Heves Megyei Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-28 / 125. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1992. május 28., csütörtök Erdélyi levél Gyötrelmeink, választások előtt Mi tagadás, újabban ismét elég gyakran félreveijük templomaink harangjait, és húzzuk a vészkürtök fogantyúit, mint a süllyedőiéiben lévő hajókon szokták. A szikratávírót ma már nem használjuk, mint a Titanic pusztulása idején, de a rádiót, a tévét, az újságokat, a telexeket, a faxokat és a telefonokat — igen! Hivatalos és kevésbé hivatalos képviselőink külföldi tanácskozásokra is elmennek, hogy leadják a vészjelet: SOS, süllyed a képzeletbeli hajónk! SOS! A „tenger” már-már elönti templomainkat, iskoláinkat, otthonainkat! A sós tengervíz kikezdte, mint rozsda a vasat, és lassan, de csaknem biztosan emészti, rombolja megmaradt lelkiismeretünket, apróra zsugorodott nemzeti öntudatunkat, magyarságunkat, sőt mind jobban veszélyezteti egyszerő fizikai létünket is! Hogy mikor csap át felettünk a képzeletbeli tenger hulláma? Hát... Ezt szeretnők késleltetni, s — ha lehet — elkerülni. Ezelőtt két évvel az első szabadnak nevezett választások előtt kezet szorítottunk és hűséget esküdtünk Radu Campeanu úrnak, a Nemzeti Liberális Párt elnökének: nyugodtan elmondhatjuk, hogy az államelnökségre pályázó Campeanu úr szavazatainak 80-90 százalékát (ha nem többet!) magyar híveitől kapta. Hogy így is alulmaradt Iliescu későbbi államelnök mellett, ezért nem mi vagyunk a hibásak. Legfeljebb közvetve: magyaros hűségünkkel „elijesztettük” aromán szavazópolgárok tömegeit attól az embertől, akit a beiktatott államelnök egyik beszédében, kissé csúfondárosan az RMDSZ „díszelnökének” nevezett. Campeanu urat ez a különös „rangfokozat” aligha lelkesítette, inkább feldühítette. Az idei helyhatósápi választásokon a liberális vezér elégedetlen volt párthívei sikerével, és a kudarcukat azzal magyarázta, hogy a demokratikus konvencióba tömörülve együtt indultak — más tucatnyi part mellett — az RMDSZ-szel. Annyira elmérgesedett emiatt a helyzet, hogy a liberálisok elnöke nyíltan ki is ta- adta az RMDSZ-t, mondván, ogy ez a szervezet nem akarja elhatárolni magát egyes hazai és külföldi „felelőtlen7 magyarok revizionista, irredentista, soviniszta megnyilvánulásaitól. így lettünk az egykori „díszelnó- künk” számára olyan hordalék, akikkel még egy tárgyalóasztalhoz sem jó ülni. Szalmaszállá változott tehát Campeanu úr, akibe bizony kár volt annak idején belekapaszkodnunk. Most — mi tagadás? — az újabb általános és államelnöki választások előtt jócskán elbi- zonytalankodtunk. A Demokratikus Konvenció ugyan nem omlott össze, sőt inkább a Nemzeti Liberális Párt szétzilálása indult meg, s lassan már annyian sem maradtak a parlamentben, hogy külön parlamenti csoportot alakíthassanak. De minket, magyarokat (s most az egyszerű, bizony tájékozatlan választópolgárok tömegeiről beszélek) az a félsz emészt, hogy a legszilárdabb oszlopnak tartott, jelenleg demokratikus színezetű egyéniségek nem vedlenek-e át szélső nacionalistákká az újabb választások után? Nem említek neveket, hiszen még mi, itteni magyarok sem nagyon tudjuk, hogy kik is jelöltetik majd magukat az államelnöki székbe, tény viszont, hogy mi most már kétséggel és kissé gyanakodva fogadunk mindenféle választási szövetséget. Honnan tudjuk, hogyan lássuk előre azt, hogy X vagy Y, akit éppen pártfogolni akarunk az elnökválasztásokra, és szavazatainkkal hozzásegítjük a legtekintélyesebb bársonyszék megszerzéséhez, nem valtozik-e máról holnapra bárányból farkassá, valamelyik szélsőség „csodafegyverévé”, aki éppenséggel tekintélye megőrzése céljából félrerúgja majd az RMDSZ-szel kötött szövetséget, és a legvadabb nacionalisták malmára hajtja majd a vizet? Mint választópolgárt tehát, kétségek gyötörnek. Nem látok (nem látunk) egy olyan, esetleg allamelnökjelöltet, akiért tűzbe merném tenni a kezem. Az egyre jobban elszabaduló, fékevesztett nacionalizmus korában élünk, olyan időszakban, amikor egyes „kiskirályok” zavart szeretnének kelteni a románok és a nemzetiségek soraiban, amikor egyes helyeken (lásd Kolozsvár és Maros- vásárhely) mindent elkövetnek azért, hogy tovább csorbítsák jogainkat, hogy sárba tiporják emberi méltóságunkat, es elvegyenek még olyan jogokat is, amilyeneket az áldatlan Ceausescu- rendszer még valahogy meghagyott. Ismétlem: megingott a bizalmunk, olykor még a jóhisze- műnek tűnő elszólásokban sem merünk bízni komolyan, mert nem tudjuk: őszinte szándékról van-e szó, vagy csupán választás előtti kampányfogásokról. Ilyen körülmények között, oly sok hazugság láttán, nem csodálkozhatunk azon, hogy Romániában megnőtt a királyság híveinek a száma. Bizonyítja ezt I. Mihály exkirály legutóbbi nem hivatalos látogatása is, amely százezreket mozgatott meg csupán Bukarestben. Persze tudjuk: alkotmányunk még a kiskapukat is bezárta a királyság intézményének esetleges visszaállítása előtt, azt is tudjuk, hogy más, igen „fontosnak” vélt követelmény között a köztársaság feltétlen megtartását és sérthetetlenségét úja elő — lényegében örökös jelleggel — az alkotmány. Mit tehetünk hát? Mint az alkotmány és az állam iránti lojális honpolgárok, csupáncsak idézhetünk Mihály exkirály egyik korábbi interjújából, amelyben határozottan kiállt kisebbségi jogaink mellett: „A nemzeti kisebbségeket megilleti az a jog — mondotta —, hogy iskoláik, egyetemeik, templomaik szabadon működhessenek, a két nyelv legyen teljesen egyenjogú. Nemcsak egyéni, hanem közösségi jof ok is megilletik a kisebbsége- et. Bármely román állampolgári csoport alakíthat közösségeket, szervezeteket, és ez természetesen vonatkozik a magyarokra és ä többi nemzetiségre is.” A királyt, még ha csupán „ex” jelzővel illetik is, komoly, szavahihető embernek kell tekintenünk. Nem kívánunk mást a majd megválasztásra kerülő új köztársasági elnökünktől sem, csak szavahihetőséget és nemzetiségijogaink feltétlen szavatolását, legalább olyan mértékben, ahogyan azt az exkirály kinyilvánította. És akkor?... Talán nem gondolunk majd fájó nosztalgiával az egykori királyságra sem, amelynek — miért ne? — megvoltak a maga visszásságai is! De addig? Mondjátok már meg, emberek: melyik magasba törő fenyőfa nem válik majd ingatag, a szél, sőt a szellőcske által is erre-arra gurított szalmaszállá? Ha ezt is idejében megsúgják majd nekünk, akkor biztosan arra a VALAKIRE adjuk majd voksun- kat! Persze a melléfogás ellen senki sem nyújthat jótállást! Talán még az RMDSZ sem! Okos György (Kolozsvár) HANG-KÉP Oknyomozó riport? Nem először kesergek amiatt, hogy a valaha méltán népszerű Vasárnapi Újság színvonala mind észrevehetőbben csökken. Azt is jeleztem folyvást, hogy ez azért fáj, mert a hangos lap tevékeny szerepet vállalt a milliók által óhajtott rendszerváltozás előkészítésében. Az itt munkálkodó gárda nem riadozott a fenyegetésektől, a durva hangvételű névtelen levelektől. Valószínűleg az adott bátorságot, kitartást mindnyájuknak, hogy történelmet csinálnak, azt a jövőt szolgálják, amelyért évtizedeken át reménytelenül sóvárogtunk. Aztán odalett a lelkesedés, semmibe foszlott az eufória, elfásultak a milliók, s e társadalmi kóijelenség hatott a rádiós zsurnalisztákra is. Mintha megzsibbadtak volna. Programjaik, jelentkezéseik egysíkúbbakká, sablonosabbakká formálódtak. Szinte eltűnt az az igazságkeresési, az az árnyalt valóságlátási hevület, amely egykor meghatározta alapállásukat, hadba vetett módszereik változatosságát. Legutóbb azt hittem, kellemes meglepetés vár rám, ugyanis az egyik blokkot oknyomozó riportnak minősítették. Később aztán tökéletesen lelombozód- tam, ugyanis vaskosan hibázott az önértékelés. A hétköznapi témában ott szunnyadtak a lehetőségek. A külföldről hazajött félj élettársával együtt annak három gyermekét is magához vette. Szűkös otthonukat saját pénzéből bővítette, komfortosabbá varázsolta. Aztán sebződött a béke, s a gyakori veszekedések konfliktussorozatba torkolltak. Egy alkalommal aztán apósánál kereste asz- szonyát. Természetesen egy baltával felfegyverkezve, a dulakodás közben úgy fellökte az öreget, hogy a sértett elesett, ápolásra szorult, majd néhány hét múltán meghalt. A férfi letöltötte börtönbüntetését, s most igazáért küzd. Kár, hogy mindezt kissé felszínesen közelítették meg, csak az érintettek egy részének véleményét kutatták. Több fáradozással jóval mélyebbre juthattak volna, felvillantva az ügy összes motívumát. Ez elmaradt. Mégsem vagyok borúlátó, hiszen megint jó úton indultak el. Talán lassan, talán bizonytalankodva. Ám ha következetesebbek lesznek, akkor csak célba érnek. Elégedettségünkre... Szombati filmek Kétségbeejtően sivár, idegesí- tően satnya, korcs az egymást követő hetek kínálata. A politikai hangvételű intyi-pintyi jelentkezésekkel jóformán már senki nem törődik. Nincs ebben semmi különös: a nyilvános acsarkodás nem éppen felemelő látvány, s pozitív erkölcsi töltést sem ajándékoz a nézőknek. A tévés esték katasztrofálisak. Az illetékesek még annyira sem figyelmesek, hogy a dolgozókra, a másnap reggel szorgoskodókra gondolnának, ugyanis az ígéretesnek tűnő produkciókat szigorúan 22-23 óra utánra rendelik, hadd egye a méreg azt a nyűgös polgárt! Akkor is, ha fizeti a megemelt előfizetési dijat. Mindössze — s ez bizony elszomorító — egy javaslatot szívleltek meg. Kétségtelen, hogy az utóbbi szombatokon nem feledkeztek meg rólunk. Május 23-án délután fél 6 körül láthattuk a Knight Rider legfrissebb „csomagját”. Ha nem is élveztük, mégis kaptunk valamit. Csipetnyi ötletet, némi fordulatot. Aztán — ugyancsak a 2-es adón — következett az angol gyártmányú Kolumbusz Kristóf, ez a rutinosan feldolgozott történet, ez a szórakoztató vállalkozás, amely némi ismeretanyaggal is gyarapította azokat, akiket vonzott a fölfedező admirális sorsa, egyénisége. Aki átkapcsolt az 1-esre, nem csalódott, mert a francia-olasz- kanadai Önkényes bíráskodás majdhogy a remekművek erejével hatott. Ilyen frappáns krimivel régen szembesültünk. Végül jött az amerikai Három kemény fickó, amelynek sajátos humora a legborongósabbakat is megmosolyogtatta. Nos, uraim, megint tudatosították: így is lehet. A baj csak az, hogy ritkán szedik össze magukat, pedig csak egy dolguk létezik: az önzetlen szolgálat. Nem fehér holló alkalmakkor, hanem mindig... Pécsi István Középkori falfestmények az IH-ban A katedrálisok kora Szentanya a gyermek Jézussal A szomszédból, azaz Szlovákiából érkeztek hozzánk azok a fotók, amelyeken a Gömör megyei falusi templomokban előtalált és restaurált falfestmények láthatók. Ezek a fragmentumok, töredékek a maguk korabeli nyelvezetén adják elő mindazt, amit a magyar XIV-XV. században a gömöri települések lakóinak, a palócok őseinek olvasniok kellett és lehetett. A mai ember némi képzelőerővel beleéli magát a katedrálisok korába, abba a világba, ahol az európai népesség túlnyomó többsége még nem tud ími-ol- vasni, a betűk ismerete a monostorok és kancelláriák kiváltsága és tudománya volt. A középkori ember a kövekből, a templomokból, a szobrokból, a falakra festett ábrázolásokból „olvasta ki” mindazt, amit hinnie kellett és lehetett. A vásár- és ünnepnapi templomi alkalom közvetítette feléje az égi hatalmat, aminek ki-ki a maga módján kötelesnek mutatkozott engedelmeskedni. Minden az üdvösség történetére utalt, arra, ahogyan az evangélium, a keresztény örömhír elmagyarázta a titkokat, az égiek és földiek kapcsolatát. A valóság mögött-felett lebegett egy, a képzeletet munkába vivő tartomány; jelzetek a Világmindenség Uráról, arról a hierarchiáról, amely az Eget a Földdel összekötötte, amely az emberi gyarlóság és szenvedés számára biztosítja az utat az üdvözüléshez. És itt szándékban és szemléletben nincs eltérés a chartres-i székes- egyház névtelen művészei és a gömöri templomfalakat telepin- gáló itteni alkotók között. Mindkét csoportban minden mester ismerte, pontosan tudta a feladatát, azt a mércét, amihez igazodnia kell. A szentek fejét fényglóriával kellett körülvenni. A falon megjelenő életképnek szabályos hierarchia szerinti szereplői voltak, ahol mindenütt középen és a magasban a szenvedésében gyötrődő, de a halált legyőző diadalmas Krisztus állhat, vagy a Mária-tisztelet okán az Isten- Anya ül a trónon a Kisded-Jézussal. Mai szemmel másfajta szemléletből odafigyelve naivaknak, túlfogalmazottaknak láthatjuk a szenvedéstörténet mozzanatait, ahogyan a falfestményeken megjelennek. A jámborság, ahogyan a szenvedést megélik az evangéliumból oly jól ismert asszonyok; vagy ahogyan Jézus megostoro- zását elénk tárják a középkori mesterek, oszlophoz kötözve az Igazság Áldozatát, nemcsak áhítatot keltő látvány. Nemcsak az olvasható ki belőle, hogy a középkori ember — viszonylagos műveltsége ellenére — mennyire biztosan bánt a formákkal és a gondolkodás központi témájához tartozó fogalmakkal, amelyek szilárdan kötötték őt a transzcendentális életfelfogáshoz, hogy ugyanis a földi sanya- rúság után, ha a halandó megtartja a parancsokat, megérdemli az örök boldogságot a felhőkkel és fénysugarakkal jelzett messzeségben. Még nem is annyira mesz- sze a keleti ortodoxia ikonjaitól a külsejükben, néznek ránk a ge- cefalvai három asszonyok a keresztre feszítés kompozíciójából; vagy az ochtinai templomfalról Krisztus megkorbácsolásának szereplői. Itt is, ott is középkori ruhában, középkori emberek, a középkori életfelfogás és stílus birtokában elevenítenek fel pillanatokat, amelyek egyszer a világtörténelem kitörölhetetlen részei lehettek. Érdemes kutatni az arcokban, mit és miért fejeznek ki, mivel és miért akarnak hatni — ránk is, akik már tudjuk, hogy a XIX. században az elfogult drámaíró és a felhevült tudós egyaránt sötétnek merte nevezni azt a középkort, amely nélkül a mai világrend meg sem fogalmazódhatott volna. Vagy ha igen, nem így. (farkas) Mozipremierek Beethoven Meglepő és szokatlan, hogy egy kutyát — mégpedig egy bernáthegyit — a híres zeneszerzőről, Beethovenről nevezzenek el. Most azonban valóban ez a neve annak a bájosan bumfordi kis ebnek, „akit” a Newton család befogad... A három gyereknek szupermódon tetszik ez a barátság, sőt igazából a szülők sem zárkóznak el, csak hát be-beesik egy kis gikszer. Ahol ugyanis Beethoven jelen van, ott biztos lesz valami kis balhé. Törés-zúzás, harapás, meg más egyéb. Viselkedésre, méretre, kedvességre egyaránt rendkívüli teremtmény a film főhőse... A sikeres szinkronizált családi vígjátékot az egri Uránia mozi nézői tekinthetik meg. Megcsalatva Hat évet tölt boldog házasságban Adrienne, a film hősnője. Félje azonban váratlanul egyre idegesebb és ingerlékenyebb lesz. S amikor váratlanul meghal Adrienne egyik munkatársa, ő maga is eltűnik. Az asszony elkezd nyomozni félje után, de a valóság még a legvadabb képzeletet is felülmúlva bontakozik ki előtte... Hitchcock szellemében készült a film, nagyszerű feszültségteremtéssel és fokozással. A főszerepet a sokoldalú Goldik Hawn nagyszerűen alakítja. Az izgalmas nyomozást az egri Uránia mozi mutatja be.
