Heves Megyei Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-14 / 11. szám
HÍRLAP, 1992. január 14., kedd EGER ÉS KÖRZETE 5. Mit vár a képviselő, a színész és a tanár? Egy nehéz esztendő elején... Ellentmondásos esztendő elején vagyunk. Nem csoda, ha a magyar lakosság nagy többsége hajlamos a borúlátásra. Az óév utolsó napjaiban akadt néhány rossz hír, amely ezt megalapozta. Ugyanakkor új lehetőségek, új távlatok is állnak előttünk: a gazdaság talán elmozdul a holtpontról, és arra is van remény, hogy Eger város életében kedvező változások lesznek. Mit vár az 1992-es esztendőtől? Ezt a kérdést tettük fel néhány közismert egri polgárnak. Farkas Zsuzsannát, a városi ön- kormányzat szociális bizottságának vezetőjét, a Szociális Szolgáltató Központ új igazgatóját kérdeztük először: — Nem tartozom azokhoz — mondja —, akik az új évek hajnalain nagy vagy kis fogadalmakat tesznek, s eldöntik, az elkövetkezendő esztendőben miként fognak élni. Nos, most a sors úgy hozta, hogy az új esztendő első napján az új munkahelyemen, a Szociális Szolgáltató Központban mégiscsak azon töprengtem, hogyan kezdem el a vezetői munkámat. Mert tudom, hogy egy olyan intézmény vezetését, igazgatását vettem át, amelyre egyre nehezebb feladatok várnak. A jelenlegi szociálpolitikai rendszer nem képes az egyre sokasodó társadalmi problémákat megfelelően kezelni, s ismerve az ország gazdasági helyzetének 1992-es előrejelzéseit, még remény sincs arra, hogy legalább az 1991-es szinten maradjon a szociális helyzet. Ettől függetlenül reménykedem abban, hogy munkatársaimmal közösen sikerül sok-sok család működőképességét megőrizni Egerben. De abban is bízom, hogy az emberek közötti tolerancia, szolidaritás is tovább növekszik, amely a mi munkánkat segíti elsősorban. S mit várok 1992-től? Talán azt, hogy felértékelődik a szociális munka, a szociális gondoskodás folyamatának az elismerése, és a hivatalos intézmények mellett egyre több társadalmi szervezet, társaság, egyesület lép be a segítők közé. Balogh András, az egri Gárdonyi Géza Színház színművésze igazán nem panaszkodhat, hiszen a színház egyik legsikeresebb produkciójában, a Padlásban alakítja Rádi (a rádiós) szerepét. — Hogy mit várok ettől az évtől? A színházamnak sok jó előadást és természetesen több pénzt, és legalább ilyen jó és hálás közönséget, mint amilyenben eddig részünk volt. Önmagámnak pedig sok, lehetőleg sikeres feladatot. A legközelebbi tervem: meg akarom csinálni a Gondtalanul című önálló műsoromat, amely egy kiszakadt hazánkfiáról szól, aki itthon sem érzi jól magát, de külföldön sem találja a helyét. A műsorban ezt a nehéz és köztes állapotot szeretném megragadni... — Van annak valamilyen különös oka, hogy épp ezt a témát választotta? — Az egyik barátom már évek óta Németországban él, s nemrégiben találkoztam vele. Sokat beszélgettünk. A közvetlen indítékot ez adta. — 5 mindehhez — gondolom — irodalmi anyagot keresett... — Részint ismert, részint kevéssé ismert műveket „használok fel”. A Vén cigányt, a Himnuszt, a Psalmus Hungaricust is, de többet erről nem szeretnék még elárulni. Remélem, február végéig elkészülök vele. Ez lesz a második önálló estem. Más műfajban is vannak még terveim, de ezek maradjanak még titokban egyelőre. Amit elmondhatok még: jelenleg a Szentivánéji álomban a Dudás szerepét próbálom. A darabot Gáli László rendezi, és az enyém jó kis karakterszerep. Úgyhogy nem vagyok elkeseredve. Reménykedhetek, hogy jó szerepeket kaptok (és itt a „jó” számomra a hangsúlyos). Dr. Kelemen Zsigmondnét, az egri Gárdonyi Géza Gimnázium magyar szakos tanárát (eddigi megyei szaktanácsadót) többek között azért is kérdeztük meg, mert az oktatásügy — mint ismeretes — az ország egyik „válság- ágazata,” s nagy változtatásokat sürget — akár a pedagógusok helyzetét, akár az oktatás szervezeti felépítését, akár a tanítás tartalmát nézzük. Neki tehát úgy tettük fel a kérdést, mire számít ebben az esztendőben? — Semmi jóra — mondja ref- lexszerűen. Majd még hozzáteszi, József Attilával szólva: „Nem oly becses az irhám,/ hogy érett fővel, szótlanul kibírnám/ ha nem vagyok szabad.” Kétségbe vagyok esve az oktatást illetően. Az óraszámok maradtak a régiek, és egy magyartanárnak az érettségire, a felvételire is elő kell készítenie a diákokat. Az köztudott, hogy ez mennyire megterhelő a gyakorlatban. Az osztálylétszámok pedig rettentően magasak. Nálunk, a Gárdonyiban olyan osztály is van, ahová 48-an járnak. Az anyagi lehetőségek csökkentek. A tanárok nagy többsége bele van kényszerítve a túlórázásba. Hiszen csak így tud egy kis pluszkeresethez jutni. S örülhet, ha lehetősége van erre. De most már ez sincs, hiszen mióta az orosztanítás megszűnt, a magyar-orosz szakos pedagógusok csak az egyik tárgyukat tudják tanítani. A szintentartáshoz pedig a pedagógusnak rendszeresen kellene könyveket vásárolnia, illene színházba járnia, s arról már ne is beszéljünk, hogy utazni is kellene. Most már az osztálykirándulásokra sem futja. — Elkészült az oktatási törvény tervezete. Ez sem ad okot a derűlátásra? — Hogy csak egy példát ragadjunk ki: az oktatási törvény tervezete szerint adminisztratív ellenőrzésre számíthatnak a tanárok. Lesz majd egy szaktanácsadó területenként, aki szakmai tanácsokkal látja el a kollégákat, és lesz még egy külső ellenőr (tanfelügyelő?), aki a munka elvégzését ellenőrzi. Hát, ez skizofrén állapot! A kezdő tanárok bizonytalansága már ebben a tanévben is érezhető. Hiszen egy-egy iskolán belül mikroklímák alakulnak ki, nincs lehetőség az intézmények között a szakterületek összehasonlítására, a munka összehangolására. A megyei Pedagógiai Intézet ezt a kérdést adminisztratív úton nem fogja tudni megvalósítani. — Úgy érti, hogy az iskolai mikroklímák elszigetelik egymástól a tanárokat? — Igen. Korábban a magyar szakosoknak is, a többieknek is a tanév elején volt tanácskozás, amikor egyeztettük a tantervi változásokat, szakmai kérdésekben konzultáltunk. Ez megszűnt, de nem csupán megyei szinten. Az OPI sem tájékoztat. Kapaszkodókra pedig mindenkinek szüksége van, s ez nem csorbítja az önálló munka lehetőségét. A nehézségek ellenére azért úgy gondolom, a gyerekekért most is, ezután is mindent megteszünk, hiszen ezért választottuk ezt a hivatást. Jámbor Ildikó Csokonait idézve... Az elmúlt héten Egerben, az MMK-ban került sor a Csokonai Vitéz Mihály-versmondóversenyre. A vetélkedés néhány pillanatából adnak ízelítőt felvételeink... Nem fér a helyi keretbe? Tájak — látomásokkal A megyei művészek december-januári tárlatán hiába kerestem Korponay Margó tájképeit. Ő, aki csupán kései kezdőként, pár évvel ezelőtt lépett a közönség elé — Korga György tehetséges tanítványaként —, kékes árnyalatú, drámai hatásra törekvő tájképeivel egy csapásra visszhangod keltett. A Mátra és a Bükk köztesében, az Alföld és a hegyek találkozásánál fedezte fel ő az erdők, völgyek, dombok, hegyek harmóniáját, játékosan szórakoztató vonulatát, és azt az élményt mesélte el a szülőföld ékes-édes környezetéről, amit egy érett asszony érzelmi világa átfoghat. Ahogyan a közönség visszaköszönt alkotásaira, a művésznő nemcsak a kedvező hatást hasznosította, de biztatást is merített mindabból, amit neki a szemükkel és szívükkel egyaránt jól látók megjegyeztek. A kölcsönhatás természetes folyamat művész és műélvező között, ezért tudott az akvarellben és olajban egyaránt otthonosan mozgó-forgoló- dó Korponay Margó újabb és újabb tartalmakat beépíteni azokba a neki kedves természeti környezetekbe, ahol a fény, az árnyak, a virágok, a fák törzsei, gallyai felfogható lelki rendet is alkotnak. S miközben a táj és annak színvilága egyre változatosabbá, netán érdekesebbé, elevenebbé sikeredett képein, megjelentek, előfordultak hullámzó testtartással, fel-fellibbenő hosz- szú, fehér ruhákban az erdőn- mezőn ünnepi pillanatokat sejtető nőalakok. Nem táncszerű mozdulatokkal, inkább azzal a törekvéssel, ahogyan a cserkész, a hegyi vándor nekirugaszkodik a meredeknek, mert el akarja érni a csúcsot, a csúcson is túl azt a valamilyen indítékból oly nagyon vágyott sugárzást, amelyről előbb csak azt hisszük, hogy a Napból árad felénk. Ám kiderül, hogy több is és másabb is annál. Mert miközben a hegytetőn hagyjuk magunkra támadni a metszőn éles szelet, rádöbbenünk, hogy a fény, a ránk zuhogó napfény inkább csak felébresztője mindannak, ami formában, színekben, összhangban, a lélek és a testi világ harmóniájában felfedezhető. Korponay Margó ezt az előbb csak sejtelmesnek hitt tájat, amit igyekezett megtanulni gyerekkorától kezdve, újabban nemcsak a fehér ruhás lányokkal-asszo- nyokkal, felfelé törekvő idomokkal népesíti be. Fülkéket teremt az árnyalatok és a fák törzsei között egy-egy nagyobb képrészletben, hogy ott egy-egy jól megrajzolt arcot, alakot eldugjon, annak bizonyítására, hogy minden teremtésben, minden alkotásban az igazi vallomást a részletek burkolják be vagy vallják ki. Ki hogyan, melyik oldalról veszi vizsgálat alá a rész és az egész viszonyát, netán az alkotás célját, az indítékokat. Főként, amikor az érzelmek kényszere alatt az egyéniség teljes kifejtésére törekszik a művész. Akinek az a feladata, hogy — önmagáról vallva — bemutassa azt az őszinteséget és vele együtt az emberi igazságot, amely nélkül tartalmas élet aligha képzelhető el. Néhány egri jelentkezés után hosszú idő óta nem látjuk egri galériákban Korponay Margót. Tavaly két budapesti színhelyen, majd Sárospatakon, Magyaróvá- rott, Kazincbarcikán méltatták munkásságát egy-egy tárlat alkalmával. Tervezi újabb jelentkezését a megyében és Budapesten. Úgy hittük, hogy az egri festőnő belefér abba a szélesre nyitott keretbe, amit decemberben biztosítottak a megyei művészek számára, a Gárdonyi Géza Színház aulájában. Igaz, nem ő volt az egyetlen, aki hiányzott. De okkal-joggal felmerül a kérdés: hogyan lehetséges az, hogy míg egyes helyi kiállítóknak évtizedes bérelt helyük van ezeken a tárlatokon, noha első látásra-rá- pillantásra kitetszik, hogy évek óta semmi újat nem kaptunk tőlük, és az se különös, amit ismételnek, addig az állandó változásban, megújulásban „szenvedő” alkotók valamilyen oknál fogva „falakon kívül” maradnak? Lehet, hogy egy-két év belső forgolódás, külső visszhang nélküli állapot nem is árt egy-egy művésznek, de az mégiscsak fontos egy régió szellemi életében, hogy a valóban alkotók és a maguk eredeti tartalmát, értékesnek tűnő megnyilvánulásait komolyan vevők ne nézőként lopakodjanak be az egri tárlatokra. Farkas András Nyolcosztályos gimnázium a Dobóban A jövő esztendőben is indít nyolc évfolyamos osztályt a több mint százéves egri Dobó István Gimnázium. Azokra a jó képességű, szorgalmas negyedik osztályos általános iskolasokra számítanak, akik érettségizni szeretnének, és szándékuk a továbbtanulás. Március 6-ig lehet jelentkezni a nyolcosztályos gimnáziumba, s ezt megelőzően február 17-én, hétfőn délután 5 órakor az érdeklődő szülők számára adnak tájékoztatást a Dobó István Gimnáziumban. Egri alapítvány fiataloknak Az Egri Ifjúsági Alapítvány a tehetséges, jól tanuló, önálló keresettel még nem rendelkező fiatalok egyszeri anyagi támogatására pályázatot hirdet. A pályázatoknak — maximum egy gépelt oldalon — tartalmazniuk kell a pályázó nevét, lakcímét, tanintézetének megjelölését, továbbá a kért összeget és a fel- használás célját. Mellékelni kell a tanulmányi előrehaladását igazoló okmány (ellenőrző füzet, leckekönyv) fénymásolatát, valamint a pályázó tevékenységét jól ismerő szakember ajánlását. Az elérhető támogatás összege 5 és 20 ezer forint között van. A pályázatot február 10-ig kell beadni a következő címre: Eger Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala, művelődési és sportiroda, Dobó tér 2. A pályázati díjakat március 15-én adják át. Észak- magyarországi fotókiállítás Egerben, a Megyei Művelődési Központ galériájában január 10-én, pénteken délután nyitották meg az észak-magyarországi fotókiállítást. A régió fotósainak múlt évi legjobb képeit tartalmazó tárlat február 7-ig, naponta 10-től 18 óráig látogatható. Az örök fogadalomtétel előtt A Szent Orsolya-rend szellemében Merici Szent Angela az itáliai Brescia városában 1535-ben alapította meg rendjét, amit a IV. században vértanúhalált halt Szent Orsolyáról nevezett el. Feladatuk a fiatal lányok nevelése. A követőire hagyott „végrendelete” kimondja: „Legyetek a Keresztrefeszített eleven Képmásai!” E gondolat szellemében az egri Szent Orsolya-rendben él és készül az örök fogadalomtételre, a szerzetesi hivatásra a marosvásárhelyi Márton Csilla. — Édesanyám a Boldogságos Szűzanyának ajánlott fel, amikor egyetlen gyermekeként 35 éves korában a világra hozott. Gyakran imádkoztam a Szűzanya szobránál, a szeretet szellemét kerestem, azt a belülről jövő érzelmet, amit át kell élni a kinti világban is. Volt olyan időszak az életemben — elsősorban a középiskolás évek —, amikor enf em is vonzottak, hatalmukba erítettek a világi élet csodás képei. Sportoltam, lovagoltam, barátaimmal gyakran kirándultam Erdélyorszag csodálatos bércein, a művészetnek, a rajzolásnak szenteltem az életem. De mindig úgy éreztem — kezdetben megmagyarázhatatlan volt számomra, miért —, valami hiányzik az életemből. Később jöttem rá, hogy csakis az Úr, az ő szeretete teheti teljessé lényemet. Nyolc hónappal ezelőtt kerültem az egri rendbe, itt készülök a „hosszú útra”. Az orsolyita hivatás kibontakozásának több állomása is van, én most a jelölti időszakomat töltöm. Ez azt jelenti, hogy részt veszek a rend életében, a nővérek munkájában, a közös imákon, megismerkedem az apostoli tevékenységgel. A novi- ciátusi korszak következik ezután, amit „sivatagi időnek” is nevezünk. Az újonc nővér ekkor mélyed el Jézus Krisztus szerete- tének megismerésében. Ekkor még gondolkozhat, eldöntheti, hogy eleget tud-e tenni a hívó szónak, meg tud-e feleim a rend követelményeinek. Ha valaki úgy érzi, vissza kell fordulnia, még megteheti. Évek múltán, a szerzetesi tanulmányok befejezése után, gyűrűvel pecsételjük meg örökké tartó eljegyzésünket Jézussal. Ezt az esküt csak a Szentatya bonthatja fel. Megismerkedünk a hosszú esztendők során a tisztaság fogadalmával, ami az erkölcsi tisztaság mellett azt is jelenti, hogy Jézusé egész szeretetünk. A szegénység fogadalmával arra kötelezzük magunkat, hogy követjük őt, és egyetlen kincsünknek is őt tekintjük. Az engedelmesség fogadalmával pedig azt vállaljuk, amit Isten szeretete és testvérünk üdvössége megkíván tőlünk. Az orsolyita rend szelleme az, ami megfelel az én belső lelkivilágomnak: bensőséges, szeretetre méltó, és ahogyan az Uniónak is a jelszava, hogy szolgálni, úgy vettem észre, hogy ez a rend készséggel szolgai. Nem nézi sem az egészségét, sem az idejét a szerzetes, Isten nagyobb dicsőségéért munkálkodik, és minél több lélek megváltásáért. Nekünk feladatunk is az, hogy ezért a szeretetteljes szolgálatért akár életünket is áldozzuk. — Amikor a szeretetre gondolok, mindig egy szenvedő jé- zusi arc jelenik meg előttem, aki már kibírta az ütlegelést, a pofonokat, kibírta azt, hogy leköpjék, az ostorozást, a Golgota poros, verejtékes útját, végignézte, mennyire siránkoznak rajta, sajnálják. De értünk kibírta azX is, hogy keresztre feszítsék. És akkor, ott is szeretetre méltóan nézett ránk, sugárzott belőle a szeretet, s mosolyával mintha azt mondta volna: értetek jöttem, mert én vagyok a szeretet. Szeretni nem könnyű. Mikor az ember szeret, mindig lemond valamiről, s ez adja azt a szeretetet, amely nem latolgat, hanem mindent odaad. A mi mennyei atyánk is ezt a nagy szeretetet küldte el nekünk. — Hiszem, hogy az előttem álló — nem könnyű — utat végig tudom majd járni, mint ahogyan abban is bízom, hogy nagy álmomat — egy erdélyi, Orsolya- rendbéli iskola létrehozását — is megvalósíthatom majd... Szüle Rita
