Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-18-02 / 93. szám
HÍRLAP, 1992. április 18—20., hnsvét ÜNNEPKÖSZÖNTŐ Üj utak az alkoholizmus gyógyításában Hatvani idegsebész egy ígéretes módszerről Lapunkban nem is olyan régen jelent meg egy olvasói levél: gyógyult alkoholbeteg írta, s köszönetét mond orvosának. A poklok poklából mentette meg őt. Méghozzá egy számára eleddig ismeretlen gyógymóddal. Nos — mint kiderült —, e módszer valóban nem mondható általánosnak, igen sokan nem is tudnak róla, hogy egyáltalán létezik egy ilyen mentőöv. Olyany- nyira uj a gyógyászatban, hogy a hatvani kórház idegsebész főorvosa is alig néhány hónapja alkalmazza. Ám hogy milyen sikerrel, arról már egyre több hozzá fordult beteg tud beszélni. Egy fájdalmatlan, nem nagy műtétről van szó. A beteg testébe beültetnek egy tablettát, az Esperalt, mely hat hónapig fejti ki hatását. Minderről részletesebben dr. Pásztor András idegsebész-pszichiáter, osztályvezető főorvos szól: — Az egész dologban talán az a leglényegesebb, hogy azt a pillanatot kell megfogni a betegnél: nagyon komolyan, határozottan akarja az alkoholtól való elszakadást. Mert lehetnek fellángolások, de lehetnek hosszú hónapok kínlódásai, gyötrődései utáni döntések. Mindenképpen szükséges a beteg saját felismerése, hogy függőségbe került. Tehát egy olyan jó önismeret, jó arckép a helyzetéről, hogy ő úgy jön ide, hogy beteg. Engem azok kerestek meg, akik tudták, hogy az alkoholizálás folytatása az életüket teljes válságba fogja sodorni. Ha ezt egy orvos fel tudja ismerni, illetőleg a beteg jól el tudja mondani, akkor kialakul kettejük között az a bizalomteli kapcsolat, amelyet nagyon lényegesnek tartok. Fontos az időzítés is: mikor kell az alkalmat megragadni, mert lehet, ha hagyom még akár egy-két hetes haldoklásban, válságban — esetleg fatális kimenetele lesz. Az is előfordulhat, a gondolkozási struktúrája oly mértékben romlik, hogy már nem születik meg az elhatározás benne: mostantól más embernek kell lennie. A megújhodási periódust kell kihasználni a betegnél, s ennek kell találkozni az orvos felismerésével: a gyógyszer be is ültethető, s meg is bízom benne. Ez néhány napos kórházi megfigyelést vesz igénybe, s utána megtörténik a műtét. — Kivétel nélkül mindenki vállalkozhat erre? — Nos, mint pszichiáter, meg kell ismernem a beteg személyiségszerkezetét, amelyre lehet alapozni, s biztosnak lehet tekintem. Előfordult, hogy valakit nem vállaltunk a kritikátlansága miatt, az alkalmi hangulata miatt, hogy ezt a gyógyszert be akarja ültettetni. Ugyanis azt hitte, ha ez megtörténik, akkor nem kívánja az alkoholt. A valóság az, a tabletta beültetésével nem szűnik meg az alkohol utáni vágy. Tehát súlyos személyiség- zavarnál e módszer nem alkalmazható. Az embernek tudnia kell: innentől kezdve az életével játszik. — És valóban az életével játszik? — Igen. Ugyanis a beültetett tabletta erősebb hatású, mint a szájon át szedhető gyógyszer. Ezért is szükséges a néhány napos megfigyelés, „ismerkedés”, hogy orvos és beteg egyaránt letegye a garanciáját: a beavatkozás eredményes lesz. A kontaktus igen fontos, bármikor bármilyen problémájukkal megkereshetnek ezek az emberek. — Ez a műtét egyfajta mankó? — Több annál. Pajzs. Tekintsük a beültetés pillanatát a betegnél a mélypontnak. Attól kezdve csak fölfelé fog ívelni a gondolkodása, mert az absztinencia napról napra meghozza gyümölcsét. Jobb lesz a közérzete, a környezetéhez