyhatalmi ábrándot következetesen képviselő — bár rafináltan tagadó — lenini tanításözön, az a szovjet imperializmus, amelynek áldásaitól nyögött rémisztőén hosszú évekig a világ több mint egyhatoda. Aztán sebződött, jött a 16 esztendős fegyház. No meg az „árulás”. No, nemcsak úgy szerelemből, hanem kétségtelen előnyökért. Amikor kiszabadult, s Moszkvába került, megint szembesülhetett a rémülettel, s mivel nem hőstípus volt, megint hajlott, engedett, kizárólag arra koncentrálva, hogy ő maradjon felül, akkor is, ha úszik az árral. 3. A demokráciát szomjúhozó honba már vezérként érkezett. Amolyan pöttömnyi cézárként. Itt aztán teljes arzenálját hadba vetette. Gátlástalan talpnyalás a Kremlnek, s térnyerés a hazai frontokon. Nem lett finnyás. A nácik által is ismert aljas eszköztárt maximálisan kiaknázta. Fenyegetett, zsarolt — közönséges, piszkos módon —, hízelgett, udvariasko- dott, s ha kellett, lélektelenül taposott. Tehette, mert a grúz postarablóból generalisszimusszá lett Sztálin hordái erre regnáltak, s ha valami nem ment, akkor hozzájuk kuncsorgott. Még az sem zavarta, hogy egy alkalommal Vorosilov egy könnyed mozdulattal fenéken billentette. Nem volt egyedül. Mögé sorakoztak fel a kisnyilasok százezrei, akik szemrebbenés nélkül léptek be a Magyar Dolgozók Pártjába. Bizony, a Szálasi-hívek köréből toborzódott az a Vörös Csepel. Siettek a húsosfazékhoz, •s brutalitásban még a főgnómot is felülmúlták. Közben folyt a tisztogatás, létrejöttek az internálótáborok, szétzúzta az értelmiséget, zöld jelzést adott a vakbuzgóknak, a képzetleneknek, a rombolásra esküdteknek. Elsöpörte a kisgazdákat. Független lapokat hozott létre, de csak látszatra, hogy teljességgel eltiporja azokat a sajtóorgánumokat, amelyek valóban a szabadságra voksoltak. Átverte a parasztságot, megszédítette, becsapta a munkásságot. Féktelenül korbácsozott, hogy aztán maga is rádöbbenjen: ott reszket ő is a csúcson. 4. Riasztó kép, de az idősebbek szembesültek vele, megsenyved- ték ezt a periódust, úgy, hogy aztán létig-fogytáig emlékezzenek rá. S erre a magát óriásnak álmodó törpére, aki ráadásul önmagának is hazudott, elvetve a nyíltságot, a természetességet. Prűdségére jellemző, hogy amikor Révai József szeretőjére céloztak neki, rögvest felhorkant, ekként reagálva: „Én sem szeretem a pinázó elvtársakat!” Azt hitte, oda szárnyalt, ahonnan nincs bukás. Csalódnia kellett, mert 1956-ban csak egy út maradt számára: menekülés a megbízókhoz. Abba a némaságba, abba az elzártságba, ahol senki sem figyelt már rá. 5. Miért emlegetjük mindezt? Azért, mert a história okít, józan mérlegelésre, higgadt előrelátásra int. Ilyen sztorik már nem ismétlődhetnek meg, de a hagyaték a mai nagyapák és apák tudatába is beparancsoltatott. Akkor is, ha ezzel nem vagyunk tisztában, ha ritkán, vagy egyáltalán nem döbbenünk rá, hogy az egykor megzabolázott értelem és humánum, s a belénk plántált riadtság közömbössé, érdektelenné, beletörődővé, felszínessé, önzővé, másokon keresztültipróvá sanyarú: minket, s észrevétlenül is akként cselekszünk, mint valaha sugalmazták nekünk. Azért kell szorgoskodnunk, hogy azok a kellőképp el nem ítélhető módszerek még szublimált változatban sem bukkanjanak fel közéletünk porondján se. Egyik táborban se. Kizárólag rajtunk áll, hogy milyen lesz jövőnk. Mostanság a függetlenség kínálja a cselekvési teret, az a szerencsére hosszú távra garantált állapot, amelyben őseinknek évszázadokig nem volt része. Nem jöhet hát olyan egyeduralomra ácsingózó — se jobbról, se balról —, aki másokhoz csúszhatna felkarolásért, fegyveres óvásért. 6. Rajtunk múlnak a holnapok. Ezért nem felesleges, nem céltalan belelapozni az ilyen írásokba. Nemcsak azért, hogy lássuk a Voltat, hanem amiatt is, hogy óvjuk tragikus hagyatékától az új nemzedékek általunk megteremthető perspektíváját. És sarkalljuk is őket! Hogy ne csak nézzenek, hanem lássanak is, mert csak így utasíthatják el mindazt, ami a Szellemet megbéklyózza, ami az Isten képmására mintázott Embert megalázza. Hadd jáijanak a majd jövők nyílt, tiszta tekintettel, emelt gerinccel. Úgy, ahogy az hozzájuk méltó... Pécsi István A in.é^l le VVÁD.VtrrtT \7 Á C Á U PÉT Á nnM A7 EriíT ri17T\JTlíTrVf Á U I ll Á 7R a m
