Heves Megyei Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-30 / 153. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. június 30., kedd Látószög Sikerágazat Bizonyos körökben gazdaságunk sikerágazataként emle­getik külkereskedelmünket. Igaz, képviselői elmaradnak még azok mögött, akik — sokunkat őszintén meglepve — fáraók múmiáit is árulják a hasonló bátorságú vállalkozóknak, de kétségkívül hellyel-közzel azért valóban produkálnak elra­gadtató dolgokat. Gondoljunk csak a legutóbbi időkben is­mertté vált próbálkozásukra, amellyel szovjet Ladákat szállí­tanak a volt Szovjetunió területére! Szóval ilyesféle eszembe sem jutott volna róluk, noha ép­pen elég alkalmam volt látni, újra meg újra tapasztalni ügykö­déseiket. Honfitársaimmal együtt sok mindent elfogadtam tőlük, de például import egri bikavérre vagy Ikarus autóbusz­ra tényleg nem is gondoltam. Arról, hogy időközben mégis lett-e ilyesféle, nincs ma sem tudomásom. Ha azonban halla­nék effajtáról, talán már elhinném... Hiszen a sikerágazatban talán semmi sem lehetetlen. Kér­dés persze, hogy külkereskedelmünk valóban sikeres-e. Mér­legét tekintve — akárhogyan is készítik az elszámolást — nem különösebben tűnik annak. Még mindig nagyobb, jóval nagyobb az ország behozatala, mint kivitele, olyan, mint sok év óta megszoktuk. Pedig — bármit is mondunk honi iparunkra, mezőgazdaságunkra — ugyancsak lenne eladnivalónk. Nemcsak voltak, vannak is el­fogadható termékeink szép számmal, csak hát egy kicsit fog­lalkozni kellene velük. Ajánlani azt is, ami magamagát kínál­ja, a kevésbé kapósat pedig — a termelő biztatásával — olyan­ná tenni, hogy szintén kelendőbbé váljék. Aki a világot járja, meg is ismerheti. Az igazán ügyes külke­reskedő itt is, ott is hamar megtudhatja, hogy mire van szük­ség. Ilyenformán aligha okozhat gondot a számára piacot ta­lálni ennek vagy annak. Nemkülönben pedig — mert termé­szetesen kell az import is — behozatni azt, ami nálunk, ne­künk szükséges. Ami tényleg kell. Nem, nem a bóvli, meg va­lamiből a sokadik változat, vagy netán az, amely az átlagem­bernek, a többségnek megfizethetetlen. Hanem ami több, jobb a hazainál. így nevezhetnénk mindenféle túlzás nélkül s nyugodt szív­vel, lelkiismerettel sikerágazatnak a magyar külkereskedel­met. Anélkül, hogy nyomosabb érvek nélkül is megtiszteljük az elismerő jelzővel, nem illetjük különösebb elmarasztaló kritikával, és sok, jogos bírálat helyett ilyen-olyan számítga- tásokkal hagyjuk vele magunkat megtéveszteni. A Lada-ügylet már valami! Legalábbis a részünkről. Ezért lehet bámulni a szakmát, s dicsérni is, kétségkívül. Kell a bra­vúr is, s a felismerés még sok egyéb vállalkozáshoz adhat tip­pet, ösztönzést. Ám — higgyék el derék külkereskedőink — nemcsak a hasonló érdekes, látványos tettekkel dobogtathat­ják meg a honfitársak meg mások szíveit. Szükség van a szür­kébb, szerényebb igyekezetre is, a mindennapos iparkodásra. Hiszen legalább annyit ér, jelenthet — ha nem többet —, mint amaz. S voltaképpen csak így, együtt tehetik valóban sikeres­sé az ágazatot. Gyóni Gyula Arcok Egerből Dr. Fiilöp Béla. Egy elegáns, diplomata meg­jelenésű úr és hozzáillő felesége költözött 1953 őszén Egerbe. Saját kérelmére éppen leszerelt a „seregtől”, ahol szolgálatának utolsó szakaszát a Gyáli úti Hon­véd Repülő Kórházban, mint a fül-orr-gége osztály vezetője töl­tötte. Az egészségügyi miniszter az egri kórház igazgatójává, s egyben a fül-orr-gége osztály ve­zetőjévé nevezte ki november 13-án. Két év múlva, 1955 végén már a függetlenített kórházigaz­gatói munkakört nem vállalta, s igazgatóhelyetteseként műkö­dött tovább. 1963-ban szívin­farktust kapott, ezért leadta a he­lyettesi jog- és feladatkört. Osz­tályvezető főorvosként vonult nyugdíjba 1981. február 1-jén, negyven év és kilenchavi szolgá­lat után, hatvanöt évesen. Ennek a hosszú időszaknak az elején — ifjú orvosként — szakmai gya­korlatát és szakképesítését egy budapesti klinikán szerezte meg olyan kiválóságok asszisztense­ként, mint Lénárt és Germán professzor. Az ő életébe is bele­szólt a háború. A honvédtiszti kórház sebészetéről vezényelték a frontra, ahol a debreceni haj­dúezrednél csapatorvosként — majd a tábori kórházakban is — bőségesen volt része háborús él­ményekben, melyek számára Pest ostrománál értek véget. Há­ború után a klinika mellett a váci kórházban állt ismét a műtőasz­tal mellé. Egri működése alatt két ízben részesült miniszteri di­cséretben. 1946 óta tagja az Or­vosegészségügyi Szakszervezet­nek, s a ful-orr-gégész orvos­szakcsoport vezetőségi tagja volt éveken át. A megyei kórház tu­dományos bizottságának tagja, majd az 1976-77-es években el­nöke volt. 1989. november 17- én, az egri kórház névadó ün­nepségén a kórház érdekében ki­fejtett eredményes tevékenysé­géért elismerésként a Markhót Ferenc-érdeméremmel jutal­mazták. A szikár életrajzi adatok emle­getését, szűkszavúságát megtör­te a szívinfarktus szóba hozása. Felpörög az emlékezés ritmusa, forrósodik a szöveg is, amikor 1956 októberéhez érünk: meg­választották a kórházi munkás- tanács tagjává. Magától értető­dően részt vett a december 12-i véres események kapcsán a sebe­sültek beszállításában, ellátásá­ban, az orvosi tiltakozó memo­randum megszerkesztésében, amelyet az illetékeseknek át is adtak. Mindezekért 1957-ben fegyelmi eljárást folytattak le el­lene, és évekig kellett viselnie a kiharcolt szabadság két hetének következményeit. Családi relikviák között eliga­zítva, a több évtizedes, bár felszí­nes ismeretségünk csapdái kö­zött mozogva, mindketten Eger szellemét és az erkölcsi érték­rend cölöprendszerét keresve, valahol a tudat mélyéről csak ki­derítjük a legfontosabbakat. Dr. Fülöp Béla erdélyi származék, reformátusok az ősei, tanítók, nemesek, középosztálybeliek, a XVII. századig feltárt családfá­val, ahol nem ritka a sok gyerek; volt olyan is, hogy egy asztalnál ült tizenkét csemete, mert akko­riban másképp mérték a jog, az erkölcs, a magán- és a közérdek határait. Apja Győrben, majd Vácott teljesített szolgálatot bör­tönügyi tisztviselőként, ezredesi rangban ment nyugdíjba 1947- ben, de az akkori hatalom kila­koltatta őket, és elvette a nyugdí­ját. Az elegáns és megnyerő külső mögött szeretetre méltó egyéni­ség húzódik meg. Amikor felesé­gét 1953 decemberében Egerbe hozza, az állomástól szánkón utaztatja be a városba; azóta is emlegeti annak az órának és en­nek a településnek a barokk bá­ját. Emlékszik gőzfürdői beszél­getésekre a „nyomott” ötvenes évekből, amikor ketten-hárman irodalomról és filozófiáról cse­réltek gondolatokat a felszálló párában. No meg akkor még ég­tek — most is fognak égni — az egri belvárosban a hangulatot árasztó gázlámpák! S előkerül­Dr. Fülöp Béla nyugdíjasként is dolgozik... nek az irattartókból a nyilvános szereplések relikviái — nagy, ké­pes riport dr. Fülöpről operáció közben a Népújság 1978. au­gusztus 13-i számából, Suha An­dortrása 1966. augusztus 4-én, a szakmai és emberi kvalitásait hangsúlyozva. A Magyar Nem­zetben is írt róla 1991-ben Kán­tor Lajos, majd maga is tollat ra­gadott, hogy a Magyar Nemzet egyik 1991. júliusi számában ér­zékeltesse Erdéllyel, ott élő ro­konaival kapcsolatban teherként hordott aggódásait. Részt vett hazai és külföldi kongresszusokon — előadások­kal is. 1960-ban járt Freiburgban Zöllner prof- nál és Düsseldorf­ban Ptesteméi. Ausztráliai útjai során Tomkin és Fegan profesz- szorok módszereit tanulmányoz­hatta. Gyógyító- és szervezőmunká­jában a szakma és a közjó ered­ményes szolgálata izgatta. Szak­tudásával és emberi magatartá­sával — tudatosan, nem didakti­kus módon — egyfajta etikai is­kolát teremtett maga körül. Ma is büszkén emlegeti azokat a neve­ket, akik körülötte „nőttek fel”, egyetemen oktatnak, tudomá­nyos fokozatot értek el, külföl­dön élve tekintélyt szereztek. Öt­vennyolc tudományos dolgoza­tot írt, ezek közül tizenhat szak­lapokban jelent meg. Fáj még ma is neki, hogy betegsége megaka­dályozta őt a tudományos foko­zat elnyerésében. Orvosi műkö­désében mandula- és egyéb mű­tétek ezreit végezte, de talán leg­büszkébb a hallásjavító műtétek terén elért eredményeire. Minden egri hangversenyen látni őt felesegével, Szentes Er­zsébettel, a nyugdíjas kozmeti­kussal. Kapcsolatteremtő kész­sége hozzátartozik egyéniségé­hez : az országhatáron túl is kiter­jednek baráti szálai, mint az olyan emberé általában, aki jól megszerkesztett, derűs monda­tait csak mosolyogva és tarta­lommal tudja befejezni. (Hol is végződik az egyéniség?) Ma is dolgozik. Bejár nyugdíjasként az osztályra, rendelőintézetbe, és aktívan teszi a dolgát. Még bri- dzsezik, a hétfő délután erre van szánva. Nagy szerelme maradt a numizmatika, bár az értékes gyűjtemény a múlté, hiszen a gyerekek tanultak. Judit lánya gyógytornász Párizsban, Péter fia vállalkozó Pesten. Egy lány- és három fiúunoka az újabb bol­dogság forrása. Szabadidejének eltöltésében rendelkezésére áll a mintegy három és félezres könyvtára, elsősorban termé­szettudományos és történelmi tárgyú könyvekkel, zenei érdek­lődését a klasszikus hangleme­zek sokasága elégíti ki. Ha a Szálloda utcai lakásáról elindul, és el akar érni a Knézich utcai rendelőbe, lépten-nyomon kö­szönnek neki... Ismerős ez a kis­városi kép. De ő egy tartalmas élet elmélyült derűjével válaszol barátainak, betegeinek, ismerő­seinek, a szemüvegén átsugárzó mosollyal, a pármondatos talál­kozásban. Azzal a belülről faka­dó és emberi jóságnak nevezhető méltósággal, ahogyan és amire őt az orvosi hivatás, a tudomány, a zene és irodalom öt évtizeden át nevelte. Amire 1940. december 14-én, a kolozsvári egyetemen, a diploma átvételekor letette a hippokratészi esküt. Mert a lé­lek, a lelkűiét is gyógyít. Akár egy köszönésben is... Farkas András Kit támogatnak majd? Újabb katalizátortípus Gyakorlatilag semmi sem ösz­tönzi az autósokat arra, hogy ka­talizátort szereltessenek fel gép­kocsijukra. Az évi mintegy 1000 forintos adókedvezményért, il­letve az egy év helyetti három­évenkénti környezetvédelmi fe­lülvizsgálat lehetőségéért nem hajlandók a 20-40 ezer forintos beruházásra. Ilyen feltételek mellett valószínűleg kevesen vá­sárolnak majd abból az amerikai katalizátortípusból is, amelyet a minap a Berek Trade, valamint a Prigép Kft. mutatott be az újságí­róknak. Szommer Ferenc, a Környe­zetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium kabinetfőnöke el­mondta, hogy nehéz lenne el­dönteni, milyen szisztéma szerint és ki kapjon anyagi támogatást a katalizátor megvásárlásához a 2 millió autós közül. Az 50 filléres üzemanyag-termékdíjból idén mintegy 0,7 milliárd, jövőre 1,8 milliárd, azaz mintegy 2,5 milli­árd forintra számítanak. Célsze­rűnek látszik, hogy csak egy bi­zonyos réteg — például a taxisok — katalizátorvásárlása támoga­tására biztosítsanak az elképze­lések szerint mintegy 0,1 milliárd forintot. Ebből a pénzből csak 5 ezer taxit lehetne felszerelni az olcsóbb, szabályozatlan katali­zátorra. A 2,5 milliárd forintból 0,1 milliárd jutna a katalizátorok fel­szerelésének támogatására, amennyiben a tárca elképzeléseit a további egyeztetéseken jóvá­hagyják. A fennmaradó 2,4 milliárd fo­rintból egy sor más programot kívánnak támogatni. így például a villamosközlekedés fejleszté­sét, az autóbuszok korszerűsíté­sét, a kevésbé kömyezetszeny- nyező üzemanyagok bevezeté­sét, a forgalommentes övezetek kialakítását a városokban, jutna pénz a társadalom környezeti szemléletmódjának formálására, a propagandára is. A színház ne bemutasson, sugall jón l Peter Brook Magyarországon A sötét teremből fülledt leve­gő és valami zene csapódik ki. Akiknek csak az ajtóban jutott állóhely, hangfoszlányokból próbálják összeralcm a film cse­lekményét. Egy filmét, amely a Mahábnárata címet viseli. Ren­dezője Peter Brook. A színmű­vészeti főiskolások töltötték meg azt a termet, amely emlékeink­ben sokkal nagyobb volt, de per­cek múlva kiderül, nem is olyan tágas. Az utolsó percek pereg­nek a filmvásznon, a több évez­redes hindu „biblia” képei. Kar- na és Ardzsuna végső összecsa­pása, majd a halottnak hitt Dró- na fiának rettenetes öldöklése a Pándavák pihenőhelyén. Az utolsó pillanatban kicsi, idős ember jelenik meg leghátul. Gyűrött öltönyében besétál a né­zők közé, pár másodpercig figye­li a filmvásznon történteket, majd a folyosóra lépdel. Néhá- nyan észreveszik, s találgatnak: talán ő az, a film rendezője, aki ma vendég lesz e teremben. Má­sok fáradtan húzódnak arrébb a „kíváncsiskodó” elől. Lámpák gyúlnak a teremben. Szünet. A kis ember ott áll a fo­lyosón egy sarokban, összefont karokkal, egyedül. Valaki a foly­tatásra szólít fel bennünket, he­lyet foglalunk. Az idős férfi már bent varakozik a terem közepén. Sehol egy asztal vagy egy szék. Au és vár, majd megkérdezi: mindenki beszél itt angolul? Ek­kor válik egyértelművé, hogy ő Peter Brook. De erre még nem tört ki a taps, nem kerül elő egy szék vagy egy asztal. Tolmács sincs. Egy lány feláll, ő elszánja magát, nogy fordítsa a mester szavait. — Nem sok időt töltünk itt — kezdi Peter Brook. — Nem aka­rom az ötórás film után tovább fárasztani magukat. Ha van kér­dés, válaszolok. Ha nincs, elme­gyünk. Először én szeretnék el­nézést kérni az író, Jan Claude Corner nevében, aki a sztrájk miatt Párizsban rekedt. Látom, nincs kérdés. Akkor én érdek­lődnék. Vannak olyan részek a filmben, amelyek megérintettek benneteket? Mély csend. — Nem volt olyan epizód, amely hatott rátok? — Mint magyarokra, vagy mint emberekre? — így az egyik hallgató. — Miért, van különbség? Néhány kéz lendül a magasba. Jó és kevésbé sikeres kérdésekre összefoglaló választ ad a mester. — Hogy miért nyúltam euró­pai létemre ilyen távol-keleti té­mához? Mert úgy gondolom, hogy a világirodalomnak e leg­nagyobb, legszebb műve, mely kétezer évvel ezelőtt íródott, de 3-4 ezer évvel korábban már szájhagyomány útján terjedt, egyetemes gondolatokat hordoz. Európától Afrikán át Amerikáig meg kell, hogy érintse az embe­reket. Miért? Shakespeare-nek, a görög tragédiáknak nincs ilyen időt, teret legyőző hatása? Ezért dolgozom különböző kultúrák­ból jött színészekkel is. A Ma- hábhárata az európai szadizmus miatt ismeretlen volt. Talán ma sem szeretik igazán ott, ahol is­tent idealizáljak. A papok erre­felé évszázadok óta kisebb-na- gyobb sikerrel próbálnak vála­szolni arra a kérdésre, miért nem csak a jót engedi Isten, miért ad teret a rossznak is? A hindu tör­ténetben isten férfi képében jele­nik meg, 2500 feleséggel, harcos férfiként. — A forgatókönyv szövegé­nek állandó változtatásával 5 hó­napig próbáltunk, majd két hétre Indiába utaztunk, és visszatérve, még egy hónapig gyúrtuk a törté­netet. Azután Avignonban a sza­badtéri színpadon bemutattuk. Peter Brook (középen) a Katona József Színházban A filmet végül a stúdióban vet­tük fel, 12 hét alatt. Hasonlóan a Lear királyhoz, a díszlet, a moz­gás, a harci eszközök nem kötőd­tek egy konkrét időhöz, mert a történet kortalan. Ha megpró­báltam volna múzeumi hiteles­séggel rekonstruálni mindent, akkor az eredmény olyan lett volna, mint egy rossz hollywoodi film. A film és a színház ne be­mutasson, hanem sugalljon. Mondata végén pár másod­percig vár. Nem lendülnek karok a magasba. Brook megköszöni S elmünket, és távozik. Nem sikeres a mesternek ez a ta­lálkozás, összegzem. Érdeklő­döm a főiskolásoktól, mi volt ez az érdektelenség. Senki sem érti. Talán majd holnap. Másnap a Katona József Szín­házban zsúfolásig telt a színház­terem. A színpad elején is ülnek, körbefogják a rendezőt, az írót, a zenészt es a három színészt. — Mindenekelőtt szeretném önöket ráhangolni erre az estére — mondja Peter Brook. — Ezért kérem, hunyják le szemüket, for­duljanak szomszédjuk felé, és si­mítsák meg egymás arcát. Pró­bálják elemezni, kitalálni: mi­lyen ember lehet ő. Három percet kapnak erre. Szokatlan kezdet, de minden­ki lelkesen tesz eleget a kérésnek. A feloldást, lazítást szigorúan szerkesztett órák követik 2-től 6-ig. Először részleteket mutat­nak be Peter Brook rendezései­ből, majd magyar színészek és főiskolás hallgatók bevonásával Shakespeare Viharját kezdi újra Prospero és Miranda. Nyugodt, csendes, humoros elemzés a rit­musról, a szavak tartalmi meg­töltéséről. Mindenki egy szőnye­gen ül mezítláb. A zenesz idegeit megfeszítve figyel, kicsi, húros, ütos hangszerem kíséri a színé­szeket. A tartalom, a tartalom — az igazi mélységek! — Elfogadható! — mondja a 40. perc vegén Peter Brook. Ez a két szó már elég jól hangzik. Most márjöhet a több ezerből a következő három. Harsány ka­caj. Végül rövid részleteket mu­tatnak be a Vihar előadásából, Caliban és Prospero jelenetét. — Váríuk a kérdéseket — folytatja Brook, immáron a sző­nyegen ülve. Gyorsan, tömören összegzi a válaszokat. — Én a színészekkel együtt játszom, amikor rendezek. Azért próbálok így, mert el kell kerülni azokat a csapdákat, amelyeket a kívülállás lehetősége tartogat. A tudatalatti mindennél fonto­sabb, a színész így nem eszköz, hanem játékos társ. így mind­nyájan másképp vesznek részt a munkában. Szeretem a hosszú próbaidőket, még ma is harcolok érte. Csak ha nagyon fontos, ak­kor vállalok 2 hónapos próbával egy bemutatót. A premier után kezdetben alig tudtam megnézni előadásaimat, mert úgy éreztem, megtettem mindent a próbákon. Ha részt veszek a játékban, a csa­pat részévé válók, velük fejlő­döm, így a bemutató után távol maradni már erkölcstelen lenne, a munkát folytatni kell. A kész darabnak egyébként 50 százalékban kell a valóságot követnie, a másik felének egy ideát, egy sajátos elképzelést kell kölcsönözni. Fontos az improvi­záció. Nálunk a zenész és az író is ott van a próba kezdetétől a vé­géig. De a díszlet- és jelmezter­vező is csak az utolsó folyamat­ban készíti el vagy véglegesíti a ruhát és a színpadi berendezést. Mindennek a játékból kell kiin­dulni, azt kell követni. Az író, mint ez esetben Jan Claude Cor- rier, aki a Bádogdob szöveg­könyvét is készítette, előbb el­játssza, amit leírt, hogy bizonyít­sa, mondatai színpadképesek. Az Athéni Timon esetében pél­dául a lehetőségeket kiszélesítet­te, s ebben Shakespeare jó segít­ség volt, de szövegét nem tekin­tettük szent tehénnek. Szeretek több nációból jövő színésszel dolgozni, mert így mindenki hozza a maga színét, s ezáltal a fa gyümölcsei szebb színűek és ízle- tesebbek lesznek. Sziki Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents