Heves Megyei Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-08 / 160. szám

4. i HORIZONT HÍRLAP, 1992. július 8., szerda A máltaiak Detken Egy csöppnyi szeretet(szolgálat) „Dr. Baróthy Jenő úrnak, Magyarország! A sepsiszentgyörgyi (Kovász- na megye, Románia) Székely Mikó Kollégium igazgatósága nevében fordulok Önhöz... Ta­nulóink körében nagyon nagy a számítástechnika iránti érdek­lődés. Szigorú válogatás ered­ményeként kerültek be az „in­formatika'’ szakosztályba... A Nemes Tihamér számítástech­nikai verseny erdélyi döntőjé­ben 3 tanulónk vett részt, közü­lük ketten a budapesti országos döntőbe jutottak, egyikük a 18. helyen végzett... A következő tanévben újabb informatika szakosztály indul. Ez a felsze­reltség, amivel rendelkezünk, már az idén is szűkösnek bizo­nyult, három párhuzamos osz­tálynak már ijesztően kevés. Anyagi kereteink nem engedik meg, hogy saját erőnkből új gé­peket szerezzünk be. Amennyi­ben segítségünkre tudnak lenni gépekkel vagy szakirodalom­mal... Frissen érkezett sorok ezek Bíró Béla tanár-igazgatótól. Ott­honról jött a híradás, minden szava régi emlékekhez kötődik, mai sorsokat érint. — Sepsiszentgyörgyről szár­maztam ide magam is, ’90-ben sodort át feleségemmel együtt az üldöztetés szele — teszi el papír­jai közé a levelet. Ki tudja, eköz­ben merre kalandozhatnak gon­dolatai, mert amikor újra meg­szólal, mintha tisztázni akarná ezt a helyzetet. — Szégyelljük, persze, hogy szégyelljük azt a „megfutamodást”, de csak az ért­heti meg a sok-sok romániai me­nekült akkori lépését, aki átélt valaha is olyan üldöztetést, ami­lyenben ott részünk volt... De ál­lítom, java része nem tagadta meg a szülőföldjét, példa erre, hogy amiben csak lehet, segítjük az otthoniakat. Vehetjük ezt amolyan vezeklésnek is, ha úgy tetszik... — Miként teheti ezt itt, Det­ken? — A kezdet kezdete tulajdon­képpen a televízió Panoráma cí­mű műsorához kötődik, ez ne­künk az ablak az otthoni történé­sekre. Megcáfolhatatlanul egé­szíti ki mindazokat az informáci­ókat, amelyek különböző csator­nákon eljutnak hozzánk, s arra késztetik az embert, hogy min­den lehetséges módon segítse, támogassa az erdélyi magyarsá­got. Ki-ki a maga módján, mi például ebben a faluban találtuk meg ennek a lehetőségét, mind­járt azzal, hogy fogadták pályá­zatomat a fogorvosi állásra, s biz­tosították a feleségem munkale­hetőségét is. Erdélyben ezt úgy mondják: „...az ember, ha fát ül­tet, akkor már maga is gyökeret akar verni...” — Egyszóval, otthonra leltek, és... — ...És azt láttuk, hogy itt is élnek segítségre, támogatásra szoruló emberek. Sokan fogal­maznak úgy, hogy „szegény em­berek”, de ez nem fedi a valósá­got, mert nem ismerik az igazi szegénységet. Konkrétan: az er­délyi szegénységet”. Az ottani szegény falusinak nincs nyugdí­ja, vagy ha van is, alig éri el az 1500 forintnak megfelelő össze­get. A teljesebb, jobb életre ne­kik is megvan az igényük, csak éppen lehetőségük nincs rá... Visszatérve az itteni rászorulók­ra: mintegy 38 olyan család él Detken, amely a munkanélküli­ség, a sok gyermek, az egyedüllét miatt hátrányos helyzetben van. Rajtuk akartunk segíteni első­sorban, amikor az önkormány­zattal végiglátogattuk őket. — Szokás mondani: egy fecs­ke nem csinál nyarat... — Ez igaz, de nem is vagyunk egyedül... Társult hozzánk Gye- nes Gyula főesperes úr, majd Nagy István és neje, dr. Holló Ti- bor állatorvos a feleségével, illet­ve