Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-30-05-01 / 102. szám
HÍRLAP, 1992. április 30—május 1., csütörtök—péntek ÜNNEPI MAGAZIN 9 Az asztroszpichológus vallomása: Megmondják a csillagok Kónya Katalin dolgozószobájában A pasaréti lakásban nemcsak szívélyesen, kedvesen fogad, hanem meg is jegyzi: — Tudja-e, hogy találkoznunk kellett? Az lepi meg, hogy könnyedén válaszolok: — Természetesen, készültem is rá. — Aztán megindul a parttalan diskurzus. Szinte fékezhetetlen mohósággal igyekszem feltérképezni Kónya Katalin asztropszi- chológus műhelytitkait. Közben aztán kiderül, hogy valóban ezernyi közös téma fűz bennünket össze. Sok szempontból hasonló az érdeklődésünk, ráadásul nézeteink is egyeznek, azaz semmi akadálya a háborítatlan szellemi portyáknak. 1. Számomra is ismerős neveket említ. Olyan kiválóságokét, akiket mindig nagyra becsültem. — Voltaképpen tizenöt éves korom óta érdekel, izgat ez a kérdéskör. Leveleztem a klasszikus kultúrában jártas, a regényíróként is ismert Révai Józseffel, aki szintén hódolt e tudománynak. Persze „beleszerelmesedtem” Baktay Ervinbe is. Nehezen birkóztam meg munkáival, ám megérte, hiszen Ariadné-fonalat kínált nekem, s ennek révén ki is jutottam a pillanatnyi látszatlabirintusból. Sokat segített a környezet is. Nevelőanyám férje Scherbák Viktor különös egyénisége is hatott rám. Ez a rendkívüli karakter ötvenhat kötetet írt huszonkét esztendő alatt. Tette ezt úgy, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy örökösei csak halála után jelentethetik meg azokat, hiszen ő ezeket a XXI. századnak szánta. Odavezet a polchoz, ahol a művek sorakoznak. Beléjük lapozok, s megdöbbent újszerűségük, gondolatbőségük. Tisztelettel adózom ennek a szerény alkotónak, akit nem vonzott sem a hírnév, sem a pénz. Csak küldetését teljesítette, azt, hogy üzent a jövőnek. Méghozzá okulásunkra. 2. Utal dr. John Károly profesz- szorra, akinél tanult, s megszerezte a képzettségét igazoló oklevelet. — Neki is köszönhetem azt a tájékozottságot, amely megköny- nyíti számomra az eligazodást. Sorsom rendelt arra, hogy az állami gondozottak problémájával foglalkozzam. Közülük a többség nem ismeri születésének óráját és percét, vagyis a kollegák aligha készítenének részükre horoszkópokat. Nos, eljutottam arra a szintre, hogy nekem nem szükségesek ezek az adatok. Megelégszem az évvel, a hónappal, és a nappal. Belebonyolódunk a predesztináció, az eleve elrendelés útvesztőibe, vagyis önfeledten vitatkozhatunk. — Azt vallom, hogy a lényegbeli dolgok nem tőlünk függenek. A legfontosabb személyiségjegyeinket, alakunkat, sze*> műnk színét, hajunk típusát nem mi választjuk meg, ezt hozzuk magunkkal. Ugyanígy vagyunk jövőnk eseményeivel, fordulóival is. Ezek elől nem futhatunk el. Ellentmondók, ám hamarosan közös nevezőre jutunk. — Igen, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mi vár ránk, akkor arra törekedhetünk, hogy a pozitív mozzanatokat erősítsük, s a negatívakat háttérbe szorítsuk. Ezzel azonban zárult a kör. 3. Példaként jelzi pedagógiai munkálkodását. — Jó néhány gyermekintézménnyel kooperálok. Tulajdonképpen precíz karakterrajzot adok a nevelőknek. Ezek beváltak, s hozzájárulnak ahhoz, hogy megértőbben kezeljék az iijakat. Ha másért nem, már ezért is megérte búvárkodni. Aztán jöhet a vizsga. Kezdi velem. Jellemképe hibátlan és lenyűgöző, azaz akár tetszik, akár nem, szembesülnöm kell valódi önmagámmal. Erényeimmel és hibáimmal egyaránt. Észreveszi enyhe bűntudatomat, s megjegyzi. — Felesleges javulást ígérni. Úgy is megmarad annak, aki volt. Mindjárt jobban éreztem magam. A következő eset: S. A. 1969. június 11. A diagnózis: — Jó képességű, mégis csak azt tanulja meg, ami neki tetszik. Érzelmileg ragaszkodó. Simulé- kony, ugyanakkor kapcsolatteremtő készsége katasztrofális. Irányítható. Akarata és értelme rendszeresen ütközik. Belső ellentmondásai magyarázzák egyéniségének kétarcúságát. Kézügyessége átlagon felüli, íráskészsége kiváló. Harminchárom és fél éves korára fut be. Végrehajthattam a kontrollt. A siker tökéletes. 4. S még egy sajátos mozzanat. A futorológiámból. Szerinte 59 és fél éves koromban érnek be jóval korábban elvetett „magjaim.” Hazafelé jövet karambol szenvedő alanya lettem. Félelem mégsem gyötört, mert eszembe jutott a prognózis. Túlélve mindezt, hálás vagyok érte. Akárcsak annyi más „paciense.” Pécsi István * A neves szakemberrel május 6-án, szerdán délután 5 órakor találkozhatnak az érdeklődők az Egri Dohánygyár nagytermében. Vele a cikk szerzője készít nyilvános interjút, s ennek keretében nem maradnak majd el ezek az egyperces „játékok”se. A hagyományosan ingyenes belépők az egyesületi tagok, illetve a gyári dolgozók részére átvehetők naponta reggel 8-tól este 8-ig a hátsó, a Nagy János utcai portán. Asztaltársaságok A Tízek Társasága emlékének Az asztaltársaságok a XVIII. század végétől a vendéglátóhelyek ismert, kedvelt személyiségeiből verbuválódtak. Sajátos találkozási rendjük, tiszti karuk, ceremóniáik, az együttlétet is befolyásoló szokásaik, jelvényeik, okleveleik voltak. Sokszor még szociális, nemritkán amolyan, a mai KST-t megelőző vendéglői spórolási szabályokat is kötöttek. Gundel Imre így emlékezik meg róluk „A vendéglátás emlékei” című könyvében: „Az asztaltársaságok sok kedves szokásáról tudunk. A falon függő hatalmas, tarka fabicska az ősi pallosjog jelképe: a társaság feje a bicskán lógó harang megszólaltatásával „ítélte halálra” a békétlenkedést, durva kötődést előidéző, nagyzoló, füllentő tagokat, akiknek egy liter bort vagy „rundó” sört kell fizetniük. A „Füllentő Bicska” mellett szokás volt, hogy apró csengőkkel ellátott, felfújt marhahólyagot függesztettek az asztal fölé. Ha valaki a vitatkozás hevében hozzáért, a csengőszóra az asztal feje azonnal rámondta: „Te vagy a hólyag! ” A bírság megfizetésével ismét szent volt a béke. ősrégi játék volt a sörösstaféta is. A hosz- szú asztal két oldalán ülők versenyeztek, a két végén az indító és a célbíró helyezkedett el. Vezényszóra az első pár egy kiflit kezdett enni, arra ivott egy korsó sört, és amikor a korsó az utolsó cseppig kiürült, a mellette ülő harapott a kiflijébe, és így tovább. A söröscsizmából való ivás régi céhszokás volt: a csizma körbejárt, mindenki húzott belőle, de aki kiloccsantotta, bírságot fizetett. Mesterfogásnak nevezték, amikor valaki a csizmát jobb karjára fektette, és orránál fogva tartotta. A német fogadók termetes pincérlányairól Lizinek nevezett 2-3 literes korsók is körbejártak, ki-ki annyi sört ivott belőle, amennyit tudott. Bírságot az utolsó előtti fizetett, az utolsók tehát vagy megitták az egészet, vagy annyit hagytak, hogy a következő ne tudja meginni.” A múlt századi asztaltársaságok sokszor történelemformáló szerepe mindannyiunk előtt közismert. Gondolunk pl. a Pilvax „Tízek Társaságáéra, a kávé- házbéli „Közvélemény asztaláéra vagy a politikusok, írók, művészek különböző helyeken egykorvolt törzsasztalaira, találkozóhelyeire. Százharminc esztendeje vetette papírra Lisznyai Damó Kálmán (1823-1863) költőjurátus, a „Tízek Társaságáénak tagja az egyik legérdekesebb és alig ismert asztaltársasági élményét a neves Csiga vendéglőből. (Az említett költő-jurátus közéleti személyiség, táblabíró lett Nóg- rádban, majd a szabadságharc leverése után 2 évig osztrák sorkatonaként tengette életét. Jelentős művelődéstörténeti megfigyeléseinek rögzítését korai halála miatt nem folytathatta.) A Csiga a mai pesti Váci utca 38., a Mogürt-székház környékén volt népszerű vendéglátó- hely. Az Erzsébet híd építése miatt bontották el. Emeletes épületén volt a cégér, nevét a sokat emlegetett zöld káposztalevélen sétáló két szép csigáról kapta. Több híres asztaltársasága is volt. Egyik a „Kör”. Szívesen látogatta pl. Kazinczy, Vörösmarty, Garay, Vachott Sándor, a színészek közül Megyeri Károly, Egressy Gábor, Lendvay Márton. Jókai, Petőfi, Bajza, és Pulszky is sokszor ebédelt, vacsorázott benne, vagy csak a kitűnő társaság miatt töltötte ott az idejét. Petőfiék idejében volt a „Csigában” egy csárdarész, amelyet Parragh Gábor tett ismertté, látogatottá. Az egykori pápai diák, aki Petőfinek nevelőséget szerzett, a Balaton vidéki borok nagy népszerűsítője volt egykor. Borait pl. bemutatta még a londoni világkiállításon is! A „Csiga” csárdájában tartotta összejöveteleit „A kedv respublikája” nevű asztaltársaság. Tréfásan egymás között ún. borországot alapítottak, melynek elnöke a szamorodni volt. Tisztségviselők a visontai, ménesi, szekszárdi, villányi, egri, budai „polgárok”, míg a köznép a tokaji, neszmélyi, vályi, jobbágyi, Buda melléki, isztméri, csömöri, bársonyosi, móri, ecsegi és gyöngyösi elnevezésű körtagokból kerültek ki. (Ma már nem tudjuk, hogy kiket rejtettek e tréfás elnevezések. Bizonyos, hogy előbb-utóbb egyikük-másikuk személyére is fény derül. Mint ahogyan előkerült az is, hogy nem kis rosszallással jegyezték fel akkoriban az asztaltársaságról, hogy nem átallották a vallásból is tréfát csinálni, nevezvén hitüket „anyaboregyház”-nak, templomát pedig „ezeregyjóbo- rok kápolnájáénak.) „A kedv respublikája” asztal- társaságnak is megvoltak a sajátos szokásai, kötöttségei, szabályai. Pl. köztük serital fogyasztója nem válhatott taggá. Tréfás rigmusaik közül kettő említést érdemel: Az egyik: „Szerelem, dal, tánc, virág bor nélkül fél boldogság.” És a másik, aminek helyi vonatkozása is van: „Serkorhelység gyógyítója az egri bor.” Érdemes idéznünk Lisznyai verséből a „Kör” mindennapjait: „Esteienként ide jár munkás, iparos-polgár, a kifáradt napszámos itt enyhül meg s mulat most, úr, szolga itt-ott széjjel ül itt szeszélyes kéjjel, a külön vagy egyszerűbb szobában, s jó mindenütt, a csárda szöge-lika közös hely, respublika. íme, röviden egy múlt századi asztaltársaság érdekes művelődéstörténeti emléke... Az együtt étkezések, poharaz- gatások múlt századi szertartásai közé tartozott az asztaltársaságok körében pl. többek között az ún. bujdosó pohár is. Gömbölyű volt, nem lévén alja, „körömpróbáig” ki kellett hörpinteni. Ha borral tették le, fölborult. Míg e szertartás folyt, „hibázó nótákat” kellett mondani. Ha valaki ezt elvétette, vagy netán a poharat felborította, a „nótabíró” által kirótt bírságot állnia kellett. Erre a célra sajátos persely szolgált. Tartalmának felhasználásáról az asztaltársaság tagjai együttesen döntöttek. Az együttlét, a szórakozás, a fehér asztal gasztronómiai különlegességei mindenütt tréfás vetélkedéseknek, tréfálkozásoknak adtak helyet és lehetőséget. Voltak sajátos használati és egyéb tárgyaik. (Pl. számozott, egyéni ízlés szerint díszített, feliratos vagy más jelzésű, saját használatra tartott poharak, kupák, hamutartó, kártyatartó stb.) Az asztaltársaságok találkozóin bőven termett az anekdota, a vicc is, és napirenden volt szinte Söröskorsó: a „Paripát Pártolók Pártja” asztaltársaság elnöki pohara „Fityisz”: asztaltársasági jelzőeszköz. Ezzel mutatták: „hitel nincs”, „fityiszt a szónoknak”, ennyit ér az elmondott vicc”, stb. kötelezően az ugratás, a kajánkodás, de a pajzánság is. Az asztaltárasaságok nevei között, mint a „Csiga”, vagy „A kedv respublikájáénál tapasztaltuk, számos tréfás, érdekes, sőt meghökkentő is előfordul. (’’Csak rogyásig”, Kárörvendő Kandúrok, PPP — Paripát Pártolók Pártja, stb.) Vidéken éppúgy divatozott asztaltársaságba járni, a helyi különlegességekről is véleményt, nemegyszer ítéletet mondani, „téveszmét” cserélni” — ahogyan Karinthy tréfásan megemlékezett róla. Pl. annak idején Móra Ferenc is tagja volt annak az asztaltársaságnak, melynek korábban, szegedi évei alatt Gárdonyi is napi vendége volt. Ók voltak, akik azután az őszirózsás forradalom alatt magukat „magyar császári és királyi köztársaságának nevezték... Állítólag volt az országban „Göre Gábor gondozottyai” nevű asztaltársaság is. Ez azonban nem annyira az egri remetéhez, mint inkább kedves alakjaihoz, illetve azok tisztelőihez köthető. Az „ANNA” asztaltársaság perselye Sajnos, eddig bővebbet alig tudunk róla... A szertartásos összejövetelek, ebédek, vacsorák, egyéb ünnepségek krónikáját, néhol az ott elhangzott köszöntések emlékét máig idézik többek között Mikszáth, Bródy, Hunyadi, Krúdy művei. A századforduló idejéről fölidézünk két szellemes, akár ma is elmondható asztaltársasági felköszöntőt. Annál is inkább, mert ma már nemcsak a nosztalgia, hanem az újjáalakuló ipartestületek is keresik, és ápolni szeretnék haladó hagyományaikat. így új életre kelnek-kelhet- nek az asztaltársaságok, egykorvolt divatos, szép szokásaikkal együtt... „Korcsmárosra ” Uraim! Igyunk egyszer annak az egészségére is, akiéből iszunk! A jókívánság nem szokott vízzé válni; ha tehát a mi jókívánságunk mégse teljesednék be, hanem vízzé válnék, ez elsősorban a mi korcsmárosunkat áztatná pocsékká, mert azt jelentené, hogy a borába vizet kever, vagyis, hogy nála az ember nem annyira elázni, mint inkább megázni szokott! De ezt ő, tudom, a világértse hagyná magán száradni! Ne is hagyja! Hiszen az kétségtelen, hogy ő igen jó és tiszta korcsmá- ros, mert mindig szívesen öblögeti a torkát, és hogy az ember a bora tisztaságáról, meg nem keresztelt pogány voltáról meggyőződjék, elég őreá nézni, mert ő annyit iszik, hogy ha csakugyan vízzel szaporítaná a borát, már rég elárasztotta volna őt a vízözön. Éljen tehát a mi derék korcsmáro- sunk! Velünk együtt sokáig éljen és igyék!” „Szakácsra” Uraim! Az ember az életben, fájdalom, gyakran érzi magát úgy, mintha leforrázták volna. Szívemből kívánom, hogy tisztelt barátunk, a szakácsművészet érdemes mestere, sohase érezze magát leforrázva, demégcsak lefőzve se! Akármibe kezd, ne ő igya mega levét; a sors pedig bármim kedvez is neki, tehát bármily szerelmes is lesz bele, sohase sózza el a levesét. Se paprikás természetű, se felfújt emberekkel ne legyen baja! A szerencse márto- gassa őt a boldogság tejhabjába; a nyelvét semmiféle dolgában se égesse meg; ellenben harapni- és aprítanivalója mindig legyen. Jó kedélye soha meg ne savanyod- jék, s a jólét és megelégedés ne kerülgesse őt, mint macska a forró kását, hanem üljön egyenest az asztalához, és egyék vele egy tálból cseresznyét! Szóval a gyomrát soha el ne rontsa; jó ízléssel, vidámsággal forgassa kezében a főzőkanalat, mindenekfölött pedig azt a régi közmondást, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék”, értelmezze úgy, hogy „aki nem szomjazik, ne is igy ék.” Minthogy azonban ennie kell minden embernek, aki élni kíván, egyék ő is mindig jó étvággyal, és hogy ezt jogosan tehesse, szomjazzék is hozzá! Szomjátpedig víg baráti körben a bor legjobb fajtájával oltogassa! Sokáig éljen!” , (Dr. D. B.)
