Heves Megyei Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-18-19 / 15. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. január 18—19., szombat—vasárnap Nők — szabadkőműves- páholyokban A női szépség megjelenítése a művészetben A férfi sorsa a nő — Botticellinek a törékenyek, Rubensnek a kövérek tetszettek — Rembrandt fény- és árnyhatásokkal a csúnyákból is szépet alkotott Ellentétben a legtöbb európai országgal, Nagy-Britanniában még ma sem engedélyezik nők felvételét a szabadkőműves-pá­holyokba. Hogy miért? Nos, a magyarázatot William Makepe­ace Thackeray (1811-18632 Sznobok könyve (1848) című írásában találhatjuk meg. Ebben a na^y angol író elbeszéli, hogy mikent szegte meg az íratlan tör­vényt egyik nagy-nagynénje és lett életfogytiglan tagja a Bun­f ayban (Suffolk grófság) valami- or működött Királyi Rózsake­resztes Páholynak. Az történt ugyanis, hogy a de­rék hölgy kíváncsiságában ki akarta deríteni, mi menet végbe abban a szabadkőműves-nagy- páholyban, amelynek félj ura is tagja volt. Elrejtőzött tehát az épületben, de amikor az óra ti­zenegyet ütött, és a nagymester éppen hozzá akart kezdeni egy novicius beavatásához, a lady úgy megrettent a félelmetes za­joktól, hogy magáról megfeled­kezve előbujt rejtekhelyéről. Mit volt mit tenni, akarva, nem akar­va, azon nyomban felvették a szabadkőműves- páholy tagjai­nak sorába. A dolog azonban nem maradt következmény nélkül, és mivel minden szabadkőműves lidérc- nyomásos álma volt, hogy nők is a tagsághoz tartozhatnak, ezért már öt evvel az első angliai nagy­páholy megalakulása után, 1723-ban szigorú rendelkezést hoztak, amelynek értelmében „a páholyok tagjai sorába felvett személyeknek jó erkölcsű és őszinte, meglettkorú férfiaknak kell lenniük; jobbágyok és nők nem lehetnek a páholyok tagjai”. Ezzel törvénybe iktatták az em­beriség felének kirekesztését a szabadkőműves-páholyokból, és ezt a rendelkezést Angliában a XIX. században még meg is erő­sítették, kimondván, hogy „nők, nyomorékok és rabszolgák nem vehetők fel páholytagnak”. A nők azonban — gondolhat­juk — Európa-szerte nehezen nyugodtak bele ebbe a kirekesz­tésbe. Mária Terézia császárnő állítólag egy alkalommal férfiru­hát öltött, hogy titokban kifür­késsze, mit is csinálhat félje, Lot- haringiai Ferenc a bécsi szabad­kőműves-páholyban. Párizs, London és Velence utcai színpa­dain a XVIII. században egyre- másra játszottak dárabokat — a nézők nem kis gyönyörűségére —, amelyek azt firtatták, vajon sikerül-e a nőknek bejutniuk a beavatott férfiak körébe? Franciaországban az enciklo- pédisták lankadatlanul harcol­tak a nők egyenjogúságáért, és alighogy az országban elterjedt a szabadkőművesség a XVIII. szá­zad harmincas éveiben, máris sorra alakultak az úgynevezett adopciós páholyok, amelyekbe férfiak és nők egyaránt belephet­tek. „Tout le monde en est” (Mindenki benne van) — állapí­totta meg 1781-ben Marie Anto­inette: XVI. Lajos udvarában minden nő, akinek rangja és ne­ve van, sietett belépni a páho­lyokba. Az ancien regime alatt a női szabadkőművesség példát­lan virágzásnak indult, és 1775- ben a legtekintélyesebb francia páholy, a Grand Orient jóvá­hagyta a de Saisseval márki által kezdeményezett adopciós pá­holy, a La Candeur megalakítá­sát. A példát gyorsan követték más felvilágosult európai orszá­gok is. Ausztriában 1780 óta le­nettek nők tagjai szabadkőmű­ves-páholyoknak. Különösen a kíváncsi arisztokrata hölgyek szorgalmazták felvételüket. Csak Anglia, a szabadkőműves­ség bölcsője nem tágított elutasí­tó álláspontjától — az ortodox angol nagypáholy mind a mai napig elutasítja a női vagy vegyes pánolyokat, s „eretnekeknek” tekinti azokat a szabadkőműve­seket, akik ilyeneket elismernek. Franciaországban, ahol a for­radalom zűrzavarában eltűnni látszott a szabadkőművesség, az első császárság idején nyomban feléledt az adopciós gyakorlat. Feljegyezték, hogy Josephine császárné 1805-ben jelen volt egyik udvarhölgyének beavatá­sain. Egyébként azonban egyre ritkábban fordult elő, hogy bátor nők kiharcolták felvételüket férfi páholyokba, mint például Xaint- railles tábornok felesége, aki a konzulátus ideje alatt századosi rangban szolgált a lovasságnál, vagy Helene Hadik-Barkóczy grófnő, akit a magyar hatóságok, mint családjának utolsó sarját, „férfivé” nyilvánították. És mi a helyzet napjainkban? Németországban mintegy 500 nő a tagja vegyes szabadkőmű­ves-páholyoknak, s a CATENA nevű fedoszervezeten keresztül szoros kapcsolatban állnak fran­ciaországi, hollandiai, ausztriai, olaszországi, svédországi, ang­liai, chilei és más országbeli asz- szonytársaikkal. A vegyes rítus (rite mixte), amelyet követnek, alapvetően megfelel az autenti­kus klasszikus szabadkőműves­ségnek. A művészet célja a szép ábrá­zolása! A művész e cél érdeké­ben állítja szolgálatba tehetségét és művészi alkotást teremtő ere­jét. Ám felmerül a kérdés, hogy hol és miként teremt a művész ott, ahol őt már megelőzte egy nálánál hatalmasabb erő: a ter­mészet! Vajon ott is „teremt” a művész, ahol már készen kapja a szépet? A szép nőnek, a teremtés koronája e gyémántjának ábrá­zolása még további teremtő munkát kíván meg a művésztől? A kíváncsi kérdések egész so­ra vetődik fel e téma kapcsán, miközben mi, laikusok meglehe­tősen könnyelműek vagyunk a szépség megítélésének dolgá­ban. Minthogy a férfi sorsa a nő, azt hisszük, hogy értünk is hoz­zá! Feltehetően külsejéhez sem, nem is szólva a „belsőről”, a női telkekről! Érdekes meghallgatni mond­juk a szépségkirálynőről alkotott véleményeket, és azt, hogy miért is tartanak „szépnek” valakit. Kevés híján húsz embernek húszféle az indoklása! Az egyik karcsúnak találja, a másik mo- lettnek, a harmadik a lábát ma­gasztalja, ismét más a szemét, az igéző tekintetét. Kiderül tehát, hogy ki-ki a maga módján látja meg a sokszínű szép közül azt az egyet, amelyik neki éppen tet­szik. Kísérletet végeztek, és ehhez a technikát hívták segítségül: fény­képezőgépet adtak a „bírák” ke­zébe, hogy fotózzák le azt, ami nekik legjobban tetszik! Kide­rült, hogy egyikük sem tudta visz- szaadni, amit a természet alko­tott, éppen ezért a művészet te­remtő erejére van szükség ahhoz, hogy a természet felkínálta női szépségben a legkifejezőbbet, a leglényegesebbet, a legszebbet lássa meg. A művész a szépség lényeges részein igyekszik behatolni a lé­lekhez, miközben a lelket is meg­tisztítja a portól, a füsttől, és ezt a megtisztult lelket leheli rá az al­kotásra. Nyilvánvalóan az arc a nagyobb munka, de az igazi mű­vész a testtel is elvégzi ugyanezt a műveletet. Ruhában, vagy ruhátlanul úgy állítja elénk a nőt, hogy az az örökkévalóság méltó részévé váljon. Millió variáció lehetsé­ges, de a „művésznek” azt az egyetlent kell kiválasztania, amelyik hűen ábrázolni képes őt. A művész nyilvánvalóan meg­fellebbezhetetlennek tartja saját ítéletét, és nem hiányozhat belő­le a dönteni hivatott bíró bizton­sága. Mi egy művészi, igazi mű­alkotás előtt fejet hajtunk, és azt mondjuk: ez a nagy művész így látta ezt a szépséget, érdemes megcsodálnunk! Miközben így meditálunk, nem feledhetjük, hogy a művész is „egyén”, környezetünkből és korunkból kerül ki, tehát nem el­fogulatlan! Bírói székébe és te­remtőműhelyébe magával viszi korának és környezetének min­den előítéletét, művén megérzik mindkettő. Megtörténhet, hogy kor és művészet harcot kezdenek a művész egyéniségével, s e harc­ban az utóbbi győz: átformálja kora ízlését! A klasszikus görög szobrász­nak erős csípőjű Vénuszaival, avagy Botticellinek törékeny er­dei nimfáival, a német festőknek — akik beesett mellel, hátradőlt járással ábrázolták szépeiket — ki kellett állniuk a kor kritikáját, a művészettörténészek ítéletét. Rembrandt fény- és ámyhatá- sokkal, önkényes öltözékdara­bokkal a legcsúnyább nőből is remekművet alkotott, a XVII- XVIII. századbeli francia meste­rek finom ruhatömegbe rejtették női ideáljaikat, az angolok — minden prűdségük ellenére — látni engedték a test vonalait. Rubens zsírpámakultuszával, a modemek fiús nőtípusaikkal al­kottak nagyot és maradandót. A szépség utáni kutatás komplikált folyamatát látjuk, amikor végigpillantunk a művé­szet történelmén, és meghallgat­juk az értő szakemberek ítéleteit és véleményeit. Kiknek van igaza? Nehéz a kérdés, eldönteni ta­lán nem is lehet, kiváltképpen nem, ha értő szakmai síkra terel­jük a választást, legföljebb ön­magunk számára, ízlésünknek megfelelően választhatjuk ki a legjobban tetsző, egyéniségünk­höz igazodó műalkotást, mond­ván: nekem ez tetszik! Ez termé­szetesen egyéni döntés, és ettől függetlenül más lehet az objek­tív, „hivatalos” műértő megíté­lés, amellyel nem mindig egyez­nek az egyének, netán a vásárlók ízlései. Lehet, hogy valaki meg­vásárol egy képet, mert azt világ­híresség alkotta, ám ha abban gyönyörködni is óhajt, és napon­ta látni akarja, akkor nyilván olyat választ, amelyik legjobban megnyerte az ízlését, tetszik ne­ki, és amelyet örömmel néz. Manapság annyi ember meg­fordul a világ nagy, híres városai­ban, oly sokan utaznak, talán még hosszabb időt is töltenek itt és ott, mégis „elfelejtenek” fe­lejthetetlen élményeket gyűjteni! Bizony gyakran kihagyunk vi­lághírű képtárakat, múzeumo­kat, ahová pedig érdemes lenne elmennünk, mellőzésükkel visz- sza nem térő alkalmakat mulasz­tunk el... Ha egyszer kitűznénk magunk elé, hogy a női „szépséget” ábrá­zoló műalkotásokat — közülük is a legértékesebbeket — tekintjük meg világvándorlásaink során, minden bizonnyal gazdagabbá válhatna az életünk, gyarapod­nának művészi élményeink, em­lékeink. Többen hivatkozhatnak arra, hogy keveset járnak külföldön, nincs módjuk végigjárni a képtá­rakat, múzeumokat, de nem szólnak arról, hogy bár megvan az alapérdeklődésük, kedvelik a szépet, de sajnos, a hazai reme­keket sem látták! Vegyük mind­járt a Szépművészeti Múzeumot, abban Fbue/Vénusát, vagy Gio­vanni Francesco Romanelli cso­dálatosan szép nőalakját és a többieket, akiknek felsorolására nincs mód és lehetőség. Nos, említsünk a gyűjtemény­katalógusból néhány csodálatos női ábrázolást... A Vénus tükör­rel c. kép Szentpéterváron, az Ermitázsban tekinthető meg, Rómában Raffael Santi Fomari- na képe ejti ámulatba a nézőt. Bécsben, a Belvedereben a Vio­lámé c. kép ragadja meg a látoga­tót... Boucher, Goya, Baxter női arcképei mind-mind azok közé tartoznak, amelyeknek megte­kintése örök élményt kell hogy jelentsen valamennyi művészet­kedvelő számára. Ki ne lenne kí­váncsi Lotz Károly Vénus és Cu- pidójára, Benczúr Gyula Elha­gyatva c. képére, hogy csupán ízelőként említsünk egy-két al­kotást a legszebbek közül. A művészetért, a szépért ra­jongók könnyen szabadítják fel önmagukat a látogatás kötele­zettsége alól, miközben távol­ságra, időhiányra hivatkoznak. Nos, az említett alkotások, a női szépség remekei azon világváro­sokban tekinthetőek meg, ahol már életünkben legalább egyszer — néha többször is — jártunk. Budapest, Bécs, Berlin, Moszk­va, Szentpétervár — ugye — szé­pen, ismerősen csengő nevek. Jártunk is ezekben a városokban, csupán a képtárlátogatások ma­radtak ki... (?) Biztatónak és az érdeklődés felkeltésére készült e hiányos és rövid bemutatás, amelyet a kora­beli katalógusokból és művé­szettörténeti munkákból gyűj­töttünk össze. Afféle kedvcsiná­lónak... T etszik tudni, mi néhányan „kulcsos” gyerekek va­gyunk! A múltkor az osztályfő­nök úr is azt mondta: álljanak fel a „kulcsos” gyerekek! Persze, vannak még „H”-s gyerekek is, ők a hátrányos helyzetűek, akik irigykednek ránk, mert azt mondják, hogy mi tele vagyunk pénzzel, a mi szüléink gazdagok és szívesen cserélnének velünk. A szüleim hajnaltól késő es­tig dolgoznak, bar reggel anyuval E ar percre találkozom, amikor ekiabál hozzám a szobába; öl­tözz gyorsan Jancsi, a hűtőben megtalálsz mindent, a pénzed az asztalon van. Néha még monda­nék neki valamit, de ilyenkor már rettenetesen ideges, és csak az ajtóból kiabál vissza. — Ne tarts fel, mert elkések! Ettől a pillanattól kezdve az­tán az egész ház, mind a három szoba az enyém, és — hogy el ne felejtsem — a Rex nevű kutyánk is, mert őt is én gondozom. Én nyolcadikos vagyok, van egy bá­tyám, de ő külföldön vállalt munkát, és állatian jól keres. Hogy milyen problémáim vannak? Miért mondjam el ezeket, úgysem hallgat meg senki! És ha meg is hallgatna, mire megyek vele? Nagynéha apu megsimo- gatja a fejemet, és elmondja: azért dolgozik annyit, hogy ne­kem már jobb legyen majd, mint neki, és soha semmiben ne lássak szükséget. Ám ez csak olyan szó­beszéd, mert ugyan mit érek én majd a szép jövommel, ha nekem most lenne szükségem a család­ra, a szüléimre! Miért nem járok napközibe? Azért, mert egyedül vagyok odahaza, és délben nekem kell ellátnom a jószágokat. Én adok enni a hízóknak, a tyúkoknak, én vásárolok be, hogy amikorra anyu hazajön, már minden kéz­nél legyen. A „kulcsos” gyerek — Voltál már szerelmes? — Miért fontos ez bárkinek is? Ha a szüléimét nem érdekli, hogy a tizennégy éves fiuk foglal­kozik-e már lányokkal, akkor magát miért izgatná. Persze, hogy voltam, sőt, vagyok is! Ani- nak hívják, szép, szőke, copfos lány, és sajnál engem, hogy eny- nyire magányos vagyok, azt mondja, hogy ha tehetné, dél­utánonként szívesen eljönne, hogy segítsen a ház körül. — És a barátaid? — Olyan igazi barátom nincs is! Vannak haverok, akikkel el lehet hülyéskedni, néha eljönnek hozzánk videózni, számítógé­ezni, de anyuék nem szeretik, a nagy a sürgés-forgás nálam, pedig en magam takarítom a szo­bámat, és különben sem csiná­lunk túl nagy felfordulást. Néha matekozni szoktam az egyik ha­verommal, de ő sem tudja meg­magyarázni, szóval tökhúlye va­gyok a matekhoz... — Szexfilmeket is nézték? — Inkább a horrort, a szexfil- mek mind egy kaptafára men­nek, azok már nem nagyon érde­kelnek, legföljebb, ha valamelyik srác olyat szerez, ami még uj... Hogy anyuék mit szólnak? Nem is tudják! Különben nekem an­nyi kazettám van, hogy Dunát le­hetne velük rekeszteni. Kará­csonyra kapok majd egy százezer forintos kismotort, mert kedve­lem a motorversenyeket, és az is lehet, hogy ha nem vesznek fel máshová, akkor motorszerelő le­szek. Arra mindig szükség lesz, nem igaz? — Melyik tantárgyat szereted? — Egyiket sem! „Csípem” a magyartanámőt, a testnevelő ta­nárt is, de a matekos, az egy hü­lye. Tíz perccel később jön be az órára, néhányunkat bezúgat, az­tán — kréta a kézbe — indít a táb­lához, és már írja is fel a hülye egyenleteit. Értitek? — kérdezi, de ekkorára rendszerint már ki­csengetnek... — És hol ebédelsz? — A Sárga csikóban! Étlapról választok, de mindig csak hús van, úgyhogy tele van hússal a hócipőm. Tudja, én szeretem a tésztát, és már egy fél éve, hogy rimánkodok anyunak, hogy csi­náljon krumphnudlit. Amíg a 'nagymama élt, ő főzött derejét, tepertős túrós tésztát is! Anyu csinálna is, de apu miatt nem le­het, mert ő azt tartja, hogy a tész­tától viszket a talpa, mag aztán nem csúszik rá a bor. — Piás a papád? — Nem! Ő csak a haverok, meg az üzlet miatt iszik, de nem rúg be soha, szerintem ilyenkor is a pénzen jár az esze, meg az üzle­ten... — Mi lesz jövőre? — No, látja, ez az, amit én sem tudok! Elvégzem ezt a sulit, az­tán... Anyu sem tudja, apu meg azt mondja: majd lesz valahogy! Ha elkerülnék hazulról, tuti, hogy állna a balhé, mert a bá­tyám azt mondta: lehet, hogy ké­sőbb kivisz majd magával, mert idehaza úgysem találok munkát. Szakmát persze, kellene tanulni, de... — Anyuval, apuval mikor „ beszélgettél” utoljára ? — Jókat kérdez! Mi nem szoktunk beszélgetni, csak be­szélni! Akinek van fontos mon­danivalója, az mondja, ha akarja. És ha nem, akkor hallgat. Nem érti, hogy itt nincs idő semmire. Egymásra sincs! Aput néha csak felvillanni látom reggelente, amikor beül a Fiatba, este már alszom, amikor hazajön. Előfor­dul, hogy ők összekapnak, apu ordítozik, anyu sír, aztán hama­rosan minden rendbe jön, megy tovább az élet, mintha mi sem történt volna. Hogy min vesze­kednek? Tudom is én! Lehet, hogy apu féltékeny anyura, mert csinos, szép asszony, az is lehet, hogy anyu azt szeretné, ha több időt töltene vele az apám... Mit tudom én! Lehet, hogy hülyesé­get beszélek, meg aztan ez nem rám tartozik. — Kit szeretsz legjobban a családban? — A nagyit szerettem, de ő már meghalt! Neki el lehetett mondani mindent, tudott hall­gatni, és soha nem kérdezőskö­dött. Aninak is elmondok néha egyet s mást, de az ő apja most munkanélküli, az anyja beteges, és az életük egészen más, mint a miénk. Ő különben is napközis! Alig találkozunk. Magának lehet írni levelet? Jó! Akkor egyszer majd írok... ' Szalay István Annyira nem öreg... Hány esztendős is a gízai szfinx? Igen határozottan, mi több, ingerülten hárította el a kairói Régé­szeti Hivatal egyik vezető egyiptológusa a Kaliforniában bejelentett geológusfelfedezést, miszerint a gízai szfinx legalább ötezer évvel idősebb, mint azt eddig tudni véltük, és kora eléri a 9500 évet, vagy annál is többet. Dr. Záhi Hawász, a gízai platóért felelős régészigazgató halluciná- lásnak nevezte a Bostoni Egyetem kutatóinak háromnapos helyszíni munkája nyomán közzétett vélekedését. Robert Schoch és csoportja a sziklába vájt, emberarcú, oroszlántestű fekvő szoboróriás egyes pontjain észlelt eróziós jelenségeket vetett egybe, és az ultrahangos vizsgálatok összehasonlításából következtetett arra, hogy a test nagy részét régebben vésték ki, mint az ez idáig ismert időpont. Feltevésük szerint Khephren fáraó a szfinxnek mindössze a fejét formáltatta újra. Hawász, akit a San Diegó-i bejelentés másnapján idéztek a kairói lapok, friss kutatásokra — egyiptomi, külföldi, közöttük amerikai tu­dósok eredményeire — hivatkozva tartja magát ahhoz, hogy a szfinx az Óbirodalomból, a IV. dinasztia idejéből való, s eleve a dinasztiához tartozó Khephren arcával készült. A Gízában végzett amerikai kutatómunka igazgatója, John West — mondja a vezető egyiptológus — „nem hivatásos régész, és úgy tű­nik, valamilyen megkérdőjelezhető indíték rejlik a geológus Robert Schoch következtetései mögött”. Hawász azzal is érvel, hogy a „szobrász” a két akkor már meglévő piramis — Kheopszé és Khephrené — közé helyezte el, szándékosan, a szfinxet, oda, ahová napfelkeltekor a sugarak hajnalonként besüt­nek. Az igazgató szerint az ókori egyiptomiak a vallási rítusaik tár­gyát képező szfinxet nem tekintették volna saját civilizációjuk szim­bólumának, ha egy korábbi kultúra emléke lett volna. Az elmúlt hónapokban nem ez az első merésznek ható egyiptoló­giai felfedezés, vagy feltételezés, amely meglehetősen szenvedélyes elutasításban részesül Kairóban. A tízezer éves szfinx gondolata sem először vetődik fel, de olykor egyéb eretnekségekkel is borzolják az egyiptológia honi képviselői­nek kedélyét. A közelmúltban felháborodást tükröző írás jelent meg az Egyptian Gazette című angol nyelvű kairói lapban, amely egy, a szeptember elejei torinói egyiptológiai kongresszuson állítólag el­hangzott elképzelést cáfolt: az újság által — egyébként név nélkül — idézett német tudós megkockáztatta azt a kijelentést, hogy Nefertiti nem egyiptomi, hanem görög származású volt.

Next

/
Thumbnails
Contents