Grabecz Györgyné. S termé­szetesen ennek a kis csoportnak a tagja, a Kolozsvárott történe­lem-francia szakon végzett fe­leségem, Szász Éva is, aki ugyan pedagógus, de most asszisztens­ként dolgozik mellettem. Ennyi támogatóval a hátam mögött, megkerestem Posta Benjamin rendházfőnököt, a Máltai Szere­tetszolgálat gyöngyösi vezetőjét, és a segítségét kértem. Ez nem maradt el, derül ki a továbbiakban: a rendfőnök azt mondta, kezdjenek önálló mun­kához, s hat hónap múltán elvá­lik, megbirkózik-e a lelkes csapat a teendőkkel. A bizonyítás sike­rült: ruhákat, meleg holmikat, élelmiszert, orvosságokat gyűj­töttek és osztottak szét, szemmel kísérték a magányosokat, akik­nek néha a puszta társalgási le­hetőség is örömnek számított. Hogy van valaki, aki egyáltalán rájuk nyitja az ajtót... — S gyarapodott a létszá­munk is — újságolja Baróthy doktor. — Heten láttunk munká­hoz itt, később Halmajugráról A kis csoport életrehívója és irányítója: dr. Baróthy Jenő és felesége csatlakozott hozzánk Sinkó László és felesége, s Ludason is szerveződik a tagság. Nagy örö­münkre még egy domoszlói vál­lalkozó, Bistucz Béla is közénk állt, s már két alkalommal is ho­zott egy-egy kocsi ruhát, amelyet végül is itt osztottunk szét. Az akcióknak egykettőre si­kerük lett a településen: aki csak tehette, segített, adott mindenfé­lét, amit nélkülözni tudott. A szeretetszolgálat gyöngyösi rak­tárából is érkeztek a küldemé­nyek: sajtok, konzervek, sava­nyúságok, száraztészták, aján­dékcsomagok. A helyi önkor­mányzat havi 1500 forinttal járul hozzá a szállítási költségekhez, s hamarosan egy saját helyiséget is biztosít majd a detki „máltaiak­nak”. Ezt erősíti meg Pelle Sán­dor polgármester is, akinek a ne­ve az erdélyi segélyakció kapcsán is szóba kerül. — Mint a gyöngyösi városi könyvtár vezetője, sokat tett azért, hogy mintegy 2500 ma­gyar nyelvű kiadványt — szép- irodalmat, történelmi regényt, verseskötetet, mesét, gyermek- és iskolai tankönyvet — gyűjt- sünk össze — mondja a kis cso­port vezetője. — Ezek egy részét már el is juttattuk Erdélybe, s a közeljövőben útnak indítjuk a többit is. Távolabbi tervünk, hogy a már említett Székely Mi­kó Kollégium állományának fel- frissítésén túl saját könyvtárat hozzunk létre olyan kis települé­seken is, mint Szolokma, Agyha, Illyésmezeje, ahol valós az „éhe a szónak...” — S itt van még a levél... — utalok az előbb olvasott sepsi­szentgyörgyi kérésre. Ebben az ügyben is lépni kell, mondja dr. Baróthy Jenő, aki szeretne tizen­öt számítógépet „kölcsönkérni” a környező vállalatoktól, cégek­től, iskoláktól. S újabb könyve­ket küldeni a Csángó Szövetség­nek, amelynek segítségével nem­sokára harminc csángó gyerme­ket várnak gyöngyösi és detki nyári táborozásra és egy kis nyelvgyakorlásra — egy csöppnyi szeretet(szolgálat) jegyében... Szilvás István N oha a sorozat címe „Csak egy mozi”, ezúttal némi változás csú­szik az elgondolásba, s mindjárt két moziról szólunk. Nem logi­ka nélküli, amiért egy rovatba citáljuk a Supermant a Szabad prédá­val, főként, ha az ember egymást követő előadáson nézi meg először az egyiket, aztán a másikat. Talán az egri Uránia mozi műsorszerve­zői is tudatosan tették a „szupert” a „szabad” elé, így adva némi film- történeti látképet mindazoknak, akiket a moziból nem csupán az ér­dekel, hogy ott sötét van, és friss a pattogatott kukorica. A Superman jó néhány évtizedes késéssel érkezett el