Heves Megyei Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-15-16 / 39. szám
HÍRLAP, 1992. február 15—16., szombat—vasárnap 7. Akik félnek és akik nem félnek a farkastól... Visszatéijen-e az északi szürke farkas az amerikai Yellowstone Park rezervátumába? Negyedik éve erről folyik az egyre élesebbé váló vita az Egyesült Államokban. Az egyik oldalon a természettudósok és az ökológusok a vadállat visszatelepítése mellett vannak, míg a másik oldalon a környék földbirtokosai hevesen ellenzik azt. Valójában az északi szürke farkas a ’80-as évek elején jelent meg újra az Amerikai Egyesült Államok területén — a kanadai síkságokról lehúzódott Montana, Idaho és Wyoming államokba, ahonnét mintegy fél évszázada kipusztult. A természettudósok és ökológusok 1987-ben elkészítették az északi szürke farkas Yellowstone parkbéli visszatelepítésének a tervét, hangsúlyozva, hogy a terv megvalósítása elengedhetetlenül szükséges a természetvédelmi terület ökológiai egyensúlyának fenntartásához. Kimutatták, hogy ez a fajta farkas ezer év óta a Yellowstone Park területén élt, és hozzátartozik a park ekorend- szeréhez. A terv ismertté válása pillana tától a környező földbirtokosok heves ellenállásába ütközött. Ők azzal érvelnek, hogy a farkasok betelepítése veszélyeztetné az állatállományt. Ebben jelentős támogatásra találtak az érintett államok törvényhozásában. Ezzel szemben a természettudósok azt hozzák fel érvként, hogy Minnesota amerikai államban, valamint Alberta és Brit- Kolumbia kanadai tartományokban az északi szürke farkasok csak nagyon ritkán támadják meg az állatállományt. Minneso- tában például minden tízezer állat közül évente mindössze ötöt (szarvasmarhát vagy birkát) tépnek szét. A Yellowstone Parkban pedig a kockázat még ennél is kisebb lenne — mondják —, mert az állattenyésztők csak nyaranta, és akkor is rövid ideig legeltetik állataikat a park területén. Az emberre nézve pedig szinte a nullával egyenlő a veszély. A látogatóknak egyáltalán nem kellene attól tartaniok, hogy farkasok támadják meg őket, mivel az észak-amerikai kontinensen mind a mai napig egyetlen eset sem fordult elő, amikor farkas embert támadott volna meg. A Touvier-ügy 1989. május 24-én rendőrautók fékeztek a nizzai Szent Ferenc Rendház előtt. A rendház a Vatikánnal szembehelyezkedett katolikus érsek, Marcel Lefebvre követőihez tartozott. A fekete egyenruhás, álarcos kommandósok nem tisztelték a menedékjogot: behatoltak az épületbe, s röviddel később egy öregembert hoztak ki onnan. Paul Touvier, a háborús bűnökért kétszer is halálra ítélt egykori lyoni rendőrtiszt 45 év után végre rendőrkézre került. Nem a francia katolikus egyház a felelős azért, hogy egyes tisztségviselői segítséget és menedéket nyújtottak a háborús bűnösnek, de elszomorító, hogy hajlandóak voltak erre. Két és fel évvel a nizzai kommandóakció után erre a következtetésre jutott az a tudósokból és történészekből álló bizottság, amelyet Lyon bíboros érseke, Decourtray kardinális bízott meg Touvier letartóztatása után az események felderítésévéi. A bizottság most közzétett, több mint négyszáz oldalas vizsgálati jegyzőkönyve végre képet ad arról, hogyan búj - tatták és támogatták egyházi személyiségek, közöttük igen magas rangú egyházi vezetők Paul Touvier-t, miként segítették abban, hogy elrejtőzzék az igazságszolgáltatás elől. A háborús bűnös, aki súlyos beteg, ma szabadlábon van ugyan, de ügyét február végén kezdte tárgyalni a bíróság. A történészek tényfeltáró tanulmánya sajátos képet ad életének arról a nagyobb szakaszáról, amelyet bujkálva töltött el. Paul Touvier Franciaország német megszállása után szegődött a nácik szolgálatába, egyik munkatársa volt Klaus Barbie- nek, a hírhedt „lyoni hóhérnak”, aki nemrég halt meg a börtönben. Már 1944-ben elfogatóparancsot adtak ki ellene a szabad Franciaország hatóságai, s egy alkalommal le is tartóztatták, de sikerült megszöknie. Két bíróság is halálos ítéletet hozott ellene távollétében — ám a bujkáló bűnös érdekében kezdettől fogva jelentős erők, köztük egyházi méltóságok léptek közre. Maga Lyon akkori erseke, Jean Villot bíboros, később a Vatikán „külügyminisztere” is közreműködött a mentőakcióban, miközben Touvier álnéven bujdokolt Franciaországban, anyagi segítséget és menedékhelyet is kapva egyes egyházi személyiségektől. A közbenjárók egészen az Élysée-palotaig eljutottak. Georges Pompidou elnök 1971- ben titokban aláírta a kegyelmi okmányt, de Touvier ekkor még nem lépett ki a nyilvánosságra, s okkal tette: amikor röviddel később a U Express című hetilap feltárta a titkos kegyelem történetét, azonnal új eljárás indult ellene. A vádak ezúttal igen részletesek voltak. Bizonyították, hogy a háborús bűnös személyesen irányította zsidók kivégzését, és más kegyetlenségeket is elkövetett. Ennek alapjan ismét elfogatóparancsot adtak ki Touvier ellen, de ismét nem sikerült a nyomára bukkanni. A most közzétett alapos tanulmány számos részletet feltár erről a különös életútról. 1944- ben például heteken át egy plébános rejtegette Touvier-t egy föld alatti menhelyen: ennek lejárata a plébánia hatalmas terítővei letakart ebédlőasztala alatt volt. Pártfogója volt két lyoni érsek: a nácikat kiszolgáló francia államfő, Pétain marsall odaadó híve, Gerlier bíboros, majd utóda, Villot bíboros és jó néhány más, fontos egyházi tisztséget betöltő személyiség. Lyon mai érseke, Decourtray kardinális, aki a vizsgálatot elrendelte, úgy látja, hogy elődei tévesen értelmezték a keresztényi szeretetet és a megbocsátást, nem lett volna szabad védelmükbe venniök a háborús bűnöst, hanem a világi igazságszolgáltatásra kellett volna bízniok a bűnök megítélését. Az egyház, mint intézmény, nem volt részese ennek — de egyes egyházi személyiségek súlyos hibát követtek el. Decourtray érsek bátran vállalkozott arra, hogy feltárja ezt a hibákkal terhelt múltat, „bármibe kerüljön is” ez az egyháznak. A tanulmány közreadásával — a francia sajtó szinte egyöntetű véleménye szerint — helyesen járt el, és helyreállította egyházának a Touvier-ügy által megtépázott tekintélyét. Titokzatos nyomok a Csokonai utcában Az egri Csokonai utcában rendkívül érdekes és megmagyarázhatatlan nyomokra figyeltek fel az ott lakók. A bejelentés után nem sokkal a helyszínre siettem, hogy lehetőleg mindennél többet megtudjak a nyomok eredetéről. M.-né, a ház asszonya a következőkről számolt be. „1992. január elsején, úgy 17- 18 óra tájban történt az eset. Az utca felőli „tévés szobában” tartózkodtunk, amikor hirtelen egy hosszú, 20 centiméter átmérőjű fénypászma vetődött be az ablakon. Az első pillanatban még úgy gondoltam, hogy a ház előtt elhaladó autó fénye lehet. De a következő pillanatban mégis fur- csállottam az esetet, hiszen még soha nem tapasztaltam ilyet. Egyébként is az ablakot az úttesttől egy kis élőkért és egy nem túl keskeny járda választja el. Tehát nem autó vagy más jármű reflektorfénye volt. A nyitott ablakon keresztül jól láttam, hogy a fény fentről jött, és furcsa, apró fénypontokból állt össze. Ez a fénynyaláb a padló irányába tartott, de nem érte el azt, mert még a levegőben kúpszerűen elvékonyodott. A történtek után indultam a házunk hátsó részében levő szobába, hogy becsukjam a már régóta nyitva levő ablakot. Abban a pillanatban, amikor az ablakhoz értem, a hátsó udvarunkat elmondhatatlanul szép fényárban láttam tündökölni. Erről a fényről nehéz beszélni, ilyet még nem láttam. Ez a fény, ami megvilágította az udvar minden szögletét, a meleg színek árnyalataiból állt ösz- sze. A garázs fala rózsaszínben tündökölt, holott az sárgás színű. Úgy gondoltam, talán tűzijáték van odakint, s gyorsan siettem is ki a konyhán át az udvarra. De amikorra kiértem, az égen tűzijátékra utaló fényeket nem láttam, de még az erős fényesség is eltűnt az udvaromról. Nagyon elcsodálkoztam az eseten, különösen ezen a látványos fényességen, amilyet még soha az életemben nem láttam. Ekkor jutott eszembe, hogy a televíziónk képernyőjén szaladt a kép — ami eddig még soha nem fordult elő — a fénypászma megjelenése előtt. Ezen az estén már nem történt semmi különös. De másnap reggel kimentem az udvarra, és megdöbbenve láttam, hogy a legalább 30 centiméter magas hóban furcsa nyomok vannak, egymástól körülbelül másfél méterre. A nyomok érdekessége, hogy hozzávetőlegesen 42-43-as lábméretnek feleltek meg, az ele- jüknél csúcsban végződtek, a végüknél pedig furcsa, leheletfinom, hosszú vonalkák voltak. A nyomok körülbelül 5 centiméter mélyen nyomódtak be a hóba. Egy helyen sem értek le a talajra, de még annak közelébe sem. A csíkok vizsgálatánál olyan érzésünk támadt, mintha „valami” éppenhogy érintette volna a havat. Ekkor már kezdtek egyre izgalmasabbá válni az események. Férjem, aki a tegnap esti dolgokra addig még legyintett, a nyomok megtekintése után kezdte komolyan venni a dolgot. Ezek után együtt vizsgáltuk a kertben a hó felszínén levő alakzatokat, melyek legalább 20 méter hosszan, nagy ívben kanyarodtak a kertünk végéig. A kutyát is közel vezettük hozzá, kíváncsiak voltunk a reakciójára. Meg is volt a hatás... A kút előtti nyomnál az állat éktelen nagy méreggel ugatásba kezdett, valósággal őrjöngött, és kaparta a havat. Aztán kirohant az előkertbe, és az ablaktól pár méterre ugyancsak elkezdett vadul ugatni, és nagyjából ugyanazt tette, amit a kerti nyomnál tapasztaltunk. Nem értettük, mitől lett ilyen nyugtalan az állat, hiszen mi semmi különöset nem vettünk észre.” A cikk írója is láthatta még a nyomokat, bár azok akkor már meglehetősen olvadt állapotban voltak. De még így is egyből világossá vált, hogy a keletkezésük nem emberi közreműködéssel történt. A január elejei puha hóban, kint a kertben lábszárig süppedtünk, de mint említettem, a rejtélyes bemélyedések alig 5 centiméter mélyek voltak. így tehát teljesen kizárható, hogy valaki összezárt lábbal másfél métereseket ugorjon a 30 centiméter magas, puha hóban, úgy, hogy csak 5 centiméterre süllyedjen. Egyelőre a nyomok eredete ismeretlen. Egy Bercsényi utcából kapott bejelentés is megerősíti az eddigieket, amely szerint január 1-jén ugyanabban az időben egy erős, vörösen fénylő jelenséget láttak az égbolton. A hosszúkás jelenség a Hold látszó átmérőjét néhányszor meghaladta. A megfigyelő hangjelenségeket nem tapasztalt. Néhány nappal ezelőtt telefonon keresett M.-né. Elmondta, hogy az egyik este egy futball- labda nagyságú, sárgás fénygömb jelent meg ablakában. A gömb belsejében megannyi soksok sárga buborék cikázott. A látványtól nagyon megijedt, és elszaladt az ablaktól. A gömb megjelenése nagyjából ott történt, ahol a kutya néhány nappal azelőtt vad ugatásba kezdett. Ezúttal volt olyan szerencsénk, hogy M.-né ismerőse néhány felvételt készített a nyomokról. Mivel a felvétel csak január 7-én készült, a hóban lévő alakzat — valószínűleg a napközben bekövetkező olvadás miatt — kontúrjait vesztette. Ezért mellékeltük a háziak által készített pontos rajzot a lenyomat alakjáról. Vas né Tana Judit Egy nyom a sok közül. (A felvétel ködös, párás időben készült, és ezért a fény- és árnyékhatás nem érvényesült kellőképpen A nyom pontos alakja A vevő a minőségi árut keresi Luxuscikk a kenyér Németországban A megkerült szelence története Kalandos út után visszatért Tirolba a legendás szabadsághős, Andreas Hofer tubákosszelen- céje. Ezt nemrégiben adták át Innsbruckban Sixtus Lanner múzeumigazgatónak. A hosszú ideig elveszettnek hitt tubákosszelencét salzburgi tulajdonosa azzal a feltétellel adta el a tiroli Heinz Hubert Klier- nek, hogy nem közli sem az eladó nevét, sem a vételárat, és hogy a szelencét egy múzeumban állítja ki. Klier közlése szerint a szelencén az 1808-as évszám olvasható, és így „néma tanúja” lehetett annak az ütközetnek, amelyben Andreas Hofer 1809-ben legyőzte Napóleon túlerőben levő csapatait. A szelence nagy utat tett meg: a szabadsághős 1810-ben bekövetkezett halála után Hofer titkárának, Kajethan Swethnek tulajdonába került. Ezután hosszabb időre nyoma veszett. Csak 1930-ban tűnt ismét fel Salzburgban egy plébános tulajdonában. 1975-ben került azután annak a meg nem nevezett személynek a tulajdonába, akitől Klier most megvásárolta. A rattenbergi Ágoston Múzeum, ahol a tubákosszelencét elhelyezték, csak májusban nyílik meg a nagyközönség számára. A szelence azonban már előbb megtekinthető lesz. Németországban lassan luxuscikké válik a kenyér, de nem azért, mert megfizethetetlenül drága, hanem azért, mert az emberek egyre többet hajlandók áldozni arra, hogy minél jobb minőségű legyen. Szuperfriss, ropogós héjú és könnyű tésztájú kenyeret keresnek a vevők — mondta egy szakember a Zöld Hét elnevezésű berlini élelmiszeripari vásáron. Sokan összekapcsolják az élvezetet és az egészséget. A kenyér már régóta nemcsak lisztből, vízből, élesztőből és sóból áll. Különösen keresettek az olyan rostanyagok, mint a zabpehely, a lenmag, a napraforgómag vagy a tökmag. A kenyérkínálatot tekintve a németek — saját állításuk szerint — világbajnokok. Állítólag egyetlen másik országban sem kínálnak annyi kenyérfajtát, mint itt. Míg 15 éve százféle kenyér közül választhattak a vevők, addig ma 200 variációból áll a kínálat, s 1200 a péksütemények skálája. A német kenyérkínálatot különösen izgalmassá teszi egyre erősödő nemzetközi jellege, a török pita, a francia baguette, az olasz panettone ízeinek kavarodása. A kenyér ázsiójának növekedését mi sem bizonyítja jobban, mint az eladási statisztika. Tizenöt év alatt 67,5 kilogrammról 82 kilóra emelkedett a fejenként és évenként elfogyasztott kenyér mennyisége. A németek évente átlagosan 300 márkát költenek kenyérre. Fordulat áll be abban a fogyasztói magatartásban, amely a világháború utáni időszakban a búzalisztből készült világos kenyérfajtákat kereste. A sötétebb rozskenyér korábban a szegény ember eledelének számított, ma már azonban felismerik az egykor megvetett barna vagy fekete kenyér magasabb táplálkozási értékét. Az új technológiák is segítették megkedvelni az egészségesebb kenyérfajtákat. A teljes kiőrlésű (korpás) lisztből készült kenyér hajdanában szinte élvezhetetlen volt, mert kemény volt, morzsálódott, és megfeküdte a gyomrot. A sütödékre a verseny nyomása nehezedik. Ma már a vevők nem reklamálnak a rossz minőség miatt, hanem egyszerűen másik pékhez mennek — mondta egy német sütőipari szakember. — A szakma cáfolja, hogy túlságosan sok adalékanyagot sütne bele a kenyérbe. Enzimek például nem jelentik adalékanyagok hozzáadását a szó eredeti értelmében, hiszen ezeket az anyagokat a teljes kiőrlésű gabonamagvak amúgy is tartalmazzák. A kenyér színezését vagy meg nem engedett adalékanyagokkal való dúsítását pedig a törvény szigorúan bünteti — mondta a német egészségügyi minisztérium szakértője. Nukleáris meghajtású rakéták? A Marsra utazó űrhajósok valószínűleg már gyorsabban, nukleáris meghajtású rakétákon juthatnak el céljukhoz. Az új-mexikói Albuquerque városában zajló tudományos tanácskozáson, amelyen a nukleáris energia űrkutatási alkalmazásának kérdéseivel foglalkoztak, közölték, hogy már elkészült egy ilyen hajtómű kifejlesztésének programja. A tudósok megítélése szerint az új hajtómű alkalmazása valóságos forradalmat jelent majd az űrkutatásban, ahhoz hasonló gyökeres változást, mint amikor a lovakat a gépkocsik váltották fel a földi közlekedésben. Az elképzelések szerint az újfajta hajtómű úgy működik, hogy a nukleáris reaktor által felforrosított hidrogéngáz kilövellése hajtja előre az űrhajót. Minél forróbb a hidrogén, annál nagyobb sebességre gyorsítható a rakéta. A várakozások szerint nyolc esztendőre lesz szükség az új típusú hajtómű kifejlesztéséhez.
