Heves Megyei Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-25 / 149. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. június 25., csütörtök Lóránt János festőművésszel Egerben Őszintének lenni, a lényeges dolgokban legalább — Mi az oka, hogy a Lóránt- képek nem barnák, meg nem szürkék, mint korábban? — Ez részben tudatos is, mert egyrészt megutáltam magamat is, hogy mindent ilyen szürkés- barnába ágyazva, ilyen elmismá- solt színekben fejeztem ki. Feltá­madt az igény bennem a tiszta formákra, a tiszta színekre. Nem tudom, hogy ez honnan jött. — Nem lehet, hogy ez a „jelen­ség” kapcsolatban van az életé­vel? — De igen, igen. Tisztázódtak a dolgok. — Ezt nyomon lehet követni, vagy nevezhetjük egyszerűen al­kotói beérésnek? — Ez jött magától. Lóránt János festőművésszel májusban beszélgettem a Kop- csik cukrászda közönsége előtt. Sokan jöttek el, mert az egykor — hét evvel ezelőtt — Egerben, a főiskola rajz tanszékén oktató festőművész nyomot hagyott a lelkekben. Itt voltak a tanítvá­nyok, barátok. Annak idején a művész családi körülményei úgy alakultak, hogy hazaköltözhetett Békésszentanarásra, a szülői házba. Nemcsak körülményei változtak, hanem szemlélete, s alkotói lehetősége is. A helybeli szőnyeggyár adta esélyeket ki­használva például úgynevezett Arax textíliákat tervez. Képei is megváltoztak, színesebbek, gaz­dagabbak lettek. Hallatlan alko­tói energiák feszülnek benne. Ahogy mondani szokták: befu­tott művész. Képeit a magyar és a szlovák Nemzeti Galéria, a Lud- vig-gyűjtemény őrzi. Számos itt­honi és külföldi kiállítása volt, a legmagasabb elismerések birto­kosa. 1938-ban született. Közeli kapcsolatban van a természettel, szeret horgászni. * * * — Egyébként hogy érzi ma­gát, úgy általában? — Fura kettősség van mosta­nában. Az ember erez magában egyfajta felszabadultságot, a má­sik oldalon anyagi nehézségek szorítanak, s ez egyensúlyozásra kell hogy késztessen. Egyszóval, furcsa... — Politizál? — Igen, illetve most már nem. — A lakóhelyén, a faluban, vagy tágabb környezetben? — A faluban. — Tagja valamelyik politikai pártnak? — Alapító tagja voltam az MDF-nekSzentandráson, 1989- ben. Tizenegyen voltunk, s ez nem sokkal az után a bizonyos lakitelki gyűlés után történt. Amikor az MDF mozgalomból párttá vált, ezzel nagyon sokan nem értettek egyet. Többek kö­zött én sem, úgyhogy az nincs be­írva sehova sem: a mozgalomnak voltam tagja. No de úgy kezelik az embert, mint párttagot. Mi, tehát a demokrata fórum szent- andrási szervezete: megnyertük a választásokat. A tíztagú testü­letből heten vannak MDF-esek. S miután ezek lezajlottak, mi már nagyon ritkán jövünk össze, hi­szen akik benne vannak a veze­tésben, teszik a dolgukat. — Van ebben egy adag csaló­dottság is, hogy most már nem vallja magát az MDF tagjának? — Annak vallom, csak nem mindennel értek egyet. Azt hi­szem, ezzel mindenki így van, bármely pártnál. Szerintem a po­litika az egy profi dolog. Nem tu­dom... — A művészetére hatással van? — Az, hogy ez a relatív sza­badság, ami most van: tulajdon­képpen utazhat az ember, már ha a pénzé engedi, ez lehet, hogy hatással volt a képeim kialakula­— Sokat jár külföldre? — Azóta két kiállításom volt, kettő Salzburgban, egy Bécsben. Nagyon nagybaj, hogy régebben ettől el volt zárva a magyar mű­vésztársadalom. Állítom, hogy nem rosszabb egyik európai mű­vészetnél sem a magyar. — Talán kellene ez a megerő­sítés a magyar művészek önérté­keléséhez, hogy kimenjenek kül­földre? — Igen. Csak hát ez a rengeteg szervezőmunka, ami kell egy ki­állításhoz! Ezt most kell megta­nulni. No és a röhejes adó, a a pénztárkönyv! Ez az ötvenes ge­neráció — amelyhez én is tartó­HANG-KEJ* Megint a véglet Az elmúlt esztendőben nem múlt el hét, hogy ne dicsértem volna a rádiós kollégák szakmai felkészültségét, tárgyilagos, pártsemleges alapállását. Ál­momban sem gondoltam volna, hogy eljön az az idő, amikor ezt már nem mindig tehetem meg. Legalábbis néhány műsorral kapcsolatban. Valaha — ezt sem először írom le — szinte lelkesedtem — bár nem természetem az ilyesmi — a Vasárnapi Újság egyes „számai­ért”. Tetszett a munkatársak bá­torsága, kockázatvállalása, ala­possága, lelkiismeretessége. Aztán fokozatosan csalód­tam, s az az érzésem, a jövőben még inkább így lesz. Némileg cserélődött a gárda is. Ám nem­csak emiatt módosult a különbö­ző témák feldolgozása. Tévedés ne essék: nem a kormánypártisá­got hibáztatom, végtére is min­denkinek szíve joga oda tenni le a voksát, ahová kívánja. Ha köz­ben megőrzi higgadtságát, akkor lényegtelen, hogy miféle zászló­ra esküszik. A baj csak az, hogy épp az utóbbi hibádzik. Nézzünk egy legutóbbi pél­dát! A nemcsak általam nagyra becsült Sándor György humora- lista rendszeres vendég e fóru­mon. Ebben nincs semmi külö­nös, legfeljebb az meglepő, hogy ez a mértéktartó egyéniség indu­latosan elveti a sulykot. Vadul rohamozta ugyanis a tévés Össz­tüzet, illetve a Hőmérőt, s ezzel együtt a közreműködő riportere­ket. Keményen kijelentette, hogy ők aztán kígyót-békát hánynak a koalícióra, s nem tö­rődnek hivatásuk etikai normái­val, illetve azok betartásával. Mindezt jelzőkkel fűszerezve tá­lalta, s én bizony elborongtam. Nemcsak amiatt, mert nincs iga­za, hanem mindenekelőtt azért, mert áthágta a tolerancia regulá­it, lemondott arról az erkölcsi pi- edesztálról, amelyre korábbi munkássága jogosította. Mennyire igaz az az ősi latin mondás, hogy a suszter marad­jon a kaptafánál. A többit meg hagyja azokra, akik ha nem is ér­tenek hozzá, de tőrőlmetszett szószátyárok és gátlástalan illu­zionisták. Garantálom, jobban járna... Csőd a köbön Nem örvendeztem, amikor néhány nappal ezelőtt szembe­sültem a Hankiss Elemér meg­hallgatását rögzítő felvételekkel. Csak az első egységet láttam még — hétfőn írom ezeket a sorokat —, de az már tény, hogy aggód­hatok azért a demokráciáért, amelyet milliókkal együtt sóvá­rogtam egykor. Itt nem a tények ütköztek. Az elnök érvelt, de majd mindig feleslegesen, holott az általa tálalt információkat kel­lett volna mérlegelni. Könnye­dén, elegánsan, udvariasan, amolyan szellemi partnerhez méltóan. Réges-rég megfogalmaztam, hogy az Országgyűlés kulturális bizottsága elé citált személy al­kalmatlan funkciója betöltésére. Kizárólag szakmailag, s nem po­litikailag. Aligha kérdőjelezhető meg, hogy nemes szándékai elle­nére sem látta át a káoszt, s nem takaríthatta ki azt a Szabadság téri Augiász-istállót. Az is erő­teljesen valószínű, hogy az ott fondorkodó klikkek számos esetben átverték. A végered­mény lesújtó. Folyvást tapasztal­juk a lendületes színvonalzuha­nást, olyannyira, hogy már-már a semmit meghaladó, csekélyke nívónak is örvendezünk. Sorjáznak a sete-suta tákol­mányok, ügyetlenkednek a be­mondók, nyifegnek-nyafognak a vetélkedőcskék lelkiatyjai, és mi meg dühöngünk. Ez bizony le­taglózó. Ebben a negatívum- özönben vétkes a mellesleg kitű­nő szociológus és nagyszerű toll­forgató főnökük. Másban azon­ban nem. Nem értem ezt a harci- asdit, hiszen az úgynevezett kö­zéleti jricsi-pacsi legfeljebb a tet­szelgő érdekelteket foglalkoztat­ja. Vigaszt reméltünk az HBO- tól, de félő, hogy indokolatlanul előlegeztük a bizalmat. Siral­mas, amit eddig nyújtottak. Az ötletgazdáknak illene tudomásul venni, hogy ez az ország, ez a nép nem az ütődöttek, az esztétikai­lag barbarizálódottak gyüleke­zete. Sablonos westem-bulik elő­fordulnak a Parlamentben, de a képernyőn legalább e téren lát­hassunk rangosabbakat. S azok a ringyi-rongyi vígjátékok! Hát kérem, ennek a népnek ezeréves múltja van. Olyan hagyaték, ami a génekbe örökítődött át. Okos dolog lenne, ha a szervezők fi- gyelmeznének erre, mert azokat a dekódereket igen gyorsan visz- szaadjuk. S akkor aztán fuccs a biznisz­nek is... . , . , Pécsi István zom — ezt már nagyon nehezen nyeli le. Megfordult a fejemben, hogy inkább „leülöm”. — Sok kiállítása van itthon is, Munkácsy-díja, elismerik. A múltban is volt.ebben része. Ezt vállalja, mindet? — Vállalom, persze. Nem azért kaptam, hogy beszéltem, hanem festettem, dolgoztam. — A művészetről vallott felfo­gása megváltozott-e? Azt, amit annak idején itt Egerben a főis­kolán mondott, vallott, ma is úgy gondolja? — Persze. Egy tanár, ha nem azt mondja a hallgatóknak, amit gondol, az nem tanár. — Nem hiányzik a tanítás? — De igen. Igaz, lett volna rá lehetőség, mert hívtak Békéscsa­bára a tanítóképzőbe, meg Szar­vasra az óvónőképzőbe, de hát elég idős vagyok ahhoz. Egyszó­val: dolgozni kellene inkább! — Mi az, amit feltétlenül sze­retne megcsinálni? — Nagy képeket, nagyméretű figurális kompozíciókat. Renge­teg tervem van. Tájképeket fes­tek, mert valamiből élni kell. Ezek motívumgazdag, színesebb dolgok. Van egy csomó tervem. Legalább tizenöt évre visszame­nőleg fel vannak írva a képcíme­im, amiket meg kellene festeni, legalább harmincat. S ezekből még nagyon sok hiányzik. S ér­dekes, hogy amiket régen megír­tam, ma is aktuálisak, meg lehet­ne okét festeni. Volt egy félelme­tes élményem: már Szentandrá- son laktam, s ahogy jön lefelé az ember, van egy kis falucska, Pusztataskony, s ott van egy inté­zet, szellemi fogyatékosok lak­ják. Mentem horgászni, s az ott lakók szüreti felvonulást rendez­tek. Elöl ment egy kocsi cigány- zenekarral, s középen ezek a torzságukban is szép emberek, nagyon szépen felöltözve. Két oldalról pedig a nevelőnők szür­ke-fehér csíkos ruhában, fityulá- val a fejükön. Két ember cipelt a rúdon nagy, műanyag szemű szőlőfürtöket. Döbbenetes lát­vány volt, ezt meg akarom feste­ni.. — Mi a fontosabb a képein, az irónia vagy a szeretet? — A szeretet, biztosan. Mert ironizálni se tud az, aki nem sze­ret. — Mit tart a legfontosabbnak a művészetben ? — Csak az őszinteséget. — S magának mióta sikerül ezt megvalósítania? — Soha. Mindig csal az em­ber. Nem lehet százszázalékosan őszinte senki, nagyon sok baja lenne belőle. De a lényeges dol­gokban viszont igen. Jámbor Ildikó ítélet vagy diagnózis? Az idei könyvünnepre csak­nem távirati gyorsasággal és két­száz oldalon, veszélyesen tarajos indulattal vallja meg indulatait, sérelmeit, aggodalmait Végh Antal a hazai állapotról, embe­rekről, eseményekről, folyama­tokról, a személyiségek változá­sairól, azokról az árulkodó jelek­ről, amik mindennap felsértik az ő írói lelkiismeretét. (Sokan meg is kérdőjelezik, hogy van-e neki ilyen, hiszen az eddigi életműve — mintegy negyven kötet — sor- ra-másra „termelte” a botrányo­kat, a halványuló, meg-megújuló fény- és füstcsóvát, ami nélkül ez az író szemmel láthatólag nem tud élni.) A kötet címe is provokál: Öl­be ülni? Dorombolni? És mert közéletről, a legmélyebb fekvés­ben tárgyalt politikai közhangu­latról, közszereplők vélt vagy va­lódi botlásairól szól fennen, igencsak fortéban a publicista mezben hadakozó író. Aki egy meggondolatlan pillanatában még pártot is szervezett, amelyet ő vezetett volna. Istenem! Ilyen indulatokkal? A gondolatsor megjelenési formája riport, a kérafezz-felelekben eleve megte­rem az a villamosság, feszültség, ami nélkül ez a majtisi szerzet nem tud meglenni. Tizenhárom fejezetre osztja az írásművet, és névmutatóval egészíti ki, ahol a kötetben említett csaknem há­romszáz név sorakozik fel, éke­sen bizonyítva, hogy nem a leve­f őbe akart beszélni, nála minden onkrét, úgy, ahogyan azt ő meg­élte. Egy percig sem tagadja hő­sünk — mert igazában csak ma­gáról beszél felhevülten, az indu­lat füstölgő, de égető, lángot is szóró porkölőjével —, hogy szándéka szerint mindent ki sze­retett volna teríteni a nyilvános­ság elébe, hadd lássa a magyar, most éppen miért is ilyen beteg a magyar közélet, közgondolko­dás, hogyan is keletkezik az a mocsarasodás, amitől mindenki óvja nemzetét, népi és urbánus egyaránt. De nemcsak ügyekre összpontosított, hanem szemé­lyekre is, a jellemző vétkekre, amikbe az ország első emberétől, Göncz Árpádtólkezáve annyian beleesnek. Vétkek, mulasztások, olcsó szerepjátszások miatt ma­rasztal el sok mindenkit, nem tartva attól, hogy a tekintély rom­bolásnak ez a közéleti máglyája esetleg őt magát is megégeti. Személy szerint Végh Antal nem eszményképem, mert hi­ányzik belőle az a fegyelem, dip­lomáciai készség és — minde- nekfelett — türelem, amely a ko­moly író komoly alkotói munká­ját vezérli. Többek között. Most az írói készségekről ne beszél­jünk, csak annyit, hogy ezt a kar­csú művet csaknem egy ülésben olvastam végig először, hogy az­tán ismét nekiduráljam magam: eldönteni, mennyi itt az egyéni sors felkavarása, hány oldala is van az ő közéleti hercehurcái­nak, milyen indokból húzza le a szenteltvizet mindenkiről, aki az útjába akad. Vagy akinek ő pen- deredett a lába elé, és á hirtelen támadt helyzetben, vagy kész­akarva, bele is rúgjanak. Végh nem csinál abból titkot, hogy neki a hatalommal mindig is támadt összetűzése. Nemcsak azért, mert ő indulatos. Még csak azért sem, mert ő is szeretne be­leszólni népe dolgába —, ezért közíró. Hanem elsősorban azért, mert a hatalom képviselőit régen is, most is szereptévesztésen kap­ja. Vagy a stílust kifogásolja, a lé­péseket, amikből kitetszik, hogy a kéz másként cselekszik, mint ahogyan azt egyébként az ész, a logika, a lelkiismeret, az erkölcs parancsolná. De hát ilyen ország vagyunk, és ezért az a joga az olyan állampolgárnak, mint Végh, hogy odamondjon. És odamond. Sommás, vagy som­másnak tűnő ítéleteket vág olya­nok fejéhez is, akik talán több kí­méletet érdemelnének. Osztá­lyoz, felsorol, minősít, kurta mondatokban kiosztja a közel­múlt évtized sok-sok irodalmi vélt és valódi nagyságát, politikai faktorát. Elítéli azokat, akik írói rangjukat odahagyva beálltak a napi politika tromnitafúvói közé. És hogy ne legyen egyoldalú, ke­ményen odacsap Csurkának, Csoórinak, Komádnak és Eörsi- nek. Szeretném Végh vélemény- nyilvánítását, kategorizálását, kiakolbólító kifakadasait inkább diagnózisnak minősíteni, de nem tehetem, mert indokait tekintve sokszor — ha elfogultnak is hat a szövegezés — alapjában véve igazat kell adnom neki. Pl. ab­ban, hogy aki bármilyen indok­nál fogva odahagyja az alkotói munkakört és atmoszférát, a megírandó mondatok kötelessé­gét, és elmegy szócsőnek, vagy szebben szólva politikacsináló szellemi segédmunkás tényező­nek, abból előbb-utóbb kicsap majd a tévedés vagy a megté­vesztés keserűsége. És abból megint csak a nemzetnek lesz vesztesége! Sokan sopánkodnak, hogy ez a vértelen forradalom — ha ez egyáltalán bekövetkezett? — el­vette a magyar írók és költők él­tető elemét, azt a kötelezettségü­ket, hogy a nemzet identitásáért, önmagunk jobbításáért küzdje­nek a szó erejével. Aki ilyent ál­lít, az csak idéz egy svéd írót, azt is rosszul, és fogalma sincs arról, hogy az író nemcsak a külső kö­rülmények esetleges rabja, ha­nem a saját lelkiismeretée első­sorban. És ezt a tisztánlátást, azt, hogy „csak én tudok versemnek hőse lenni” — és ezzel az egész közösségé — ma Végh tisztán látja. Ezért is támadja oly hévvel, buzgalommal a magyar értelmi­ség mai és tegnapi vezető alakja­it, mert ő ezek megtévedt vagy megtévesztett lelkiismeretére akar hatni. Indulatosan, elfogul­tan, fortissimóval! Farkas András Mozipremierek Az ördög jobb és bal keze 2. Huszonegy év késéssel ugyan, de végre eljutott hozzánk a Búd Spencer — Terence Hill vígjáték 2. része is. Trinita és Bambino megígérik haldokló (haldoklást mímelő) apjuknak, hogy becsü­letes lótolvajok lesznek. Elindul­nak, és a kalandok egész sora vár rájuk. Először szövetségi ügy­nöknek adják ki magukat, majd a szerzeteseket védik meg. Végül pedig a fegyvercsempészeket lep­lezik le. A western-vígjátékot az egri Uránia mozi mutatja be. Oroszország-ház Fantasztikus, milyen gyorsan felpörgött a történelem menete. Le Carré a hidegháborús kor­szak legnépszerűbb nyugati írója volt, bár művei nálunk három év­tizedig — politikai okok miatt — nem jelenhettek meg. A Gorba- csov-korszakban játszódik an­nak a regényének a cselekmé­nye, amelyből az Oroszország- ház című film készült. A glasz- nosztyot mutatja be a történet, amely azonban azóta történe­lemmé vált, a birodalommal egyetemben. Barley Blair brit ki­Kilír-lak amott adó áll a középpontban, akinek a nyugati kémszervezetek megbí­zásából azt kell kideríteni, vajon az orosz medve tényleg elvesz­tette-e erejét? Bár a történetnek nincs politikai aktualitása, a nagyszerű színészek játéka emlé­kezetes. Sean Connery, Michelle Pfeifer, Roy Scheider és Klaus- Maria Brandauer sztárcsapata kiváló teljesítményt nyújt. A fil­met az egri Prizma mozi mutatja be. Kitúr-lak A fiatal, 33 éves bankszakem­ber és felesége felépítik életük el­ső saját házát Santa Monicóban. Beköltöznek, és már-már élvez­nék a nyugodt családi élet min­den áldását, amikor egy furcsa levelezőlappal kopogtat a pos­tás. A férj, Mark unokaöccse je­lentkezik, hogy amennyiben le­hetséges, feleségével együtt meglátogatná őket a napfényes Kaliforniában. Az első 15 perc­ben minden a legnagyobb rend­ben megy, de rövidesen elszaba­dul a pokol. Hamarosan beállít a feleség (Jessica) hajdan jobb na­pokat látott, de még mindig na­gyon vonzó nővére, és még min­dig jönnek a vendégek. De vajon mi lesz a háziakkal? A könnyed humorú filmet az egri Uránia né­zői tekinthetik meg.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents