Heves Megyei Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-24 / 20. szám
4. TUDOMÁNY - PROGRAMAJÁNLAT HÍRLAP, 1992. január 24., péntek Nyolcvan éve történt. 1912. január 6-án, este érdekes előadásra invitálták az érintetteket a németországi Frankfurt Földtani Intézetébe. Annak hirdetőtábláján ez volt olvasható: „Este hét órakor a díszteremben dr. Alfred Wegener meteorológus (Graz) előadása a világrészek keletkezéséről. Az előadást vita követi.” A nagy érdeklődést bizonyította, hogy valami teljesen új következett, amely megrengette a tudományos világot. Ez az előadás ugyanis a Földünk kontinenseinek vándorlására vonatkozó modern elmélet alapjául szolgált. Egyes részei elvándoroltak egymástól Amikor az ősvilágrész darabokra szakadt... A modem geofizika egyik legnagyobb tudós egyénisége volt Alfred Wegener osztrák meteorológus, aki 1880-ban született Bécsben. Hosszas tanulmányokat folytatott, majd a Grazi Egyetemen tanított. Mint meteorológus sem végzett jelentéktelen munkát, korát megelőző vizsgálatokat folytatott a felhők fizikájáról. Ezzel párhuzamosan azonban a nevét a tudománytörténetbe a kontinensek kialakulásával és vándorlásával kapcsolatos elméletével tette maradandóvá. Mindez óriási vitát és kritikát váltott ki korának tudósai körében, ám elképzeléseinek helyességét a későbbi tudományos kutatás bizonyította. Mindezt azonban érdekes események előzték meg. Amerika felfedezése után, a gyarmatosításhoz pontos hajózási térképek kellettek. A csillagászati helymeghatározás segítségével a XV. század végére már meglehetősen pontos képe volt a hajósoknak Afrika és Dél-Amerika partjairól. Hamar feltűnt, hogy a két partvonal hasonlít egymáshoz. Már az 1800-as évek közepén az olasz Antonio Snider-Pellegrini megkísérelte a kontinensek képzeletbeli összeillesztését. Az akkori kor tudományára még erőteljesen rányomta a bélyegét a katasztrófák, egyszeri történések legendás szemlélete. Természetes, hogy a két kontinens elszakadását is az egész Földet sújtó rendkívüli eseménynek tekintették. Az emberiség ugyanis szívesebben hitt a katasztrófákban, mint a folyamatos fejlődésben. Az aktualizmus elve ezzel szemben a lassú történésekben látta a Föld történetének lényegét. Ezek a korszerű, ma is érvényes elgondolások a múlt század közepén kezdtek terjedni. Érthető, ha a katasztrófaelméleteket, így a már említett Snider-Pelleg- rini elképzeléseit is hamar elfeledték. A 29 esztendős Alfred Wegener 1912-ben írta meg először újszerű nézeteit rövid cikkben, és három esztendővel később, 1915-ben pedig A kontinensek és óceánok keletkezése című könyvében már a bizonyítékok és magyarázatok sorát ismertette. Wegener nagy tette az volt, hogy összeegyeztette a kontinens-szétszakadás és -vándorlás gondolatát az aktualizmussal. Sőt szilárdan hitt abban, hogy ezek a mozgások ma is tartanak, s méréseket tervezett ennek bizonyítására. A kontinensvándorlás elmélete óriási vihart kavart, amelyet különös módon a kétkedés, sőt az agyonhallgatás csöndje követett. A tudományok történetében nem ritka, hogy a nagy felfedezéseket észre sem veszik a szaktársak, vagy azonnal elutasítják, és csak évtizedek múltán bizonyosodik be az új elgondolás igazsága. Wegener elméletével egészen más történt. Sokan a kezdeti lelkes egyetértés után ellene fordultak. Ennek okai között lehetett szakmai féltékenység. Wegener ugyanis eredeti hivatása szerint — mint már említettük, meteorológus volt —, és más ellenérv híján hamar előkerülhetett a dilettáns jelző. Ez több mint fél évszázaddal ezelőtt még inkább így volt. Ám a földtani folyamatok helyes megértését az 1960-as években tények egész olyan sora tette lehetővé, amely Wegener elméletének — mondhatjuk nyugodtan — végső győzelmét eredményezte. Mit is állított a tudós meteorológus? Nos, elmélete két élesen elkülöníthető részből állt: a bizonyítékok sorából és a fizikai magyarázatokból. Természetesen ő is az atlanti-óceáni partvonalak hasonlóságából indult ki. Azt állította, hogy a kontinensek valamikor a földtörténeti ókor végén egyetlen egészet alkottak: a Pangeát, görögül az egész Földet. Felismerte, hogy Dél-Amerika és Nyugat-Afrika összeilleszthető partrészleteinek geológiai felépítése hasonló, őslénytani tények sorát ismertette, amelyek India, Dél-Afrika, Dél-Amerika és Ausztrália összefüggését bizonyították az ókor végén, mintegy 200-250 millió éve. Azt hirdette, hogy bolygónk fejlődése során a már vázolt hatalmas ősvilágrész darabokra szakadt, és egyes részei elvándoroltak egymástól. Wegener elméletének megvoltak a maga nehézségei. Nem volt kielégítő például a fellépő erőhatásokra vonatkozó elgondolása, miután az akkori geológiai, geofizikai ismeretek elégtelenek voltak. Az elmélet elleni támadás különösen Észak- Amerikában volt erős. 1926 novemberében például a Kőolajgeológusok Amerikai Szövetsége vitát rendezett az új elméletről, amelyen Alfred Wegener is részt vett. Ott olyan súlyos támadások érték, hogy a szimpozion után az amerikai geológusok szinte kivétel nélkül csaknem negyven évre az elmélet ellenzői lettek. Ma már tudjuk, hogy léteznek a szilárd földkéreg alatti, úgynevezett magmaállományban végbemenő áramlások, és hogy a Föld tágul. Ezek valamelyike, esetleg mind a kettő lehet az oka annak, hogy az ősvilágrész, a Pangea szétdarabolódott. Ma már a Wegener-elméletnek nincs ellenfele, mert a modern geológiai, őslénytani, klimatológiai és geofizikai bizonyítékok mellett a legkorszerűbbnek számító, úgynevezett földmágneses vizsgálatok is igazolták, hogy a kontinensek valóban elmozdultak egymáshoz képest. A jelenlegi kontinensrekonstrukciók, amelyek a Pangeát ábrázolják, erősen emlékeztetnek Alfred Wegener eredeti ábrájára és leírására, ha nem is egyeznek meg vele tökéletesen. Ehhez azonban szükség volt arra, hogy kidolgozzák a lemeztektonika elméletét, amely kielégítően megmagyarázta a jelenségek közvetlen okát. Az elmélet sikerét annak köszönheti, hogy a Föld történetének eseményeire, a folyamatok összefüggéseire és okaira egységes magyarázatot adott, és a régebben megfigyelt jelenségekkel összhangban van. Alfred Wegener annak érdekében, hogy elméletét bizonyítsa, több expedícióban is részt vett. Tulajdonképpen ez is okozta halálát 1930-ban, amikor ötvenévesen Grönlandon kutatott. Szervezete nem bírta az ottani klímát, és az örök hó birodalmában vesztette életét. Ott is helyezték végső nyugalomra, háromezermillió esztendős kőzetekbe mélyítették sírját. (mentusz) Aki az előadás után tapsolt Alfred Wegener nevezetes frankfurti előadása nem nyerte el a hallgatóság tetszését. Egyes- egyedül egy fiatalember tapsolt az előadó mondanivalóját követően. Fel is szólalt a vita során. A korabeli jegyzőkönyv szerint a következőket mondta Alexander du Tóit, a Dél-Afrikából érkezett egyetemi hallgató, a későbbi világhírű geológus: „Wegener tanár úr előadása mélységesen megragadta képzeletemet. Ha majd visszatérek hazámba, arra fogok törekedni, hogy ottani tanáraimat és barátaimat is megismertessem ezzel a szellemes és érdekes elgondolással. Sőt, mint leendő terepi geológus, azon leszek, hogy a magam szerény munkájával is hozzájárulhassak valamelyest ennek az elméletnek a sikeréhez, mert egyszer majd mindenki elismeri. Feldolgozom majd Dél-Afrika geológiáját, és összehasonlítom Dél-Amerika földtanával, hogy további bizonyítékokat szolgáltassak Wegener professzor elmélete, nem pedig úgynevezett „elmélete” mellett. Alexander du Tóit beváltotta ígéretét. Negyed évszázados elmélyült kutatómunka után, 1937-ben kiadta Vándorló világrészeink című hatalmas művét, amelyben ezernyi földtani, őslénytani, geofizikai bizonyítékot sorakoztatott fel. Ezeknek mindegyike az egész tudományos világ előtt igazolta, hogy Afrika és Dél-Amerika kétszáz- millió évvel ezelőtt és az azt megelőző időszakokban is csakugyan közvetlenül egymás mellett helyezkedett el. És csakugyan úgy, mint ahogy azt Wegener oly ragyogó érzékével felismerte. A Föld belsejében roppant erők hatnak Ami a hatóerőket illeti, 1925- től kezdve a holland geofizikus, F. A. Vening Meinesz tengeralattjáró segítségével kezdett méréseket. Ézek eredményeként a tudomány felismerte, hogy a Föld belsejében roppant erők hatnak, amelyek mély óceáni árkokat hoznak létre, lánchegységeket tomyosítanak a magasba, világrészeket szakítanak ketté és mozgatnak vízszintes irányban, akár ezer kilométer távolságokon át. Az 1950-es évektől kezdve újabb, a földmágnességgel kapcsolatos eredmények születtek. Ezek segítségével minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy a nagy szárazföldek a geológiai idők során igen tetemes mértékben mozdultak el az Északi- és Déli-sarkokhoz képest, de egymáshoz viszonyítva is. Nagy táblák hordozzák a „hátukon” A legújabb geológiai leírások szerint napjaink tudománya nem pontosan Wegener eredeti elgondolásai alapján végzi a további kutatásokat, ő ugyanis még úgy vélte: az egyes kontinensek elúsznak egymáshoz képest, minta folyó vizébe helyezett farönkök, amelyeket a víz sodrása lassan eltávolít egymástól. A kép ma bizonyos mértékig módosult. A geológia nyelvére fordítva a dolgot: a kontinenseket nagy táblák hordozzák a „hátukon”, és ugyanígy a világrészek közötti kisebb tengeri medencéket, valamint a nagy óceánokat is. Csak ha egy-egy ilyen tábla két részre hasad, akkor kezdenek távolodni egymástól az egyes nagy szárazföldek. Ez az elmélet, amely valósággal forradalmasította napjaink földtudományait, a táblatektonika nevet viseli. Globális tektonikának is szokás nevezni, minthogy az egész glóbuszra jellemző. Fekete Mária Eszter azIH-ban Fekete Mária Eszter festményeit-portréit alig egy évvel ezelőtt láthattuk-élvezhettük a Kispréposti Palotában. Most, az Ifjúsági Házban nemcsak néhány kiérlelt, vagy még tovább építhető festményt nézhettünk végig, megbizonyosodván; e képzőművészeti foglalatosság elsősorban arra szolgál a fiatal művésznél, hogy a környezetében előtalálható, az ő megismerési szándékának huzamosabban kitett emberekre összpontosítson. E szándék és e gyakorlat által az egyébként is aggályos természetű témakeresők közé tartozó fiatal tanárember keresi-ku- tatja korunk ezer bizonytalansága között a kivezető utat. Maga is úgy tartja, hogy itt, ebben a kegyetlen, huzatos közép-európai térségben kell csak igazán az erőfeszítés: megkapaszkodni ott és akkor, amikor a lét, az élet, az érvényesülés pályaívét ígéri néhány éves itt-tartózkodásunk. Mert az esztendőket elfújja a vihar, alkalmasint minket is, és aki nem kapaszkodik meg eléggé, annak az az utólagos bánata, szánnivalója támad, hogy nem fejtette ki önmagát, nem tudta bemutatni azt az áldozatot a kor és a korszak szellemi oltárán, amire egyébiránt hivatott lett volna. Hogy mennyire tétova és aggályos még Fekete Mária Észter kirándulása, körültekintése e sokféle csavart világban, azt az itt felsorakoztatott grafikái is kivallják. Emberi testek nyúlnak el itt a térben, átlósan a felvett dimenziókban, és mintha azt, olyant akarnának bizonyítani: no igen, vagyunk itt, mi, emberek, a veszélyes tehetetlenségi nyomatékunk- kal, és senki nem figyelmeztet minket arra, hogy ez az „ittheverés” tűnhetik akár a jó ügy, az emberi magasra törekvés elárulásának is, hiszen a mozdulatlanság nyugalma, látszólagos beletörődés a mozdulatlan állapotba, nem erkölcsi magatartás, kivárása inkább az alkalmas pillanatnak, amikor a testi erő majd engedelmeskedni fog annak a lelki-szellemi parancsnak, ami a legváratlanabb hangulatból tör elő. És ha már hangulatot említettünk és sok-sok bizonytalansági tényezőt a jellemek, a portrék megformálásának, nem szabad megállnunk a csak této- vaságot jelentő-felmutató mozzanatoknál. Vannak itt egy vonallal remekül meghúzott lányarcok, nagy, kerek szemekkel ránk tekintő, önportrénak is felfogható ábrázolások, amikben a riadt tekintettel párhuzamosan ránk köszön a kíváncsiság: ti, képzelt és valódi látogatóim, vajon milyennek láttok engem? Megbékéltek velem, aki hozzátok akarok szólni, aki nem szeretnék nektek félresúgni vagy félrefogalmazni semmit, hiszen azért vagyok itt, hogy magamat megvallva arra hívjam fel becses figyelmeteket, hogy kevés maradandó mozzanat van a világon, mindent előbb-utóbb elfúj ez a nyomorult vihar, amit időnek vagy sorsnak neveznek, legalább addig szórakoztassuk egymást komolyan vett játékainkkal, amíg lehet. Ha az egyik grafikáját elemezzük, amelyen felül valami hegyféle domborodik, alul meg egy partszerű földgyűrődés látható, középen meg egy ferde felfutású völgy szerűség választja el a két játékterepet, ahol fatörzsek kapaszkodnak valamerre, miközben alul valahol vastag gyökereket látunk mélybe fúródni, rá kell jönnünk, hogy itt sokkal többről van szó, mint alkalmi magamutogatásról: Fekete Mária Eszter kergeti a honnan és a hová kegyetlen kérdéseire, a nagy riasztásokra a választ. És ha még nem találja, vagy ha csak abban bizonyos, hogy ezt a választ akármilyen, de az övét a feltett kérdésekre meg kell adnia, akkor azt is helyén érezzük és tudomásul vesszük, hogy ő, mint művész, a kérdésfeltevésnél sokkal messzebbre nem jutva még, nem tud és nem akar a szépség véglegesnek hitt megoldásaival elkábítani minket. A halászkirály legendája Jack Lucas (Jeff Bridger), az agresszív kérdéséiről és cinikus válaszairól közismert rádiós disc jockey egy napon végzetes hibát követ el. A női nem teljes kiirtására szólítja fel egyik törzstelefonálóját. Másnap már az újsápok címlapján látja tulajdon arckepét és alatta a feliratot: rádiós felbuj- tására ölt a gyilkos! Ez a teher évekig nyomasztja, és csaknem öngyilkos lesz, amikor megismeri Parryt. Parry (Robin Williams) hajdani jó nevű történelemprofesszor volt, most azonban csőlakó és munkanélküli... Két éve egy őrült lelőtte a feleségét, mégpedig egy rádiós disc jockey felszólítására... Jack bűnbocsánatra vágyik, Parry pedig szeretetre... Találkoznak Lydiával, aki mindkettőjük életét átalakítja. Parry talán elfelejti a borzalmas emlekeket, és Jack is felhagy cinikus allűrjeivel... A Terry Gilliam rendezte filmet az Uránia mozi mutatja be. Csak egy lövés Henry Turner gazdag és sikeres, de kíméletlen New York-i ügyvéd gyönyörű feleséggel, imádni való kislánnyal, szép otthonnal. Egy éjszaka véletlen balesetet szenved, két lövés éri. Életveszélyes állapotban kórházba kerül. Kemény küzdelem árán az életét sikerül megmenteni. A csodával határos módon életben marad, de állapota válságos. Agysérülése miatt mindent újra kell tanulnia: járni, beszélni, enni, írni, olvasni, szeretni... A közös cél: Henryt visszahozni, visszavezetni az életbe, újra ösz- szehozza a családot. A keserves és lassú gyógyulás hónapjai alatt mindhárman megváltoznak, újra megtanulnak szeretni... Henry alakját Harrison Ford játssza. A történet folyamán rendes, érdeklődő apa és félj válik belőle, megtanul újra szeretni. A filmet az egri Uránia mozi nézői tekinthetik meg. Csak egy lövés A halászkirály legendája Az Uránia mozi műsorán
