Heves Megyei Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-18-19 / 169. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. július 18—19., szombat—vasárnap Kalózkiállítás Greenwichben Freddie nem törődött sorstársaival Minden ellenkező híresztelés ellenére Freddie Mercury, a Queen novemberben 45 éves korában AIDS-ben elhunyt éne­kese nem törődött sorstársaival. Nyilvánosságra hozták végren­deletét, amelyből kiderült, hogy sokkal kevesebb vagyona volt, mint ismerői feltételezték — 28 millió font helyett csupán 8 mil­lió font —, és ebből egyetlen pennyt sem hagyott AIDS-ügyi alapítványokra. Négymillió fontot érő, elegáns londoni, kensingtoni palotáját, minden ingóságát és némi kész­pénzét Mary Austinre, ifjú évei­nek élettársára, későbbi hűséges barátnőjére hagyta. Tizenhat évig éltek együtt, majd — miután Mercury végleg a férfiak mellett döntött — a most 35 éves Mary Austin férjhez ment, gyereket szült, de barátsága Mercuryvel nem szűnt meg. 500-500 ezer fontot kapott Jim Hutton — fodrász, Freddie szeretője az utolsó négy évben —, valamint Peter Fresstone, a magántitkára, és Joe Fannelli, a házi szakács. Terry Giddings, hét éve Mercury testőre, 100 ezer fontot kapott. A maradék va­gyon Freddie szüleié és nővéréé. Az énekes úgy rendelkezett, hogy egyéb maradék bevételek a szellemi képességükben sérült gyerekekkel foglalkozó brit or­szágos társaságot és egy rákkuta­tást finanszírozó alapítványt il­lessék. A brit AIDS-alapítványok fölemlítették, hogy Mercurytól már életében sem kaptak sem­mit. Ettől függetlenül a Queen egyik legnagyobb száma, a nem­rég újra kiadott Bohemian rhap­sody eddigi bevételéből 1 millió fontot AIDS-alapoknak adott a Queen. Az AIDS-betegek helyzetén enyhítő (de nem AIDS-kutatást támogató) jótékonysági szerve­zeteknek jut a húsvéti Wembley stadionbeli Mercury-emlékkon- cert sokmilliós jövedelme is, és erre fordítják a Montserrat Ca­ballé spanyol szopránénekesnő szervezte londoni opera-gálaest szerényebbnek ígérkező bevéte­lét is. Volt egyszer Plymouthban egy ifjú leány, aki megunta a lányko­dást, férfiruhát öltött, és a ten­gerre vágyott. Miután rövid időt eltöltött az angol hadseregben, elszegődött egy hajóra, amely a Karibi-szigetek fele tartott. Ezen az utazáson Mary Read megta­lálta igazi énjét és vágyainak be­teljesülését: átállt a hajót megtá­madó kalózokhoz, és ettől kezd­ve a tengerek rémeként szerzett nevet magának. Ez a történet a XVIII. század elejéről való, és — sok más ka­lóztörténettel ellentétben — nem mese. A London melletti green­wichi Maritime Museum most megkísérli nagyszabású kalózki- álhtás keretében elválasztani a tengeri rablókról ismert tényeket a kitalálásoktól. A látogató megtudhatja, hogy Mary korántsem az egyetlen nő volt ezen a nagyon is férfias „pá­lyán”. Anne Bonny — egy ír ügy­véd törvénytelen lánya — fakep- nél hagyta férjét, amikor megis­merte Calico Jacket, a hírhedt kalózt, és a tengeri rabló szerető­je lett. Távol állt tőle azonban, hogy biztos kikötőben várjon kedvesére, maga is fegyvert fo­f ott, és Calicóval együtt kincsek­ei megrakott hajók egész sorát támadta meg. Egy vetelytárs ha­jó elleni támadás során foglyul ejtette Mary Readet, aki oly tö­kéletesen játszotta férfiszerepét, hogy Anne Bonny először bele­szeretett. Összebarátkoztak, és egy ideig mindketten ugyanah­hoz a kalózlegénységhez tartoz­tak, mígnem 1720-ban az angol haditengerészet a nyomukra akadt, es elfogta őket. Mindket­tőjüket csupán terhességük men­tette meg a kivégzéstől. Nem sok maradt ránk az el­múlt évszázadok tengeri rablói­ról, akik számtalan könyv és film alkotására ihlettek. A kalóztör­ténetek között vezet Robert Louis Stevenson A kineses sziget című könyve, amely először 1883-ban íelent meg, és eddig négyszer fifmesítették meg. A ki­állítóknak számos feliratos tab­lót kellett készíteniük, hogy be­mutathassák a tenger ördögei­nek világát. A kalózok közönséges bűnö­zők voltak vajon? Igen is, és nem is — adja meg a választ a Mariti­me Museum, mert a leggátlásta­lanabb tengeri rablók közül nem egy saját uralkodóházának kife­jezett parancsára szerezte zsák­mányát. Háborús időkben az uralkodók engedélyt adtak bizo­nyos hajósoknak, hogy más nemzetek kereskedelmi hajóit megtámadják. Az angol Sir Francis Drake is valahol a sza­badrablóknak eme kategóriájá­ba tartozott. Mindennek ellenére Angliában még mai is nemzeti hősként ünnepük, mert úgy tart­ják számon: ő kényszerítette térdre a spanyol Armadát, ami­kor az 1588-ban fenyegetően je­lent meg az angol partoknál. Az egyetlen hátborzongató kiállítási darab Kínából való. Ez egy levágott kalózfej, pontosab­ban annak gipszmásolata. A hosszú kínai copf azonban ere­deti, és attól az embertől szárma­zik, aki — halála után — a gipsz­fej modelljéül szolgált. Ha az íróknak és filmeseknek sikerült is az elmúlt századok szörnyű kalózkodását átkölteni- ük kalózromantikává, a kiállítás látogatója számára legkésőbb a végen világossá válik, hogy mi­lyen időszerű témát választott magának a múzeum: legmoder­nebb elektronikai cikkekkel teli, eredeti csomagolású ládák hal­maza utal ugyanis arra, hogy napjaink kalózai milyen kincsek­re vadásznak. A kiállítás meg­nyitása előtt három nappal tá­madták meg a kalózok a Valiant Carrier nevű tartályhajót, négy tengeri mérföldnyire az indonéz partoktól. Jelentések szerint csu- án 1991-ben Szingapúr közelé- en 46, Indonézia vizein pedig 150 hajót ért kalóztámadás. Kézzel írták a megszállási parancsokat Lehallgatástól és behatolástól védett teremben, megerősített őrséggel körülvéve, kézzel írták a szovjet tábornokok Lengyelország megszállásának haditerveit és az azok végrehajtását elrendelő pa­rancsokat — nyilatkozta Vlagyimir Dudnyik, az egykori szovjet hadsereg tartalékos vezérőrnagya a Polska Zbrojnának, a lengyel hadsereg lapjának. A tábornok azért szólalt meg, mert a közelmúltban Dubinyin tábornok, a Lengyelországban állomáso­zott egykori szovjet haderő főparancsnoka el­mondta: csak Wojciech Jaruzelski államfő 1981. december 13-án életbe léptetett szükségállapotá­nak köszönhető, hogy elmaradt a 14-re tervezett szovjet bevonulás. A lengyel jobboldali pártok ezt hazugságnak és a lengyel belpolitikába való beavatkozásnak minősí­tették. Néhány nappal korábban döntött ugyanis úgy a lengyel parlament, hogy — szakértői bizottsá­ga vizsgálatának befejezését meg sem várva — tör­vénytelennek és indokolatlannak minősíti a szük­ségállapotot. Olyan tekintélyt is felvonultattak Du­binyin megcáfolására, mint Zbigniew Brzezinski egykori amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó, aki határozottan kijelentette: a szovjet tábornok vagy hazudik, vagy rosszul emlékszik. Egy évvel korábban ugyanis valóban voltak jelek egy szovjet beavatkozás előkészítésére, de később mar szó sem volt erről. Más szakértők viszont emlékeztetnek ar­ra, hogy 1981 decemberének végén Brzezinski már hónapok óta csupán egyetemi tanár volt, így sem­milyen bizalmas katonai információhoz nem jutha­tott hozzá. Dudnyik csupán egyben korrigálta az akkor nála jóval alacsonyabb rangú, s a katonai tervezésben nem, csak a végrehajtásban résztvevő hadosztály- parancsnok Dubinyin kijelentéseit — Lengyelor­szág megszállásának előkészületei nem október vé- én, hanem már annak az évnek a tavaszán meg- ezdődtek. A vezérőrnagy maga is egyike volt azoknak, akik az úgynevezett „sötét szobában”, a különlegesen védett és a külvilágtól teljesen elszi­getelt teremben tíz teljes napon át kézzel írták a pa­rancsokat és rajzolták a hadműveleti térképeket, másolat nélkül — mindez azt a célt szolgálta, hogy a tervek semmiképp se szivároghassanak ki. A kato­nai behatolást a 24. gépesített hadosztály vezette volna, főként azért, mert Csehszlovákiában már szerzett tapasztalatokat az ilyen hadműveletek­ben. A vezérőrnagy másik bombája: a szovjet csapa­tok nem egyedül mentek volna. A tervek szerint a „baráti segítségnyújtásban” részt kellett volna ven­niük a csehszlovák és az NDK néphadsereg alaku­latainak is. Álmoskönyv r Ú gy mondják, hogy az álmok angyalszárnyakon járnak, bebújnak a lélek bugyraiba, fel­ébresztik a tudat legmélyén szunnyadó, régen elfelejtett em­lékképeket, életet lehelnek belé­jük, és velük játszadoznak a fel­ébredés pillanatáig. Ezekből az­tán vagy megmarad valami, vagy nem, és ez utóbbi esetben, ha megkérdezik: mit álmodtál, azt mondjuk: semmit. Nagymamámtól három köny­vet örököltem, vagyis hosszú éle­te olvasnivalóit: a bibliáját, a szakácskönyvét és az álmos­könyvét. Életében legtöbbet ta­lán az álmoskönyvet forgatta, de kiváltképpen sírós, csepergős időben nem tudott tőle szaba­dulni, ilyenkor még a lámpagyúj­tás után is böngészett benne. — Esőben jönnek a halotta- im! Jómagam sokáig makacsul hittem az álmokban, következ­ményeikben, és ha a sánta kutya álmomban nem tudott utolérni, és napközben is sikerült elkerül­nöm egy fenyegető veszélyt, amit örömmel újságoltam el nagy­anyámnak, ő sokatmondóan ma­gasra tartotta bütykös ujjait: — Jó szerencséd, hogy „sánta” kutyáról álmodtál... Gimnazista koromban már kezdtem kételkedni ezekben a tündérhintókon érkező álmok­ban, nem hittem a boszorkányo­kat, a halottak üzeneteit sem, amelyekről petróleumlámpák csutkafényes „morzsoló” estéin annyit meséltek a vénasszonyok. Amikor azután már latinul me­morizáltam Aesopust, meg is mondtam nagyanyámnak: — Hiszi a piszi az álomszőtte babonáit! Kis, meleg kemence volt a jó­ságos öregasszony szíve, csupán az volt a baj, hogy a szemét ha­mar belepte a harmat, és ha nem kedvesen, lágyan szólt hozzá va­laki, a szemüvege gyorsan bepá­rásodott... — Azért ne sírjon! Forgattam előtte a vastag könyvet, és magyarázgattam ne­ki, hogy ha leírtak valamit, sőt ki is nyomtatták, még nem bizo­nyos, hogy színtiszta igazságokat tartalmaz. Annyi de annyi ha­zugság van ezen a világon, és többnyire a fele sem igaz annak, amit mondanak vagy írnak. Meglepett, hogy eretnekségem miatt nem törött el a mécsese, rá­adásul még nem is puhán, ellen­kezőleg, kifejezetten fiatalos daccal beszéltem hozzá, és mégis száraz maradt a szeme. Elvette tőlem az álmoskönyvet, magá­hoz ölelte, megsimogatta, ba­busgatta, mintha eleven kisgyer­mek lenne, és közben hozzám beszélt. — Az álmokat pedig komo­lyan vedd, fiam! Azok a tiéid, egyszer már átélted őket, és más dolog az, hogy mit ír róluk a könyv, vagy mit trécselnek róluk a magamfajta vénasszonyok... Mint a cukrozott dióbelet, úgy ropogtatta édes nagyanyám a szavakat, és avatott be az életen át összegyűjtött igazságainak kincsestárába. Reggel, mielőtt a nyolcdalla­mos kvarcórám kettétörte az ál­maimat, éppen egy gyermekkori titkomat csíptem mlön: fűzfa­vesszőből csináltam olyan tilin- kót, amelyre az erdőben vála­szoltak a madarak. Álmomban fűzfahintóba fogott, sörényes paripák röpítettek: úr és kocsis magam voltam egy személyben, és eppen így kocsikáztam öröm- ittasan, amikor felébresztett a sí­polás. — Szép álmod legyen! — csó­kolt meg este öreganyám, ami­kor kemény, érdes ujjával keresz­tet rajzolt a homlokomra. Keres­tem, meg is találtam az álmos­könyvet, de abban nem volt szó sem sípról, sem fűzfáról, annál inkább vágtató, sörényes pari­pákról, amelyekről most, az éb­renlétben tudnom kellett volna, hogy elragadt, megbokrosodott lovak voltak-e. A lovak viselke­désére nem emlékeztem, sokkal inkább a intelmekre: — Az álmokat komolyan vedd, fiam! Azok a tiéid... A hirtelen rám szakadt csend­ben rádöbbentem, hogy születé­sünk pillanatától a magunk em­berségére nevelődünk, átvéve szüléinktől és másoktól valósá­gokat és álmokat, amelyek tuda­tunkban valahol összeszőve, egész lényünket adják. Emlékőr- zo természetemnél fogva azóta is becsben tartom az álmokat, még akkor is, ha azokat átfabrikálja ébrenléti lelkiállapotunk, egész­ségünk is. A minap találkoztam egy nagyapával, aki csepűpuskát faragott az unokájának, és bod­zafát kajtatott naphosszat a völgyben. A gyerekkel fúratta ki a bodzafa puha belsejét, a srác falura utazott, hogy „csepűt” szerezzen tölténynek, és amikor nyálával a szájában összetapasz- totta, olyan „golyót” keményí­tett, hogy durranására összenez- tek a cimborák. — Miért csinálja? — Hogy szép álmai legyenek! Tudom, hogy a játék túl ko­moly dolog ahhoz, hogy a felnőt­tek vicceljenek vele, mint aho­gyan magam is tapasztaltam, hogy játékaim, a vízipuska, a bakszekér, a fűzfasíp, a kereplő és a többiek valamennyien hoz­zájárultak könnyű álmaimhoz, és tulajdonképpen belőlük élek mind a mai napig. Hajdani szép, feledhetetlen játékainknak van egy óriási értékük: kopásuk úgy­szólván a nullával egyenlő! Él­nek, és elevenen képesek marad­ni az évtizedek folyamán, sőt, ál­mainkban visszajárnak, meglep­nek, megörvendeztetnek min­ket. Boldogok azok, akiknek sze­rencsés gyermekkoruk van, és testi-lelki feltarisznyáltatásukról gondoskodik valaki, sok-sok já­tékot és személyes élményt nyújt át a számukra, hogy ha felnőnek, legyen mire visszaemlékezniük. Tízéves lehettem, amikor egy­szer nagyanyám megkérdezte: — Csináltál-e már töklám­pást? A fejemet ráztam. — Es métát? Nem mondott többet, de lát­tam az arcán, hogy restelkedik miattam, amikor pedig a nagy­apám méhfüstölőjét sem tudtam összedrótozni, már a fejét is megcsóválta... Egy padlásra való emlékem van még elherdálatlanul, feléről a nagymama álmoskönyve is em­lítést tesz, de a legszebbek, a legértékesebbek biztatás nélkül visszajárnak hozzám a boldog­ság szárnyán... Szalay István Arisztotelész receptjei Az első indiai „füveskönyv” Krisztus előtt 320-ból való — A hit és a bizakodás is gyógyítóerő — Gyökérmetszők, virágorvosok, sebforrasztók Az Ebers-féle papiruszteker­csek, amelyeket három és fél ezer éve írtak, több mint nyolcszáz re­ceptet tartalmaztak. Arisztote­lész és Gallénus könyvei már rendszereznek, és pontosan leír­ják az egyes növények gyógy­szerként való felhasználásának a módját, sőt a betegek helyes vi­selkedését is. Az európai orvostudomány atyja, Hippokratész Krisztus előtt az V. században, a görög kultúra fénykorában Athénben élt, és könyveiben a sok-sok re­cept mellett nagy szerepet tulaj­donított a „diétának”, és ezt hir­dették a segítőtársai: a gyökér­metszők, a gyógyszerkészítők, a tornamesterek, sőt a szülésznők is. Hippokratész után az ókori Görögországban és Itáliában, később egész Európában is szá­mos gyógyszerészeti és orvosi könyv íródott, a kolostorkertek­ben szakszerű gyógynövényter­mesztés folyt, így természetes, hogy a legnevesebb alkalmazói éppen a szerzetesek közül kerül­tek ki. Bizonyára sokan tudják az olvasók közül, hogy az első ma­gyar nyelvű gyógynövényköny­vet 1578-ban nyomtatták Ko­lozsvárott, Heltai Gáspár műhe­lyében, ilyen címen: „Herbárium az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól.” Érdemes talán megemlíteni az úgynevezett elöljáró beszédben íródott mondatát is: „A Bölcs Isten megékesítötte a földet nemcsak sziligy és vad oktalan állatokkal, hanem Fák­nak, Füveknek megmondhatat- lan sokféle gyönyörűséges voltá­val, melyekkel az embereknek nemcsak testek tápláltatnék, ha­nem a szemek is tekintettel gyö­nyörködnék, és ha betegségek történnek, Orvossággal testeket gyógyítanák.” E nyelvészeti vonatkozásban sem érdektelen magyar nyelvű könyv az első volt a sorban, ame­lyet azután az esztendők múltán sok-sok más követett. Ezekből kiderül, hogy a kolostori füvész- kedés, gyógynövénytermesztés kikerül a klastromok falai közül a falusi kiskertekbe, és gyökeret ver a népi gyógyászat, méghozzá a természetes gyógymódok al­kalmazásával. Manapság nehéz e tekintetben újat mondani, mi­vel e téma napjainkban újabb vi­rágzását éli, így csaknem minden ismeretterjesztő könyv vagy fü­zet ad némi visszapillantást a múltba. Válogatásképpen talán szolgálhatunk azért egy-két ér­dekességgel, amelyet talán eddig nem mindenki tudott. Honnan táplálkozott a népi gyógyítás a tanításokon, a köny­vekből szerzett ismereteken kí­vül? Ez a kérdés is sokakat foglal­koztatott már, kiváltképpen az a része, amely az újabb és újabb „felfedezésekre” irányult. Nos, kiderült, hogy a természetet jól megfigyelő falusi emberek meg­figyelték, hogy miként viselked­nek az állatok betegség esetén, ösztönösen hogyan, miként és mivel gyógyítják magukat. Az, hogy a „lakodalmas”, telezabált kutya rágja a füvet, közismert, de az már nem, hogy csak bizonyos füvet rág, vagyis azzal gyógyítja csömörét. Azt is megfigyelték, hogy né­mely lábasjószágok — így tehe­nek — nem szenvednek bizonyos betegségben némely helyen, má­sutt viszont a kór pusztít. (így jöttek rá Párád környékén a cse- vice-források gyógyító erejére is). Különösen a birkák esetében vontak le messzemenő követ­keztetéseket és jutottak a népi megfigyelők olyan orvosságok­hoz, füvekhez, amelyek azóta is a természet patikáját gazdagítják. Még mindig a múltban keres­gélve megtudhatjuk, hogy a gyűjtögetés egyidős az emberi­séggel, és mindig a bőkezű anya­föld volt az adakozó, a bajból ki­szabadító erő. Bizonyos füvek, fák, növények különleges gyógyító tulajdonsá­gokkal rendelkeznek. Megismer­ték ezek ízét, illatát, szagát, és né­melyeket megrágcsálva, például rádöbbentek arra, hogy egyes növények elálmosítanak, elhódí­tanak, megszüntetik a fájdalmat, sőt kellemes érzést keltenek. Ezek természetesen feltétele­zések, de a gyűjtögetés során minden bizonnyal különböző is­meretekre tettek szert. Az egye­nesen járó ember tehát elgondol­kodott azon, hogy a tűz égette seb miért gyógyul hamarabb, ha bizonyos füveket, leveleket rak rá, lázas betegségeik miért csitul­nak némely vizektől. Valószínű­leg így jutott el az emberiség Gallénus receptjeihez, amelyek világ körüli útjukra indulva, dia­dalmas sikereket arattak szerte a világon, így született meg a mon­dás: Fűben-fában az orvosság! Nem lehet vitás, hogy a koráb­bi századokban varázsszerek­ként értékelték a gyógynövénye­ket, és a varázslók is fénykorukat élték, nem is szólva a kuruzslók- ról, sarlatánokról. Később mind többen ismerték fele gyógynövé­nyek hatását, a természetes gyógymódok hatását. Ez nem jelenti azt, hogy a gaz­dag néphagyományok kivesző­ben vannak, ugyanis néhány év­tizede egy Békés megyében foly­tatott tudományos vizsgálat sze­rint a lakosság mintegy 300 féle­fajta gyógynövénynek a „tudo­mányát” vette át az ősöktől. Megyénk azon vidékek közé tartozik, amelyek gazdag tárhá­zai a gyógyító növényeknek, és ahol ma is sokan élnek — vagy kisegítő jövedelemhez jutnak — a gyógynövények gyűjtéséből. Flazánk évente mintegy kétezer vagon gyógynövényt exportál, és ezzel Európa élvonalbeli gyűjtő­helyévé rukkol elő. A kereskedel­mi forgalomban a Herbária és más szervezetek mintegy három­száz hazai és ötvenféle, import­ból származó „drogot” hoznak forgalomba. A bükki, mátrai tájak szolgál­tatják a csipkét, a galagonyát, a kökényt, a bodzát, a hársfavirá­got, hogy csupán néhányat em­lítsünk a fontosabb gyógynövé­nyeink közül, a megye déli vidé­kéről tonnaszámra szedik a kamillát, a székfüvet, a tarack­gyökereket, nem is szólva a „ter­meltetett” gyógynövényekről, amelyekből a hazai lakosságnak jelentős bevételi forrása szárma­zik. Füzesabonyban évente negy­ven vagon csipkebogyót készíte­nek elő forgalmazásra, a macs­kagyökér — a Valeriana alap­anyaga — Tolnából érkezik a fü­zesabonyi városi Herbária keve- rőjébe. Érdemes szólni arról, hogy bár a gyűjtögetés mindig spon­tán, különösebb tudást nem igénylő tevékenység volt, napja­inkban ez már nincs így, sőt, a gyógynövénygyűjtés nagy körül­tekintést és szakértelmet igényel! Ügyelni kell a gyűjtés idejére, a szedett anyagok tisztaságára, száradási fokára, és nem utolsó­sorban arra, hogy az előírások szerint kerüljenek az átvevők­höz. A gyógynövények és a belőlük készített gyógyszeralapanyagok, gyógyszerek drágák, nem is min­dig kaphatóak, éppen ezért érté­kük csak akkor van, ha a szak­szerűfeldolgozásuk is biztosított. Manapság modern országos, sőt világhálózat keveri, készíti elő a gyógynövényeket, ezért csupán a legkiválóbb, legmegfelelőbb növényekért fizetnek jó árakat a gyűjtőknek és a termelőknek. Végezetül nem feledkezhe­tünk meg arról, hogy nagy és di­cső elődeink, bölcs orvosaink a jó és természetes gyógyszerek mellett a mértéktartást is leg­alább olyan fontosnak tartották, mint az orvosságok felhasználá­sát. Idézzük Csaraka Szamitha indiai orvos 2500 éves könyvét: „Az ember olyan, mint a saját kocsiját hajtó kocsis: ha rendben tartja és óvatosan hajt, sokáig utazhat vele, de ha rossz útra tér, a kerekek megrongálódnak, és összetörik a kocsi...”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents