Heves Megyei Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14-15 / 63. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. március 14—15., szombat—vasárnap Szokások és babonák Apor Elemér, az ismert egri újságíró, irodalmár a közeljövőben, egészen pontosan március 19-én ünnepli születésének 85. évfordulóját. E jeles eseményt megelőzően adunk közre részleteket az alábbiakban. A feje fölött a pallos árnyéka című regényéből, amely Dobó Istvánról szó. Esküvő az egri várban 'Népi képzeletvilágunk tele van hiedelmekkel, babonákkal, szokásokkal, amelyeket évszázadok ófa hordozunk magunkkal, és amelyektől — úgy tűnik — nem szabadulhatunk. Hozzánk tartoznak, részünkké váltak, noha voltak idők, amikor nem egyet közülük veréssel, sőt halállal is büntettek, gyökerestől akarván kipusztítani belőlünk. E csokorból ki kell emelnünk azokat az évszázados népi hagyományokat, amelyek egy-egy ünnephez vagy ünnepkörhöz, így a farsanghoz is kapcsolódnak. Köztudott, hogy a farsang a vígság, a párválasztás, a bálok, lakodalmak időszaka, amelyet majd a böjt követ, amikor viszont tilos minden effajta vigadalom! Ugyan ki ne hallott volna már a farsangi szokásokról, a Luca-szék készítéséről, a busókról, a tél temetéséről, a fel-fellángoló tavaszi tüzekről, amely szokások mögött valahol a legősibb hiedelmeink, pogány kori emlékeink rejlenek. E szokások folk- lorisztikus jellegük miatt is megőrzést érdemelnek: a gonosz elűzése, a bűnök megbüntetése, a jók jutalmazása, a termékenység és az áldás várása képezi tartalmukat, lényegüket. Más a helyzet a „babonákkal”, amelyek manapság is vannak, sőt burjánzanak, hovatovább kifejezésük ilyen vagy olyan formában szokásunkká válik. Kevés olyan ember akad, akinek ha kéményseprőt lát és ráadásul még péntek is van, ne fordulna meg a fejében, hogy lottót vegyen. Ám mielőtt egyetlen lépéssel is továbbmennénk, üssük fel a lexikont, és olvassuk el, hogy tulajdonképpen mi is a babona... „Minden olyan téves nézet és gyakorlat, amely sem a vallás, sem a tudomány felfogásával nem egyeztethető össze. Fajai: a jóslás, bűbájosság, varázslás stb.” Régi-régi írások között keresgélve olvasom, hogy egy ismeretlen szerző szerint az emberi lélek kertjében — amely inkább dzsungel, mint gondozott park — egyetlen kiirthatatlan „növény” van, ez pedig a babona. Jöhettek, tűnhettek korok, virágozhatott a tudomány, forradalmi korát élhette a technika, ezt a gyomot, mármint a babonát kiirtani nem lehetett! Bizony, sajátságos, hogy gyakran a legműveltebb, legtudósabb emberek is babonásak, de legalábbis babonás szokások rabjai anélkül, hogy H uszonöt éve ismerem Gusztit. Hórihorgas, amolyan egyszálhurka ember, másképpen szólva Isten számkivetettje, akit mindenki éppen akkor szedhet elő, amikor szüksége van rá. Guszti, az alkalmi munkás! Jön a tavasz, be kellene kapálni a szőlőt, vagy szenet behordani, fát hasogatni — semmi gond: szólni kell Gusztinak, máris jön, és teszi a tennivalót. Tudtommal magányosan él valahol a városban, van bejelentett lakása, s személyi igazolványába is ezt írták: alkalmi munkás. A napokban az utcán egymásba botlottunk, a nagy égimeszelő szinte árnyékot vetett rám a télből kikapaszkodni készülő napsütésben, siltes, kék sapkájában, félregombolt, téliesített dzsekijében ezer közül is megismerném. — Nincs alkalmi munka? Bárhogyan is töröm a fejem, sétálgatok gondolatban a ház körül, pillanatnyilag semmi jóval nem biztathatom, hanem megígérem, hogy amint ébred a tavasz, és a szőlőben mozdulni lehet, azonnal híradással leszek. — Hol érem el? — A Törpesasban, uram, mint máskor... Tél van még, foga van az időnek, engem még a bundában is majd megvesz az Isten hidege, de Guszti a vékony gúnyában is jól tartja magát. Arra gondolok, hogy biztatásképpen talán néhány forint előleget is adhatnék neki, de ő nem kér, tudtommal soha nem fogad el alamizsnát, így aztán behívom az egyik ut- cánkbeli cukrászdafélébe. — Mit iszik? — Egy fél fehéret! Friss kávé illata csapja meg az hinnének a babonák erejében. Ugyan miért bűn az, ha valaki pénteken és tizenharmadikán a naptáljára tekint, és nyomban rögződik benne a gondolat: ma jó lesz vigyáznom! Kevés ember akad, akinek — ha fekete macska szalad át előtte az úton—nem támad szorongó gondolata. Ennek a tudata — akarva, nem akarva — sokszor az egész napját betölti. Sorolhatnánk tovább a babonát idéző állatokat; a huhogó baglyot, a denevért (vámpírt) és a nyulat, amely bizony elfut az ember szerencséjével... Kik a legbabonásabbak? Százesztendős kalendáriumom szerint a férjhez menendő lányok! őket gyötri ugyanis a kíváncsiság, a vágyakozás egy kedvükre való férfiért. Nyilván ők szeretnének jeleket látni, tudni azt, hogy mi, mikor és hogyan következik majd be... A legrégibb szokásaink, babonáink közül említve egyet-kettőt, vegyük elő például az And- rás-napi böjtölést. Régi babona- ság volt, hogy az a leányzó, aki András napján kerek huszonnégy óráig egy falatot sem evett, a reá következő éjszaka az álom tündérétől megtudhatta, hogy ki lesz a jövendőbelije. Ennek az álomfejtésnek azonban elengedhetetlen feltétele volt, hogy az eladó leány egy tükröt, egy kalapot és egy nadrágot tegyen a fejpárnája alá. Mindezen kellékek híján hiába volt a böjt! Közismert volt a múlt században, hogy a leányok a jövendőbelijeiket leghamarabb újhold első vasárnapján vélhették felismerni. Ilyenkor a kíváncsi leány este sóba mártott egy falat kenyeret, megrágta, a pépet a kötényébe rejtette, megmutatta a Holdnak, és azzal tért nyugovóra. Elalvás előtt azonban elővette a tükrét, és — belenézve — a következőket mondta: „Kedves tükröm, fényes tükröm, aki engem szépnek mutatsz, kérlek, álmomban mutasd meg nekem a jövendőbeli mátkámat! Ugye, milyen kedves, ki tudja, milyen ősi szokások mögé rejtőzködő babonák tulajdonosai vagyunk... Az újholdhoz vonzódik még egy ősi babona is, amely a pókkal kapcsolatos. Ám csupán abban az esetben, ha a kíváncsi eladó leányzó éppen újholdkor fogja meg — mondjuk a padláson — a gyanútlan kis szövőmestert. A pókot egy üres nádszálba kell belehelyeznie, és a nád mindkét véorromat, arra áhítozom, így — kevés erőszakkal — a parányi asztalka mellé ültetem a vendégemet. Szabadkozik, húzódozik, hogy megvár ő a pultnál, igyam csak meg nyugodtan az asztalkánál a kávét, meg hogy nem szokott ő ilyen előkelő helyekre járni... — Szóval a Törpesasban? Hirtelen bőbeszédű lesz, elmeséli, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére ez a kricsni igazán nem késdobáló lebuj, és hogy oda rendes, kimondott úri emberek is járnak, jobban mondva beugranak egy pohárkára; van biliárd, lehet kártyázni is. — Ha nincs meló, ott mindig megtalál... — Miért nem otthon? Hozzák az italt, két kávét is, de Guszti visszaküldi, mert a kávétól remeg a gyomra... — Otthon fűteni kellene! Olyan szempillantás alatt eltünteti a pálinkát, hogy a kisasz- szonynak alig akad ideje az asztalra tenni. — Még eggyel? — A kávé helyett! — röhög félhangosan. gét kenyérrel kell eltömnie. Lefekvés előtt a leánynak el kell mondania mindazon szentek neveit, akikre szívesen gondol — mondjuk egy deli ifjú alakjában is! Egy miatyánk elimádkozása után a nádban lévő pókot a holdfény felé kell tartama, és így kérni őt: „Kedves pók. Te, aki magasra tudsz emelkedni, és olyan hálót szősz, amelyet senki más emberfia a világon, kérlek, hozd elő álmomban az igazi kedvesemet! Ha elhozod, reggel szabadon bo- csátalak, ha nem, meg kell halnod..." Ezek a szokások, babonák a legrégibbek közé tartoznak, nem egy közülük már talán a feledés homályába is merült, ám a Hold valamilyen formában mindig kapcsolatban volt a jövővel, a titok megfejtésével. Erdélyben divat volt a hajnali holdbúcsúztatás, amikor az egész éjjel az égen vándorló Holdat csoportosan köszöntötték el a lányok, versikét mondva hozzá, és kérve, hogy a következő három éjszaka egyikén álmodhassák meg a jövendőbelijüket... Nem nehéz rájönni, hogy az égitestekkel kapcsolatos babonák a pogány kor hitvilágát hordozzák magukban, és — mint ártatlan szokások — fennmaradtak sok-sok esztendőn, évszázadon át. És ha már az égitestekről esik szó, említsünk meg egy még régebbi babonát: az eladó kilenc csillagos estén kilenc csillagot számlál meg az égen, és kilenc imát mond el azért, hogy nyugalmas álmában felismerhesse majd a kedvesét... Se szeri, se száma a babonáknak, amelyek a lakóházzal, a kéménnyel, padlással, küszöbbel kapcsolatosak, nemkülönben a háziállatokkal is. Miért is tagadnánk: manapság megmosolyogjuk ezeket a hiedelmeket, babonákat, farsangi szokásokat, miközben nem is gondolunk arra, hogy a mi mai világunk is telistele van hasonló sartotánságok- kal, trükkökkel, „gyógymódokkal”, amelyek arra is jók, hogy alaposan „megkopasszák "a gyanútlan hiszékenyeket... Nehéz szétválasztani az igazságot a hamisságtól, mert minek is tagadnánk, mi emberek — mint mindig is a történelem során — olyan, de olyan hiszékenyek vagyunk. Vagy csupán kapaszkodunk a szalmaszálakba? Eszembe jutnak a tavaszi napszámok, Guszti alkalmi munkái, amelyeket mindig emberül elvégzett, egyetlen eset kivételével... — Szőlőkapálás időszaka volt, embert próbáló, kemény munka, óránként meg is jelentem a tőkék között egy-egy pohár pincehideg borral. Később úgy adódott, hogy el kellett mennem, de a gyors visszatérésben bízva, nem zártam be a pinceajtót... Eltelt az idő, délután lett, mire visszaértem. Guszti az igazak álmát aludta a meggyfa hősében. Felébresztettem, de még mindig álmosan pislogott. — Berúgtam! — Tudott bort szívni? Felült, kidörzsölte a szeméből az álmot, és mélységesen sértődötten szólt: — Ezt egy egri embertől kérdezi? Azért, hogy maga elment, nem dőlt össze a világ... Emlékeztetem az esetre, legyint, mint amikor valamit elvitt a víz, és esze ágában sincs keresni a veszett fejsze nyelét. — Nyerő a kártyában? — Csak az időt csapjuk agyon filléres alapon! Egy kis föld 25 dollárért Mint az Associated Press hírügynökség beszámol róla, amerikaiak százai vásárolnak egy négyzetláb (0,1 négyzetméter) kiterjedésű földet, hogy megakadályozzák egy polgárháborús csata színhelyének felparcellázását. A South Mountain-i csatát 1862. szeptember 14-én vívta az Északi Unió 25.000 és a Déli Konföderáció 10.000 katonája. A történészek szerint az ütközetben 4300-an estek el vagy sebesültek meg. Három nappal később vívták a polgárháború legvéresebb ütközetét a közeli Sharpsburg mellett. E két csatában lúúsították meg az északiak Robert E. Lee tábornok kísérletét, hogy áttörjön Észak felé. A South Mountain-i ütközet színhelye 80 kilométerre van Washingtontól északnyugati irányban, Maryland államban. A környéken a legutóbbi időkben megkezdték a parcellázást és a házépítést. Alakult azonban egy társadalmi szervezet, Central Maryland Heritage League néven, hogy 8,8 hektárnyi területet történelmi kegyeleti okokból megmentsen az ingatlanügynökségektől. Összesen 325.000 dollárt kellene összegyűjtenie, s azt találta ki, hogy egy-egy négyzet- lábnyi földet 25 dollárért elad azoknak, akik becsülik a történelmet. George Brigham, a szervezet elnöke szerint a South Mountain-i csata színhelye arról is nevezetes, hogy Clara Barton, az Amerikai Vöröskereszt alapítója ott találkozott először a háború borzalmaival. A vevők 25 dollárjukért okiratot kapnak arról, hogy tiszteletbeli tulajdonosai annak a területnek, amelyen a polgárháborús ütközetet vívták. A vásárlók között van egy marylandi kongresz- szusi képviselő, Beverly Byron is, aki öt unokája részére is vett egy-egy darabka földet. Eddig 347 okiratot adtak ki, s más jellegű adományokkal együtt még csak 12.000 dollár gyűlt össze. A vevők azonban naponta nagy számban jelentkeznek, s még Angliából is érkezett igény a tiszteletbeli tulajdonra. Rövid hallgatás után megered a nyelve, és valami mérnökről beszél, akivel iskolába járt annak idején, de akivel gyakran összefutnak a Törpesasban. — Ő is törzsvendég? — Amióta felmondtak neki... Elgondolkodik, bámulja az üres poharat, könnyesen párás lesz a szeme, szóba hozza újra a mérnököt, említ egy gyáristát, aztán egy agronómust, aki már a harmadik hónapja nem tudja fizetni a lakbért... — És maga? Szemrehányással néz, megigazítja a siltes sapkáját, kihúzza magát. — Én alkalmi munkás voltam világéletemben! Fürkészem a borostás arcát, a mélyen ülő, kék szemét, a sapkája alól kikandikáló vörös hajtincset, amely a szemébe hull — csodálom már-már gőgös büszkeségét, miközben tudom, hogy ha elvállal egy munkát, nem lehet panasz, és — amint mondani szokás — még a rossz szem sem talál benne hibát. — Tavasszal feltétlenül számítok magára! Nyugtalankodni kezd, nem fogja már a hely, a szék egyik sarkáról átül a másikra, alig várja, hogy indulót fújjak, rám néz, és elújságolja, hogy erre a hétre van egy falbontása, talán szénhordás is... Tudom, hogy mindez „kamu”, és csak a büszkeség beszél belőle. Búcsúzáskor már nem titkolja: — Az alkalmi munkás is csak akkor dolgozik, ha van rá „alkalom”...! Szalay István Október 17-én indult a násznép a nagyobb házból a Szent Já- nos-egyházba. A rövid utat az apródok meg a sütőasszonyok teleszórták virággal. A levegőben az őszi fények aranypora táncolt, s bevilágolt az almagyari dombokról a szőlőlevelek pirosba hajló koszorúja. így lépték át a templom küszöbét, a menyasszony hattyúprémes fehérben, földig omló fátyolban, a vőlegény is ékesen, eperszíh selyem dolmánya fölött cobolyprémes mélykék mentében, csillagforgós kalpaggal, utánuk a násznép, Salm Miklós fő- hadparancsnok, Báthory Endre országos főkapitány, Pető János főpohárnok, Losonczy István, a szolnoki vár későbbi kapitánya, Teuffel Erazmus győri kapitány, akit barátságosan Ördög Réz- mánnak csúfoltak a várbeli népek, s a vámép mind, aki csak befért az egyházba. És felhangzott a kérdés Sbar- dellate Ágoston váci püspök ajkán, aki már régebben itt tartózkodott, lévén már török kézen egyházmegyéje nagy része, felhangzott a kérdés, a régi magyar szertartás szavaival: — Kineved? — Dobó István. — Szereted-é ezt a tisztességes személyt? — Szeretem. — Akarod-é házastársul hozzád vermi? — Akarom. S a döngő férfibasszus után lágyan, de tiszta csengéssel: — Kineved? — Sulyok Sára — hangzott Dobó István jobbja felől, miútha valahonnan az októberi égből hangzott volna. Istvánnak, akinek eddig vér és verejték és gond és küzdelem volt a valóság, ez a valóság most hihetetlennek tűnt, hogy most itt van ünnepi dolmányban, és mellette ez a fehér habból készült menyasszony. Csak amikor feléje fordult az első hitvesi csókra Sára, s azt mondta: Édes uram! — akkor hitte el ezt a valóságot is. 1551 áprilisában érkezett meg a nádori helytartói bíróság pecsétes levele, mely szerint a Ré- vay Ferenc nádori helytartó elnöklete alatt összeült bíróság által a Tegenyei Tamás ellen elkövetett hatrendbeli nagyobb hatalmaskodás miatt Mátyás és II. Ulászló még érvényben lévő végzései szerint Dobó Ferenc, István és Domokos fej- és jószágvesztésre ítéltetnek. Az elkobzott javak kétharmada a bíróságot, egyharmada a panaszost illeti. A bíróság az ítélet végrehajtása okából megkeresi a leleszi kon- ventet. Egy nemzedék — és vége Mi történt még ezután? Mi lett a sorsuk azoknak, akiknek arcát megvillantotta Dobó István életének különös története? Balassa János ügyét nehezebb volt rendbe tenni, mert ő Lengyelországba szökött, s ott húzódott meg. Balassi Bálintnak igazából csak ez egyszer adatott meg az udvar fényében fürödni, a benne rejlő reneszánsz szépségvágyat megmutatni, olyan sikerrel, hogy ezt még Istvánffy Miklós is méltónak tartotta feljegyezni híres művében. Az ifjú Magyar Alkibiadész földet rengető táncáról Budai Ferentz pedig így ír: „A koronázás után tartódott játékokban Bálint különös nagy gyönyörűséget okozott a Császári és Királyi famíliának azzal, hogy olyan juhásztántzot járt, melyben őtet senki nem követhette. Hibásan gondolják a külföldiek, hogy az ollyan tántz, mellyet akkor ő járt, a Magyaroknak közönséges s nemzeti tántza volna. Ugyanis a Juhász- tántz a lábaknak hol hamari széj- jelterpesztéséből s azoknak ismét egyenesbe állásából, a lábszáraknak keresztbe hányásából; a földre hirtelen való térdeplé- sekből, onnan ismét sajtféreg módjára magasra való sebes ugrálásokból áll, de a valódi Magyar és Nemzeti tántz másformán esik.” Budai Ferentz úr eme leírása alighanem ez az első magyar koreográfia. Dobó Ferenc felbőszült a pataki váron esett sérelmen, és feljelentette unokaöccsét vérfertőzés miatt, mivel Balassa Bálint unokatestvérét vette el. Az esztergomi érsek a házasságot semmisnek, a gyermeket törvénytelennek nyilvánította. Királyi kegyelem mentette meg Balassa Bálintot a fővesztéstől. De ilyen bélyeggel nem élhettek tovább együtt. Bálint elbúcsúzott, és ment tovább nyugtalanságának útján, első nagy szerelméhez, Losonczy Annához, aki sohasem hallgatta meg, aztán keserű szájízzel tovább Lengyelországba, ismét haza Liptóba, míg Esztergom ostrománál török ágyúgolyó vetett véget életének. Végezetül emlékezzünk meg Dobó Ferencről, Dobó István fiáról. Huszonegy évét számolta Ferenc, mikor István úr megholt. Még abban az évben megszerezte a sárospataki uradalmat, vá- rastól. A királyi kincstár adta neki zálogba nyolcvanezer forintért. Ferenc okos gazda volt, és pár esztendő alatt az uradalom évi húszezer forintos jövedelme hatvanezer forintra szökött, mert virágzó malomipart és borkereskedelmet alapított az új gazda. A kincstár nagy figyelemmel kísérte a birtok fejlődését, és 1602-re már 127 ezer forintra emelte a zálog összegét. Dobó Ferenc rendkívül gyorsan gazdagodott. Lednicze uradalmáért százezer forintot fizetett, s a magyar művelődéstörténet megemlíti, hogy a pataki várban „képes kárpitokkal”, azaz gobelinekkel vonatta be szobái falát. 1582-ben a Dunán inneni részek főkapitánya lett, vitézségben is erős. 1594-ben Hatvan ostrománál harcolt, annak az or- ratlan veterán vezérnek, Forgács Simonnak seregében, aki huszonhárom esztendőkkel ennek előtte elfogta Kenderesinek a török szultánhoz írt levelét. Minden sikerült neki, csak éppen az az egy nem, amire István úr intette halálos útján, Szered- nyére hazatérőben. Nem választott magának termő fát. Felesége, Kerecsényi Judit nem szült neki gyermeket. 1602. január 28-án írta meg végrendeletét. Minden vagyonát a kis Balassa Jánosra hagyta. — „Mivelhogy szegény, Istenben elnyugodt húgom, Dobó Krisztina asszony atyával, anyával egy volt velem és őneki több maradéka nincsen a Balassy Bálint túl való fiánál, Balassy Jánosnál.” Intézkedett arra az esetre is, ha Balassy János (ő Balassy-nak írta) fiú- és leányága kihalna. Ekkor Dobó Domokos lányára és utódaira, majd édesanyjának, Sulyok Sárának testvéreire, le- származóira osztván a hatalmas Dobó-vagyont. S jó, hogy ilyen végső intézkedést tett, mert mire a végrendelet elkészült, a nyugtalan apának, szomorú anyának árva fia már csendesen feküdött. Boroszlóban, a Szent Magdolna-temp- lomban. A nagy oltár napkeleti oldala felől. Dobó Ferenc pedig megholt 1602. szeptember 15-én. S mert édesapjának testvére, az idősebb Dobó Ferenc is fiúutód nélkül halt meg, vele kihalt a Dobónemzetség. Egy nemzedék alatt. Törpesas
