Heves Megyei Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-27 / 124. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1992. május 27., szerda Egri bemutató: Kaviár és lencse Spagetti, magyaros mártással A családfő és hozzátartozói (Csendes László, Agárdv Ilona, Deák Éva és Nagy Enikő) Akkor veszi elő egy színház a Kaviár és lencsét, amikor sikert szeretne aratni. Már a bemutató előtt szárnyra kapnak ilyenkor a hírek, hogy milyen sikerült is a szereposztás, milyen hálásak a poénok. S igaz, ami igaz: maga a próbafolyamat is olyan lenet, amely örömmel tölti el a társulatot. Annál is inkább, mert ez a darab sok olyan utalást tartalmaz a színház belső világára, s olyan emberekről szól, akik életüket csak szerepekben tudják elképzelni. Ez persze veszélyeket is rejt magában. Nemcsak egymást kell szórakoztatni, hanem a közönséget is. Az egri Gárdonyi Géza Színház társulatán is érződik, hogy milyen jókedvűen állították színre Scarnicci és Tarabusi vijjáté- kát. Szinte minden szereplő valamiféle iutalomjátéknak tekinti az előadást, igyekszik a lehetőségeiből a legtöbbet kihozni. Ezért aztán érezni lehet valamiféle rivalizálást, amely végül is nem válik bántó ellentétté, sokkal inkább kedves versengéssé alakul a közönség kegyeiért. De így nem is annyira a történet válik érdekessé, hanem a szereplők és a jellemek. A színpadi kavalkáaból inkább arcok maradnak meg, mint fordulatok, inkább gesztusokra emlékezhetünk, mint történésekre. ^ A legtöbb lehetősége persze a főszereplőnek, Leomdo Papaf atto alakítójának van. Csendes .ászló saját alkatához igazítja a figurát, így az született arisztokratává válik. Nem is annyira „tanult mestersége” a vendégeskedés, sokkal inkább a nagy formátumú egyéniség kisstílű esélye. Mivel a sorsa nem adta meg neki, hogy a felső tízezerhez tartozzon, ezért ilyen módon talált magának kárpótlást és megélhetést. Csendes számára nem játék ez, hanem az életnél is komolyabb valóság, úgy hordja a frakkot és a fényes uniformist, mintha ráön- tötték volna. Az ügyes kis szerkezet, a nagy zsebu mellény is úgy kerül a vegén az öltözete alá, mintha csak véletlenül lenne rajta. A különböző drága ételeket, az elorzott süteményeket úgy varázsolja elő, mint a bűvész a nyuszit. Ezért aztán konfliktusai sem egészen valódiak, mert egyedül ő az, akinek nemessége és igazsága jelleméből fakad, így szinte rezzenéstelenül, csak némi kényelmetlenségek árán halad célja felé. Ebben az előadásban a tanti, Matilde, hasonlóan független egyéniség. Az összes őt ért sérelem ellenére is a föld fölött jár, mert „művész”: a színház vécés nénijét nem lehet könnyen zavarba hozni, mert ismeri az emberi lélek mélységeit. Igaz, a darabokból csak foszlányok jutnak el hozzá, de a klozet forgalmából pontosabban leméri a sikert vagy a bukást, mint a színész a tapsból. Agárdy Ilona pontosan érzékelteti ennek a figurának a sajátosságait, vonaglo mozdulataival szinte betölti a színpadot, játékával kitágítja ennek a sztorinak a kereteit. Á színésznő régen szerepelt már az egri színpadon, visz- szatérése mindenképpen hálás és sikeres. Még akkor is, ha ezek a gesztusok olykor külsődlegesek, s távol esnek attól a nyomortól, amely körülveszi, meghatározza ezeket az alakokat. Hozzájuk képest némileg színtelen Deák Éva, pedig kitűnően áll neki ez a szerep. Alkatilag közel áll ehhez a temperamentumos olasz asszonyhoz, ha realistább felfogású ez az előadás, akkor talán erőteljesebben jelenik meg a színpadon. Mintha valamelyik olasz filmből lépett volna elő. Kielégületlensége, ragaszkodása, családot összetartó ereje sugárzó, s talán ő teremti meg a lehetőségét annak, hogy a társulat többi tagja szárnyra kaphasson, elrugaszkodhasson a hétköznapiság talajáról. Vérbő figurát formál meg Vó- kó János Antonióként. Azt a vibrálást, elevenséget hozza maÍ 'ával, amelyet az olasz világ jel- egzetességenek szoktunk tartani. Azt a férfitípust igyekszik megjeleníteni, amely minden nőre ráhajt, mindegyik kell neki, s belőlük hasznot is akar húzni. Csak akkor támad néha hiányérzete a nézőnek, amikor Leonida belső méltóságával nem tudja szembeszegezm az ő mérhetetlen alpárisagát, ezért tűnik kissé felszínesnek. Kellemes meglepetést okoznak a fiatalok megjelenítői: Nagy Enikő és Kancsár József. Mindkettőjüket a Gárdonyi Géza Színház nevelte, amely ezek szerint is jó műhely. Ugyanis egyáltalán nem jönnek zavarba, tapasztaltabb kollégáik játékát, fogásait nem mímelik, hanem saját képükre formálják a szerepet. Hamvasság, természetesség tükröződik alakításukban, nem igyekeznek sem olaszosak, sem „vígjátékosak” lenni, egészen egyszerűen csak eljátsszák amik, vagyis hogy fiatalok. Sok felhőtlen percet szerez a közönségnek Bakody József aki ebben a darabban az ügyeletes tréfacsináló. Valóságos magánszám, ahogy az orvost játszó csibész szerepében feltűnik, pontosan kidolgozott, mégis meglepő gegekkel örvendezteti meg a nagyérdeműt. Bizonyára éppen az ő alakítása szerzett kellemes benyomást a többieknek, míg a darabot próbálták, ezért is hangsúlyozza túl poénjait. A cselszövő Raimondo alakjában Blaskó Balázs egyértelműen ellenszenves, tenyerbemá- szó figura. Gonoszsága távolság- tartó és hideg, nem véletlen tehát, hogy a közönség örül bukásának. Kihasználják játéklehetőségeiket a többi, kisebb szerep meg- formálói is. Horváth Ferenc alakítása is mulatságos, táncmozdulatai jók és kidolgozottak. Győrvári János olyan vehemensen formálja meg a szenilis vénembert, hogy többször is csak rá figyelünk. S kellemes percekkel ajándékoz meg bennünket Réti Árpád, Dévai Péter, Váli Zita, Kiss László, Bókái Mária és Pis- tyúr Attila is. A rendező, Dezsényi Péter hagyja játszani színészeit, nem erőltet rájuk semmilyen egységes felfogást. így a darab nem is válik szigorú vonalvezetésűvé, s hiányoznak az igazán meglepő fordulatok is. Semleges maga a díszlet is, amelyet Pilinyi Márta formált meg: még nem a nyomorúság színtere, de nem is polgári otthon. Valahogy inkább azokat a magyar lakásokat juttatja a néző eszébe, amelyekben a hazai volt' középosztály éli mindennapjait. Anogy a hangulat sem kimondottan olaszos, mert a történetben sok minden már nálunk is játszódhatna. Ezért aztán nem a kimondott olasz jókedv lengi át a játékot, nem a nyomorúságban is optimista szemlélet, hanem a vidámságában is melankolikus S ár nézőpont. Az aktualizá- is inkább a honi viszonyokra utalnak: Leonida a fogadásokon és az esküvőkön arról társalog, ami minket itt és most érdekel. így aztán a spagetti ebben a magyaros mártásban néha különösen hat: mindenben ráismerhetünk környezetünkre, csak abban nem, hogy jókedvűen is el lehet viselni a szegénységet. Mert még arra mi jobbára képtelenek vagyunk. Gábor László A vallásos zene napján A barokk mesterek Az egri református templomban a vallásos zene napja alkalmából hangversenyt rendeztek, amelyen fellépett Mátyus Gabriella orgonaművésznő, közreműködött fuvolán Pét hő Károly művésztanár. A műsorban három Bach-mű (a C-dúr toccata, adagio és fúga, az Air és a 171. kantátából egy korái), majd egy Vivaldi-Bach Largo, Telemann Olasz áriája, Mendelssohn d-moll szonátája, Gluck Melódiája, Schumann Álmodozása és Boellmann Gótikus szvitjéből a menüett hangzott el. A hangversenyekre készülő szólisták, általában a zenészek — és nemcsak az orgonisták —, ha áhítatot akarnak kelteni, ha az ember méltóságát, jámborságával és hitével együtt, jól öltözve szeretnék bemutatni, ráhangolni az embereket, a közönséget a mindennapon túli dolgokra, a sorsuk feletti elgondolkodásra, önkéntelenül a barokk zenéhez fordulnak. Itt találják meg azt a tartalmat, amit a romantikától kezdve a ránk támadó, olykor nagyon is nagyszerű alkotásokban nem kapunk meg, vagy nem olyan mélységben, mint ahogyan szeretnénk. Mint például Bachnál. A korái a 171. kantátából első hallásra igénytelen népi dallam és jámborság együtthatásának tűnik, ám ahogy elringat, ahogyan vissza-visz- szatémek a lejtések, a lüktetések, már érezzük azt a ráfogalmazást, ami a nagy zeneszerzőből adódó többlet: a letisztult hit, a magától értetődő Isten iránti bizalom megvallása átfogja a hallgatót, közelebb tessékeli azokhoz a régiókhoz, amikben a barokk kor lelke járt. A mai modem, igencsak zaklatott kételyekkel alaposan megpróbált XX. századi lelkűnknek gyógyírként fogható fel Gluck Melódiája is, mert a szépség balzsamként hűsíti le a háborgó szívet; Schumann Álmodozása elringatja, mert az érzelmek és szenvedélyek kielégítése is eredményezhet átmeneti kibékülést önmagunkkal, megszerezheti a katarzis olyannyira kívánt élményét; Mendelssohn fénnyel átszőtt muzsikája is lebegtetheti előttünk az el nem múló boldogság képzetét, és a barokk mesterek, köztük Telemann is olyan muzsikát írnak, amelyben a hit a legelső helyen álló alkotó tényező. Még Boelmann finoman szőtt futamai köszöntek vissza leginkább ezen a hangversenyen azokra a méltóságteljes barokk harmóniákra, amiket az orgonistától es a fuvolaművésztől hallottunk. A legjobb értelemben vett kamarazenélés vendégei lehettünk az egri református templomban. Az adott szikár környezetben a zene uralkodott rajtunk, az a lélek, amely a Bibliában, ott is a 150. zsoltárban adja magát elénk! Dicséljétek az Urat szentélyében, dicsérjétek égi várában. Dicsérjétek hatalmas tetteiért, dicsérjétek nagyságának teljességéért! Dicsérjétek trombitaszóval, dicsérjétek cite- rával és hárfaval, dicsérjétek dobbal és tánccal, dicsérjétek fuvolával és gitárral! Dicsérjétek zengő cimbalommal, dicsérjétek búgó cimbalom hangjával! Minden élő dicsérje az Urat! Alleluja!” Nemcsak azért idéztük a zsoltárt — a hangverseny nyitányaként elmondta a tiszteletes —, mert ez a jegyzet is alkalom a lélek nevelésére, de azért is, hogy vennénk észre: az évezredek a fejünk fölött is üzennek egymásnak. És nem árt odafigyelni bajaink között, mit és hogyan szólaltatnak meg ma is a művészek. Akikre ezúttal is hálával gondolunk! (farkas) „Vár állott, most kőhalom” Dobó István szerednyei „fészke” Dobó István kultusza a legszebb egri tradíciók között is méltán került az élre. Csupán pár évet töltött Egerben, de az 1552- es győztes egri várvédelem kapitánya külföldön is elismert, idehaza pedig kiválasztott hős lett. Pár hónappal a diadal után foglalta versbe Tinódi az egri dicsőséget, vitézséget. Művet Zsám- boki János, a jeles humanista — Ferdinánd megbízásából — latinra fordította, és az egri győzelem hírét Európa-szerte ismertté tette. Csabai Mátyás művében (Encomium arcis Agriae, Wittenberg, 1556.) Dobo Pannónia megmentője a végső pusztulástól... A 17. és 18. századi történetírók rendre méltatják Dobó István szerepét, jelentőségét. Egy 1729-es pozsonyi iskoladráma a kereszténység Herculesének nevezi. Alakját írók, költők, festőművészek formálták meg nagy szeretettel. Művet írt az egri győzelemről Vörösmarty és Arany János, Jókai is megemlékezett róla. Népszínművek, vásári ponyvák kedvelt hőse volt Dobó, vidéki színtársulatok sokfelé ejuttatták az egri hősiesség hírét. Szigligeti népszínművének Az egri nő a címe, Tóth Kálmánénak pedig a minden történelmi alapot nélkülöző, de az egri nők hősiességét jelképpé avató Dobó Katica. A magyarság maratoni diadalának tekinthető egri győzelmet és kapitányának kultuszát remekművével Gárdonyi építette be nemzeti és történelmi tudatunkba. (A történészek: Csípés Antal, Károlyi Árpád, Forgách Ferenc, Szabó János Győző, Sugár István, Hóvári János stb. munkáinak eredményei is jelentősek.) Apor Elemér könyve, a Feje fölött a pallos árnyéka, Dobo István regényes életrajza méltán kap idehaza és hatarainkon túl is egyre növekvő figyelmet. Nemrég érkezett meg Ung- várról Bállá Lászlónak, a kárpátaljai költőnek, írónak, szerkesztőnek levele, amely a Dobócsalád ősi fészkének, a szerednyei vár megmaradt romjainak fényképéit tartalmazza. A fényképeknek is történetük van. Balia László felkérését a szerednyei vár romjainak lefotózására szívesen vallatta el egy fotós. Csu- án sokáig filmje nem volt, ami- or pedig sikerült filmet szereznie, az a pár liter benzin hiányzott, amely az Ungvártól mintegy 15 kilométerre lévő Szered- nyéig és visszafelé szükséges az út megtételére. Végül egy másik fotósnak, Édelmann Andrásnak sikerült a nemes vállalkozás, miután filmet és benzint is tudott szerezni. Lefényképezte Szered- nye várának romjait, külön képet készített a várromokon elhelyezett emléktábláról. Ennek ukrán nyelvű felirata magyarul: „Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság. Építészeti műemlék. Várrom a XIII. századból. Az állam védi. Megrongálását a törvény bünteti. ” Szerednyét sokan csupán az itt termő szerednyicáról ismerik. A szőlőtermő domboldal talajadottságait sokan a tokaji hegyvidékkel rokonítják, ezzel maA hajdani erősség romjai j i fi f.\ sí n 1,^ iAMuinlUS I-; a;-. ■**,». : jí iyMjiMsk. Ezt az emléktáblát helyezték el a falak maradványain E 'zva a szerednyica kiváló tu- íságait... A történelmi Sze- rédnye aDobó-család ősi fészke. Ha tehette, ide tért meg családjához Dobó István, az egri várban feleségül vett Sulyok Sárához, Ferenc és Krisztina gyermekükhöz. Igaz, kevés nyugalmat adott neki a három részre szakadt ország sok-sok gondja-baja. Ebben a várban vendégeskedett — a kardforgatást is tanulva — Balassi Balint. Az ő és Dobó Krisztina szerencsétlen házasságából született Balassy (ő így írta a nevét) János, a fiatalon elhunyt, s vele leányágon kihaló Dobócsalád szomorú sarja... Ami másoknak csupán várrom, történelmi műemlék, az nekünk magyarságtudatunk szerves része. Apor Elemér új könyvére méltán figyelnek fel a szomszédságban is. Kárpátalja Ukrajnához tartozik, Dobóruszka pedig, ahol Dobó István hamvai nyugosznak, a Cseh és Szlovák Köztársaságban található, a ma- gyar-ukrán-szlovák határ közelében. Amikor Gál Sándor, a Kassán élő kiváló magyar költő végeket őrző emlékezete szemlét tart, ezeket az emberséget és magyarságot képviselő értékeket mutatja fel eszményképül: „Dobóruszka/ oltárméíye borsi szülőszobája/ hibbe Balassi-csú- csa/ a kassai dóm kőkriptája/ s , feltörik a valóság vastitka/ Sztregován át/ Komáromig fel- fénylenek a tájak/ szene szép Híves-patak íze/ stósz fenyőmagánya...” Eger a Dobó-kultusz valóságos es egyben virtuális központja. Ennek a mindig időszerű emberi és nemzeti örökségünknek a jelentőségét Egerben intézmények, rendezvények, emlékezések tudatosítják, hogy a három részre szakadt ország egykori hősének helytállása eszmény maradhasson a századvégre, ezredfordulóra érkező magyarság számára. Cs. Varga István Misszió a Pireneusok alatt D él-Franciaország több kisvárosa látta vendégül nemreg tíz egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola CANTE- MUS elnevezésű együttesét, amelynek tagjai ének-zene szakos főiskolai nallgatók. A szűkre szabott idő miatt a csoportnak természetesen igen gyors iramban kellett megtennie ezt az ötezeregyszáz kilométert, amelyet útközben azért tarkított egy velencei városnézés és egy-ket tengerparti séta... Azonban a feladat feledtette az utazás és a napi többszöri fellépés okozta fáradtságot — ugyanis a főiskolások egyfajta kulturális missziót teljesítettek: azon a vidéken még soha nem léptek színpadra magyarok... Az előzményekről dr. Szabó Sándornét, a tanárképző főiskola közművelődési tanszékének docensét kérdeztük, aki — mint az Észak-magyarországi Franciabarát Egyesület egri tagozatának egyik vezetője — a szervezéssel járó teendőket látta el, s szintén részt vett az úton. — A múlt év tavaszán, a főiskolai nonstop napokon mutatta be műsorát nálunk a LES FOUS DOUFS nevű együttes, amely a franciaországi Bram városából érkezett — mondja. — Tehát ebben az évben tulajdonképpen egy viszontmeghívást teljesítettünk: a bramiak teljes ellátást biztosítottak a számunkra, s ennek fejében elvárták, hogy igen színvonalas műsort adjunk, nemritkán naponta többször is. Délelőtt városnézés volt a program — eljutottunk Carcassone várába, kirándultunk többek között Narbonne-ba és Mirepoix- ba —, délután és este pedig kemény munka... Fellépéseink a Zene tavasza című fesztivál keretében zajlottak le — színpadra léptünk a brand szabadidőközpontban, Routienben, Montrealban és Luc sur Orbienben. Körülbelül másfél órás műsort adtak a hallgatók, elhangzottak kó- rusművek, majd a hangszeres zene után táncokat mutattak be. A legényest járó Mihálovics Ferenc mindenütt igen nagy sikert aratott, többször visszatapsolták őt a franciák... A kórust Szepesi Györgvné, a főiskola ének-zenei tanszékének vezetője tanította be, aki a fellépések során dirigálta is az együttest. — Az életem egyik legboldogabb hetét töltöttem el Francia- országban — emlékezik vissza a tanárnő. — Ez a másod- és harmadévesekből álló csapat igazi kis közösséggé kovácsolódott az úton, és sokoldalú, igényes fel- készültséget mutatott be... Természetesen ez a közönség nélkül nem jöhetett volna létre — a franciák azt a szenvedélyes muzsikálást, amit a mienk bemutattak, élményként élték meg. Ez fokról fokra föloldotta a hallgatóinkat, s az első koncert után, amikor a közönség állva tapsolt, végtelenül boldog és felszabadult hangulat uralkodott el rajtunk. A vendéglátóinkkal persze nagyon jó barátságba kerültünk, hála nagyszerű tolmácsunknak, Fekete Györgynének, az egri Ne- umann-gimnázium tanárának. — Milyen műsorszámokat adtak elő? — Nos, a műsorválasztás nagyon nehéz volt. Olyan embereknek adtunk elő, akik nem műveltek zeneileg, a magyar zenében pedig egyáltalában nem járatosak — ezert egy „közönségműsort” kellett összeállítanom. Hiszem, hogy az értékes zeneirodalomban létezik a nagyközönség számára is felfogható és élvezhető mű— ennek tudatában igyekeztem a hangvételeket, a karaktereket sűrűn váltogatni. Ebben a segítségemre volt Gu- lyásné Székely Éva is, aki a hangszeres zenét tanította be a hallgatóknak. A vegyes kórusunk a magyar szerzők közül többek között Kodálytól és Bárdostól adott elő, a külföldiek közül pedig Banchieritől, Giardinitől, Fridericitől. Egy montreali templomban például, egy olajág- szentelő nagymisén a közönség kívánságára elénekeltük Arcodéit művét, a népszerű Ave Mariát. A zenekar is nagy sikereket aratott Bach, Delibes, Gorsec, Joplin és Farkas Ferenc műveivel. A Pireneusok alatt egy kis faluban például olyan melegséggel köszöntöttek bennünket a sokak számára nem erről az oldalukról ismert franciák, hogy ilyesfajta fogadtatást még itthon sem kaptunk. Akkor énekeltünk a legszebben... Mivel e turné lebonyolításában nagy szerepet vállalt az Észak-magyarországi Franciabarát Egyesület egri tagozata, érdemesnek tűnik a szervezetről bővebbet megtudni a vezetőjétől. — A szervezet három éve működik — mondja dr. Szabó Sán- domé. — Jelenleg körülbelül nyolcvan-kilencven főnyi tagsága van, ezek között természetesen akadnak jogi személyek is, intézmények, vállalatok, akik jelentős összegekkel támogatják az egyesületet. A szervezet feladata elsősorban kulturális jellegű— így például magyar és francia népművelők látogatnak el kölcsönösen egymáshoz tapasztalatgyűjtésre. Évente körülbelül négyszáz ember utazását szervezzük meg — óriási sikere van a „családok cseréjének”. Ez naf yon fontos, mert erősíti a két nép özötti kulturális kapcsolatokat. Nagy jelentőségűek az úgynevezett „szakmai cserék”, amelyek keretében hazai és francia borászok ismerkedhetnek meg. (kácsor)