hozzánk, „őslelet” az amerikai filmtechnikából, annak is a fantasztikusabb ré­széből. Csodálkozva fedezzük fel mindannak az eredőjét, amh Spiel- bergnél, Cameronnál kifejlesztve, „modemben” bámulunk. És ma­gyar nézőként, ismerve a filmgyártás honi lehetőségeit, eleve lemon­dunk arról, hogy nálunk akár húsz év múlva produkálni lehet azt a szintet, amit ott jó régen meghúztak. S noha szembetűnő a technikai kezdetlegesség, és ma már a supermanek sem olyan lenyalt frizurájú, világoskék szemű fazonok (gondoljunk csak Indy Jones mindig gyű­rött kalapjára), a mese mégis tetszik. Egy kicsit. A Szabad préda alkotói már nagyon is vigyáztak arra, hogy egy­szer se hangozzék el olyan didaktikus mondat, mint az előző film vé­gén, valami olyasmi, hogy „a harc az igazságért — közös ügyünk” (is­merős valahonnan nekünk is...?). Itt bizony kemény legények van­nak, rövid, de velős párbeszédek. Öröm látni Mick Jaggért „Vacen- dak, a fejvadász” szerepében, még nagyobb öröm, mikor belátjuk, nem is olyan gonosz ő. 2009-ben, amikor a történet játszódik, már a rossz fiúk is mások lesznek, legalábbis ebben bízhatunk. Mert a többi — a lepusztult metropolis, a patkányevő csavargók, s a rideg gazda­gok sajnos „közelibb kép” nekünk, nem is kell hozzá túl vad fantázia, hogy elképzeljünk magunk köré egy ilyen hangulatot. A jó persze győz, Superman után a hétköznapibb hős elégíti ki mindazokat a vá­gyainkat, amelyek úgy tűnik, egyre inkább csak a moziban teljesül­nek. És itt majdnem mindegy, hogy hatvanas évekbeli figurák vagy kétezer-akárhányba átmenekített ügyes kezű, jóképű fiúk küzdenek helyettünk, a lényeg, hogy abban a biztos tudatban jöjjünk ki a mozi­ból: az igazság mindenek/elett... Kár, hogy ez az érzés legfeljebb az esti híradóig tart ki. Doros Judit Miniszter lehetne... Szárnyalhat az is, aki egyedül nem tud járni A lelkiismeret regénye Pierre Maurice: Válás után A népjóléti miniszter táviratban kérette magá­hoz Farkas Jácint 16 éves középiskolást. A fiú még a múlt év végén elküldte hozzá pályázatát, Ha én lennék a miniszter címmel. Tanulmányát egyetlen példányban gépeltette, borítékba zárta azt, s meg­bízta édesanyját, küldeményét adja postára. Nagy vonalakban vázolta a család előtt, miről írt, de attól tartott, ha elolvassák, s megmosolyogják, nem lesz bátorsága továbbítani. Túl sok kudarc érte már élete során. Teltek-múltak a hetek, a hónapok. Legyintett, ha szülei szóba hozták a pályázatot. Már nem remény­kedett. S májusban dr. Surján László meghívta őt, hogy átadja a harmadik helyezést, a velejáró pénz­jutalommal. A fiú munkájában a szociálpolitika és az egész­ségügy kérdéseivel foglalkozott. Magáról semmit sem írt. Nem akart könyörületet ébreszteni, tárgyi­lagos megítélést várt. „Az érzelmek befolyásolnak, félrevisznek” — mondja. Jácint fejlődési rendellenességgel született, édes­anyja három sikertelen terhessége után. Farkasék teljes családot szerettek volna, a már ötéves kisfiúk­nak egy testvérkét. A beteg gyerek 4 éves korától hat esztendőn keresztül a budapesti Pető Intézet­ben nevelkedett, s végtelen hálát érez, hogy megta­nították — valakibe belefogódzkodva — járni. Mi­után az intézetben további eredményben nem re­ménykedtek, hazaadták őt. A Felnémeti Általános Iskolába íratták be szülei, ahol édesanyja takarítói állást vállalt, hogy minél több időt tölthessen a fiá­val. A tízéves srác itt találkozott először egészséges gyermekközösséggel. Nem értette, miért gúnyo­lódnak rajta, miért mulatságos az, ha valaki nem tud egyedül járni. Úgy gondolta, hajói tanul, kivív­ja elismerésüket, elfogadják. Csalódott. Összesúg­tak, amikor felelt: „figyeld, a kis eminens!,” és rö­högtek. Ilyenkor megakadt, s ha tudta is a leckét, nem mondta tovább. Volt tanár, aki ezt nem értette meg... A középiskolában már jó. Ott felnőttként kezelik, komolyan veszik. Közgazdaságiba jár, le­velező tagozatra, együtt anyuval. Szeptembertől át­iratkoznak a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba, mert a száraz számvitel távol áll tőle, a humán tárgyak ér­deklik. Otthon igyekszik hasznosítani magát, besegít az ülve végezhető házimunkákba. Szabadidejét olva­sással, televíziózással tölti. Kedveli a parlamenti közvetítéseket, jókat nevet azon, „miként lépnek egymás sarkára a politikai ellenfelek”. Figyelem­mel kíséri a vitaműsorokat és az éjszakába hajló eszmecseréket. Naprakészek az információi, tájé­kozott a világ dolgaiban. Határozott véleménye van arról, miként kellene a népjóléti miniszternek tény­kednie. Ó például szigorítaná a tb-befizetéseket, szakértők bevonásával, a pénzügyminiszterrel kar­öltve új vállalkozói adósávokat dolgoztatna ki. Megnyújtaná a gyes, a gyed időtartamát. Úgy véli, a kisgyerek 3 éves koráig csak anatómiailag fejlődik, az értelme később nyiladozik, ezért az édesanyja mellett lenne a helye, tőle tanulja meg mindazt, amire élete során szüksége lesz. S ez nemcsak kette­jüknek lenne jó, hanem a társadalomnak is. Tanulmányozza a repüléssel, vadászgépekkel foglalkozó szakirodalmat, lexikonokat olvas — módszeresen a-tól z-ig —, s forgatja a Bibliát. „So­kat gondolkodom Jézus tanításán: ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Az emberek többsége nem ilyen. S talán nem is várható tőlük, hogy ek­ként cselekedjenek” — vélekedik. Barátai nincsenek. Egyedül Ica keresi fel hetente egyszer, s ilyenkor nagyon jó, mert órákon át be­szélgetnek. Jácint szerint a szerelem egy humbug. Esetleg a szeretet nyelvtani felsőfokaként tudja el­képzelni. Azt pedig, hogy első látásra... Ilyen nincs! Mint ahogy az is képtelenség, hogy két ember, akik­nek gyerekeik vannak, az idők során elhidegülje- nek egymástól. Külföldi műtét, mely állapotán esetleg javíthat­na, nemigen jöhet szóba. Nem hisz a csodákban. Meg aztán minek álmodozni, ha nincs miből meg­valósítani. Amire nagyon vágyik, hogy egyszer re­pülhessen. Csak úgy. Cél nélkül. Elemelkedni a földtől, fel a felhők fölé, oda, ahová csak a képzelet követheti... Négyessy Zita Pierre Maurice regénye, a Vá­lás után, nincs kétszáz oldal, amolyan zsebkiadás, amit a fran­ciák nagyon jól ismernek. Külön műfaja a gall irodalomnak: ko­molyan és mégis szellősen, köny- nyedén elbeszél egy drámát, amit a sors úgy dolgoz ki, úgy tesz le a mindennapi történelem asztalára, hogy végül is kitetszik, ennek így kellett történnie. Alapjában véve nem nagy ügy, mennyire változik meg néhány ember élete attól, hogy a szerel­mes tizenéves vidéki fiatal lány­ból asszony lesz, mert beleszere­tett egy orvos, és ez az asszony szült egy gyereket. De mert ép­pen ebben a szakaszban jut fel Párizsba egyetemi tanulmányait folytatni, az ottani környezet, az a másik Franciaország, a nem­zetközi, a kozmopolita, a mesz- sze-felvilágosult francia értelmi­ség lenyűgözi őt, felőrli addigi vi­lágszemléletét. Ennek logikus folyamányaként szakít korábbi életével, férjének odahagyja fiát is, és elkezdi vándorolgatását a csapdák és buktatók között. Eb­ből a csomóból indul a dráma, amiben a közös régi barát — mármint az asszonyé és férjéé — és az érzékeny lelkű párizsi pap lesznek akarva-akaratlan az asz- szony támaszai, segítői. Az ér­zelmi szálak olykor elszakadni látszó vonulatában, összegaba- lyodásaiban irányt keresve, talál­va ők azok a segítségek, akik majd betöltik a megfelelő szere­peket — egészen a végkifejle­tig­Számunkra azért érdekes és hasznos, tanulságos ez a lelkiis­mereti kavargás, mert más hang­fekvésben, más koordináták kö­zött forgatja meg a jellem, az egyén problémáit, mint ahogyan az nálunk, a magyar irodalom­ban szokás. Claudel, Bémanos, Mauriac regényeiből ismerjük azt a lelki- állapotot és környezetet, ahol és ahogyan a francia vidéki értelmi­ség éh évszázadok óta a maga kissé elzártnak vagy elzárkózott- nak minősíthető lelki életét — Párizshoz képest. A francia vi­dék, talán a tengerparti közelség is hozza a hasonlatot, hogy náluk mélyebb erőfeszítéssel, nagyobb reményeket és tisztább magasla­tokat is emlegetve-ígérve-érzé- keltetve működik az a kegyelmi zóna, amiről olyan szép szavak­kal és himnikus áradással valla­nak a megtérők. Azok, akik a sa­ját bőrükön, a saját bolyongásai­kon, belső szenvedéseiken, külső megcsapatásukon méretik-mér- ték-mérhették le, mekkora küz­delem árán lehet és kell eljutni a lélek igazságaihoz. Azt ennek a regénybeli történetnek a hősei is tudják, hogy a világot nem azért kell bizonyos pontról, bizonyos szemszögből, bizonyos felké­szültséggel szemlélni, mert végül is a modern, gondolkodni kész és a Mindenséget is megérteni aka­ró ember nem elégszik meg az­zal, hogy a felszínen, a zavaros hordalékkal elvegyülve tegye meg az útját azon a kis útszaka­szon, amit elődeitől kapott testé­ben; szorongásos lelkében végig kell járnia. A hit nem piaci áru, nem tanulható az egyetemen sem, az valamiféle készség, ami­nek a gyökerei talán a születés pillanatában már léteznek, ha nincs is bizonyítékunk arra néz­ve, hogy génjeinkkel, génjeink­ben, mint fontos adományt, örö­költük. S ahogy a hallás képessé­gét el lehet veszteni, attól az adottságunktól is megszabadíta­nak az események, hatások, amikben dőreség nem felfedezni azt az irányító akaratot, amely túl van a testi létezés által meg­szabott határokon. Pierre Maurice hősei számára a szellemi szféra, a léleknek az a távlata, amiről mi csak ritkán és felszínesen szoktunk olvasni, mert nálunk is ránk terpeszkedik a gondolkodásra a kozmopolita hajlamú főváros, a lélek sorsa, a végső dolgok rendje, csodája a fontos, és annak a bizonyosság­nak az átélése, hogy szeretet nél­kül igencsak keveset kezdhetünk önmagunkkal. És azokkal is, akik sorsunk rendeléseinél fogva útitársunkként belejátszhatnak, olykor tragikus vonásokkal, tet­tekkel bele is szólhatnak min­dennapjainkba és végső alakulá­sainkba is. Nehéz lelkiállapotban lévő társadalmunkban a világ szemlé­letéről, a lelkiismeret munkálko­dásáról és a szeretet ezer árnya­latú tartalmáról beszélni, arról megejtő szavakat kimondani — ma legfőbb kötelességünk. Ez a regény, ez a zsebkiadásban meg­jelent francia „lelki-lektűr” el­gondolkodtat, rávezethet belső konfliktusaink, külső gyötrődé­seink komolyabban vételére. A kötetet az Ecclésia adta ki. Farkas András Szabad préda

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents