Heves Megyei Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-30-31 / 127. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. május 30—31., húsvét Foglár Györgyöt emlegetve Nem az uralkodó felügyelete és irányítása alatt” A legrégibb magyarországi nyomtatvány Az Egri Érseki Jogakadémia alapításának 250. évfordulójára emjékezve ülést rendezett az Eg­ri Öregdiákok Baráti Társasága. Sokan joggal kérdezhetik: miért kell megszüntetett intézmény múltba hullott sorsára emlékez­ni, hiszen több mint negyven esz­tendeje szétverték, ha tehették volna, sóval hintették volna be a nyomát is, mert magas szinten képzett szakembereket — és ami ennél is sokkal fontosabb -, olyan jogászokat formált, akik a szakképzéssel egyenrangúan vallási nevelést is kaptak. Olyan­kor is, amikor a vörös diktatúra előtt a barna veszély fenyegette Európát és azt a szellemiséget megsemmisítéssel, amely az öreg kontinensen csaknem kétezer éve őrzi a hitet és a rendet. Volt hallgatóinak igénye és ma sem szűnő világnézeti lelkesedése hívta össze a régi társaságot és azokat a vendégeket, megnyilat- kozókat, akik őrhelyükről, ma­gasabbról, messzebbre látva szemlélik az eseményeket, a tör­ténelem folyását, és irányt szab­hatnak mai kétségeink között jö­vőt firtató reményeiknek. Időbe­li sorrend szerint is elsőként szó­lalt meg dr. Seregély István, Eger érseke, a Katolikus Püspöki Kar elnöke. Főpásztori minőségében nyilatkozott meg, s nem úgy, mint az ünnepre, az egyház kul­turális küldetésére joggal hivat­kozható egri főpap, akinek előd­je, dr. Czapik Gyula rector-mag- nificusa volt a tervezett Szent Ist­ván Egyetemnek abban a kriti­kus szakaszban, amikor még hagyták ezt az egyházi intéz­ményt működni. Mit is mondott többek között: „Természetes a tudomány, a tehetség és a szorga­lom mindenkori támogatása ott, ahol Jézus népe él. Ezért az egy­ház nyitott és nyit, ahol lehetőség nyílik rá, elsőnek iskolákat... így hát nem kell szégyenkeznünk, ha halljuk, hogy hajdan s ma az em­beri tudomány megannyi ki­emelkedő kiválósága, papok, szerzetesek, egyházközségek anyagi és erkölcsi támogatásával lettek tudományuk kiváló műve­lői, még ha egyik-másik el is for­dult szellemi bölcsőjét ringató jótevőjétől. ...Sürgetően az élet- és alkotóképes ifjúság számának gyors növekedését, az annyira P ontban négykor kopognak az ajtón, afféle halk, félő kopogás, inkább sejtem, mint hallom. — Én vagyok, Violetta. Csinos, babaarcú fiatalasz- szony nyújt kezet, idegességében gyöngyszem fogaival a szája szé­lét harapdálja, tenyere izzadt, uj- jai szinte a bőrömhöz tapadnak. — Úgy volt, hogy mégsem jö­vök, aztán mégis... Hellyel kínálom, néhány szí­ves szóval próbálom a magam kényszemyugalmát ráerőltetni, eloszlatni a félelmeit és az ide­gességét, visszaidézem a telefon- beszélgetésünket, mutatom a le­velét. Homlokráncai szétterül­nek, mosolyogni próbál, és mint legtöbbünk az idegen helyen, körülnéz, szemügyre veszi a szo­bát. — Csalódott lennék, ha nem jött volna el... Megértőén bólint, a táskájá­ból papír zsebkendőt húz elő, uj­jaival megigazítja a széltől kócolt haját, és néhány perc múlva izga­tottsága alábbhagy. A leveléből tudom, hogy ötéves a lánya, és hogy szinte gyerekfejjel ment férjhez, így nem nehéz eltalálni az életkorát. Amikor rendbe sze­di magát, rám néz, ujjait össze­kulcsolja, és mint a csínyen ka­pott gyerek az iskolában, megint elfogja az izgalom. — Megírtam mindent! Jobb lenne, ha maga kérdezne... Elmosolyodunk mindketten. — Inkább beszélgessünk! A néhány másodperces szü­netben a hallgatás művészetéről tartok magamnak ministúdiu­mot, ugyanis a hallgatásnak több fajtája van, amelyek közül ebben a pillanatban éppen a beszéltető hallgatásra lenne a legnagyobb hiányzó erkölcsi alapvetést és az értelem művelését. Nekik kell megadni az embert belülről kor­mányzó, igaz és hatékony erköl- csiséget és a tudás szellemi igé­nyességét. Enélkül még a meglé­vő egyetemek is üresen fognak állni... Hazánkat nem politikai ügyeskedés, idegen gazdasági tá­mogatás, hanem életképes csalá­dok mentik meg az elmúlástól. A magyar európaiságot nem az in­tézmények, hanem az intézmé­nyekben tanító és tanuló, erköl­csileg megbízható, fegyelmezett magyarok fogják megteremteni. Könnyebb megoldásról nem tu­dok... Lehet, hogy üzenetemet kigúnyolja, megkritizálja száza­dunk csak magának élő embere. A Krisztus meghirdette örökké­valóság szellemében mégis ezt sürgetem, arra bátorítok, ezt ké­rem, ennek a nekem igen kedves, ezeréves keresztény magyarság­nak az érdekében. Isten akarja ezt, de nekünk is akarni és tenni kell.” Az egri érsek kellő tapintattal, de nagy határozottsággal szólt az erkölcsi megújulás, az erkölcsi építkezés fontosságáról. Joggal és kellő eréllyel. Bár a diktatúra alatt kivérzett két generáció még élő értékhordozói türelmetle­nek, és minél hamarabb szeret­nék szárba szökkenve látni azt, amit az ateizmusra hivatkozó ál­lami gépezet letarolt, valahol ott van a megoldás: az érintetlen lel­kű fiatalságban. A rendezők a Páneurópai Unió elnökét, dr. Habsburg Ot­tót is meghívták, hogy megjele­nésével és gondolataival érzékel­tesse az alkalom jelentőségét. Az ünnepi szónok, dr. Kerekes Lajos említette Mária Teréziát, mint aki annak idején azért akasztotta el az egri katolikus egyetem ügyét, mert az ő koncepciójába nem illett bele Eszterházy elkép­zelése: Eger egyeteméből olyan kulturális központ válna — szólt az érv -, amely diplomákat, tu­dományos fokozatokat osztogat­na, de nem az uralkodó felügye­lete és irányítása alatt. És az ak­kori királynő, a sok-sok címet, fenséges jelzőt megkövetelő sze­mélyiség helyett mára megjele­nik családjának egyik tagja, két fiával, aki mindössze elnök úr­nak szólíttatja magát; természe­szükségem, amikor biztatás nél­kül indul útjára a szó. Mert létez­nek soha véget nem érő nagy hallgatások, amelyek némává változtatják a beszélőket, és olyanok is, amikor megszólal ugyan a partner, csak éppen mást mond, mint amit ott belül érez. — Elolvashatnám a levele­met? Borítékostól együtt átnyúj­tom, biztatom: tegye el. Magába mélyedve, figyelme­sen olvassa a saját levelét, a pil­lantásán látom, hogy némelyik sort meg is duplázza, majd ami­kor a végéhez ér, visszaadja. — A levelet nem illik vissza­kérni! Jólesik a bizalom, úgy érzem, túljutottunk az első akadályon, a testi-lelki verejtékezésen, és ta­lán hamarább is, mint vártam, kezdődhet a beszélgetés. — Karcsival mi szeretjük egy­mást, de úgy vagyunk, mint a szerencsétlen magasugrók: már az első ugrásoknál levertük a lé­cet! A kezdeti sikertelenségek, a pénztelenség, a körülmények néhány év alatt mélyre fagyasz­tották a hajdani nagy szerelmün­ket... tes közvetlenséggel és őszinte­séggel csak a jövőről hajlandó beszélni, valahogy úgy, mint a ta­nár a rá hallgató fiatalabbnak: „Nagyon megható, hogy ezen a szép napon ünnepelhetünk vala­mit, ami Eger nemes jellegzetes­sége. Azt, ami egykor összekap­csolta a hitet és a jogot. Ennek az akadémiának nagy szerepe volt abban, hogy megtanuljuk: a jog, a jogfolytonosság érték a nemzet számára. Ezért minden erőnkkel legyünk azon, hogy helyreállít­suk a jogrendszert, a jogbizton­ságot, s minden ember jogvédel­mét. ...Negyven esztendő után egy­két év alatt nem lehet felépíteni az országot, de ez a nemzet dolgoz­ni, haladni, élni akar. Magam is azon fáradozom, hogy az euró­pai közösségen belül élhessünk, de ezt csak akkor tudjuk biztosí­tani magunknak, ha Magyaror­szág a jogrend, a szabadság or­szága marad.” Az ünnepi alkalomból meg­nyilatkozó egyéniségek mellé fel kell idéznünk a legtiszteletremél­tóbb egri jogtudóst, dr. Óriás Nándort. Nemcsak ragaszkodó hűségéért Egerhez, hiszen még élete utolsó évében, a 106.-ban is hazagondolt erre a városra, az ál­tala oktatott-nevelt fiatalságra, hanem szellemiségéért, azért, ahogyan a maximákat jól csengő aranytallérokként pengette ki hallgatói elé. Idézték őt mások is, idézzük mi is, nemcsak most, az ünnepi vonulatban, hanem má­sok gyarapodására felmondjuk az általa megmagyarázott és Jus- tinianustól származó tételt: „ho­neste vivere, alterum non laede- ret, suum cuique tribuere, ma­gyarán: tisztességesen élni, mást nem bántani, mindenkinek meg­adni, ami neki jár.” Ez három, márványba is vésendő regula, az emberi élet kikezdhetetlen pa­rancsa. És eztt nem árt manapság hangsúlyozni, jól az emlékezetbe vésni, amikor percemberkék, ügyeskedő társadalmi csoporto­sulások, zavarosban halászók üzérkednek — a milliós tömegek nyomorát még tovább mélyítve mohóságukkal, gátlástalansá­gukkal. A tisztesség erkölcsöt kí­ván. Ahhoz pedig ugyancsak ki­tartó türelem, mások megértése kell, hogy ne öldököljük egymást — Említette, hogy szeretik egymást. Ujjait tördeli, erőlködik a sza­vakkal, látom az arcán, hogy semmit sem szeretne kevésbé, mint azt, hogy kételkedjek a sza­vai őszinteségében. — Szerelem és szeretet... Hálásan tekint rám, pont ezt akarta ő mondani, hogy a két fo­galom, bár testvérek, mégis kü­lönböznek egymástól. Az arcán a hajdani boldogság árnyéka su­han át, amikor emlékezik: a fülig szerelmes legény meg akarta szöktetni, amikor a szülők a ko­rai házasságuk miatt tiltakoztak, és egy bálban megverte a legjobb pajtását, mert pityókásan, tánc közben ő úgy látta, hogy a lány „melléhez” ért a keze. Szép arca, beszélő szeme ha­mar belefárad a nem is távoli múlt felidézésébe, könny csillan a szeme sarkában, elsúja magát. Beszélne, de fojtogatja a sírás, törött és fátyolos lesz a hangja, sokatmondóan a tegnap esti ve­szekedés utolsó mondatát tartja fontosnak kihangsúlyozni, amit Karcsitól hallott: — Szerezz pénzt! Dobd be „magad”, mert én tehetetlen va­se ténylegesen, se képletesen. Az meg már a szociálpolitika, az embertársi szeretet régiójába utalja vágyainkat, hogy minden­kinek meg kell adni, ami nekijár. (Lehetséges, hogy a császári bi­rodalomban többet tudtak a de­mokráciáról, mint napjainkban azok a próféták, akik tele szájjal mondják a magukét, miközben a szemük közül harsányan kiabál az érdek, a tettetett alázat le nem tagadható lapos nézése?!) Csapongó gondolatainkat le­hűtendő, újra csak visszatérnénk a barokk idők nagy egri főpapj ai- nak szándékaihoz és erkölcsi maximáihoz: kell egyetem, kato­likus egyetem kell Egernek, nem­csak azért, mert kétszáz évesnél régibb az elgondolás. Azért is, mert a padlóra került egyháznak nincs megfelelő fóruma, amióta a pestiről a nagy múltú tanári kart száműzte az akkori hatalom, kitessékelve Pázmány Pétert és szellemét a százados falak közül. De indokolja a katolikus nevelés ügye is, hiszen ma, a keresztény európai gondolat újraéledése idején, világnézetileg semleges oktatókra és hallgatókra bízni a megújhodást — merő képtelen­ség. Az mindenki előtt világos, hogy ember világnézet nélkül tartalmas életet nem élhet (ha a vilgnézet a világról alkotott ta­pasztalatainknak és elképzelése­inknek, gondolatainknak ösz- szességét jelenti), a jog épülete pedig erkölcsi alapok nélkül meg nem állhat. Vagy kizárólag poli­tikai szólamok kedvéért le kelle­ne mondanunk azokról a paran­csolatokról, amiket Mózes kőbe vésetett? Ami csaknem azt jelen­tené, hogy világnézeti semleges­ség örve alatt tovább hagynánk tombolni azt az erőszakot, amely ma tombol a Balkánon és más válsággócaiban a világnak? Sokak szerint ez a jubileum egy korosztály nosztalgiája, só­várgása egy valaha volt állapot visszaállítására. Lehet, hogy akadnak ilyen érzések. De nem árt arra figyelmeztetni, hogy a folytonosság tudatos vállalása nem képzelhető el erkölcsi és történelmi bemérési pontok nél­kül. Ez a dátum ilyen! gyök. Mondaná tovább, szolgál­na részletekkel is, de a zokogás nem hagyja beszélni. Mindig félek a nagy, hosszú hallgatásoktól, kiváltképpen ak­kor, amikor rám kerül a monda­nivaló sora, mert ilyenkor a kilá­tástalan sötétségbe kellene pará­nyi, világító ablakot nyitni, ahol ha tétován is, de megcsillanhat egy remény, egy vékonyka fény­sugár. Előveszem a levelet, és ezúttal én olvasom el olyan gondosan, mint ahogyan ő tette az imént, keresem a magába fojtott és ki nem mondott szavai folytatását. — Úgy érzi, nem szereti a fér­je? — Hideg, mint a szobor! Azt mondta, nem neki találták ki a családi életet... Kócos gondolataimat fésülge- tem, tallózok a kérdések között, mert tudom, hogy egyetlenegy- gyei is sebeket szakítok. A sze­mébe nézek, fürkészem az arcát, végül is kérdés nélkül válaszol. — Senkije sincs! A munkanél­küliség a padlóra vágta, és rajtam tölti ki a bosszúját... Utolsó mentőövként megkér­dezem, hogy ő milyen megoldást talált ki, végtére is egy tanácsadó nem lehet az ügyeletes okos. — Rábeszélem Karcsit, hogy átmenetileg költözzünk haza anyuékhoz! Kezdjünk falun va­lamit, itt pedig adjuk ki a lakást... Felcsillan a szemem, ő is fel­itatja a könnyeit, és elmosolyo­dik. — Jónak találja? — Nagyszerű ötlet! Amikor elmegy, már ragyog az arca, hálásan néz rám, min­dent köszön, pedig én semmi mást nem tettem, mint meghall­gattam, és segítettem örülni an­nak, amit ő kigondolt... Szalay István Karai László budai prépost 1470-ben Mátyás király megbí­zásából az örök városban járt, ahová abból a célból utazott, hogy a pápai udvarnál a magyar katolikus egyháznak több ügyes­bajos dolgát elintézze. Rómában különös és érdekes újdonság ragadta meg figyelmét. Egy „könyvnyomtató műhely”- ben nem tollal, tintával, hanem hihetetlen módon, faragott be­tűkkel, préssel és festékkel gyár­tották a könyvet. Már hallott ugyan róla, de nemigen tudta el­képzelni a dolgot, és most annál élénkebben érdeklődött a nagy újdonság iránt; kiderült, hogy a könyvnyomtatás már odáig fej­lődött, hogy a könyvnyomtatók egy fél év leforgása alatt két-há- romszáz lapos könyvet több száz példányban is elő tudnak állíta­ni. Elhatározta, hogy ezt a csodás mesterséget elhozza Budára; mekkorát fog nézi a könyvked­velő király, Vitéz János, Janus Pannonius, meg a többi művelt humanista főpap, a kardforgató urakról nem is beszélve! Ebben a reményében nem is csalódott, mert az új, ördöngős mesterséget itthon valóban meg­csodálták, de a nyomdából kike­rült könyv nem tudta fölvenni a versenyt a klastromi barátok ke­zei alól kikerült, rajzolt és cifrára festett könyvekkel, és a budai nyomda rövid működés után — az érdeklődés és elismerés teljes hiánya miatt — 1473-ban meg­szűnt, megbukott. A Rómából hozott német nyomdászsegéd, Hess András egy darabig pa­naszkodott, azonban hiábavaló volt minden panaszkodása és igyekezete. 1473-ban itthagyta a budai prépostság épületében fel­állított nyomdáját — és elmene­kült Budáról. A budai nyomdának eddig két terméke ismert; az egyik a Croni- con Budense, amely 1473. június 5-én hagyta el a sajtót, a másik egy kisebb, néhány lapos nyom­tatvány, amelynek címe Leonar- di Aretini in pousculum Magni Basillii de legendis poeticis. A legrégibb magyarországi nyom­tatványnak a Cronicon Budenset szokás tekintetni. A XV. században nyomda és év nélkül számos nyomtatvány jelent meg. Ezek között van egy: Galoettus Martius Narniensis De homine libri II. című mű, ame­lyet Proctor angol bibliographus budai nyomtatványnak tart. Proctor összehasonlította Gale- otti e könyvének görög betűs idézeteit az összes ősnyomtatvá­nyok görög betűivel, és úgy talál­ta, hogy e görög idézetek betűi a budai nyomda görög betűivel azonosak. Dr. Todoreszku Gyu­la, a kiváló magyar könyvgyűjtő és bibliographus szintén magyar- országi, éspedig budai nyomtat­ványnak tartotta a De hominét- és az utóbbi tíz év alatt, éppen a Todoreszku figyelmeztetése alapján, többen foglalkoztunk ezzel a kérdéssel, amely véglege­sen eldöntve a tudományban máig sem volt. Véleményen szerint Galeotti De homine című műve valóban budai nyomtatvány, és a legelső, ismeretes Magyarországon ké­szült könyv, amely 1471-ben vagy 1472-ben jelent meg. Karai László Hess Andrást 1471 januárjában hozta magával Rómából. Amint Fraknói Vil­mos kiderítette, Hess mindjárt megérkezése után hozzálátott a nyomda berendezéséhez, a bu­dai prépostság egyik épületében. A Cronica Hungarorum megje­lenéséig két és fél év telik el. Tud­juk, hogy a Cronicához 1473- ban kezdett hozzá. Vajon elkép­zelhető-e, hogy Hess 1473-ig, teljes két esztendeig hevertette tudományát, anélkül, hogy be­mutatta volna műveit a budai hu­manistáknak? És elképzelhető- e, hogy Galeotti, aki Mátyás ki­rály udvarában élt, ezt a könyvét kiküldte volna Olaszországba ki­nyomtatni? A De homine Vitéz János esztergomi érseknek van ajánlva, ami azt jelenti, hogy tőle vártak és bizonyára kaptak is pénzt a könyv előállítási költsé­geire. De a könyv külső formája is azt bizonyítja, hogy valamely új nyomdának első próbakötete le­het. Sorai girbegurbák, a sorvég­ződések cikcakkosak, egyenlet­lenek, lapszámozása, ívjelzése nincs: ezt a nyomtatványt olasz nyomdász már akkor is röstellte volna kiadni a kezéből. A nyom­da fölszerelése nagyon hiányos volt. Betűkészlete fogyatékos — a p, b, d, q betűből nagyon kis készletük lehetett, mert ehelyett nagyon sok helyen o betűk van­nak szedve, és a nyomdász utó­lag tollal, tintával rajzolta hozzá a megfelelő szárakat. Az argu­mentumok minden általam is­mert példányban kézzel vannak beleírva, az iniciálékat utólag pingálták bele. Olaszországban már akkor, amikor Galeotti e könyvét írta (Mátyás király had­járataira való hivatkozásaiból meg lehet állapítani, hogy 1470 után), oly fejlett volt a nyomdá­szat, hogy ilyen primitív nyom­tatvány már nem képzelhető el. Frankói Vilmos azt írja Karai Lászlóról szóló értekezésében, hogy az első kísérlet nagy csaló­dást hozott: a főpapok, urak, ma­ga a király is a legnagyobb hűvös­séggel fogadják az új nyomtatott könyvet. Senki sem érdeklődik iránta. Ez a megállapítás a Croni- conra aligha vonatkozhatik. A Cronicon tárgyánál fogva érde­kelt minden magyar embert, és ennek külső kiállítása már nem maradt messze az olasz nyomtat­ványok mögött. A nagy csalódást bizonyára a Galeotti: De homine című munkája keltette, amelynek külső kiállítása nemcsak a klast­romi barátok művésziesen rajzolt könyvei, hanem az akkor már egyre jobban teijedő nyomtatott könyvek külső kiállításától is messze elmaradt. A felhozott érvek alapján a budai nyomda XV. századbeli termékei közé kell sorolnunk Galeottinak az emberről írott könyvét, és ezt kell tekintenünk a legelső magyarországi nyomtat­ványnak. (Részlet Trócsányi Zoltán Magyar régiségek és furcsaságok című könyvéből) Lőrinczy István versei Búcsú anyámtól a magányt szívom most már a kezedről itt tudtál hagyni a Földön egyedül de a virágaidat még most is látom alszanak szirmaik ott a kék gyertyákon szélbe szálltak ruhádról a rózsák a hajadat fehér felhők fonják nevetésed elgurult az Égben halott almák régi őszi kertben csodás szemeidben megdermedt a Nap homlokodon a Hold őrzi álmodat Krisztus palástja magán visel kétezer évet megjárta a Kálváriát s most vették csak észre rajta kétszáz korbácsütés nyomát Farkas András Randevú

Next

/
Thumbnails
Contents