Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-04-05 / 81. szám
8 HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. április 4—5., szombat—vasárnap Párizsi bolyongások és találkozások Első párizsi utam — érkezéskor — egy napra megbénított. Ötezer hektáron nyújtózó metropoliszban egyedül lenni! A bénulást lassan átszőtte, majd föloldotta a lenyűgöző látványok, élménysorjázások varázsa. Számba vették „obiigát” teendőimet. Amikor mindenképp látnom kell, előbb azokon legyünk túl. így is történt. Végigjártam a Notre-Dame százharminc méteres hajóját. Jókor! Kifelé jövet vettem észre az előtérben fölszerelt telefonkészüléket, mely egy frank bedobás ellenében a kagyló fülhöz emelése után elmondta a Mi Asszonyunk temploma történetét. Építésének kezdeteitől szinte napjainkig. A Diadalív „árnyékában” álltam az ismeretlen katona sírjánál, közben szemem mereven az örökké égő lángot bámulta. Élet, tűz, halál. Az Eiffel-torony második emeletéről nemcsak Párizsra, de szinte egész Európára véltem látni, messzi-távoli csücsökben Kis-Magyarországra is persze. Látványon túl már tapasztalásszámba ment, ahogyan a Luxemburg- kertben cipőmbe bújt apró kavicstól — miután nem szenvedhettem tovább — megszabadultam. A „világ főutcáján”, a Champs-Élysées egyik palotája falának dűlve lehúztam lábbelimet... s ekkor jött a meglepetés: a fránya kis kődarab nem a cipőben, hanem — miképpen? a zokniban bújt meg, így azt is levetni kényszerültem az óriási forgatagban. Senki rám se hederített. (A kövesdi főutcán e műveletet aligha cselekedhettem volna meg a járókelők ironikus mosolya nélkül). Könyököltem a Szajna-hidakon, természetesen Apollianaire Mirabeau-hídján is, nézve, miként fut lenn a gyors hab, az „örök pillantások örvénylése”. Tekeregtem a Mont- pamasse-on, gondosan átlépve a járdán borosüvegeikkel együtt alvó csavargókat, a clochardo- kat. Az invalidusok templomában Napóleon kőkoporsoját épp úgy megbámultam, mint a Pant- heonban távoli ősünk Attila hun király festett ábrázolását. Épp francia holttestek fölött léptet délceg lován... Nincs magára valamit is adó közintézmény Párizsban, mely ne viselné a bejárat fölötti homlokzat nemeskő-tábla vésetében a nagy francia forradalom hármas jelszavát: Liberté, Égalité, Fratemité, azaz Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. Azt ne neztem volna meg, ahol e hármas jelszó megszületett? De bizony! Mindenüvé gyalog metnem, mert az utca nepe, forgalma, jellege volt oly érdekes és értékes számomra, mint bármely műtárgy. Kora reggel indultam útnak, térképemen bemérve „megsaccoltam” a távolságot: lehet vagy négy kilométer. Bizony volt is annyi, ha nem több. A Bastille-tér, Délkelet-Párizs közlekedési csomópontja. Elképzelhető — vagy inkább elképzelhetetlen — nyüzsgéssel, forgalommal. Itt ment hát végbe a „nagy” francia polgári forradalom. Itt vágták az egek felé a szabadság szövétnekét. Párizs hajdani égjük legnagyobb erődítményét Richelieu bíboros idején a politikai foglyok börtönévé züllesztették. Itt állt a Bastille, amit a párizsi nép 1789. július 14-én földig rombolt. Nem építették be többé a teret. Az izzó forradalom emlékét egy negyvenhét méter magas emlékoszlop hirdeti, bizonyára mindaddig, míg áll a város. * A véletlen úgy hozta, két napig abban a pici szállodában húztam meg magam, melyben valaha Radnóti Miklós is lakott. Lehetséges épp abban a szobában, mely most az enyém. Hol van e szálló? A Szent Mihály útról nyíló „Rue Cujan, hol lejt a járda.” Csak le kell hunynom szemem, hogy lássam: „ődöngő, hányaveti járással” Ady Endre költő úr ballag épp a Szajna-parton... Aztán... Újabb „találkozás”. A Notra-Dame mögött a Szent Lajos szigetén megállva, a Rue Búdé 9. előtt felnéztem a tetőzet alatti ablakokra, s Illyés verssorait idéztem magamban: „Mint egy igazi költő, e padlásszobában (’’éltem három évig...) Halálát követően emléktábla került a ház falára. * A Louvre-ban egy nap alatt semmit sem lehet megnézni. Az anyag méreteihez képest. Sokak szerint még egy hét alatt sem! A tájékozatlan idegen mint jómagam is — vagy rábízza magát a vak véletlenre, vagy megkeresi azokat a látnivalókat, melyek létezéséről olvasmányai alapján már tud valamit. Az utóbbi módszert követtem. így került sor az obiigát Mona Lizára, a Milói Vénusra, az ógörög és római szobrokra, zömmel sérült állapotúak, — a hajdani középiskolai tankönyvek kései illusztrálásaként —, a spanyol festészet remekeire s az asszír3 ':omi gyűjteményre. Az ira megintcsak „találkozási célzattal”. Révész Béla írta meg, hogy Ady és Léda Louvre-beli látogatásuk során e gyűjtemények termében fölfedeztek egy Ram-, szesz-reliefet, mely megdöbbentően hasonlított Adynoz. Szó nélkül álltak a különös látvány előtt. Majd fölocsúdva, Ady ironikus modorával kinyilatkoztatta: „Ramszesz sem különb.” Nos, a költő Ramszesz-arcmá- sát kerestem tétován, reménytelenül a rengeteg anyag között: végül is megtaláltam. Valóban, a száj vonala, a hatalmas homlok s a különös-érdekes szem, a „karbunkulus” szinte az Adyénak mása. Távoli utas, ha odavetődsz kíváncsi vagy rá, megnézheted magad is. Neked mar könnyebb dolgod lesz, följegyeztem ugyanis a terem számat: 246. Utofsó párizsi délutánomat is a költőnek adtam. A Magyar Intézet szíves lektor-munkatársa ügyes kis tereprajzot készített szamomra Ady kedvenc szállodájáról, környékéről, hogy kér- dezősködés nélkül is odataláljak. A szálloda neve: Hotel des Bal- cons. A rajz alapján a Saint Germain boulevardról az orvosi egyetem mögött a szűk utcán fölballagva hamarosan megleltem a bujdosások és kitárulkozások tanúját, a szállót. A falra még 1956-ban a Francia — Magyar Társaság emléktáblát helyezett el a költő remekbe sikerült domborművi arcmásával. Francia nyelvű szöveg tudatja: E szállóban lakott és énekelt a nagy magyar lírai költő. S alatta egy Ady-verssor-idézet, persze az is francia nyelven: „Paris estplanté dans mon coeur.” Igen. Most is így vert — örökérvényűén szállást az én szívemben is a Város, a fény Városa. Ady jóvoltából és biztatására. Kiss Gyula Ezeréves Magyarországon az iskolai oktatás Négy esztendő múlva, 1996- ban éppen ezeresztendős lesz az első magyarországi iskola a Szent Márton hegyén — Pannonhalmán — épült kolostorban. A millennium méltó megünneplésére ötmillió forintos alaptőkével alapítványt hozott létre az Országos Pedagógiai Könyvtár és Muzeum. Az adományokból, támogatásokból gyarapodó pénzből szeretnék létrehozni a valódi országos pedagógiai múzeumot. A jelenlegi ugyanis csak nevében az, a raktárak, az önálló épület hiánya akadályozza a gyűjtőmunkát. Az új helyen szeretnék megnyitni az első állandó hazai iskolatörténeti kiállítást is. Mire is emlékeztet és egy ben figyelmeztet az ezeréves jubileum ? Mindenekelőtt arra, hogy Magyarország történetében az iskola mindig a megtartóerő, a nemzet fennmaradásának egyik fontos intézménye volt. Oktatás nélkül ugyanis elképzelhetetlen a gazdasági és társadalmi fejlődés. Az iskola minden korban folyamatos párbeszédet teremtett az emberiség egyetemes kultúrájával. A pannonhalmi első „oskola” tanárai Rómából jött bencés szerzetesek voltak, akik híven a rendalapító Szent Benedek hitvallásához — Óra et labora! Imádkozz és dolgozz! — egymás után alapítottak monostorokat. A XIII. században már több mint kilencven helyen oktattak, tanítottak hazánkban a bencések. Az ötezer szerzetes közül való volt az első Csanádi püspök, a velencei származású Szent Gellért is. A török hódoltság, maid a kalapos király, II. J ózsef rendeket visz- szaszorító törvényei sem ingatták meg a bencések elhivatottságát. Igazi tanító renddé csak 1802-ben váltak, amikor tíz iskola fenntartását vállalták. Mint ismeretes, 1950-ben a magyar bencés rendet ismét feloszlatták, de két gimnáziumban — az ezeréves pannonhalmiban és Győrben — változatlanul oktathattak. Amikor itthon nem lehetett, külföldön tanítottak. Sao Pauló- ban alapítottak magyar iskolát, amelyben ma is a haza, a szülőföld szeretetére nevelik a Brazíliában élő, magyar származású gyerekeket. Az első magyarországi iskola millenniumáról természetesen Pannonhalmán is megemlékeznek majd, a főapátságon megkezdik az ünnepek előkészületeit.-A Hóvirág A márciusnak már a nevét is öröm kimondani, mert valaminek a végét és valaminek a kezdetét jelenti. Ilyenkor már beteg a tél, olyan, mint a vénember: könnyen síró és erőtlen. Búslakodva járja a világot, haj- nalonta még zúzmarát lehel a száraz gallyakra, nagynéha a sza- kállát is megrázza, de ez a kései ajándék már nem kell senkinek. Mindenki a tavaszt váija! Tudja ezt a Nap, a langyos szél is, amely űzi, kergeti a bárányfelhőket, széthordva a tél rongyait, amelyekből egy-egy hófolt alakjában azért marad valamennyi az északi oldalakon, a völgyek mélyén. A déli verőkön már nyoma sincs a hónak, és a piruló föld különös illatot áraszt, a tavalyi száradó avar alatt hóvirág kandikál. Ilyenkor, a tavasz kezdetén már semmi nem tarthat otthon, barangolok, járom az erdőt, hajt, űz egy régi beidegződés, amelyet a génjeimben hordok örökségképpen. Kanyargósak és szaka- dékosak az erdei utak, csúszósak a hegyoldalak, a sárgás, vörös agyag gyakran megcsúfolja az embert, amikor fölfelé a csúcsok irányába kapaszkodik. Szerencsére ma nem vagyok egyedül, a vendéglátómék fia nyújtja felém kapaszkodásra a kezét, miközben zerge- könnyedén ugrik át a csúszós erdei úton. Távolabb hajdan lakott erdészlak kitört ablakán nyüszít a márciusi szél, dudál a kémény is, mintha elátkozott lelkek szorultak volna a padlásra szabadulást várva. — Ebben a házban születtem! Nézem a fiút, az arcáról ragyog az őszinte boldogság és a felfedezés öröme, amelyet megoszthat velem, lobogó hajába belekap a földet szántó szél, inge a mellén szétgombolódik, és így — lelkesen és fiatalon — a csatába induló hős emlékképét idézi. — Nem messze innen hóvirágot is tudok... Belém is lelket önt a fiú ragyogása, a boldogság, amellyel nekem, az idegennek megmutathatja az erdőt, az ő birodalmát, a szülőházát is, amely fölött éppen úgy eljárt az idő, mint mindenki és minden más fölött, és a gyerek sem csodálkozik azon, hogy a kemence, amelyben az édesanyja néhány éve még a kenyeret sütötte bagolytanyává változott. — Kicsit ér, kicsit ér... szólal meg a közelben egy cinke, a hangján azonban érzik, hogy ezt nem komonyan mondja, csak úgy tavaszi jókedvében kiabál, mert mólóban a tél, és ilyenkor mindegy, hogy ki mit mond; a télnek már úgyis befellegzett. — Szedett már a bácsi hóvirágot? Elnevetem magam, magamhoz húzom a gyerkőc fejét, és befelé nyeldesve boldogságköny- nyeimet csupán a fejemmel bólintok igent. Mit is mondhatnék neki? Azt, hogy az én szülőházamat is körülölelte valamikor az erdő, patak csacsogott a kertünk végében, amelyben telente vidrák is tanyáztak, és a vén, többszáz esztendős tölgyfánk az udvaron még ma is dacol az idővel, őrizve nagyapám, apám emlékét. Beszéljek tán neki a gerléimről, a mókuskerekemről, amelyben nem egyszer több mókus is tanyázott, vagy a ripacsos testű, mézgás tölgyfa repedéseiben talált szarvasbogarakról, a hőscin- cérekről, amelyeknek emléke mind a mai napig elkísér? — A Meleg hegy oldalában már nyílik a hóvirág! Ébresztő harangszó a fiú hangja, elmúlt évtizedekből visz- szahúzó erő, amely ismét visszaparancsol az ábrándok világából, ide az ő szülőháza mellé. Kavicsok csikorognak a bakancsunk alatt, szarvasok-szür- ke árnyak — ugranak meg előlünk, távolabbról muflonok pisz- szegését hozza felénk a szél. — Ezek mindig itt tanyáznak. Mintha régi önmagamat hallanám, kiérzem a fiú szavából a büszke örömet, a dicsekvő ka- maszos fennhéjázást, amint a jól tájékozottságot bizonyítja és talán a rámkérdezést is: — No, mit szólsz hozzám öregem? Dolgozik a tüdőm, mint egy kovácsfujtató, dehogyis szólok, hallgatok, és kapaszkodom, mert bizony nem egy hajításnyira vannak a meleghegyi hóvirágok, mint — lehet, hogy biztatásképpen — a fiú említette. Arra persze nem gondolok, hogy ami neki egy bakaugrás, az nekem egy kiadós túra, és miért is mondana mást, mint amit érez. Egy nagy madár röppen fel egy cserfabokorról, látjuk mindketten, a gyerek tátja a száját. Elégtételt véve önmagámnak, kérdezem. — Milyen madár volt? Nemet int a fejével, tekintetével messzire kíséri a madarat. — Örvösgalamb! A legkorábban érkező tavaszi vándor. Utánuk a szalonkák jönnek, tudod, azok a hosszú csőrűek, amelyeknek akkor van a nászrepülésük, amikor feljön az esthajnal csillag... Beszélek, beszélek, de a gyerek sehol! Néhány perc múlva hallom a kiáltását, lentről, távolabbról. Amikor odaérek, már szagolgatja, boldogan mutatja a hóvirágszálakat, hirtelen beszédes lesz, lázasan keresgél, biztat, hogy a napos, kavicsos helyeket keressem, mert ő tudja, hogy minden esztendőben itt nyílnak leghamarébb. Kifújom magam, és hóvirágkeresésre indulok, de csak barkára bukkanok, mogyoróbarkákra és piros hátú bogarakra, amelyek a földön, a földben most élednek a téli álomból. Győzelemnek számít az a két szál hóvirágbimbó, amelyet végül is megtalálok a csetjék között. — Többet nem találok/Liheg, és csókolja a hóvirágait. Szemében furcsa tűz villan, hol az ő virágait, hol az én két szál bimbómat nézi átszellemült arccal, egy egész csokorra vágyva. — Kié lesz a virág? A felszakadó sóhajtásban, a bujkáló mosolyban benne van minden: a tavaszi ragyogás, az ébredő erdő és a hóvirág. — Egy lánynak! Delet harangoznak, amikor újból megpillantjuk a falu tornyát. Szalay István Saufert Attila versei Álmatlanul Négyfelé feszített A hasfájós éjszaka Áttetsző kezemmel tapogatom Elfelejtett emlékeim Csobbanó álmos testét Redőnyök mögött Üvölt a csend És nem lesz nyugalom Csak akkor Ha az ég repedéséből Megverten mocskosán Előmászik a hajnal televízió Mostanában egy tisztafalú Fehér helyiségben lakom Ágyam nincs Elalszom én a padlón is Összekuporodva De ha éjjel benézel az ablakon Sosem látsz feküdni Mert a Tavaszhadsereg Legfrissebb kalandjait nézem Agyam nagyképernyős televízióján Ha jössz Nálam nyugodtan alhatsz Mostanában mindig itthon vagyok Ha jössz ne ácsorogj sokáig a hóban És zörgess hangosan a konyhaablakon Mert néha mély álmokba merülök Ne hozz semmit Esetleg egy üveg bort majd felforraljuk És amíg levetkőzöl Az ágyneműt is áthúzom Elég Fekete fehér tévéálmok Megáll a vonat De nem száll le senki Egy dalt dúdol az esti állomás Részeg füst száll Terpeszd szét az időt Sóhajts elég A csönd morog Kivert kutyák futása Szívem gyorsabban ver Letekint rám egy ablak Sivatag pereg És zöld az ég Felsír a faluszél Szivárognak a nappalok Csend Halálos a csend Egy ölelés és egy harang Úszik lassan Az ég peremén Sötét a tested Álmod hiába Pusztába üvöltött Mondatok Érthetetlen Utolsó csattanása Csend száll És beletörik az éjszakába Cseh Károly Fokozatok Betiltandó kalózadó parázna hullámhosszain üzenget egymásnak a testünk kétségbeesetten. Sugároz egyre, villámló mozdulatok, hullámtáncba kezdő pohárperemek közt is, mielőtt felhangzik a NEM — süllyedő atlantisziak jajszavaként.
