Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-30-05-01 / 102. szám

HÍRLAP, 1992. április 30-május 1., csütörtök-péntek

ÜNNEPKÖSZÖNTŐ

5.

második általános volt, summás- nak csaknem mindenhonnan elszegődtek az emberek.

Tarnamérán a piactéren állították fel a legényelc a közös májfát, a lányok díszítették fel, éjszaka pedig néhány legény őrizte a rajta lévő üvegek miatt. A többiek a maguk májfáját hordták szét a faluban a szeretőjüknek. Mikor a lányok kijöttek a templomból, gyönyörködtek benne, mert a májfa „az egész falu lányáé” volt, tehát a fát ez esetben nem a földesúrnak, hanem a lányoknak állították.

Horton a cselédlegények a grófi kastély udvarán állítottak fát, Pélyen pedig a határban lévő uradalmi tanyán a legények vágták ki, a lányok díszítették, es amíg a májusía állt, minden este mulattak, táncoltak alatta a sum- másfiatalok.

A májfaállítás szokása az egész magyar nyelvterületen ismert, és a korábbi rövid leírások alapján kutatóink azt állapították meg, hogy nagyjából mindenütt hasonló, és az európai forrták egyszerű átvétele. A Heves megyei kutatás eredményei azonban módosítják ezeket a véleményeket. Kétségtelen, hogy az első májusi nap vagy pünkösd

előestéjén az egész kontinensen, így a németeknél, a skandiná- voknál és más kelta, román eredetű népnél megtalálható a májfa behozatala a településre. Formája többféle; lehet magas, feldíszített fa, lehet kisebb zöld ág vagy virágcsokor. Franciaországban különösen sok változatát ismerik. E sokféle variáns rendszerezésének alapja a szokás egyéni vagy kollektív jellege.

Ügy tűnik, hogy az európai népeknél nagyobb szerepet kap a közösségi májfa, mint nálunk. Ez esetben fa, ág, koszorú vagy nyíló virág formájában behozza az ember az áldást a természetből a faluba, az egész község számára. Ezért a település centrumában állították fel, és körülötte táncolva, énekelve vigadtak, mert mindenki magáénak tekintette. A mi tájunkon különleges vonásnak számít a gyereklányok megajándékozása a formális „eljegyzéssel”, a kétszeri, május elsejei és pünkösdi időpont, és főleg a szokás szerelmi, egyéni indítéka. Amint láthattuk, a közösségi formának nálunk is volt és tálán van is szerepe, de másodrendű, és nem ez adja meg a szokás karakterét.

Bakó Ferenc

n------------------------------------------------------------------------------------------Anyám,

neked hoztam...

Itt állok ezzel a szál rózsával a kezemben. Neked hoztam, anyám. Margarétát szerettem volna adni, de azt nem kaptam. Tudom, a margaréta volt a kedvenc virágod. Időnként óriási csokrokat sikerült a mezei margarétából összegyűjtenünk apámmal az Egedalatt. Amikor otthon odaadtuk neked, csillogó szemmel szorítottad magadhoz a virágokat, és halkan csak ennyit mondtál: nagyon köszönöm nektek.

Anyám, én nagyon jól tudom, hogy egy szál rózsa tulajdonképpen semmiség. Azt is jól tudom, hogy sem egy szál rózsával, sem százzal sem tudom még kis mértékben sem viszonozni mindazt, amit értem tettél.

Én még jól emlékszem tenyered lágy simogatására. De jól emlékszem dorgáló szavadra is, amikor olyat tettem, amit nem lett volna szabad. Kikaptam. Megszidtál. De megérdemeltem. Amikor már felnőtt lettem, mindig azt mondtad, én voltam a legjobb kisgyerek a világon. Ilyenkor mosolyogtam.

Anyám, mindig nagyon szigorú voltál, de azt is tudom, nagyon szerettél. Aggódásod csak akkor nem tudtad palástolni, haláz gyötört. Ha a felszökő láz az ágyba parancsolt, mindig ott ültél mellettem, és aggódva kérdezted: Hogy vagy, kisfiam? Ilyenkor még a féltve őrzött befőtteidből is bontottál nekem. Nem is akármit, hanem őszibarackot. Micsoda zamata volt annak a gyümölcsnek. Tudtam, hogy még így is kedveskedni akarsz nekem. Mintha azt vártad volna, hogy feltámadó jó kedvem a betegség árnyát is elűzze az ágyamtól.

Arra is jól emlékszem, amikor utoljára találkoztunk. Összetöpörödött, vékonyka tested szinte súlytalan volt már. Elveszett a párnák között. Fejed a vállamra hajtottad, és az üdvözöltek mosolyával néztél a szemembe. Amikor elköszöntem tőled, búcsúzásra rebbent a kezed, és szavaid halkan szálltak: Istven veled, kisfiam! Bágyadt mosolyod, mint könnyű pille röppent utánam.

Ezt a képet életem végéig a szívem mélyén őrzöm.

Azóta már nincs, aki mondja nekem: Kisfiam! Azóta már felnőtt lettem végleg, mert azt mondják a bölcsek, akkor kezd el igazán öregedni az ember, amikor már senki sem szólítja úgy, hogy: Kisfiam! Pedig milyen jó is lenne még mindig „ kisfiamnak ” lenni.

A nydm, ezt a szál rózsát ide teszem a sírodra. A tiéd. Ha volna hozzá erőm, a világ összes margarétájával a te sírodat borítanám be. Hányszor, de hányszor tudtam volna kifejezni annak idején gyermeki hálámat, amit én akkor csak figyelmes udvariasságnak véltem. Most már átérzem a szíves szavak jelentőségét. De már késő••• G. Molnár Ferenc

N

émelyek hiedelmével ellentétben jelenleg nem az a társadalom legégetőbb kérdése, hogy vajon volt-e köze Horn Gyulának a guruló dollárokhoz, de még csak az sem, hogy vitapartnere, Sugár riporter sírt-e Brezsnyev temetésén avagy sem.

Bizony, a dollárok ki-begurultak, a mécses meg néha eltörött.

Mindez ma cseppet sem fontos. A szenzációknak lassan nem lesz közönségük, a felfújt léggömbök pukkanása pedig elveszik a hangos morajban. Eléggé nagy a zaj, hetente felgyújtja magát valaki, nem tudni pontosan milyen — ám nem politikai — okokból. Mindez már sokkal fontosabbnak tűnik, és hát egyre érzékelhetőbbek a sokáig észre nem vett, figyelmen kívül hagyott jelek: a lődörgő emberek, az egyre rosszabb arcok, vagy a budapesti metró este, a földönfekvők, a mellékutcák veszélyes jellege.

A gondok régebben kezdődtek, de a gondok mégis maiak. A szikár számok azt mutatják, hogy az év végéig „betervezett” munkanélküliség (az ötszázezres) már márciusban sem volt tartható, s nem kizárt, hogy decemberre 7-800 ezer magyar állampolgár marad állás nélkül. S ha ezeknek van családja (van), és vannak gyermekeik (vannak gyermekeik), akkor a nagyon, de nagyon óvatos szorzás után is legalább kétmillió érintettet kapunk. És itt minálunk nem nyolcmillió normális életvitelű magyar áll a másik oldalon, hanem a nyugdíjasok és a szegények milliói. Ez a baj.

Ilyen levegőben aztán nagyon viszonylagosak az elviselhetőség határai, s lehet, hogy olyanok fognak nemsokára egymás torkának esni, akiknek egyébként helyzetüknél fogva nem kellene, csakhogy a hangulat momentán olyan, amelyben a történéseknek nincs logi1 jr / • •

Májust

kájuk. Vagyishogy van, az irracionalitás logikája. Plusz még, hogy ebben a régióban, a Kárpát-medencében régebben is volt némi idegbetegség, s nem tudni pontosan, hogy ez a többé-kevésbé váratlan szituáció, aminek tanúi vagyunk, micsoda ösztönöket hoz elő, micsoda arcokat formál, micsoda figurákat hoz majd a felszínre, és velük együtt miféle megoldásokat.

A szegénység, a félelem a bizonytalanságtól, és a tehetetlenség érzése, így együtt, ez a három már megrajzolja a „tájat”. Volt a napokban egy nagy és hangos demonstráció, ám ezúttal nem lett belőle balhé, a bedőlés szöge és a bedőlök száma nem okozott nagyobb riadalmat, legalábbis ezúttal. Torgyán doktor ugyanis okos ember, de túlságosan is „nyilvánvaló”, az igazi vezér ma még ismeretlen lehet, s mint tudjuk, az egészhez nem kell sok idő, mondom, már az utcán vannak a jelek, már az arcokon ülnek azok a kifejezések. Aztán nem tudni pontosan azt sem, hol az a bizonyos tűréshatár, mert az — mint az egyik politológus mondta — rendszerint csak utána derül ki. Csak utólag tudható, hogy melyik volt az a pont.

Az Isten persze megóv minket, de az nem biztos, hogy elég lesz. Tetejébe ez a munka- nélküliség, ez nem egy olyan ügy, ami „egy”

ügy, ami vagy sikerül, vagy nem. Ennek az állapotnak lélektana van, és a szakemberek azt is mondják, hogy nem az állástalanok száma a döntő, hanem az, hogy a tömegben szereplő egyének mennyi ideig vannak munka nélkül. Dániában például átlagosan hat hónap alatt van ez az időszak, ám nálunk ez az idő elhúzódik. És a dolgok gyakran éppen a hangulaton, a pszichológián múlnak, ráadásul lélektani hatása van a hallott hazugságoknak, az átveréseknek, és az igaz szónak is, mert ezeken mérjük le az esélyeinket, a lehetőségeinket, elvárjuk, hogy mondják ki világosan — mi van. A helyzet ma már eléggé világos, úgyhogy nyugodtan kimondható. Hogy miközben az van, ami van, ne kiáltozzunk fellendülésről, meg a nyugati világ elismeréséről és támogatásáról, a mi egyedülálló és kitüntetett helyzetünkről, mert ez egyrészt nem igaz, másrészt meg azt a több százezer munkanélkülit meg azt a többmillió szegényt mindez nagyon „búja” idegesíteni. Az Urak nem is hinnék, milyen nagy szerepe van kritikus helyzetekben az előadásmódnak, a stílusnak, a szerénységnek.

Hogy ennek a mostani munka ünnepének, azaz május elsejének tulajdonképpen milyen szerepe van, nem könnyű megmondani. Sör? Virsli? Munkásöntudat? Lehet, hogy az idén egyikből sem lesz. Talán az együttérzés, a szolidaritás azokkal, akik nehéz, már-már elviselhetetlen helyzetbe kerültek. Vagy csak mindezek jelzése, mert segíteni nemigen lehet. Ennek a munkásosztálynak nemrég még azt mondták, övé a hatalom, de ő ezt persze sohasem érezte. A jövőről pedig azt lehet tudni, hogy ez a munkásosztály soha nem is fogja érezni, hogy övé a hatalom.

Ami egyáltalán nem tragédia. Ennél nagyobb bajok vannak.

(havas)

„Erre senki nem számított..."

Beszélgetés Pongrácz József MDF-es országgyűlési képviselővel

Pongrácz József a hevesi választókörzet mintegy hatvanezer polgárát képviseli a magyar parlamentben. A választások óta eltelt két év után — azaz a ciklus félidejében — beszélgettünk a gyógyszerész honatyával arról, miképpen változtatta meg életét a politika, s hogy az itt élő emberek mit várnak el tőle, mint érdekeik védelmezőjétől.

— Először is azt kérdezném, mennyire alakította át magánéletét ez a változás, egyáltalán 1990 tavaszán — mikoris megválasztották — körülbelül erre a munkára, életformára számított-e?

— Természetesen ez a változás teljes mértékben átalakította az életemet, de nem csak az enyémet, hanem a családomét is. Igaz, hogy nem is fogtam volna bele, ha nem tudom magam mögött a család, a feleségem támogatását, aki egyébként most a gyógyszertárban helyettem is dolgozik. A legnehezebb az az egészben, hogy nagyon ritkán találkozom velük. Bár a lányom felnőtt, de van egy nagykamasz fiam, aki igencsak igényelné az apját. Ha például csütörtökön éjszaka megérkezem a fővárosból, akkor még melegében nagy beszélgetésekbe kezdünk.

— A fia érdeklődik-e a politika iránt?

— Igen. Nagyon sokat kérdez, nyilvánvaló, hogy egy bizonyos fokig ő is reflektorfénybe került az én pozícióm miatt. Miután tudják, hogy az apja „mit művel”, ezért az iskolában állandóan ki van téve bizonyos vitáknak. Például, hogy mit csinál a kormány, mit csinál az MDF? Mennek bizonyos cukkolások, amelyek természetesek a gyermekeknél, de a felnőtteknél is, és ezzel kapcsolatban engem szokott kérdezni, ez most hogy is van, mi is történik: muníciót akar tőlem szerezni annak érdekében hogy a vitát ott helyben vállalni tudja.

— Ilyenkor tulajdonképpen védi az apját?

— Igen, maximálisan. Nagyon érdekes, hogy például a lányom nem volt egyértelműen az MDF pártján. Mondjuk, személy szerint rám szavazott, de a pártlistán nagyon sokat gondolkodott, nyilván az életkoránál fogva is Fidesz-orientációjú volt. Sőt az volt az első kérése, hogy szerezzek be Deutsch Tamástól autogramot... Az az igazság, hogy a feleségem és a gyermekeim sem igen politizálnak, de az életüket most már bizonyos fokig áthatja a politika. De nemcsak a szű- kebb, hanem a tágabb értelemben vett családomban is ez a helyzet.

— Ebben a körben milyen világnézetű emberek élnek?

„A feszültségeket megértem, mert itt döbbenetes változások következtek be...”

— A családban vannak, akik tőlem balra állnak és vannak akik jobbra. S már-már ezeket a kapcsolatokat megrontja a vita. Az egyik rokonomról szólva elmondhatom, hogy tőle az államosítások idején bérházakat vettek el, és a kárpótlási törvény kapcsán oly mértékben „felcukkolta” magát, hogyha nem is kifejezetten ettől, de ez is belejátszott abba, hogy infarktust kaott. Mert a kárpótlási jegyek apcsán másfél milliót kapott ösz- szesen, a házak pedig nyilván jóval többet értek.

— Aztán van a családnak egy baloldali része, akik sohasem mulasztják el — ha telefonon beszélünk, ha személyesen —, hogy alám ne fűtsenek. Úgyhogy néha már igyekszem távoltartani magam a családomtól, mert úgy néz ki, hogy a társadalmi ellentétek kicsiben itt is kirajzolódnak. Nagyon bízom benne, hogy végül is eljutunk egy olyan normális állapotba, hogy az emberek között és a családomban sem a politika lesz a mindenható, hanem a normális napi életnek a témái kerülnek előtérbe. De a feszültségeket megértem, mert itt olyan döbbenetes változások következtek be, amit nem is tudok mihez hasonlítani.

— Felkészültek-e Ön szerint a politikusok az ilyen arányú változásokra és az ezzel kapcsolatos kihívásokra?

— Erre szerintem senki nem számított, a magyar társadalom sem, de maguk a politikusok sem. Tudtuk, hogy ez borzasztóan nehéz és kémény munka, de hogy ez a mindennapi tevékenységben, az érdekek ütköztetésében mit fog a felszínre hozni, ezt nem igen tudtuk előre. És azt sem sejtettük, hogy a mindennaÍ

>i érintkezésben milyen élesen ognak megjelenni ezek a problémák.

— Ön tart ebben a körzetben fogadóórákat: milyen jellegű gondokkal keresik meg választópolgárai? Milyen arányban jelentkeznek a helyi, „kijárásos” ügyek? Okoz-e feszültséget az, hogy az országos és a hevesi érdekek nem mindig találkoznak?

— A Parlamentben szinte mindig lehet látni, hogyan ütközik az országos és a helyi érdek. Erre remek példa volt, amikor a legutóbb az önkormányzati támogatásokról szóló törvényt tárgyaltuk, ahol annak ellenére, hogy létezett egy hatpárti konszenzus, bizonyos képviselők sikeres lobbyzása folytán nagymértékben lelassult a munka, s módosító indítványok sora késleltette a döntést.

— Az emberekben ma is benne van az a mentalitás, miszerint az ügyes-bajos dolgaikat majd a képviselő intézi el. S mikor én elmondom, hogy mindez az ön- kormányzathoz, vagy ilyenolyan szervezethez tartozik, és nekem semmiféle beleszólásom nincs ezekbe az ügyekbe, akkor az emberek felháborodnak, és megkérdezik: maga akkor minek van? Erre mi felkészültünk, de arra kértek minket, hogy ebben az átmeneti időszakban próbáljuk meg finoman, diszkréten felvállalni ezt a dolgot, hogy az emberek ne legyenek elégedetlenek. Ahogy én elnézem az esetek 90 százalékában ez utóbbi a jellemző, s körülbelül 10 százalékos arány az, ami valóban az én feladatkörömhöz tartozik. Amikor valamit el lehet érni lobbyzással — mint például a kömlői rendőri állás megszerzésekor — akkor megpróbálok segíteni. És nyilván vannak olyan szituációk (a nyugdíjasokra gondolok), mikor látom, milyen helyzetben van az illető, kérelemmel fordulok a

társadalombiztosításhoz, hogy méltányossági alapon segítsenek. Az már nem rajtam múlik, hogy segítenek-e. Ézenkívül a kárpótlási ügyek jelentettek igen nagy munkát, s itt is számos feszültség keletkezett, aminek enyhítésében megpróbáltam közreműködni. A társadalom Ausztrált, mindenki úgy érzi, hogy az ő igazsága szenved csorbát, és ezt az állapotot figyelembe kell vennünk.

— Mint ismeretes, Heves és körzetében az egyik leggyötrőbb gond a munkanélküliség. Képviselőként nagy feladatot jelent az, hogy lehetőségeimhez képest seg

'tsek a munkahely-teremtés- :n. Az állam nagyon nehéz helyzetben van, csakis helyi közreműködéssel képzelhető el némi javulás. Meg kell mondanom, hogy a külföldi tőke nagyon ó valós, nagyon sok üzleti embert kerestünk már meg. Másrészt rengeteg a kalandor a külföldiek közül, akik az itthon meglévő tapasztalatlanságot kihasználják.

— Az imént felsorolt témák nem kötődnek párthoz. Felmerül-e egyáltalán, hogy Ön egy bizonyos párt, az MDF képviselője?

— Hála Istennek nem merül fel. A fogadónapokon nem tudom milyen világnézetű és pártállású ember ül velem szemben, persze majdnem mindenki biztosít arról, hogy annak idején rám szavazott... Más dolog, hogy mint kormánypárti politikusoknak (például a kárpótlási törvénynyel Kapcsolatban, amelyet az ellenzék nem szavazott meg) az az érdekünk, hogy azok végrehajtásában besegítsünk. Ezért szervezünk különböző előadásokat, és jogsegélyszolgálatot.

— Gondolkodott-e azon, hogy indul a következő ország- gyűlési választásokon?

— Igen, nagyon sokat gondolkodtam rajta. Én végül is a gyógyszerész szakmában látom a jövomet, mert ahhoz értek igazán. Úgy látom, hogy mostmár szinte mindegyik partban kezd tért hódítani az a fiatal generáció, amely profi módon politizál. Érezhető, hogy ezek az emberek céltudatosan készülnek erre a feladatra. Magam sohasem kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy hosszabb távon, élethiva- tás-szerűen foglalkozzak a közélettel. Végül is 60 ezer ember

f

ondját-baját vállalni négy éven eresztül, egy nagy megtiszteltetés, de egyben nagyon kemény szolgálat. Sokan óriási hatalmat tulajdonítanak a képviselőnek, de ezt én őszintén szólva soha nem éreztem: a játékszabályok rendkívül kemények, és nem lehet törvénytelen dolgokat kilobbyzni. A küzdelem a jogos érdekekért folyik.

Havas András