fűződő viszonya, megváltozik egész mentalitása. És itt lép be az élettel való játszadozás nem fizikai, hanem lelki tényezője: ha valaki mégis inna, önmaga előtt végképp eljátszotta becsületét. Ez a bukás már nem valószínű, hogy elviselhető. Akik hozzám fordultak, s akiknél megtörtént a műtét — nagyon fontos elhatározásra jutottak. Biztosak voltak magukban — egyszerűen csak be kellett fejezni a mondatot. — Számolni kell-e azzal a veszéllyel, hogy alkoholmegvonási tünetek jelentkeznek? — Ebben az esetben nem. Az, hogy valaki rendszeresen alkoholizál, s egy nap elhatározza: mától kezdve nem iszom, ez lehetetlen. Ezt nem tudja megtenni senki sem. A tabletta beültetése előtt kellett lenni egy olyan periódusnak, amikor akár hetekig nem ivott az illető, s utána megint napokra elkezdte. A néhány napos megfigyelés arra is jo, hogy megszüntessük — biztos módszerekkel — az elvonási tüneteket, a remegést s a többit. Amikor már teljesen nyugodt a beteg, akkor történhet meg a kis műtét. — Ebben segíthet — mondjuk — pszichológus ? — Én azt hiszem, hogy aki ide fordult, a „pszichológussal való beszélgetést” már önmagában elintézte. Önmaga pszichológusa volt. Hiszen ez egy hosszú belső harc következménye azoknál, akik erre az elhatározásra jutottak. Ezer meg ezer elkeseredettséget, önutálatot kellett legyőzniük. A ciklikus ivás, az örökös lelkiismeret-furdalás felőrli az idegeket. A jobb minőségű gondolkodással rendelkező emberek ezt felismerik, s azt mondják: így nem lehet tovább élni. A beavatkozás után az új arc teljesen ösz- szehasonlíthatatlan a régivel... Dr. Pásztor András lehetővé tette, hogy olyan betegekkel beszélgessek, akiknél megtörtént a beültetés. Egy fiatal nő elmondta: — Volt úgy, hogy egy hétig nem ittam, aztán megint nem bírtam megállni. Sohasem társaságban, mindig egyedül. Talán az is volt a baj, hogy egyedül voltam otthon. A gyerekeket elengedtem az iskolába, aztán nem érdekelt semmi, se a takarítás, se a főzés. Csak ittam... Most egészen új embernek érzem magam. Egészen megváltozott a kapcsolatom a gyerekeimmel, a féijem- mel. Összehasonlíthatatlanul jobb ez az állapot. Egy férfi arról beszélt, hogy őt rengeteg megaláztatás érte. Hisz fordult már segítségért máshová is, de nem elég, hogy szégyellnie kellett magát — mintha megvetéssel, lekezeléssel találkozott volna. Most először talált olyanra: megértik. És ez a bizalom szárnyakat adott neki, ez a bizalom semmivel sem helyettesíthető... Mikes Márta donyban csak a férfiak gyóntak nagycsütörtökön. Ilyenkor volt szokás a XVI. század óta ismert Pilátus-verés nevű játék, amit országszerte rég el is felejtettek, de Sírokon még századunkban is nagy lármát csaptak a gyerekek a templomban, előtte tüzet raktak, és mindezt Pilátus-verésnek nevezték. A legismertebb szokás ezen a napon a harangok Rómába távozása. A közhiedelem szerint a nagymisén szólalnak meg utoljára, és csak a szombati feltámadáskor kondulnak meg újra. Ez idő alatt harang helyett kereplő szól a toronyból. Nagypéntek azzal tűnik ki a hét egyéb napjai közül, hogy a reformátusok ezt tartják a legnagyobb egyházi ünnepnek, és szigorúan böjtölnek. Ä pogányságot idéző szokások nem maradnak ugyan el, de minden Jézus szenvedéseire emlékeztet ezen a napon. Már hajnalban megkezdődött Jászfelsőszentgyörgyön a Krisztus-keresés, Visontán asz- szonyok csoportja járta végig a határbeli útszéli kereszteket, énekelve, majd nagy kerülővel visszatértek a templomba. Figyelmet érdemel a Kálvária dra- matizálása, látványos bemutatása, melynek részletei népszokássá váltak. Szentsírt nagypéntekre szinte minden templomba állítanak, és vallásos társulatok tagjai szokták őrizni. A Golgota- és szentsír-ábrá- zolások, és maga a kínszenvedés valamilyen formában a néphagyományban, a népi kultúrában közvetlenül is megjelenik. A nagyhét bibliai eseményeit dolgozza fel és jeleníti meg a passiójáték. Legismertebb a csíksom- lyói, de ki kell emelnünk a mikó- falvi passiót, ezt népi szereplőkkel az 1920-as években mutatták be néhány alkalommal. A passiójátéknak tájunkon középkori gyökerei vannak, az Ordinárius szerint az egri székesegyházban mezítláb adták elő. Pogány kultuszra vezethető vissza a nagypénteki reggeli mosdás. A lányok megfürödtek a patakban, hajat mostak, hogy szépek legyenek, a lovat megúsztatták, hogy friss legyen. Fésül- ködni fűzfa alá álltak, hogy olyan szép legyen a hajuk, mint a fűz lombozata. Az otthon maradottaknak üvegben, edényben vittek vizet, s ennek neve rózsavíz, hollóvíz, aranyvíz volt. A nagypénteki víznek ez a bajelhárító, megtisztító ereje Róheim G. szerint összefügg magával a keresztelés szokásával. Az ókeresztény gyülekezetekben ugyanis az egyházba újonnan belépőket húsvét napján keresztelték meg. Nagyszombat a feltámadás napja, amikor az ünnepi nagymise után körmenet következik. A középkori Egerben a püspök vezetésével zászlós, fáklyás menet vonult a szentsírhoz, amit a püspök még pénteken lepecsételt. Ezekkel a szavakkal feltörte a pecsétet: „Feltámadt sírjából, aki érettünk a keresztfán függött” — és megnyitotta a sírt. A nagyszombati vecsemyéhez kapcsolódott a középkorban egy „Quem quaeritis” című biblikus játék, amely a Jézus keresése korai változata lehetett. A kalocsai egyházmegye papjai számára készült szöveget a korán elhunyt egri irodalomtörténész, Mezey László tárta fel és értelmezte. Hazánkban az 1190-es években a Pray-kódex írja elő a nagy- szombati tűzszentelés ősi eljárását. A nagyhét utolsó három napjára kioltott tüzeket úgy kellett meggyújtani, hogy a lelkész a templomban csiholta ki az első szikrát, és úgy vitték körbe a településen. Ennek a szentelt tűznek a parazsát Gyöngyösön a szőlő négy sarkába ásták el, és megmetszették egyúttal a négy sarki tőkét. Nagyszombat délutánjának fő foglalatossága volt a tojásfestés. Maga a tojás fontos nyersanyaga a húsvéti étrendnek, mint az élet, az újjászületés jelképe. Krisztus úgy kelt ki sírjából, mint csibe a tojásból — mondják, de ennek a párhuzamnak több magyarázata van még. Mindenesetre húsvét második napján az öntözködők többnyire tojást kapnak viszonzásul. A húsvéti nagymise hagyományos alkalom az étel és ital megszentelésére. Kenyeret, kalácsot, sonkát, tojást, bort vittek, mert ezek így megvédték a híveket a veszélyektől. Sok helyen nem maradt ki a húsvéti étrendből a bárány, különösen az Alföldön, ahol közkedvelt étel a bárány- vagy birkahús. Húsvét második napja az ön- tözködésé, neve ezért a népnyelvben és a történeti irodalomban vízbehányó hétfő. A legények csoportosan mentek a lányokhoz, hogy a kútnál egy vödör vízzel leöntsék őket. Kínálás után a legények tojást kaptak, régebben csak vereshagyma levé- vel festve, később színesen kihímezve. A következő napon, amit Mátraderecskén, Visontán vízbehányó keddnek neveztek, a nők öntözték a férfiakat. Előtte a lányok ilyesféle verset mondtak: „Húsvét harmadnapján mi jutott eszembe? Cukros vízipuskát fogtam a kezembe. Elindultam vele piros tojást szedni, Fiúk, fiúk, ha nem adtok, le foglak locsolni!” Az öntözés eredeti célja termékenységvarázslás volt, de érdekes módon szomszédainknál nem ebben a formában él ez a szokás. A szlovákok, csehek, németek helyette vesszővel csapkodják a lányt, bár hasonló céllal. A húsvéti ünnepkörhöz tartozik még a következő vasárnap, a fehér vasárnapon szokásos mátkatál-küldés vagy mátkálás, ko- málás, aminek lényege a testvérré, rokonná fogadás. Többféle változatából a lányok mátkálását Morvay Judit írta le Bodonyból. Ha összebarátkoztak a kislányok, anyjuk jóváhagyása után mátkakalácsot küldtek egymásnak, és attól kezdve mátkámnak szólították egymást, majd életük végéig olyan jó barátságot tartottak, mintha rokonok lennének. Bakó Ferenc Laci bácsi rigmusai •• O t házfedél alatt élt eddigi nyolcvanhat esztendeje alatt, az ötödik ez a mostani, átellenben a templommal. Fehér falú házikó, apró, zsalugá- teres ablakokkal, a talpalatnyi kertben kutya vicsorítja az idegent, akit neha-néha ide sodor a sors. — Etát, Isten hozta...!— fogad a házigazda, s egy harsány „nyughassal” tereli hátrább a csaholó ebet. Levelet tartok a kezemben, a tisztes szándékú, gyöngybetűs sorok írójához jövök. Beszélgetni, hosszú tercierére, mert mrlik, Laci bácsi, ha ízét érzi a szónak, kifogyhatatlan sorolója a régmúltban történteknek. Ezek egyike — hála a fiókok mélyén, a padlások zegzugában őrzött limlomoknak — egy több évtizede kelt levélhez kötődik, amelyen feladóként ez állt: Fehér László, Tábori posta Z-176. Megsárgult lapok hullanak ki a borítékból, távolban írt versek, 1944 januáijából. Az első így szól: Tábori posta Z-176., Drága családom, innen szólítlak. / Oroszországnak sivár földjéről / Küldöm felétek sóhajomat én. / Mikor eljöttem, virágzott a nyár, / Akkor nem tudtam, mi vár itt kint rám, / Hogy a Sors keze eny- nyi ideig / Távol tart engem ti kö- zületek. / És ma már tél van, hideg orosz tél, / .S' várom hazulról, mi hírt hoz a szél. / Egy kicsi falunak, kicsi családjáról, / Akiért száll imám, oly nagy távolságból. / A szelek szárnyán én is üzenek, /Isten megsegít, és hazamegyek. /Snem lesz akkor árva a mi otthonunk, / Együtt leszünk hárman, és imádkozunk. — Táboriposta Z-176... —ízlelgetem a katonai postaszámot, s mondom Laci bácsinak, rejtélyes egy cím. — Milyen országrészt, települést takart ez valaha? — Hosszú oroszországi útján kísérte végig ez a postai cím a 112. ellátó oszlopot, hazulról egészen Korosztánig, ahová ’43 júliusára került az egységünk... Eres kezével végigsimítja, s szépen összehajtogatva a többi közé teszi vissza a strófákat őrző, foszlott szélű lapot. Rég volt már „S hálát adtam az Istennek, hogy visz- szahozott a szülőfalumba (Fotó: Perl Márton) ;ondol ;erül a a kezében, talán nem is rá, ha most újra elő nem másikkal együtt. — ...Aztán Szepetovkáig szorítottak hátra bennünket. A tábori konyhára osztottak be, volt úgy, hogy mire megfőtt volna a delre feltett étel, pucolnunk kellett ebéd nélkül. Valamikor október végén értük el Dubnát, ahol a varban szállásolták el az oszlopot. Hej, de sok minden átéltem én ezalatt. Hallgassa csak... Közben itt is, ott is látni egy kis halmot, / Ki alattapihen, nem folytat már harcot. /Egyszerű kereszten rajta a sisakja, / Hozzátartozója messziről sira tja. Közénk telepszik a csend, amint elmondja az utolsó sorokat. Hallani, az utcán valakinek kiált a postás, percek múlva zör- ren a kapura erősített ládikó, gyűrött sarkával kikandikál belőle a napilap. — Itthon mindenki szorongva leste a postást, sokan nem tértek haza a frontról — röppennek a gondolatok. — Július 20-át mutatott a naptár ’44-ben, amikor bekopogtam az otthonomba. S hálát adtam az Istennek, hogy visszahozott szülőfalumba... — ...És a versírással, a betűvetéssel mi lett? — Több vers nem született, de a további betűvetésnek sora van... Úgy ’52-53-ban történt, hogy a falusi újság, a Szabad Fold pályázatot hirdetett „Hogyan növeljük az állattenyésztésünket és növénytermesztésünket?” címmel. Hát, én is beküld- tem egy írást arról, hogy nem megy ez úgy, hogy lesöpnk a parasztember padlását, elvesznek mindent, ami terem. Akkoriban bajok voltak falun, mert míg korábban csak itt, Tiszanánán hat tehéncsordát meg négy disznó- kondát hajtottak ki a legelőre, abban az időszakban alig haladt valamire a gazda. Ez volt az igazság. — Azt nem mindig volt tanácsos hangoztatni... — Mit mondjak...? Nem is arattam sikert a véleményemmel, volt, hogy a legsötétebb ellenforradalmainak tituláltak érte. Egyedül egy Tóth Benedek nevű ember, no meg Márkus 1stTábori posta Z-176. ván falukutató, a Csillag akkori főszerkesztője állt ki mellettem, így került végül is Erdei Ferenc földművelésügyi miniszter asztalára a pályamuvem. Mint írást, a legjobbnak ítélték, de le nem közölték soha, egy pár gumicsizma volt a jutalmam érte. Bezzeg a felgyői Nagyistók Sándor, vagy a borotai Horváth Gyula „mintadolgozata” bútort, meg Csepel motorkerékpárt ért, zengzetes dicséretet. Csak éppen köpött rájuk a parasztember, mert hazug volt minden szavuk... Talán nem is voltak azok igazi gazdák, dohog még később is, amikor még korábbra kanyarodunk élete történéseiben. Azokra az évekre, amikor a tizenéves asztalosinasból — feleségül kérve egy módosabb gazda szépséges lányát, miután hosszasan szemezgettek már „A falu rosz- sza” című népszínmű próbái és előadásai közben —, az iparosta- noncból először egy pesti takarmányfelvásárló helyi megbízottja lett, majd gazdálkodó ember. Néhány tehénnel, öt és fél hold földdel, amelyen — mondja — csodákat művelt: nyolcszáz kvadráton 34 kilogramm búzából 13 mázsa 20 kiló termést aratott. A család mellett ez éltette — teszi hozzá —, a föld, az állatok, a munka szeretete... Szedegetnénk még, ha futná a krónikás idejéből, szemezgetnénk tovább is az emlékekből. A tavaszi idő még nem ad annyi kerti munkát, hogy a nyugdíjas ember ne szoruljon be a négy fal közé. Itt meg van az olvasgatás, a tévé pergő képsora, a rádió halk csevegése. — Es a hegedűk?—tekintek a falon függő két öreg hangszerre. Az egyikről kiderül, még tizennyolc sem volt, amikor vette, a másikhoz később jutott hozzá. Könnyedén megtanulta „nyűni” a vonót, utánozza a mozdulatot, hányszor, de hányszor játszotta el kedvenc nótáját, hogy „Haragszik az édesanyám, miért járok a lányok után...” — Rég volt már a kezemben — legyint. — Amióta a feleségemet 63 évi boldog házasság után elszólította mellőlem a teremtő, egyszer még leemeltem és elhúztam rajta, hogy „Most van a nap lemenőben.” De ez egy egészen más történet... Odakinn kinyújtózzuk a hosz- szú ülést, a láncra kötött kutya is homorít egy nagyot, s megrázza magát, most rá sem hederít a lépteinkre. Mondom is a házigazdának, legközelebb meg se vakkant már, ha jövök, hogy históriáz- zunk tovább. Ha úgy gondolja Laci bácsi is. — Bizony úgy — helyesel azon nyomban —, ha tényleg benne van, kezet rá... Szilvás István Csomag az ünnepekre Pista bá’feladta a csomagot, míg a vonat egy rövid ideig állt az állomáson. Az egész csak addig tartott, míg az utasok le-és felcihelődtek. Ott álltam a résnyire nyílt ajtóban: — Na, tényleg megpocakosodtál! — nyugtáztam a valóságban is, amit már telefonon Pista bá’ feleségével megbeszéltünk. Azért is, hogy mondjak valamit, leplezzem a zavart, amit a szokatlan méretű csomag okozott. Eredetileg mindössze harminc tojásról volt szó. — Csak nem hoztad el az egész tyúkudvart? — vetettem oda tréfásan elidőzve Pista bá’kicsit pa- nyókás otthoni öltözékén, borostáin. Egy hosszú fehér (talán margarinos) doboz volt szőlőkötöző zsineggel jó erősen meghurkolva. Úgy általában restellek ilyen pakkokkal járni a világban. Valamikor a seregben szigorú tiltás is övezte az ilyesmit: „ Nem alakias ”—szólt a szabályzat. Ez a csomag sehogy sem alakias. Nagy is, ormótlan is, elfoglalja a csomagtartó hálóját egész hosszában, de nem bánom, nem is szégyellem. — Na, én meg hozok bort egy hét múlva — kiáltom már félhangosan, integetve, mert a szerelvény épp kihúz az állomásról. Még figyelem Pista bá’ elkerekedett alakját, bólintok magamban egyet. (Nem lesz neki jó a zakó — gondolom —, amit a tavaszi nagytakarításkor a szekrényt mentesítve neki tettem félre. Talán még az a csíkos ing is feszülni fog rajta.) Aztán leülök a könyv mellé, hosszú még az út. Pista bá’ — vagy még inkább Pista — egy esztendeje, hogy hazajött Tengizből. Csigolyasérülést meg agyrázkódást hozott magával, meg egy fegyelmit a munkahelyéről. Utóbbit aztán eltörölték, mert kiderült, nem ő volt a hibás egészen abban, hogy a nagy homokszállító felborult. Illetve hát, ő vezette, meleg is volt, talán ivott is egy kicsit, de utólag a munkavezető vétkességére is fény derült, csak hát ő maradhatott. Pista (merthogy korára nézvést nyugodtan hívhatnám így is) egy ideig nyomta az ágyat, kontrollra járt, aztán lassan megerősödött. Megtette hatását a nagyné- ném főztje, a gondoskodás. Ha nem iszik, jó ember, tíz-tizenöt éve talán, hogy a sorsukat összekötötték. A nagynéném már akkor lett nyugdíjas, de Pista még most sem érte el azt a korhatárt (ám erről nem szoktunk beszélni, meg nem is látszik), így hát most munkanélküli. Ritkán találkozom velük, évente egyszer-két- szer, ha így ünnepek táján vonattal jövök. (Amikor autóval indulok haza látogatóba, elkerüli őket az országút). A nagynéném és Pista bá’ két községnyire vannak a szülőfalumtól. A vonat ott áll meg, ők meg két lépésnyire laknak az állomástól, úgyhogy ha jövök vagy megyek, kijönnek látni engem. Szerencsés esetben tíz percet is várakozik ott a szerelvény, az ellenvonatot várva. Különösen télen, akkor még többet is, mert nagy a hó. Néhány hónapja telefonjuk is van, mégis ritkán hívjuk egymást. (Sokba kerül a távbeszélés is, meg az idő is kevés... Valamennyien tudjuk, valójában nem ez az igazság.) Már megunt holmikat hozok nekik, ruhát, cipőt, mert az falun még jó a házimunkára, meg bort, mert felénk abból jobb terem. Ők meg hurkát, kolbászt, hízott kacsát, mikor mit, falusi ízeket: otthont, rég elvesztett rokonságot. Két futva váltott jó szót, ünneptől ünnepig. Most is a tojások mellett ott lapult a hosszú dobozban még egy kis késői disznótoros, aztán sonka az ünnepre, meg egy szépen megtisztított jérce is. Nem lett az úton semmi bajuk, betettem őket a jégszekrénybe. Jámbor Ildikó
