Heves Megyei Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-04 / 29. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. február 4., kedd Látószög Utazás „Rövidebb gyeplőre” fogják az utazási indákat— hallom, olvasom a hírt, amely minden bizonnyal nem kis riadalmat keltett a turizmus területén az utóbbi időkben úgyszólván gombamódra elszaporodott vállalkozók körében. Megértem az ijedtségüket, hiszen alighanem oda a nagy biznisznek, még a viszonylag népszerű bevásárló kirándulásokra sem tudnak kuncsaftokat fogni. Legalábbis azok — s belőlük van több —, akik átesnek a szakma rostáján. Mivelhogy — rájöttek utólag nálunk is — bizony szakma az utaztatás, a maga szigorú előírásaival. Nem lehet csak úgy, ukmukfukk nekivágni, ha valakinek éppenséggel ehhez támad kedve. Büfét, kocsmát, vendéglőt, ajándékboltot még nyithatnak az idegenforgalmi igények kielégítésére is minden különösebb felkészültség nélkül, de utast, utazást szervezni már kevésbé engednek, ha a botcsinálta üzletember alkalmatlan erre. Ugyanis a tőke, a kedv igen kevés ahhoz, hogy a vendég az országúton, országhatárokon keresztül is nyugodtan rábízhassa magát bármelyik irodára. Megeshet, hogy a volán mögött ülő pilóta legfeljebb a térképről ismeri az országot, a világot, vagy netalán még a mappán sem tud kellően eligazodni. Ügy vezeti az idegent, hogy a magyart is töri, társa pedig nemcsak az utaskíséréshez, hanem a pilótaszékben történő váltáshoz sincs. Pedig — ugye? — már ez utóbbihoz is kellene valaki hozzáértő, mert a sok száz kilométeres utazás igencsak fárasztó, ráadásul pedig olyan műszaki hiba is adódhat, aminek elhárításához kevés egy ember. Főleg ha a kocsi lepusztult állapotú, s kormányosa a szereléshez alig ért. Míg a csoportvezetés, a tárgyalás, a tökéletes helyismeret, az igényes kalauzolás — kell-e hangsúlyozni? — feltétlenül külön embert kíván. Olyannyira, hogy hiányában a kellemetlenségek egész tömege keserítheti az eltöltött időt. Drága pénzért is csak tétován, magára hagyva táblából, lézeng, bolyong az utas az ismeretlen vidéken. Ha nincs szerencséje, élménye alig akad. S előfordulhat, hogy a szálláshelyen is becsapódik. Nem szoba, hanem terem, ahol nyugovóra dőlne, s olykor a még annyi ágy ellenére is jó, ha végül egy padlóra dobott matracon, vagy — uram bocsá’ -- pléden elterülhet. Egyszóval, az említett rémisztőszervezés, kiszolgálás ellen próbálnak most valamit tenni központilag. Vagyis, aki nem tud „arabusul” — azt visszaküldik „magyart” tanulni. Pontosabban először legalább az anyanyelven elsajátítani a szakma csínját-búiját. A többit pedig ezen felül követelik. A vállalkozáshoz immár elengedhetetlen bankgaranciát, az idegen nyelv ismeretét, a technikai hátteret — telefont, telefaxot, telexet — a kifogástalan gépkocsit és pilótáját, meg a többit. Azt, ami a nagy, a régi utazási irodáknál a legtermészetesebb sok év óta. Csakis ezek után adnak jogosítványt. Nem tetszik minden vállalkozónak. Ám, bizonyára valamennyi utazó, turista megnyugvással néz a változás elé. S ez a fontosabb! Gyóni Gyula Az elmúlt év mérlegéhez Magyar katolicizmus, 1991 Az esztendőváltás mindig számvetésekre, átfogóbb értékelésekre inspirál. Most is karácsonytól újév utánig olvashattuk a különböző áttekintéseket a „depressziós évről”, változatos dimenziókkal a politikáról, gazdaságról, társadalmi közhangulatról, stb. Ami nagyjából mégis egyneműnek mutatkozott ezekben, az az értékelések erős kritikai hangsúlya és kíméletlen tónusa volt. Ebből a szempontból a dicstelen „pálmát” az év végi „parlamenti polgárháború” vitte el, ami a nemzet sorsáért aggódok számára szinte az össznem- zeti szellemi széthullás rémét idézte föl. Ami viszont az egyházak életét, megváltozott lehetőségeik közt a tényleges teljesítményeket és változásokat illeti: jóval mérsékeltebb volt a kritika, de kevesebb is — sajnos — a komolyabb számvetés, valamiféle mérlegkészítés. Ebben biztosan szerepet kap bizonyos „tisztelettudás”, a tekintélyelvűség érvényesülése, de valószínűleg az a belátás is, hogy minden intézmény közül az egyházak kerültek ki a legmegvi- seltebb, elnyomorított állapotban a diktatúra karmaiból. Vagyis, mindenképp több időre és több megértésre, türelemre van szükségük, de joguk is. Ez összefügg azzal a kétségtelen ténnyel is, hogy az egyház munkájának eredményeihez, észleléseihez nem évekre, hanem évtizedekre van szükség, mert itt a deformált és megcsonkított emberi szellem, az elkábított lélek újraébresztésére kell vállalkozni. Ezt pedig teljesebb mértékben és igazán már csak egy új nemzedék ilyen nevelése hozhatja meg. Ezek a belátások persze azzal a kísértéssel járhatnak az egyházakra, még inkább az egyháziakra nézve, hogy az „időigényességgel” takarózva nem teszik, vagy nem kezdik meg azt sem, amit pedig már ma meg lehetne és meg kellene tenni. Ezek közt első helyet foglalnak el a helyzetfelmérések, tervek, prog- ramok, a célossági és módszertani koncepciók kidolgozásának feladatai. Ezt hiányolja az Új Ember című katolikus hetilap újévi száma, valamint a „belső dialógus” (püspökök, papok és világiak egymás közti konzultációja) kötelességének és szükségességének belátását, s ezek nevében hozott az elmúlt évről elégedetlen és kritikus értékelést két cikkében is. Megtette ezt annak ellenére, hogy a ’91-es évben olyan vitán felüli, történelmi horderejű eseménye volt a magyar egyháznak, mint a pápalátogatás, annak nagyon komoly és becsülettel helytálló előkészítő, főképp szervezési munkálataival és csöndesebb (de sajnos csöndese- dőnek is mondható) utórezgéseivel együtt. És tulajdonképpen ezt a fáradó, hanyatló magatartást kifogásolja főképp Szennay András, volt bencés főapát radikálisabb hangvételű cikke „Meddig várunk még? Zsinatokat és munkatervet!” — követelésekkel, a Szentatya felhívásaira is hivatkozva. Megfontolásra méltó lelki, hangulati elemeket tár fel a magyar egyházról, és indító gondolatokat is nyújt a jelentkező feladatokhoz. De hangvétele szokatlanul erős és sürgető, legalábbis az egyházon belüli dialógusban megszokotthoz képest. Ezen elvibb szintű riadó után a konkrétabb, dokumentáltabb mérlegelő mondanivalót a világi szociológus, Tomka Miklós írásában olvashatjuk, amely különben első publikációként a Vatikáni Rádió magyar adásában hangzott el még 1991. november végén. Ebből szeretnénk néhány fontos gondolatot és adalékot ismertetni, illetve a mögötte lévő szélesebb felmérési anyagból, mely az általunk is idézett címmel jelent meg a múlt évben az Országos Lelkipásztori Intézet kiadásában. Az alapvető helyzetfelismerés a magyar egyház számára, amelyet dr. Seregély István érsek úr a decemberi európai Szinódus színe előtt is feltárt, hogy a vallási ismeretek terén tragikus a 40 éves kiesés, a vallási tájékozottság és műveltség hiánya. A mai középkorú és ifjabb nemzedék nagyjából 90 százaléka nem ismeri az evangélium örömhírét, nem találkozott a hit boldogságát megélő és sugárzó egyházi közösségekkel. Egyszerűen: nem ismerik a vallást, ezért nem is vallásosak. De a tétel vissza is fordítható, és akkor vádként hull a fejünkre. Mert kérdezhető: az egyház és egyháziak, a vallás és vallásos emberek ismerik-e a mai világot, ezeket a mai embereket igazán és létük, múltjuk, jelenük, lelkűk legbelső világát? Meg tudjuk-e szólítani őket úgy, hogy általunk a transzcendens világ üzenjen nekik, tudja meghívni őket a lét teljességére, Krisztus üdvösségébe? Ez a kiadvány nagy segítséget nyújt erre a megismerésre, és mindkét oldal számára meglepő, néha szinte hihetetlen, egymásnak ellentmondani látszó tényeket tár föl a vallás mai állapotáról és értékeléséről. 1990-ben például — tehát már a rendszer- váltás után — hazánkban a gyermekek egyharmadát nem keresztelték meg, ugyanakkor midőn a hittanórákra özönlöttek a gyermekek és ifjak a nehéz időkben elmulasztott keresztség pótlására. Statisztikai tény, hogy a magyar társadalom (a fiatalságnak is) majdnem egyharmada megszakította kapcsolatát a vallással és egyházakkal, mi pedig mondjuk a rideg szakkifejezéseket: „elvilágiasodás”, szekulariz- mus, stb. De a zsinat és a pápák „az ateista humanizmus (s benne az ember) drámájáról és tragédiájáról” beszélnek. A Szentatya sürgetésére is nemcsak Európát kell akarnunk újraevangelizálni, hanem saját magyar testvéreink egyharmadának is meg kell próbálnunk felajánlani újra a keresztény élet elveszített vagy meg sem ismert örömét. Annál is inkább, mert az előbbiek ellenére — és ezt is többszörös közvélemény-kutatások igazolták, még az egyházak számára is meglepetésként, egyes egyházellenes körök részére szinte bombaként — a magyar társadalom túlnyomó többsége rendkívüli bizalommal és elvárásokkal tekint az egyházakra. Lelki fölemelkedést, biztató, célt adó jövőképet, az erkölcsi értékek új- ramepbecsülését, a nevelés elmélyítését, egy teljesebb emberkép felmutatását, a közélet tisztaságát, a beteg- és szegénygondozás, szociális gondoskodás tökéletesebb megoldását, az egymásra figyelés, türelem és a társadalmi megértés és békesség szélesebb és teljesebb megvalósítását váiják és remélik az egyházak munkájától. A széles körben megejtett felmérések 80 százalékában ilyen „vallomásokat” tartalmaznak, és függetlenül attól, hogy az illetők gyakorlatilag vallásosak-e vagy sem, és hogy milyen vallásnak vagy pártnak a tagjai (liberális es szocialista parttagokat és szavazókat is beleértve). Tudjuk mi ezt, számítunk erre, és tudomásul veszik ezt apáitok vezetői vagy például a tájékoztatást, „közvéleményt” képviselő médiák felelősei?!... A fenti tények tehát — az egyházak felé áramló bizalom és az isteni segítség garanciája — felbátorítanak bennünket a lekötelező feladat vállalására, hogy építsük céltudatosan és tervszerűen „a holnap Egyházát”. Ezzel, a holnap Egyházának építése által a holnap és a jövő évezred Magyarországát is alapozzuk. Dr. Koncz Lajos A győri színház vendégjátéka Egerben Széchenyi Jelenet a darabból: Áts Gyula, Altorjai Attila és Juhász Jácint A József Attila Alapítvány felhívása Pályázat a tehetségekéit A József Attila Kulturális és Szociális Alapítvány tehetség- gondozó alkuratóriuma által megjelölt cél a kiemelkedő képességű fiatal magyar állampolgárok, illetve a határainkon túl élő magyar nemzetiségű fiatalok megsegítése, akik tanulmányaik végzéséhez, szakmai pályájuk megkezdéséhez — szociális helyzetükből eredően — anyagi segítségre szorulnak, és 21. életévüket még nem töltötték be. Az alapítvány célja továbbá jogi személyek, társaságok anyagi és tárgyi megsegítése, amelyek az előbb említett korosztályhoz tartozó tehetségek és rászorultak kiválasztásában, képzésében és ellátásában jelentős tevékenységet vállalnak. A pályázatok elbírálásánál az alkuratórium elsősorban a szociális rászorultságot veszi figyelembe. Pályázhatnak azok a hazai és határainkon túl élő természetes és jogi személyek, valamint jogi személyiséggel nem rendelkező társaságok, intézmények, akik, illetve amelyek a fenti célkitűzésekkel, azok szellemével megegyező törekvéseikhez, kezdeményezéseikhez kívánnak anyagi segítséget igényelni. Pályázatot lehet benyújtani — egy tanulmányi év tartamára — ösztöndíj formájú támogatásra is. A kérelem lehet anyagi, illetve természetbeni (kollégium, étkezés stb.). A pályázatnak tartalmaznia kell: a tanulmány vagy szakmai törekvés célját, tartalmát és költségigényét. Kérik feltüntetni a más forrásokból esetleg rendelkezésre álló anyagi fedezetet, valamint az alapítványtól kért támogatás felhasználásának tervezetét. Cím: József Attila Kulturális és Szociális Alapítvány Tehetséggondozó Alkuratórium 1300Budapest 3., Postafiók 227. További felvilágosítás kérhető a 173-2486-os telefon/telefaxszá- mon. A pályázatok benyújtásának határideje: március 31. A győri Nemzeti Színház Gáli László rendezésében Egerben is bemutatta január végén Németh László Széchenyiről írott drámáját, Áts Gyula Jászai-dijassal a címszerepben. A nagy jellemnek, a nagy egyéniségnek el kell buknia. A görög drámák kora óta a sors, a vállalt, választott, megértett, ezerszer átelemzett életszerep végső megoldása: a belső törvény és a külső kényszerek közötti egyensúlyozás után — így vagy úgy — az előremenekülés, a végső következtetés levonása, a pusztulás. Maradjunk a drámabéli sakknál. Itt Széchenyi újra és újra nekikezd a titkárával a sakkpartinak. A játékosok a másikat le akarják győzni, magyarul, szeretnék megsemmisíteni azt a kis hadsereget, amely a másik agyának, szellemének engedelmeskedik. Gyakran megesik, hogy döntetlennel végződik ez a játék, ez a küzdelem. Esetünkben azonban arról szó sem lehet, mert a magányos, a döblingi négy szobába bezárt „nemes vad” — még ebben a helyzetében is — túlságosan veszedelmes Bécs szemében, éppen Solferino után. Itt, Közép-Európában mindig is élethalálharcról volt és van szó, akármennyire szépítge- tik ezt az állapotot manapság is érvekkel, ötletekkel, ígéretekkel. SzéchenyiUid]a magáról, hogy vezér. Úgy is cselekszik. Az a tisztelt és szeretett nagyság, aki nem engedheti meg magának az erkölcsi egyensúly elvesztését, azt sem tűrheti, hogy olyan síkra tereljék az ellene folyó harcot, amely megalázná őt. És a nemzetet. Akaratával és szellemi fölényével irányít, szervez, rejt el szándékokat és tetteket. Hallgat, meghallgat, tanácsokat igyekszik kiolvasni kedvenc szerzőinek az írásaiból. Eligazítaná őt az okfejtés, amit Szent Ágostontól, nagyrabecsült szellemi irányítójától kaphat, hiszen ez a latin lélek ma is értelmezhető, elfogadható ajánlásokat tesz arra, hogyan is dönthetünk, mi lehet a mi akartunk — kényes helyzetekben. Németh Lászlót csak ez az erkölcsi postulátum érdekli kedvelt hősében is. Kisebb-nagyobb közbeszólások szükségszerűen létrejönnek a drámában, de a darab igazából egy széles ívű monológ, aminek csakis a főhős teheti fel a pontot a végére. Minden és mindenki esetleges, ez a „sakkparti” úgy szimultán, ahogyan ez a játékos egy pillanatra sem engedi ellenfeleit, ellenfelét, a hatalmat, az akarata és az általa kitűzött cél szorításából. Áts Gyula és a rendező Gáli László derekasan verekedték végig a feladatot. Különelemzést érdemelne az a mód, ahogyan a drámaíró hosszan indázó mondatait a hangsúlyok kottarendszerével mozgatták előttünk, olyannyira, hogy mi magunk, a zsöllyében ülők is szinte egy ritmusban vettük a lélegzetet a színésszel, lelkileg segítve őt, el ne akadna ebben a lejtésben, ebben a fel-le-hullámzó iramban. Áts vezérlő fajta: a súlyos egyéniség, a hős teljes magabiztosságával és fölényével igazít el mindenkit maga körül, mint a ház ura, ha rendben tartott lakásában várja az ellenség vagy barát betörését. Vívni-megvívni-valója csak magával van ennek a hősnek, a többi elröppenő epizód, érzés, készülődés, tennivaló, kombináció, annak a gondnak a latolgatása, mikor is kell mindezt befejezni? Itt az ápolók, a főorvos, a ma- gyari urak, a titkár, az inas játszhatnak bármilyen fregolit vagy igazat; még tán Goldmark doktor is csak beszélő sakkfigura, akikkel valójában alig is tud mit kezdeni ez a hős. De edzőpartnernek kitűnően használja. A dráma, a bekövetkező tragédia mégis — mindezek ellenére — iróniával, kétkedéssel átszőtt történés. A félelmet ezerféleképpen lehet elviselni, csak tagadással nem. Talán ez is az igazán nagy hős lényege: minden rezzenetében a félelem számoltatja vele a lépéseket, az a kimértség osztja fel térbeli és időbeli azonosságát tettekre, elviselésekre, amikben ott búvik, onnan folyton kikancsalít a hibázás lehetősége. A sors elleni taktikázásért érzi magát felelősnek ez a hős, ezért beszél lemerevített szillogizmusokkal a szabad elhatározás, az akarati döntés lehetőségéről. Ezt az élményt köszöni a győri társulatnak az egri közönség. Egy alaposan átelemzett, megértett mű hű munkásai voltak itt a címszereplővel, Áts Gyulával együtt az aktorok. Akik közül kiemelnénk Mászlay István Gold- mark doktorát. Az ő tétje ugyan elhanyagolhatóan kisebb, mint a főhősé, de az író őt, ezt a pszichikai ámyékképet fogalmazta meg a legrészletesebben, hitelessé téve egyszersmind azt a küzdelmet is, amely a döblingi falak között így is lefolyhatott. A többi figurára nem vesztegetett sok időt Németh László, a színészek já(Fotó: Szántó György) tékkal, gesztusokkal dúsították a szikár szöveganyagot. Érdemi sorrendet nem szabva említjük Bessenyei Zsófiát, Patassy Tibor érdemes művészt, Juhász Jácintot, Péredy Lászlót, Lamanda Lászlót, Török Andrást és Simon Géza érdemes művészt. Langmár András díszletei nem erre a színpadi méretre szabottak, bár korhűségük mellett ízlésesek is. Hruby Mária jelmezei karakterisztikusak — Széchenyi öltöztetése különösen —, „jól osztották” két félre a küzdő feleket. A Széchenyit nemcsak a jubileum okából, de mindig is játszani kell, mert rendre-korra akadnak jellemszínészek, akik ekkora méretre vannak teremtve. A közönség pedig hajlik az értelmes szó alá. Farkas András