Heves Megyei Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-27-28 / 151. szám
4 SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1992. június 27—28., szombat—vasárnap Gyergyó, Gyergyó P Borszéki utca' részlet Végtelen kemping az Üj élet utcában Milyen lehet itt lakni? E lmúlt már az az idő, amikor MDF-es képviselőjelöltek konvojt vezettek Erdélybe. Hol a lelkesedés, a segélyszállítmányos lendület? Mennek még a máltai segélyszolgálat autói rendszerességgel és biztonsággal, s persze mennek azok, akiket rokoni vagy baráti szálak fűznek össze a határon túliakkal. Erős elszánás kell, s főleg mély érzelmi kötődés, mert az út ma sem sima, ma sem egyenes (amúgy jelképesen szólva). Az első júniusi hétvégén „konvojjal” indulunk útra Egerből Gyergyószentmiklósra. Két és fél esztendeje, a romániai forradalom (újabban: romániai „események”) után szövődött a testvérvárosi kapcsolat, amelyet több egri iskola és szervezet ápol. Az Egri Színműhely 1990 októberében járt először a székelyföldi kisvárosban Sütő-darabbal, most pedig Móricz-bemutatóju- kat vitték, vittük. Az autóbusz- nyi színműhelyes stáb, a teherautónyi díszlet, meg a polgármesteri hivatal Ladája. A gépkocsival, autóbusszal viszonylag időben (tizenegy felé) átjutunk Ártánd- nál a túloldalra. Nem sejtjük még, hogy az este is ott ér bennünket. A díszletet szállító „kamionnak” állítólag nincs megfelelő papírja. Hivatalos meghívó- levelet követelnek pecséttel és iktatószámmal, amelyben a vendéglátó város anyagi felelősséget vállal a „több millió lejt érő díszletért”, vagy kauciót. A telefon egy százasért „már megoldható” Gyergyóra. (Indulásunk napján még többször felvesszük a kagylót, a ránk várók megnyugtatására). A vonal végén Garda Dezső, a gyergyószentmiklósi RMDSZ (lemondott) elnöke ígéri, hogy azonnal küldi a telexet. (Utólag tudjuk meg: délután háromkor el is küldte, át is vették, ám a határőrség elfelejtette velünk közölni.) Pünkösd van, Csíksomlyóba búcsúra várják a magyarokat. Lassan halad a sor, mi tétován várakozunk a kánikula után kitartóan ránk szakadó esőben. Mentőötletünk támad: a hat kilométerre eső Nagyváradra, a színházba megyünk, hátha ők segítenének rajtunk egy „valódi” meghívólevéllel. Úgy is lesz, két tapasztalt színházi róka (technikai vezető vagy fővilágosító) segít rajtunk. Délután négy órára megérkezik az igazgató, csak románul ért, de szerencsére van tolmácsunk. A kopottságában is gyönyörű szecessziós színházban épp a Padlás díszleteit ácsolják. Talán még az előadást is megnézhetnénk. Amikor kezdődik, ötkor, már a határon vagyunk, kezünkben a hivatalos meghívólevéllel a nagyváradi színháztól. A gépelt dokumentumon bankszámlaszám, minden a helyén. A gyergyói polgármesternek szánt egri bort hagyjuk ott ajándékba. Lehet, mindhiába? így sem sima az út. A határőrparancsnok hajthatatlan. Megvárjuk a váltást, újabb követelményeknek igyekszünk megfelelni. Magyar vámpapír és ezerkétszáz forint vám (?) lefizetése ellenében este fél tízkor a határról vaksötét román éjszakában indulunk útnak a hatszáz kilométerre lévő Gyer- gyói-medence felé. A hangulat felszabadult, noha az eső kitartóan szakad. Másnap mégis meg lehet tartani az előadást! A Bu- csin-tető kanyargós szerpentinjein, ködben, esőben, a derengésben végre megpillantjuk a vendéglátó várost: Gyergyószentmiklóst. Hajnalban maga az RMDSZ- elnök vár ránk a megbeszélt helyen, s a szálláson meleg szobával (itt még júniusban is fűteni kell), „vacsorával” kínálnak bennünket. A fogadás szívbéli. Fáradtan zuhanunk ágyba. A delegáció „hivatalos” részére még aznap polgármesteri fogadás vár, a Színműhely egyik fele alvás nélkül, azonnal díszletépítésbe kezd, a színészek megpróbálnak pihenni: mindössze néhány óra van az előadásig. Úgy adódik, hogy a polgár- mesteri díszteremben két „Magyarból jött” csoportot is fogadnak. Az egyik képviselő előbb úgy véli, tőlünk, Hevesből jöttek a „megyeiek”, aztán kiderül: a zalai önkormányzattól vannak a vendégek, a megyei közigazgatás első embere, s néhány kollégája. Mi Egert hárman képviseljük: e sorok szerzőjén kívül Agyagási Dezső, az egri önkormányzat művelődési és sportirodájától, Kovács Attila a kulturális bizottság tagjaként. (A színészek lázasan készülnek az esti bemutatóra.) A gyergyói polgármester, Dé- zsi Zoltán szíves szavakkal köszönt minket, elnézést kér, hogy az előadáson nem lesz ott, de családi teendői elszólítják (fiát — aki papnövendék — legációba kíséri). Ki-ki lerója a maga által fontosnak tartott tiszteletköröket. Kínosan feszengünk a széken, a zalai küldöttség vezetője búálja a magyar kormányt. Előbb kisgazdának véljük, aztán szocialistának. Később leszögezi: „valaminek meg kéne kattannia” benne, hogy egy pártba is belépjen. Mi a kulturális kapcsolatok, a személyes barátság értékeire hivatkozunk, egy-egy linómetszetet kapunk emlékbe. Úgy mondják, a helyi plébános előbb nem helyeselte, aztán mégis kihirdette, hogy este előadás lesz a művelődési házban. Nem szokás ugyan pünkösd napján színházba menni, de ez most kivételes alkalom. A gigantikusra méretezett „nagyteremben” egy kicsit fázósan húzza magát össze a közönség. (Még ilyenkor is érezni a fűtés hiányát.) Az első napon még marad egy-két üres hely, de másnap már kora délelőtt minden jegy elkel. Mi a siker fokmérője, ha nem ez? Később Szabó János, a színműhely rendezője nyilatkozik a városi tévének: a színpadról is éreztük, hogy a közönség másra fogékony, mint a hazaiak. Felmordult a publikum, amikor Balázs, a „Nem élhetek muzsikaszó nélkül” főhőse a magyar széthúzásról szól. Több ilyen mondat van. Fergeteges a taps, még a darabban „játszó” cigányzenészeknek is jut külön elismerés. Másnap a szálláshelyen a kollégium szakácsnője suttogva magához von: ugyan mutassam már meg, kijátszotta a három idős kisasszonyt, mert neki azok tetszettek legjobban. Elismerésül forró vizet melegít a kávénkhoz. A város hatvanezer lakójának majdnem fele panelházakban él. Az ellenőrizhetőség épületei ezek. A lakók a lépcsőházban kicsavarják a villanykörtét, mert amúgy ellopják. A lakások ugyan tágasak, de van bennük valami ideiglenes. A telefonon még most is párna van, a lehallgatókészülékek miatt, talán megszokásból. Azt mondják, a forradalom óta már senki sem figyeli a vonalakat a postának abban a bizonyos lezárt szobájában. Ki tudja? A gyanakvást nem lehet kitörölni az emberekből, s a félelmet sem egyhamar. A szép kis főtéren ma már nem üresek a kirakatok. Áru van, csak hát kevesen vásárolnak. Sok a munkanélküli, a fiatal elvándorló, akik dolgozni, tanulni jönnek „Magyarba”. Azért a napsütésben mozgalmas az élet, autók jönnek-mennek, a nehéz benzinszag ráül a vidékre, s a kipufogók füstje szürkével lep be minden házat. Gyergyószárhegy, Gyergyó- remete, Alfalu, Ditró a környék legszebb helyei, tele „hazafias emlékekkel, tiszta szándékú emberekkel, szép templomokkal. Ha fáradtan is, de örömmel járjuk körbe a vidéket, még gyalogtúrára is futja. A szárhegyi dombtetőről látni az egész medencét, a Lázár-kastélyt, amely ma képzőművész-vándortábor, a kolostort, s Székelyföld gyönyörű tájait. Arrébb, Remetén, a lassan hömpölygő, szinte part nélküli Marost. (Azt mondják, feljebb nemrégiben urániumhul- ladékkal szennyezték.) Borszéken a századelőn épített ivócsarnokokat, nyaralókat romló voltukban is szépnek látjuk, iszunk p gyógyvizekből. Garda Dezső helybeli középiskolai tanár, történész megírta Gyergyó történetét. Az ajándékba kapott kötetet kincsként forgatjuk. Hazafelé úton még a környező falvak búcsúból hazafelé tartó, fellobogózott méltóságos körmeneteivel találkozunk. Hatalmába kerít a nyugalom. Pedig a visszaút is tartogat még meglepetéseket a határon... Jámbor Ildikó — Nem fáznak télen egy ilyen gödörben? — kérdezte a polgár- mester néhány hónapja— Hiszen mínusz 15 fok van... — Nem fázunk, mert fűtünk — mondta a földbe vájt, fóliával betakart „ otthon ”lakója. Kiskörén, az Új élet utcában egy cigánycsalád lakik immár több éve ebben a sátorfélében. Úgy látszik, ez egy igen-igen hosszú, szinte végtelen kempingezésnek néz itt ki, s egyelőre esély sincs arra, hogy ezek az emberek normális tető alá kerüljenek. Egy hideg és szeles téli napon állítottak be a polgármesteri hivatalba azzal, hogy leégett a fólia, s a gödörből most jól látszik az égbolt, segítsenek rajtuk. — Nem tehetünk róla — mondták a lakók —, feketekávét főztünk, tüzet kapott valahogy a fólia, és hát leégett: volna-e valamilyen megoldás? A polgármester persze megpróbált segíteni, telefonálgatott ide-oda, hogy esetleg..., hogy volna itt a közelben egy felvonulási épület, hogy nem lehetne-e... — Nem lehet, engedélyek kellenek — mondták erre —, egyszerűen nem megy. Am a hivatal mégiscsak segített, mert szereztek fóliát, így hát megjavították a kiégett tetőt. Most itt megyünk a júniusi melegben, már nem fúj a hideg szél, lépdelünk a gödrös, alig járható úton. Ez lenne az Új élet? (Ez...) És valóban mondják, hogy jó helyen járunk, hamarosan megtaláljuk a keresett házszámot, no nincs kiírva semmi a házra, csak úgy szóbeszéd útján tudjuk meg, hogy ez az Új élet utca 3. — Ez az a porta? — kérdezzük egy idős embertől (Farkas Lajos a neve). — Ez — válaszolja —, de itt nincs se földbe vájt lakóhely, se pedig fólia. Az öreg mögött egy roskadozó ház, a környék leírásától most eltekintenénk, ha lehetne, és meséli ám ez az öreg, hogy az asz- szony meghalt, egyedül él ilyen nyomorultan, kevés a nyugdíj, hatezer-egyszáz forint, ami elég is lenne, ha úgy vesszük, csak a gyerekek viszik ám a pénzt... — Azért megiszok néha egy-két sört — néz ránk mosolyogva —, nem szégyen az... — Nem, nem — nyugtatjuk meg —, mi is megiszunk néha egy-két sört. — És mivel fűtenek itt? — kérdezem, mert látom, eléggé szellős itt minden. — Négylábas kályhával — válaszolja az öreg —, aztán elindul a mező felé, de azért meg-meg- fordul, hogy higgyük már el, nincs itt semmiféle földbe vájt lakóhely, nincs itt fólia... — Dehogyis nincs — nyugtatnak meg a szomszédok —, ott van ni! És a kert végében tényleg látunk valamit, a kerítés tövében egy lakóalkalmatosság: mélyített padló, bent fekvőhelyek. Azt mondják, az öreg lánya lakik itt a családdal, a sátorban valóban látni az élet jeleit, bizonyos fokú komfortot, a „ház” előtt, a szabad ég alatt négy téglán egy vaslap (ez a tűzhely), mellette egy fehér kutya csámborog céltalanul, a közelben apró gyerekek. — Hol vannak a felnőttek? — kérdezem tőlük. — Nincsenek itt, elmentek „lótetyűzni”. Hogy mi az? A lótetyűt vasvillával összeszedik, aztán leadják, és kapnak érte sok pénzt. — És mi lesz a pénzzel? — Vesznek nekünk belőle csokit — mondják —, de mi egyébként nem is itt lakunk a sátorban, hanem ott, abban a házban. A szomszédban egy fiatalember kapál, megtudjuk tőle, hogy élhetnek ebben a sátorban vagy négyen-öten, de most tényleg elmentek a mezőre, csigát szednek, meg mindent, így élnek, napközben gyűjtögetnek, s csak este jönnek meg. Gondolkodunk, várjuk-e őket estig, hogy aztán megkérdezzük: milyen itt lakni, hogy telik a nap, hogyan lehet itt gyerekekkel élni, meg azt, hogy mi lesz ezután. Szóval gondolkodunk, bóklászunk az üres sátor körül, de végül rájövünk, teljesen fölösleges várni. Itt már nem lehet kérdezni semmit. Havas András A gyergyószárhegyi Lázár-kastély előtt S ASIPOTÉKA KÖNYVESBOLTOK ajánlata: X. Révai Nagy Lexikona 10. kötet Agykontroll gyakorlatok a 90-es évekre George Brown: Vérkör ELŐJEGYEZTETHETŐ: A sport krónikája Révai Nagy Lexikona Larousse Enciklopédia SIPOTÉKA KÖNYVESBOLTOK Eger, Hatvani kapu tér 8. tel.: 16-998 Érsek u. 2. (volt Marx K. u.) S _________r M ásfél év benyomásai Hatvanról és térségéről Zagyva-parti,, za” Közel másfél éve köszöntöttük először lapunkban a Hatvanban és a város vonzáskörzetében élő olvasóinkat. Akkor azt terveztük, hogy hetente személyesen fölkeressük az itt élő embereket, hogy közelebbről is megis- merkednessünk örömeikkel, gondjaikkal. Ez alatt az idő alatt Hatvanon kívül számos településen megfordultunk, ahol a futó ismeretségeken kívül barátságokra is szert tettünk. Nem volt nehéz dolgunk, mert a környéken élő emberek szívélyesek, közlékenyek, s segítőkész jóindulattal fogadják az arra járó idegent. Téma is akadt bőven a környéken, bár sokszor szomorúan szembesültünk azzal a ténnyel, hogy ez a terület sem kerülhette el az országban ismert problémákat. Ezek közül a legszembetűnőbb, a megfékezhetetlennek tűnőmunkanélküliség. Sajnálatos, hogy a legtöbb termelőüzem, köztük a selypi iparmedence nagy múltú vállalatai, a Mátraaljai ^zénbányják petőfibányai, valamint ecsédi részlegei sorra kényszerültek elbocsátani dol- ozóikat. Hatvanban sem jobb a elyzet, hiszen a város munkaké- es korú lakosságának jelentős ányada Budapestre járt pénzt keresni. A létszámleépítések így érthetően az ingázókat érintették először, azaz a hatvaniakat. A pénztelenség rányomja a bélyegét az önkormányzatok gazdálkodására is. Gyakori panaszként hallottuk, hogy a közművelődési és tanintézmények fenntartására minimális összeget tudnak csak fordítani. Ettől függetlenül azt tapasztaltuk, hogy ezekben a létesítményekben az átlagosnál jóval magasabb színvonalú munka folyik. Köszönhető mindez a kivaló és „jó érte- lembert” megszállott szakembereknek. A térség kulturális programjainak megszervezésében es lebonyolításában nagy szerepet játszik a Hatvani Ady Endre Könyvtár és Közösségi Ház, a Ratkó József Közművelődési Egyesület, a helyi TIT Bugát Pál nevét viselő egyesülete, valamint a városi művelődési ház. Külön említést érdemel a Hatvani Galéria, amelyben fennállása óta rengeteg rangos képzőművészeti tárlat kapott helyet. A Zagyva-parti térség másik jelentős települése, Lőrinci, ez év január elsejétől büszkélkedhet a városi ranggal. Az itt élők mindent elkövetnek annak érdekében, hogy mielőbb megteremtsék azokat a feltételeket, amelyek a városlakók „komfort- érzetéhez” nélkülözhetetlenek. A városka egyik nevezetessége a közelmúltban kialakított és berendezett tájház, amiben a település múltiát idézi minden egyes tárgyi emlék. Szólnunk kell a Hatvan közelében található Boldogról is, ahol ugyancsak található egy tájház, ami évek óta rengeteg turistát vonz. Hatvanban és a körzetében lévő falvakban, községekben szinte mindenütt érdemes időt áldozni a helyi, főként katolikus templomok megtekintésére, amelyekben páratlan értékű kincsek halmozódtak fel az évszázadok során. Természetesen rengeteg érdekesség van még a térségben, amiről itt helyhiány miatt nem tudunk részletesen beszámolni. Épp ezért arra kérjük olvasóinkat, hogy a jövőben is kísérjék figyelemmel a hetenként megjelenő hatvani összeállításainkat, amelyekben megpróbálunk még teljesebb képet adni a terület történéseiről. Ehhez a munkához továbbra is kérjük olvasóink sef ítségét. Örömmel várjuk jelent- ezésüket, észrevételeiket bármilyen témával kapcsolatban. Itt hívnánk fel a figyelmet arra, hogy ma személyesen is találkozhatnak velünk a hatvani expón a Hírlap standjánál, várjuk eddigi és majdani kedves olvasóinkat: Mikes Márta Barta Katalin
