Heves Megyei Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-07 / 159. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. július 7., kedd Látószög Deficit Igencsak elszámolták magukat országunk nagyjai: még messzi ugyan az év vége, de már is bizonyosra vehető, hogy költségvetésünk hiánya a 200 milliárd forintot is elérheti. Ha meg nem haladja... Óriási a deficit,,ami a megalapozatlan, az irreális tervezés következménye. Úgy „sikerült’* ismét túlköltekezni, hogy nem volt hozzá kellő fedezet. Jutott pénz bőséggel pártjaink­nak, emelhették oszággyűlési képviselőink, az állami tisztvi­selők fizetéseit, akadálytalan volt a diplomáciai utazgatás a világ bármelyik kiválasztott pontjára, nem törődtek vele, hogy mibe kerül. Ekkora pazarlás láttán nem csodálkozhatnánk a kísérteti­es helyzeten, de mégis értetlenül áll a józan ember a számok előtt. Hiszen a büdzséből alig jutott évek óta emlegetett kül­földi tartozásaink törlesztésere. Erőteljesen megnyirbálták, lefaragták a művelődésügyi, egészségügyi kiadásokat is, ho­vatovább munkanélküli segélyre sem telik abból a bizonyos „nagy kalapból”. Noha az emelkedő árakkal egyre jobban sarcolják a lakosságot, s újabb adókkal préselték tovább azt, aki még fizethet. A sok megszorítástól joggal várná már az ember, hogy legalább valamelyest mérséklődnek államhiteleink terhei, ha még oly kis mértékben is, de látszata van erőfeszítéseinknek. Sorsunk, jövőnk azonban mind bizonytalanabb, kilátástala­nabb. Nem, hogy észrevehetnénk valahol a távolban az annyit emlegetett „alagút” végét, jószerivel beszélni sem tudunk már róla. Hovatovább nemcsak idegesítő, bosszantó, hanem felhá­borító is, ami körülöttünk, velünk történik újra meg újra. Nyűgödtabbak, s belátható időn belül elégedettek is szeret­nénk végre lenni, mert akik kezéből szétfolyik a pénz, valaha ezzal bíztattak bennünket. így ígérték. Gondolni sem mertünk arra, hogy az Ígéreteknél is deficit lesz, s ekkora, mint amit napjainkban lépten-nyomon tapasz­talhatunk. Bizalmat adtunk országunk vezetőinek, képviselő­nek és tisztviselőnek egyaránt, mert úgy véltük: nemcsak akarnak, hanem tudnak is segíteni a bajban. Reméltük, hogy politikusaink szakemberek is ezen vagy azon a területen, érte­nek dolgukhoz, vagy legalábbis elfogadják azok véleményét, tanácsait, támogatását, akik esetleg jobban tudják, hogy mit kell csinálni. Sajnos a politizálás jobban magával ragadta rendszervál­tóinkat, s kevesebb idejük, energiájuk jutott egyebekre, a még annyira fontos gazdaságra is. Alig — vagy tálán nem is — tet­tek az ellen, hogy iparunk összeomoljon, mezőgazdaságunk lepusztuljon, egyszóval termelésből is enyhíthessük vagy megszüntethessük gondjainkat. Könnyebb volt veszni hagy­ni, mint segíteni üzemeinket, s elengedni, segélyre fogni a munkaerőt, mintsem megtartani, nagyobb igyekezetre biztat­ni, szorítani. Ma alig van hazai termék a piacon, s még keve­sebb, ami külföldön is elkél. Inkább fogyaszt, mint termel a magyar. Meg kellene már állítani ezt, nemhogy pazarlással is tetéz­ni a bajt. Hiszen különben az a kevés is eífogy, ami még ma­radt s amiből élhetnénk... Gyóni Gyula „Fő, hogy dolgozzanak.. Benedek Elek irodalmi levelezése (1921-1929) 1921. augusztus 3-a forduló­pontot jelöl Benedek Elek írói pályáján: a hatvankét éves szé­kely mesemondó — szembefor­dulva a repatriálok 1918 és 1924 között kétszázezresre duzzadó tömegével — ezen a napon köl­tözött vissza Budapestről szülő­falujába, Kisbaconba, s ott élt 1929. augusztus 17-én bekövet­kezett haláláig. A trianoni katak­lizma után ránehezedő erkölcsi dilemmát, lelkiismereti konflik­tust úgy oldotta föl, hogy a leg­teljesebb, minden megalkuvást és kompromisszumot elvető hű­ség parancsának engedelmeske­dett: a haza helyett a szülőföldet, a nagyváros helyett a falut vá­lasztotta, a száznál több könyvé­vel megalapozott, gondtalan eg­zisztenciát az újrakezdés kocká­zatával cserélte föl. Akkor telepedett le Erdély­ben, amikor tollára, feddhetetlen jellemére, erkölcsi példájára égető szükség volt: a hatalom­változást követő évek kábultsá- gából az idő tájt tért magához, és kereste a helyét az új államiság keretei között az elszakadt ma­gyarság. Az ősz Benedek Elek korát meghazudtoló aktivitással, „ifjúi lelkességgel” kapcsolódott be abba a munkába, amely elár­vult népe talpraállítására, a to­vábbélés feltételeinek biztosítá­sára, a román-magyar megbéké­lésre irányult. Szerteágazó tevékenységének egyik legszebb fejezete a legen­dás, párját ritkítóan magas szín­vonalú — a főszerkesztő szándé­kai szerint a hiányzó magyar is­kolákat is pótolni akaró — gyer­mekújság, a Cimbora történeté­vel, a romániai magyar ifjúsági irodalom megteremtését célzó erőfeszítéseivel fonódott össze. Benedek Elek fedezte föl, gyer­meklapjában indította el pályá­ján az egyik legtehetségesebb és legrokonszenvesebb erdélyi ma­gyar lírikust, Dsida Jenőt. Élére állt az 1920-as évek elején az együttcselekvés igényével fellé­pő — 1923-ban megjelent anto­lógiájuk nyomán „Tizenegyek” névre keresztelt — székely író­csoportnak, védőszárnyai alá húzódtak azok a fiatal alkotók, akikkel összefűzte a közös szár­mazás köteléke és küldetése. Közülük Tamási Áront szerette és becsülte a legjobban. Az ő ne­ve önmagában is szemlélteti Be­nedek Elek feladatvállalásának értelmét: a romániai magyar iro­dalom történetének a székely írók írták a legeredetibb és talán a legértékesebb lapjait. Irodalomszervező munkáját egy távoli kis falucskából végez­te: Kisbaconból. Erdély keleti ré­szén, a Székelyföld Erdővidék nevű táján Benedek Elek ezt a periférián fekvő, maroknyi tele­pülést a romániai magyar iroda­lom egyik bölcsőjévé és köz­pontjává avatta. Olyan jelképpé emelte, amilyen Széphalom és Stósz: a földrajzi távolságot és el­szigeteltséget ő is csak a posta se­gítségével győzhette le, mint Ka­zinczy Ferenc és Fábry Zoltán. Levelezése szinte egész Erdélyre kiterjedt, s fáradhatatlanul szö­vögette — jórészt pártfogoltjai érvényesülése érdekében — a magyarországi összeköttetések szálait is. Benedek Elek életének ebbe a küzdelmes szakaszába nyújt be­tekintést, a romániai magyar iro­dalom hőskorának tanulmányo­zásához szolgáltat nélkülözhe­tetlen adalékokat irodalmi leve­lezésének háromkötetes antoló­giája, amelyből az első még 1979-ben, a második 1984-ben, a harmadik — miután a diktatúra által kiszabott tilalom érvényét vesztette — a közelmúltban lá­tott napvilágot a bukaresti Krite- rion Könyvkiadó emblémájával. Az egy ínján nyolcszáz levelet tartalmazó, száznál több levele­zőtársat és hozzávetőlegesen negyven helyszínt fölvonultató könyvsorozat anyagát a Kolozs­várott élő Szabó Zsolt — Szent- imrei Jenő unokája — gyűjtötte össze, rendezte sajtó alá, írt hoz­zájuk előszót és igényes, a leg­szövevényesebb összefüggések­re is fényt derítő jegyzeteket. A nemrég megjelent harma­dik kötet az utolsó másfél eszten­dőt, az 1928 márciusától 1929 augusztusáig teijedő időszakot fogja át. Benedek Elek életének ezek voltak a legnehezebb, a leg­több kudarcot hozó hónapjai. Szinte hétről hétre meg kellett küzdenie a forgótőke hiánya, a hanyag adminisztráció és az elő­fizetők egy részének lelkiisme­retlensége miatt anyagi csődbe jutott Cimbora fennmaradásá­ért. Közönybe fulladt a Székely Népművelő Társaság megalapí­tására vonatkozó kezdeménye­zése. Amikor „székely fiai”-val Szegedre látogatott, a város ka­tolikus vallású előkelőségei fe­lekezeti elfogultságból bojkottál- ták fellépésüket. Szabó Dezső durva támadást intézett legked­vesebb tanítványa, Tamási Áron, majd a védelmére kelő Benedek Elek ellen is, „konjunktúra-szé­kely”-nek bélyegezve az erdélyi magyarság egyik legönfeláldo­zóbb apostolát. „Széchenyiről jut eszembe — olvashatjuk egy 1928. november 9-én kelt, Do- rosmai Jánosnak címzett levelé­ben —, hogy naplójában azt írja az apjáról — mint magyar, re­ménytelenül halt meg. Azt hi­szem, rólam is megírhatja a fi­am... Szüntelen mentem a ment­hetőt, s mind reménytelenebb­nek látom a jövőt.” Elsősorban a Cimbora három évig elhúzódó haldoklása oko­zott sok gyötrelmet és bosszúsá­got számára. A gyermeklap utol­só — kettős — száma 1929. július 7-14-i dátummal jelent meg. Augusztus 15-én Benedek Elek levelet írt a tulajdonosnak, beje­lentette, hogy „az újság meg­szűnt, mert nem lehet élő újság­nak nevezni azt a heti megjele­nést ígérő újságot, mely teljes egy hónapon át szünetel”. Értelmet­len, hogy több kéziratot küldjön. A Cimbora és a Székely Nép­művelő Társaság bukása körül forogtak gondolatai, amikor egy nap múlva a Szentimrei Jenőhöz intézett levél írása közben agy­vérzést kapott, és eszméletét vesztette. Később néhány órára magához tér még, de egy újabb roham kioltotta életét. Felesége — egykori közös elhatározásuk­hoz híven, hogy egymást soha el nem hagyják — önként követte a halálba. Ézzel a megrendítő, ka- tartikus hatású — Benedek Mar­cell édesapjáról írott könyvében egyszerre „rettenetesének és „gyönyörű”-nek nevezett — ket­tős tragédiával ér véget az a tör­ténet, amelyet a levélgyűjtemény az érdeklődők elé tár. Szabó Zsolt szerint az irodal­mi levelezés „három kötetét ol­vasva, tulajdonképpen egy vég­telenül izgalmas, változatos cse- lekményű regényfolyamot tar­tunk a kezünkben, amelynek fő­hőse Benedek Elek, legfonto­sabb szereplői a húszas években munkálkodó erdélyi magyar írók, költők, újságírók”, helyszí­nei — Kisbaconnal a centrumban — Erdély és Magyarország falvai és városai. S a tragikus végkifej­let ellenére sem lesújtó a kibomló eseménysor, mert egy varázsla­tos, a Becsület és a Szeretet ha­talmában mindvégig feltétel nél­kül hinni tudó egyéniség a moz­gatója, aki személyes példamu­tatásával, önfeláldozásával — így gondolja Szabó Zsolt is — helyt­állásra, cselekvő hazaszeretetre, reális alapokon nyugvó ön- és honismeretre, a pillanatnyi meg­torpanásokon, buktatókon való felülemelkedésre, a nemes célo­kat szolgáló, olykor hiábavaló­nak látszó küzdelmek folytonos újrakezdésére tanítja mai és min­denkori olvasóját. Az utolsó, befejezetlen levél zárómondata ebbe a három szó­ba tömöríti Benedek Elek életé­nek legfontosabb, székely bará­taihoz intézett, heroikus sorsa és a megfogalmazását kísérő tragé­dia által megszentelt és hitelesí­tett, szimbolikus értelmű üzene­tét: „fő, hogy dolgozzanak”. Lisztóczky László Mi legyen a macskával szabadságunk idején? Vértanúsorsií élet r ■ m r m es ftialal Sixtus atya emlékezete__________________ A házi kedvenc, legyen az ku­tya, macska, madár vagy egyéb kisállat, szabadságunk idején sem nélkülözheti a gondosko­dást. Viszont az sem jó, ha őmiat­ta marad el az utazás. Mint olyan sok dolognak, ennek a megoldá­sa is a jó szervezés. A következő jótanácsok macskatartóknak szólnak. Amikor a macskatulajdono­sok nyári terveiket szövögetik, arra kell gondolniuk, hogy a leg­több macska — ellentétben csa­tlós barátainkkal — nem szeret utazni. Ezért a legjobb megoldás, ha a macska otthon marad. Csak akad egy rokon vagy jóbarát, aki a kis dorombolót távollétünkben ellátja. Felkérjük a macska-felvi­gyázót, hogy naponta legalább egyszer lássa el az állatot. Ilyen­kor persze ne csak enni és inni adjon a macskának, de egy kicsit foglalkozzon is vele. A macska ügyekben nem járatos macska­gondozó számára ideális az ete­téshez a konzerv macskatáp. A macskáknak szánt számtalan készétellel a macska és alkal­mi gondozója is jól jár. Az előrelátó gazdi persze az utazás előtt két macskatoalettet is üzembe helyez, és a szokásos­nál nagyobb itató edényt állít használatba. Ha netán egy-egy látogatás kimaradna, akkor sem kerülhet kedvencünk szorult helyzetbe. A másik, a macskák által ke­vésbé díjazott megoldás, hogy kedvencünket barátokhoz, vagy az erre szakosodott panzióba ad­juk. A legtöbben ezt a lehetősé­get végső esetre tartogatják, hi­szen a macska igazán jól csak az általa ismert, belakott térben érzi magát. A hosszabb egyedüllé­tek, a megbeszélt gondoskodás mellett, sokkal kevésbé zavaiják a macskát, mint az idegen kör­nyezet. Persze, ha más választás nincsen, akkor legalább adjuk oda macskánkkal a panzióba kedvenc tárgyait, alvókáját, ko­sarát, toalettjét, játékait. És min­den eshetőségre készen hagyjuk meg az ismerős állatorvos rímét, telefonszámát. Amennyiben semmiféle meg­oldást nem találunk, azért egy­szer a macskánk is eljöhet velünk nyaralni. Ehhez kell először is egy zárható szálh'tó kosár vagy műanyag szállító láda, az útra friss ivóvíz és külföldre oltási könyv, igazolandó minden szük­séges oltás meglétét, valamint pecsétes utiokmány a lakóhely szerinti körzeti állatorvostól. Eresszünk meg egy telefonhívást a cél és a tranzit országok követ­ségeihez, hogy megtudjuk ott milyen oltások kellenek a ha­tárátlépéshez. Autóban soha sem kószáljon szabadon a macska, hiszen az nem csak az autó vezetőjét za­varhatja, de veszélyhelyzetben végzetes lehet kedvencünkre is. Erősebb fékezésnél megsérül­het, hisz olyan kicsi és védtelen abban a rohanó, zajos gépezet­ben. S ha nem is sérül meg, várat­lan helyzetben vagy a külső zaj okozta rémületében kiszámítha­tatlan cselekedetekre vetemed­het, s balesetet okozhat. Még sokan élnek Egerben, akik jól ismerték dr. Debreczeni Sixtus ciszterci atyát, az egri Szent Bernát templom egykori plébánosát. 1948-ban bízták meg a ciszter plébánia vezetésé­vel. A hitélet jelentősen fellen­dült e nehéz esztendőkben. Csa­ládközösségek alakultak, magá­nyos öregeket, szegényeket gon­doztak, a templom liturgikus éle­te megújult. Nyári lelki napokon, plébániai kirándulásokon sok száz hívő vett részt. A gyermeke­ket korcsoportonként szervezett vezetők foglalkoztatták. Min­dennek szervezője, irányítója Sixtus atya, a plébános volt. Ahol csak tudott, segített. A vá­ros területére deportált üldözöt­teknek szerzett kályhákat, nem­egyszer a hátán cipelte ki, hogy a szükséglakásokban fűteni tud­janak. A város szélén sok elgyen­gült öreg háza előtt a járdát hava­zás után még a hajnali sötétben Sixtus atya söpörte tisztára, hogy ne kelljen büntetést fizetni. 1951-től rendőri felügyelet alá helyezték, többször megfegye- gették, és Eger város területét nem hagyhatta el. 1953 őszén Sixtus atya elbeszélte (ezt szem­tanúk is megerősítették), hogy két alkalommal a nyílt, szabad úton halálra gázolták volna, ha az autó elől nem ugrik az árokba. Zúzódásokat szenvedett, de megmenekült. 1954. február 21-én, vasárnap délután 3/4 3-kor Sixtus atya a Fő utcán, a Tűzoltó tér fölötti szakaszon az úttest szélén szabá­lyosan maga mellett tolta kerék­párját, amikor egy „katonai” személygépkocsi halálra gázolta. Mintegy 20 méterrel arrébb ugyanez az autó egy, az úttesten talicskát toló öt gyermekes lel­készt is agyongázolt. A kocsiban ittas sofőr — vagy csak úgy tette — és viháncoló lányok ültek. Ké­sőbb a megrendezett bírósági tárgyaláson felmentették a két lelkészt elgázoló sofőrt, enyhítő körülményekre hivatkozva. A tragikus hír megdöbbentet­te Eger lakosságát. Az emberek még az esti sötétben is, és a kö­vetkező napokon is, csapatostól keresték fel azt a helyet, némán álltak a járda szélén, és imádkoz­tak. Mindenki meg volt győződ­ve, hogy nem véletlen baleset történt... Február 24-én délután 3 órára volt kitűzve a temetés, az egri Hatvani temető ciszterci sírkert­jében. Aznap este 6-ra a gyász­mise, a ciszterci templomban. A családtagok Székesfehérvárról és környékéről már előző nap Egerbe érkeztek. A volt Irgalmas kórház hullaházában feküdt Six­tus atya szétroncsolt holtteste. Senkit sem engedtek ruhát bead­ni a halott részére. Az öreg kapus suttogva közölte az érdeklődők­kel: délután a rendőrség elvitte a tisztelendő urat Székesfehérvár­ra, hogy ott temessék el, a család külön kérésére — így mondták. Huszonnegyedikén a temető és környéke kora délutántól tömve volt emberekkel. Az esti requiemen is mérhetetlen em­bertömeg vett részt. Úgy 15 éve a temetőből exhumálták Sixtus atya földi maradványait, és a szé­kesfehérvári ciszterci templom altemplomába helyezték nyuga­lomra. 1992. június 29-én, hétfőn este 6 órára Sixtus atya ikertestvére, Debreczeni Gyula, lazarista atya eljött az egri ciszter templomba, hogy az 1942június 21-én, a zirci apátsági templomban történt pappászentelésükre emlékez­zen, aranymisés áldást adjon, ikertestvére nevében is. Sodró erejű szentbeszédében a hívek sokasága előtt ismertette életút­jukat. Az ő és Imre (=Sixtus atya) születése édesanyjuk életé­be került. Özvegy édesapjuk iga­zi vallásos szellemben nevelte őket. Nyolc év múlva újra meg­nősült, hogy anyjuk is legyen az árváknak. Éz új házasságból is ikrek születtek: két fiú. Az őszin­te vallásos légkör kedvezően ha­tott arra, hogy Gyula a lazarista (missiós) szerzetes rendet, Imre- Sixtus pedig a ciszterci életet vá­lasztotta. Együtt születtek e földi életre, együtt lettek papok ötven évvel ezelőtt. Később a másik ikerpár is pap lett: az egyik feren­ces szerzetes, a másik a székesfe­hérvári egyházmegye papja. Ez utóbbi ápolta a közben megöz­vegyült édesanyát, aki rákos be­tegségben szinte utolsó kíván­ságként kérte őt: legyen a három testvérhez hasonlóan ő is Krisz­tus papja... Sixtus aya fiatal, mosolygós arcával — a róla készült utolsó fényképek egyikéről — a miséző oltár mellől köszöntötte az aranymisére összegyűlt híveket. Képe előtt piros virágok, a vérta­núság szimbólumaként. A gyer­mekei életéért saját életét adó édesanya áldozata, Sixtus atya vértanúsorsú élete és halála, most ezen a június 29-i esti szentmisén az egri ciszter temp- lomban, olyan csodálatosan szé­pen közös ünnepléssé vált a két főapostolnak, Szent Péter és Szent Pál vértanúságának ünne­pével. Gonda Imre kanonok, a ciszter templom lelkésze A cicának utazásnál szüksége van szállító- kosárra vagy ládára

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents