Heves Megyei Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-25-26 / 21. szám

IHAZ H ÍRLAP, 1992. január 25—26., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9. * \ ) r\ | b r í i i c I N I I \ r i i > \ » ! i i i i c I Ötven év után újból Egy költő újjászületése Ágoston Julián ciszterci szer­zetes — egri tanárkodása idején — 1938-ban kiadta egyetlen kö­tetét, a Fekete remeteségemet. A csaknem album alakú kiadvány fedőlapját a tanártárs, a kitűnő grafikus, Ócsvár Géza munkája díszíti, amelyen egy félmeztelen férfi korbáccsal ostorozza magát. Ma is úgy gondoljuk, hogy ezt az ábrázolási módot a két alkotó megbeszélte, a versek tartalma, a költői szemlélet, Ágoston Julián egyénisége nem mond ellene. Sőt... A Fekete remeteségem cím­adó verse — ma már tudjuk — egy drámai vonulatú, végül is egy testi és lelki hányattatásokon át­ívelő sors nyitánya és summázata egyszerre. Az első mondat: „Re­meteségbe hajszolom magam... Szobám falára írván vétkeim: életem, ami volt, és ami elve­szett.” Ezzel a gyónó mondattal elindul a vívódások sorozata, külső és belső képek, vallomások riasztó felsorolása, többek kö­zött: „Ha fájnak is másnak a tor­zóságok, amiket bennem észre­vesz, de más nem tudja élni, mert élet bennem más már nem lehet, és másban élet sohasem leszek...” Megint három pont lezárásként. Itt semmi nincs befejezve, illetve csak úgy és annyira, hogy min­den felhorkanás, minden kemé­nyen odavágott gondolat mö­gött, végén érezzük, tudjuk, hogy folytatás van, folytatásnak lennie kell, mert ez a nyugtalan­ság fékezhetetlen. Olyan, mint a ritkán nyugvó tűzhányó, amely nem bírja önmagában tartani mindazt az erőt, amellyel az al­kotó megáldotta. Vagy megsúj­totta. Ritkásan jelentkező elemzői azt állítják, hogy Ágoston Julián szabad versei Kassák Lajos szemléletéből, versfelfogásából adódnának. Mások megint utal­nak Paul Claudelnek, a két világ­háború közötti időszakban is­mert és nagy tekintélynek örven­dő francia drámaírónak lassú mozgású, hosszú soraira, amik­ben a sodrást nem is annyira a külső forma, mint a tartalom méltósága hordozta. Árulkodik a forma elevensége és retorikai elemei arról is, hogy a korszak expresszív hatású szavalókórusai is megérintették a tanár-költő fü­lét, szellemét. Mégis arra gondo­lunk minduntalan, hogy ezek a versek ebben a fekete remeteség­ben az ószövetségi zsoltárok, a próféták, az igazmondók leiké­hez állnak legközelebb. Ezekhez a férfias panaszkodásokhoz a nyugat-európai versformák túl kedélyesek, túlzottan jól fésül­tek: itt az a belső történelem, dráma, végül is egy alig hatvan­évnyi időtartamra kifeszített tragédia első felvonása zajlik — a kötet megjelenése idején — a szerzetesben, a tanárban, az eu­ropéer polgárban, amit csak egy­féle értelemben foghatunk fel hi­telesnek; egy ember, itt, Közép- Európában, a harmincas évek végén rádöbben, hogy a világi, a teljes emberi érvényesülés csak­nem minden lehetőségéről le­mondott éppen azáltal, hogy Zir- cen letette a hármas fogadalmat: a szegénységre, a szüzességre és az engedelmességre. De mi a tel­jesség? A legnemesebb kereszté­nyi alázattal vállalta, élte, tudta azt kötelességének, aminek egész emberi természete, szelleme, ki­váló képességei, adottságai har- sogóan ellene mondottak. Mit is mond: „...vétkes vagyok, hogy életnek születtem, s most egy­szerre elvesztettem ezt az életet; vétkes vagyok, mert látok, mert hallok, mert akartam az életet; vétkes vagyok, mert most sem, sohasem tudok megnyugodni; ...vétkes vagyok, mert erről nem tehetek, s mert az akarattalan, velünk született vétkek mindig véresebbek, mindig bűnhődésre méltóbbak az akart mocskosság­nál...” Szerzetesi végrendeletét meg­pótolja egy verssel, és ha ezt a fo­galmazványt a nagy tekintélyű, éltes korú apát úr olvasta, bizo­nyára megértőén bocsátotta meg rendtársának és szellemi fiának. Többek között ezt: „Volt ölelé­sem: ezerálmú, volt benne szép­ség: végtelenbe-ámult, volt ben­ne erő... Elmegyek: de az egy­mást fonó karokban — ne félje­tek, ne féljetek! — én benn le­szek.” Az áldozat tudata, az áldo­zatvállalásgesztusa, külső és bel­ső eredménye, ez a majdnem hangtalanra visszafogott, de vádló önsiratás óriási belső küz­delem végterméke. Ebbe a belső fegyelemért, a le­mondás alázatáért is kényszerű küzdelembe a kínzó mozdulat­lanság gyötrelmei is beleférnek, ahol ilyen panaszok csuklanak fel: „...nem merek gondolkozni, mert gondolataim sutára vetkőz­nek, nem merek érezni, mert szí­vem szétreped, nem merek élni, mert az élet sok nekem, vagy na­gyon is kevés, hogy megbúj am ily torzóságait, még moccanni sem merek, mert a mozdulat megöl... És mégis gyilkos ez a mozdulatlan nyugtalanság...” A nagy kifakadások zárása­ként mindig ott a három pont, itt nincs vége semminek, csak abba van hagyva. Mondhatnánk azt is, hogy nem véletlenül írta doktori érte­kezését Kafkáról, de talán eltá­jolnánk az olvasót. Az sem biz­tos, hogy lázadóan és tudatosan játékos hatást elérni kívánó ter­mészetét a Szél, ki tudja-merre-, erre-arra-szél című versével teli­találattal nyugtáznánk — utólag. Egy kétségtelen: a ’45 utáni tör­ténelmi szakasz és a szolgaira vett irodalmi közélet végleg ki­szűrte őt és úásait a szellemi je­lenlétből. De mert tudjuk, hogy ennek az 1938-ban megjelent kötetnek, e csak megindult vers­folyamnak van folytatása, két­szeresen hálásak lehetünk Ágos­ton Julián egykori diákjainak, a Mi Világunknak, hogy ma, ínsé­ges ideinkben meghozták az új­rakiadás anyagi áldozatát. A szellemi és erkölcsi haszon vár­ható megszületése okából. Mél­tó és igazságos tett. Farkas András Üj Fogyi-reklám Olvassa a diétáskönyvet — evés helyett ízlés szerint használjon sót — tanácsolja jó néhány szakács- könyv. Nem jól teszi: az emberi érzékelőszervek ugyanis nagyon hamar hozzászoknak az erősebb ízekhez, miközben az étel valódi zamata háttérbe szorul. A túlsá­gosan sok sófogyasztás idővel magas vérnyomáshoz is vezet­het. Akkor él egészségesen, ha kevesebb kész halétel, előregyár­tott leves, mogyorós nass és ha­sábburgonya kerül az asztalára. Ezt állítja a legfrissebb ameri­kai diétáskönyv, a „T. — Faktor Diát”, amely már másfél éve ve­zeti a New York Times bestsel­ler-listáját. A sok sózással ellentétben a különböző zöldségek és fűszerek rendkívül kedvező élettani ha­tást gyakorolnak a diétázó ember szervezetére, feltéve, hogy az il­lető zsírszegény étrend mellett dönt. A korszerű táplálkozásban nagyobb szerepet kell kapnia a korpakenyémek, amely már most is nagy népszerűségnek ör­vend Nyugat-Európában. Ez azért is egészséges, mert nem puffaszt, mint a búzakenyér, azonfelül pedig több, emésztés­hez nélkülözhetetlen anyagot tartalmaz. Sokan azt hiszik, hogy lefogy­nak, ha nem reggeliznek. Ez té­vedés! Ha az éjjel kiürült gyo­morba nem kerül táplálék, a nap folyamán folyamatosan csipege­tünk. Ez pedig tökéletes hízókú­ra. A reggelire azért is szükség van, mert ezáltal pótoljuk és növeljük a szervezetben idősza­kosan lecsökkent glikogénszin­tet. Az amerikai szakemberek azt tanácsolják, hogy a napi zöldség­mennyiségünk felét fogyasszuk nyersen! Ebben ugyanis több tápanyag van, mint a főttben. A nyers, üde zöldségfélék cseme­gének sem utolsók. Rossz hírt tartogat az amerikai könyv a pulyka- vagy libasült kedvelőinek: ezeknél az ínyenc­falatoknál a csirkehús sokkal egészségesebb! De a legjobb fogyókúrarecep­tet a végén diktálják a szerzők: vegyen egy több száz lapos dié­táskönyvet, ossza be az év min­den napjára, és azt olvassa, leg­alábbis napi egy étkezés helyett. Ferenczy-Europress Isteni adomány Támadás a. biomezőben Mire képes egy extraszensz? Találkoznunk kellett... Ez nem véletlen, hiszen mi­helyt hallottam róla, fellobbant bennem az érdeklődés. Érthető, ugyanis mindig riadoztam a te­nyeres-talpas materializmustól. Már 1957-ben — elsőéves böl­csészhallgatóként — izgattak a parajelenségek, tanulmányoz­tam a tenyérelemzést, a spiritiz- must, a gondolatátvitelt, a hip­nózist, a szuggesztiót. Akkor is, ha ez a forradalom és szabadság- harc leverését követő időszak­ban aligha számított bocsánatos bűnnek. Másokkal együtt mégis „kockáztattam”, mivel valameny- nyi ifjú keresi, kutatja léte értel­mét, az őt körülvevő világ titkai­nak magyarázatát. Mihelyt lehetett, nyíltan is propagáltam ezeket a nézeteket, így aztán érthető, hogy vártam a találkozást Anatolij Majevszkij ukrán extraszensszel, aki 1990 nyarán járt először hazánkban, s tavaly telepedett meg megyénk­ben. Először Szilvásváradon, majd Egerben. 1. Lapunk hasábjain már bemu­tatkozott, vagy legalábbis érintő­legesen szólt hivatásnak érzett munkájáról. Arról, hogy az egy­kori építészmérnök-zsurnaliszta egy véletlen révén fedezte fel sa­játos, az átlagember számára kétségkívül meghökkentőnek tűnő képességeit. Először isme­rőseivel foglalkozott, aztán — gyarapítván tudását — vállalta a nem éppen könnyű, sokszoros kontrollt, a nyilvános megméret­tetést is. Engem nem ezek a mozzana­tok foglalkoztattak. Személyisé­ge talányát szerettem volna meg­fejteni. No nem vakbuzgó hívő­ként, hanem a korrektül kételke­dő szerepkörében, kizárólag pil­lanatnyi tapasztalataimra ha­gyatkozva. 2. Azon a délutánon mintha a béke hajlékába léptem volna be. Rögvest szimpatikussá vált, szin­te sugározta az idegsimító csen­det. Elhatároztam, hogy mint máskor, most is szenvedélyesen dohányzom. Észrevéve készülő­désem, szelíden figyelmeztetett az esetleges ártalmakra. Fütyü­lök rá, gondoltam magamban, később azonban eszembe sem jutott a bagózás. Annál inkább felajzott viszont az a különleges szellemi portyázás, amire önzet­lenül invitált. Szisztematikusan haladtam előre, célirányos kérdésekkel ostromoltam, s ő készséggel be­avatott műhelytitkaiba. — Voltaképpen az Isten ener­giáját — a tamáskodók használ­hatják a világmindenség kifeje­zést is — közvetítem, adom át az arra rászorulóknak. A bajok oka szerintem az, hogy az egyes kó­rok esetében megbomlik a sejtek közötti egészséges kommuniká­ció, s ezzel párhuzamosan sérül az egyén és az univerzum össz­hangja. A rendeltetésem az, hogy helyreállítsam a megtört harmóniát, hogy háborítatlanul a nagy egész szerves részei lehes­sünk. Helyeselnék, de nem teszem, közömbös, szinte faképpel hall­gatom, amikor részletezi, miként hat a biomezőre. Szorgalmasan jegyzem tapasztalatait. Igen, a statisztikák nem hazudnak. Mu­tatja a kezeltek kartonjait, társít­va hozzájuk a kommentárt is. — Száz ideérkezőből 98-99 távozik megkönnyebbülve, fáj­dalommentesen. Számos problé­mával keresnek fel. A diagnózis után bárki eldöntheti, hogy igényli-e a kúrát. Természetesen az ellenőrzés lehetősége adott, ugyanis végül mindnyájan elme­hetnek arra a szakorvosi vizsgá­latra, amely hitelesíti azt, nem hi­ába munkálkodtam. Vonatkozik ez a reumásokra, a szív-, az ér-, az idegrendszeri, a vese-, az epe- bántalmaktól szenvedőkre. Ki­zárólag a már menthetetlen rá­kosoknak, illetve cukorbajosok­nak nem nyújthatok már orvos­lást, legfeljebb csak enyhülést. 3. Látszólag érdektelenül szem­lélem, de eléhelyezek egy fotót. Rajta három rokonom képe. El­töpreng, s néhány perc után megjegyzi: — Az a hölgy ott a bal oldalon — már nem él... Sorakoznak az információk a másik kettőről. Néma vagyok, pedig igenelhetnék. Indulhat az újabb próbatétel. — S mi a helyzet nálam? Megint nem tévesztett... Ekkor kipréselek — némileg zavartan — néhány elismerő szót. Áthat a rendkívüliség lég­köre, s ezt csak hatványozza a folytatás. — A felvételek jelzésküldő antennák. A gyermekkoriban is a mostani státust érzékelem. Szí­neket látok, amelyek a rendelle­nességekről „tudósítanak”. Legközelebb portrékat készí­tek róla, s odaadom a sajátomat is, mondván: mutassa meg, mire képes. Több nem érdekelt, teltek a napok, s valamiféle, számomra eddig fel sem sej lő atmoszféra si­mogatott, megtoldva hosszú, pi­hentető éjszakákkal, újjávarázs- ló alvással. S ráadásként eddig csak irigyelt, hamisítatlan tole­ranciával... Hát igen, csodák nincsenek, de vannak, léteznek még fel nem térképezett extra erők. Olyanok, amelyeket ő is szolgál. A küldetés alázatával... Pécsi István A témára kíváncsiak — az egri Helyőrségi Klub, a Hevesi Napló és az Egri Egészség- és Környezetvé­dő Egyesület rendezésében — január 30-án, csütörtök délután öt órakor ízelítőt kaphatnak a riportalany adottságaiból, akivel az előbbi riport szerzője, la­punk olvasószerkesztője készít nyilvános riportot. Lesz diagnózis, egyszeri kezelés. Mindazok számá­ra, akik ezt igénylik. A hagyományosan in­gyenes belépők a rendez­vény kezdetéig átvehetők — naponta reggel kilenctől este hét óráig — a HEMO Kossuth Lajos utca 12. szám alatti portáján, illetve az irodájában. Diagnózis — fotóból A kezelés % >

Next

/
Thumbnails
Contents