Heves Megyei Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-21-22 / 69. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. március 21—22., szombat—vasárnap Comenius és a magyarok A művelt világ ebben az évben emlékezik meg Comenius Ámos János születésének négyszázadik év­fordulójáról. Az 1592. március 28-án született kiváló pedagó­gus, filológus, író, és művelődés­politikus életútjához, hatalmas és értékes életművéhez sok szál­lal kapcsolódnak magyar vonat­kozások. Az első szálak szülő­földjéhez, a morva földhöz fű­ződnek. A morva határőr-vége­ken, az Olsava folyó partvidékén előnéwel minősített települések találhatók: Uhersky Ostroh (Magyar Sziget), Uhersky Brod (Magyarbród). Morvaország délkeleti részében megtelepült magyarok szegekben laktak. A határőrvégeken megszaporodó szegek a magyar előnevű telepek közelébe, így Uhersky Mradisé- től keletre eső területeken is megtalálhatók. Éppen ezeken a területeken a szeg közszó — ,v képzős alakja, a szeges tulaj- donnévi szerepet vállal. Ez a je­lenség Comenius és a magyarok kapcsolatában is igen fontos sze­repet játszik. A Lengyelországi Lesnóban egy templomi levéltári gyűjte­ményben megtalálták Comenius nagyon is személyes jellegű kéz­írásos feljegyzéseit, köztük Cla- mores Eliae(Illés siralmai) című naplószerű írásait. S ennek lap­jain olvasható az a rövid előszó, amelyet a haza dolgainak meg- jobbításáról (Panorthosia Pat­riae) című munkájának beveze­tőjeként írt meg. Az aláírás a Co­menius filológiában nagy megle­petést okozott, mert a Jan Ámos Komensky helyett ez került a pa­pírra: Jan Ámos Szeges. Come­nius ezeket a sorokat 1870. már­cius 31-én írta le, halála előtt há­rom évvel „manu senili” (öreges kézzel) s talán az sem veletlen; születése napjához közeli napon fedte fel származását, családjá­nak eredeti nevét, a Szeges meg­nevezést. Comenius erről nyíltan soha és senkinek nem beszélt, de a lel­kirezdülések titkos csatornáin mégis csak vallott róla. Comeni- us eredeti családi nevének isme­retében már érthető, hogy miért beszélt nagy szeretettel a magyar népről, s nem minősíthetjük pusztán retorikai eszköznek, szónoki fogásnak sárospataki bemutatkozó beszédének (Az értelem kiműveléséről) bensősé­gesen meleg megszólításait és jelzőit: (Az értelem kiművelésé­ről) bensőségesen meleg meg­szólításait és jelzőit: Ó, mi HUn­gar i, dilecti mei Hungari, dilecta Hungara gens: Ó, én magyarja­im, nekem kedves magyarok, szeretett magyar nemzetem. Ez ad magyarázatot arra is, miért foglalkozott oly gyakran fi­lológiai hitelességgel a magyar nyelv eredetével, s nyelvtani rendszerbeli hitelességgel a ma­gyar nyelvvel. Valójában ő utalt elsőnek a magyar és a finnugor nyelvek (Hungarica et Finnica lingua) néhány közös sajátossá­gára, s a magyar-finn nyelv együtt emlegetésével ösztönzést adhatott a finnugor nyelvek egy­bevetését célzó próbálkozások­hoz is. Azt sem tartjuk véletlen­nek, hogy Comenius életművé­ben a magyarországi, a sárospa­taki évek elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt a sikeres munkálkodás évei voltak. Lo- rántfy Zsuzsánna és Rákóczi Zsigmond meghívásának szíve­sen tett eleget, annál is inkább, mert nemcsak a magyar iskola­ügynek, hanem a magyar nép gazdasági, műveltségbeli állapo­tának jó ismeretében kitágíthatta neveléselmélete és pedagógiai gyakorlata távlatait. „A nagyfé­nyű pataki iskola eszméjére vo­natkozó elgondolásait a korabeli társadalmi viszonyoknak megfe­lelően mérte fel, s követendő példát mutatott arra, hogy az ok­tatás, a nevelés magára kell, hogy vállalja a tudás, az ismeretnyúj- tás mellett egy nemzet, egy nép általános műveltségbeli gyarapí­tását is. Ezért gondoskodni kell, hogy az otthoni szűk vagyoni helyzet senkit, aki művelődésre vágyik, ne akadályozhasson, s a „tisztességes fizetéssel” dotált tanítók az „emberiesség” műhe­lyévé tegyék az iskolákat. Comenius pataki társai segít­ségével pataki tankönyveiben is követendő példát adott arra, hogy állhat az iskola a korszerű és haladó nemzetnevelés és nép­oktatás szolgálatára. A legelmaradottabbak, az írni és olvasni nem tudók számára Patakon írta meg az Artificii le­gendi et scribendi Trocinium (Az olvasás — és írástanítás alapvo­nalai) című munkáját. Comenius azt tapasztalta, hogy addig nem lehet sikeres a tanulók önállósá­gának kifejlesztését vállaló okta­tó tevékenység, amíg az elemi fo­kú iskolák osztályaiból a pataki diákok közösségébe került tanu­lók nagy részének hiányos az ol­vasás — és íráskészsége. Ezért gondoskodott arról, hogy a latin osztályok elé egy előkészítőt: az anyanyelven, a magyar nyelven olvasást és írást tanító osztályt szervezzenek. A megfelelő tan­könyvet is megírta, s ennek beve­zető részében haladó népoktatá­si törekvéseiről is értekezett. Az írás-olvasás tanítás összefüggés- rendszerében hívta fel a magya­rok figyelmét arra: mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy gyerekkorában megtanuljon írni és olvasni helyesen, értelmesen és értelmező szinten. Tudatosíta­ni kell a diákok és nevelők köré­ben azt a felismerést, hogy az ol­vasás és írásműveltség emberfor­máló, műveltséggyarapító hatá­sa nélkül nem lehetünk a társa­dalom hasznos tagjai. Mai okta­tó-nevelő feladatainkban a co- meniusi örökség előtérbe állítása igen időszerű feladatunk kell hogy legyen, annál is inkább, mert gyakori a panasz: tanulóink között megszaporodottt azok­nak a száma, akik nem tudnak értelmesen, értelmező szinten olvasni, s elmaradott az írásgya­korlatuk is. Érdemes elgondol­kodnunk azon a comeniusi intel­men, hogy az olvasás, a szabad beszéd, s az írás tanítása és gya­korlása célszerű egyensúlyhely­zetben történjék. Az egész em­bert testi és szellemi adottságai­nak tekintetbevételével úgy kell oktatni, hogy gondolkodása, be­széde, írásbeli készsége együtt művelődjék, fejlődjék. Iskoláink mai gyakorlatában ez az egyen­súly mintha megbomlott volna, s az élőszó, a beszéd egyre inkább háttérbe szorul a célszerűtlenül megszaporodó írásos felméré­sek, beszámolók miatt. Nagy igazságot fogalmazott meg Eötvös Loránd, amikor azt állítja, hogy Comenius is ma­gyarországi életművével és pe­dagógia gyakorlatával a magyar­nak magyar iskolát segített meg­alapítani már azzal is, hogy kor­szerű tankönyveket adott a taná­rok és a tanulók kezébe. Korá­nak valóban értékes alkotásai a pataki tankönyvek, s a magyar nyelvűségükkel a magyar tanítá­si nyelv fejlődéstörténetében is úttörő alkotások. A pataki Vesti- bulum, a Janua, az Orbis Pictus még ma is példamutató iskolai tankönyvek, elsősorban azért, mert az ismereteket, a nyelvi for­málást ahhoz a követelmények­hez szabták, hogy igaz s az életre hasznos ismereteket közvetítet­tek, s nemcsak a memória teljesí­tő képességét edzették, hanem az önálló gondolkodásra, az ér­telmes és helyes nyelvhasználat­ra nevelés feladatkörét is vállal­ták, s ugyanakkor az ismereteket jól alkalmazni is rávezették a ta­nulókat. A pataki Janua külö­nösen kitűnik abban, hogy az is­meretek nyújtása mellett a tanu­lók szó es nyelvhasználatának bővítését is vállalta. Ebben a tan­könyvben csak úgy árad a ma­gyar szavak bősége, a rokon ér­telmű szavak sorjáztatása. A ré­szegek, a borosak, a borcsiszá­rok, a rendkívül ittasak, a nagy ihatok oktalanul dühösködnek, arázdálkodnak, tántorognak, ákognak, böfögnek, turhás- kodnak, köpnek, okádnak, po- szognak. A népnyelv, a tájnyelv szavai is szerepet kaptak a szö­vegrészek értelmezésében, az is­meretek tolmácsolásában: osztó, táncosztó (chorgus), kazup, kő­bőr, szuronyból font szatyrok, kopcsil, megpallja (megszórja), guggolás (a mérges megcsúfo­lás) stb. Comenius legjelentősebb tan­könyve, az Orbis Pictus (A lát­ható világ). A modern értelem­ben vett sokoldalú, szemléletes, hatásos eszköztára, s szövegré­sze a hazai nyelvi nevelés szem­pontjából azért értékes, mert a nyelvi oktatást a grammatikai formalizmus szorításából is igye­kezett megszabadítani. Kép­anyagával úttörő alkotás. A szemléltető képeket nemcsak az ismeretterjesztés eszközeként használta fel, hanem a tanulók vizuális érzékenységének neve­lésére is, hogy a képi elemek kü­lön információját, közlő értékét képesek legyenek érzékelni, ér­telmezni. Á nyelvi és képi jel­rendszerek közlő értékének együttes hatástényezőivel nevel­te Comenius a tanulókat arra, hogy vizuális műveltségük fino­modjék, s ne csak nézzék a látha­tó világ tárgyait, történéseit, je­lenségeit, hanem lássák is azokat a valóság összefüggéseiben és fejlődésükben. Vizuális művelt­ségünk mai, nem éppen meg- nyugató állapotát tekintve, na­gyon hasznos feladatvállalás len­ne, hogy mai vizuális kultúránk minőségének emelése érdeké­ben a comeniusi örökséget job­ban megbecsülnénk, és haszno­sítanánk iskoláink oktató-nevelő munkájában. Hogy Comenius hazánkban, a meresz és lángeszű oktató-nevelői próbálkozások jegyében dolgozott, arról Schola Ludus című műve bizonykodik. Comenius ezzel a művével is bi­zonyította, hogy az Iskolai Játék is alkalmas a szellemi restség le­rázására, az egyéni és közéleti kötelességvállalásainak tudato­sítására, az emberi magatartás- formák élethű bemutatására: Becsvágyó, a Gazdag, a Szaba­dos, a Féktelen, az Élveteg, a Ké- jelgő magatartás formáinak si­vársága elrettentő példatárt kí­nált a játékban résztvevők és kö­zönségük számára. Az iskolai nevelomunka távlatait tágító já­tékrészletek szó- és nyelvhasz­nálata a szókincsbővítés alkal­mait teremtette meg. Érzékletes képet fest a közösségi életben ne­gatív szerepet játszó embertípu­sokról, az iszákos férjről, a bru­tális apáról, a hűtlen feleségről, a hálátlan gyerekekről. A nyílt tár­sadalmi kritika éles hangján be­szélnek a játszó deákok a műve- letlenségről, az értelmi igényte­lenségről, az értelmi elsivároso- dásról. A Schola Ludus utolsó ré­szében előadott mondanivaló nyelvi megfogalmazása művész szintet ér el, különösen akkor, amikor a dolgozó emberek, a pa­rasztok a kézművesek jajveszéke- lőszájába adja a háborúkat elíté­lőmondatait. Comenius és a ma­gyarok kapcsolatának tartalmá­ról és minőségéről kapunk tanul­ságos képet Patakon elmondott beszédeiben, amelyekből az is ki­tűnik, hogy Comenius jól ismerte a hazai társadalmi, gazdasági és politikai viszonyokat. Erről győz meg bennünket a Gentis felicitas (A nemzet boldogsága) című művében is. E Patakon megírt művét Rákóczi Györgynek, Er­dély fejedelmének ajánlja. Me­rész kritikával szól a hazai elma­radott viszonyokról: a tudatlan­ság és a restség hátrányos szere­péről, teszi ezt azért, mert a sze­retett magyar népet az értelmes és szorgalmas nemzetek sorában szeretné látni, s éppen ezért sú­lyos kritikát mond azokról a po­litikai, gazdasági és társadalmi hiányosságokról, amelyek mind­ezt magakadályozzák. Hogy kri­tikájának merészségét, s ugyan­akkor előremutató voltát érzé­kelhessük, idézzük meg a mű e szövegrészletét: „Amíg egyesek­nek csak az a feladata, hogy pá- dimentumot taposson, az aga­rakkal nyulakat és farkasokat hajhásszon, dohányozzon és ká­vézzon, s különféle tálételekkel kirakott hosszú asztalok mellett vendégeskedjék, kártyázzék, és minden szemérem nélkül rút, ocsmány dolgokat fecsegjen, függő és rengő nyoszolyákon he­verjen, addig vannak sokan olya­nok, akik méltán panaszkodnak, hogy nagy szükséggel küszköd­nek, s méltán vádaskodnak, hogy az ő rajtuk uralkodók sem­mi egyebet nem akarna, hanem csak az ő verejtéküket inni, őket űzni és kergetni, elannyira, hogy őbelőlük véres verejték folyik, tenyerük hólyagos, az ütések he­lye kék.” A Bánk bán Tiborcának keserűsége hallik ki óhatatlanul ezekből a comeniusi mondatok­ból. A Patakot elhagyó Comenius Búcsúbeszédében arra figyel­mezteti hallgatóságát; folytassák azt az oktató-nevelő munkát, amely elsőrendű feladatának te­kinti a „csömörnek az elmékből való kiűzését, az iskolai taposó­malomnak értelmet és nyelv- használatot kiműveli műhelyévé fejlesztést, hogy legyenek a ma­gyar ifjak „pallérozott, művelt emberek, a nép és a nemzet bol­dogulásáért dolgozó jrolgárok. Mar pataki beköszöntő beszédé­ben külön is így köszöntötte az ifjúságot: „Köszöntelek benne­teket, nem tanítványaimat, de mint az igazságnak és a világos­ságnak velem" együtt tanulóit, köszöntöm bennetek a művelet- lenség leverőit Comenius Patak­ra kerülésének ideje óta, 1650- től, távozásának evéig 1654-ig gazdagította magyar nyelvi is­mereteit is, s több megnyilatko­zásában szólt arról, hogy a ma­gyar nyelv méltó társa a latinnak. A „Szók virágaival, alakzataival, képeivel, közmondásokkkal” bővelkedő volta miatt arra is al­kalmas lehet, hogy az iskolai ok­tatásban átvegye a latin nyelv szerepét. Pataki tankönyvei latin szövegét a magyar nyelv segítsé­gével is értelmezte. Comenius- nak alkalma volt négyévtes mun­kálkodása idején magyar nyelvű környezettel való mindennapi érintkezése útján jobban megis­merni a magyar nyelv eredeti sa­játosságait, nyelvtani rendszerét, szókészletbeli gazdagságát. A nemzetközi irodalom Comenius magyaror­szági munkálkodásá­nak eredményét a teljes Comeni­usi életmű értékes részének te­kinti. A hazánkban alkotott művei révén is „a betűértő világ legil- lusztrisabb magiszterét”. (Illyés Gyula) tiszteljük Comeniusban. Dr. Bakos József Darázsfészek F elszállt a köd, előbújt a nap is, haza kívánkoztam a fa­lumba. Telefonon a tsz-ben már többször kerestem a sógoromat, de helyettük mindig egy morcos, dörgő hang jelentkezett. A por­tás. — Itt kérem már nincs mun­ka! Mellbe vágtak a szavak, de most, hogy újra hívom őket, hir­telen ismerősnek tűnik a hang, bele is kiáltok a kagylóba: — Maga az Andor bátyó? — Én volnék! Megörülök a vén szeszkazán­nak, hátha kiszedek belőle vala­mit, de nekik még olyan kurblis telefonuk van, nagy üggyel-baj- jal a posta kapcsolja őket. Re­cseg, pattog a fülembe a kagyló. — Az irodában talán mégis van valaki? — A macska! De azt sem tu­dom kiengedni, mert Viki, a tit­kárnő hazavitte a kulcsot... Nyelem a mérget, számolom a napokat: nem szombat van-e vé­letlenül, és a nagy hazakészülő­désben elvétettem a naptárt. Reggel a köd komiszul tartja magát, nehezen virrad. Lépés­ben haladok a csúszós, kanyar­gós hegyi utakon, majd kinézem a szememet, hogy amikorra vár­nak, megérkezzem. A sógorék kiadós reggelivel fogadnak, de a hangulat csapnivaló: a papa a gyereket szidja, a húgom csitítani próbálja, de minden szava olaj a tűzre, még az öreg mama is zsör- töl valamiért. — Legalább maga fogná be a száját! — mennydörög a sógor. A konyhában serceg a zsír, csör- ren a lábas. — Bele ne szólj! — csitít a hú­gom. — Amióta felfordult a tsz, megállni sem lehet előtte... Beülünk a szobába, bámulunk kifelé az ablakon a ködös világ­ba, hallgatunk nagyokat, nyeljük a mondanivalót, amelyet pedig legszívesebben kimondanánk. — Hiába telefonálok! Úgy tesz a sógor, mintha sem­mit sem hallana, aztán ránt egyet a vállán. — Segélyen, táppénzen, sza­badságon van mindenki... Később járunk egyet a ház kö­rül. Simulni látszanak a rokon homlokráncai, ebéd után a pin­cében végigkóstoltatja velem az új borokat, feltűnik, hogy ő nem iszik, inkább szagolgatja, nyalo­gatja a poharat. — Kutyaharapást a szőrével! — incselkednék, de ő komoly marad. — Háromkor közgyűlés! Ilyenkor életveszély még néhány pohár is... Látom, nem tetszik neki, hogy vele tartok a kultúrházba, biztat, hogy forduljak vissza, foglalkoz­zak a gyerekkel, a családdal, meg aztán mit mondanak majd: meg­jött az elnök a városi sógorával... — Teszek rá, hogy mit monda­nak! Különben is érdekelt va­gyok, elvégre az én apám földjei­nek a sorsáról is döntenek... Faképnél hagyom már az ajtó­ban, régi ismerősként parolázok az atyafiakkal, legtöbbjük magá­ba roskadt, megkeseredett em­ber. Megpillantom a ruhatár előtt Ignác bátyámat, ő az egyet­len, aki mosollyal, a régen látott szeretetével üdvözöl. — Hazajöttél? Bólintok, és a szemem sarká­ból figyelem a besorakozó népet: a havas, deres kucsmákat, a tarka kendőket. • — Tönkrementünk! Nem mondta István? Nemet intek a fejemmel, gon­dolatban bontogatom ki az isme­rős arcokat a kendők, ködmö- nök közül, némelyik fiatalt az anyjáról, az apjáról pécézem ki, sokan vannak akik az évek múlá­sával váltak idegenekké. — És mit akarnak? Ignác bátyó úgy tekint rám, mint akinek elment az esze, és fogalma sincs róla, hogy az élet gyúródeszkáján miféle sorsra ju­tott a paraszt. — Talán kiforogja magát az idő... Negyed négykor egyetlen hely sem marad üresen a kultúrház- ban, mint a könyvben a sorok úgy ülnek a moziszéken. Az el­nök ismerteti a csoportos elbe­szélgetések eredményét, az új le­hetőségeket, amelyeket — bár nehéz értelmezni — de biztosít a törvény. — Mennyien kértek földet? — Öten, hetvenkét hektárt... Mozgolódás támad, lazul a fe­szült csend, valaki bekiabál: — Miért hagytátok megro­hadni a napraforgót? — Kik verték szét a birkaho- dályt? — sipít egy női hang a so­rok közül, majd szenvedélyes ki­abálások, megjegyzések hallat­szanak. Bolydul a darázsfészek. — Jövőre éhen döglik az or­szág! A sógor ismeri a közhangula­tot, nem kontrázik, nem csilla­pítja a sok dühös embert, csak nyeli-nyeli a tehetetlen mérgét: mondjátok csak! Tegyetek amit akartok... Körülöttem hangosan beszé­lik, hogy Sármányék kiveszik az ötven holdat, és a fiatalokkal együtt kimennek a tanyára lakni. Az alvégesiek, a „szegényebb- jei” akik föld nélkül bár, de a tsz- ben gürcölnek évtizedek óta, egymásnak adják a szót, és öklü­ket rázva pénzt követelnek a kö­zös vagyonból. — Megnevesítjük a vagyont! — hallom az elnök hangját vá­laszképpen. — Maradjon a szövetkezet, de nem a régi alapon! — kiabál az első sorból egy fiatal traktoros, akit néhányan meg is tapsolnak. Csendesedik a hangulat, úgy tűnik, mindenki kibeszélte ma­gát, és ebben a pillanatnyi csend­ben feláll az öreg Ignác. — Nyakunkon a tavasz! Vet­nünk kell, ha aratni akarunk... Az elnök hallgat, nincs zárszó sem, de elmenőben mindenki Bartók Ignác igazságáról beszél. Mert ugyan ki is vitatná, hogy a tél után tavasz következik... Szalay István Jörg Steiner (Svájc) Városi menhely Napraforgók hajlanak az öregek fölé, s hipnotikus tekintetüktől hallgatagok lesznek. Visszaréved mind: hajdani erdők lombrengetegében csapong gondolatuk; ábrándjaikból túl késő már az ébredés. Ebben az önkéntes életfogytiglanban még minden megeshet. Autóámyak indázzák be a zöldet, szél rugaszkodik el az ablaküvegről. Most kéne valamelyiküknek felüvöltenie. Cseh Károly fordítása Hans Werthmüller (Svájc) Foltos homokkő Vöröses-szürke homokkő. Rajta a felirat: hajdan sírfelirat volt. Kétszáz év óta porlad itt. Tényleg régi kő. Kétszázmillió éves. Cseh Károly fordítása F. Ch. Delius (Hollandia) Múzsa-keresés Mért ne lehetne a Taucsstein is — véltem — szent hely: allegóriák övezte hesseni Helikon: Hérosza kevés bár, de elvétve megakad néhány díjlovagló. Félisteni pózban épp erre üget egy: mily szoborfenségű fenn a nyeregben, szemérme a lírikuséhoz hasonlatos, s tudni róla, hogy sosem veszít a skatban: kevés poggyász és kevés ész teszi légiessé, mikor a fuvön végiggaloppozik. Cseh Károly fordítása I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents