Heves Megyei Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-10 / 289. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1991. december 10., kedd Látószög Ünnepvár ás Odébb még a karácsony, de már jó ideje felöltötték ünnepi díszeiket az üzletek. Fenyőágas, csillogó fémszálas, papírfü- zéres az utcára települt kereskedők asztala, bódéja, pavilonja is; boltban, áruházban s az alkalmi árusok tarka során hullámzik az érdeklődők, vásárlók, nem kevésbé színes sokasága. Első látásra nehéz észrevenni, hogy a csupán bámészkodó, vágyakozó ember több-e, vagy a komolyabb szándékú vevő. Mert akit csupán nézelődni látunk, akivel úgy találkozunk többször is, hogy üres a szatyra, táskája — abban is lehet eltökéltség a vételre, az ajándékozásra. Hiszen manapság már igenis, alaposabban szét kell néznie az embernek, hajol akar választani, és nem szeretne becsapódni. Bizony több helyen is meg kell fordulnia ahhoz, hogy elégedett legyen a döntésével, akkor se izgassa magát túlságosan a kiadással, ha éppenséggel másoknál, az átlagnál könnyebben jutott pénzéhez, s marad még belőle, úgyszólván akármennyit költ. Ám ha jobban is figyeljük egymást, előbb vagy utóbb felismerjük azt, aki — jobb híján — csak „mozizik”. Ha tisztességes is az öltözéke, lehet, hogy üres a zsebe. Vagy legalábbis nincs annyi a tárcájában, mint amennyi manapság akár egy közönségesebb beszerzéshez is szükséges. Különben nem igaz, hogy órák, napok múltán sem talál kedvére valót, számára teljesen közömbös a szegény országot meghazudtoló árubőség. Mert valósággal roskadoznak a polcok, a máskor hiányzó, a „kurrens” cikkekből is annyi van, hogy úgyszólván több sem kell. Kimondottan bőséges, változatos a kínálat talán már mindenből vagy az árufelék nagy részéből. Csak pénz kell hozzá. Amiből — sajnos — a többségnél már egyre kevesebb akad. Sok társunknál nemcsak nincs, nem is lesz egyhamar, vagy soha. A kisnyugdíj a legszükségesebbekre is hamar elfogy, dehogy telik belőle ajándékra. Aki dolgozik is örül, ha fontosabb kiadására futja fizetéstől fizetésig. A bizonytalan sorsú munkanélküli pedig — ha józan — még szigorúbban kerüli a könnyelműséget. Áhítozik, persze, hogy áhítozik az egyik és a másik is valami karácsonyi vásárfiára, de igyekszik kiverni a fejéből, megpróbál nem is gondolni rá. Ha meg mégis eszébe jut az ünnep, úgy marad távol a vásárlástól mint évközben máskor. Erre s arra is ráfogja: nem éri meg az árát. Inkább egy kicsit áltatja magát, mintsem, hogy szembenézzen a rideg valósággal, s érezze szerencsétlen sorsát. Ilyenformán csalóka bizony a nagy csillogás, nem éppen azt tükrözik a kirakatok, amit valamennyien szeretnénk. Ke- semyésebb az ünnepvárás, kevésbé zöld az illatozó fenyőág, fakóbbak a díszek, tompábban csilingel a karácsonyi csengő. Az is öröm, ha az ember reménykedni tud. Meddig lesz így...? — Rajtunk is múlik, hogyha nem is csupán rajtunk. Nem szabad feladni, iparkodnunk, küzdenünk kell — s egymás mellett, mint már annyiszor. így, csakis így lesz nemcsak „mindenki karácsonyfája” az utcán, hanem — bizakodjunk! — mindenki karácsonya, ünnepe is újra. Gyóni Gyula Nehéz múlt, tisztázatlan jövő... A gyöngyösi kórházban nem zártak be osztályokat Tarnabod Viszonylag elégedett cigányok Nemrégiben az egyik gyöngyösi önkormányzati ülésen esett szó a Bugát Pál Kórház elmúlt évének értékeléséről. Mivel a téma nemcsak a városatyák érdeklődésére tarthat számot, ezért részletesen is ismertetjük dr. Nagy János orvos-igazgató ösz- szegzését az elmúlt év működéséről, valamint az intézmény feladatának és szerepkörének jövőbeni változásáról. Az igazgató még tavasszal ígéretet tett arra, hogy a kórház vezetése 1991. második félévében kidolgozza Gyöngyös és vonzás- körzetének egészségügyi ellátási programját, feltételezve azt, hogy az ehhez szükséges törvényi szabályozást előtte elfogadják. Sajnos, ennek az ígéretnek nem tehettek eleget, mert azóta sem történt meg sem az egészségügyi törvény, sem a társadalombiztosítási törvény elfogadása, sőt az egészségügyi létesítmények tulajdonviszonyai éppúgy tisztázatlanok, mint áprilisban. Mindezek ellenére erénynek könyvelte el az igazgató, hogy a kórház gazdaságilag talpon maradt, nem kellett osztályokat bezárni, és nem csökkent a diagnosztikus és a terápiás lehetőségek színvonala. A kinevezése óta eltelt egy év alatt megtörtént az egyenrangú vezetői hármas (orvos-igazgató, gazdasági igazgató és ápolási igazgató) megválasztása. A betegek igényének eleget téve tavaly karácsonytól a kórház dísztermében vasárnaponként felváltva katolikus és református istentiszteleteket tartanak. Az elmúlt évben a kórház saját keretéből alapítványt létesített, félmillió forint induló tőkével a gép- és műszerállomány korszerűsítésére, a rendelők, várók felszerelésének javítására. Két nagyvállalat, a Gagarin Hőerőmű és a Mátraaljai Szénbányák, valamint a Postabank és magán- személyek felajánlásaiból az alapítvány vagyona szeptember 30- án már több mint egymillió 300 ezer forint volt. Ha a Bugát Pál Kórházról szólunk, nem kerülhetjük el az évek óta tartó rekonstrukció elemzését sem. Erre az évre állami költségvetési támogatásként 383 millió forintot biztosítottak az intézmény számára, és ez az előző évek támogatásához viszonyítva jóval nagyobb összeg. Emiatt határozottabban érzékelhető az előrelépés a rekonstrukcióban. Már befejezés előtt áll a főépület kazánházának rákapcsolása az új hőközpontra, és ha ez megtörtént, leállítják a várost leginkább légszennyező szenes kazánokat. Az elmúlt időszak tapasztalatai azt igazolják, hogy a mi egészségügyi rendszerünk a régi formában és módon nem tudja feladatát ellátni, ezért a válságból csak ennek a rendszernek teljes megújítása vezethet ki. A Bugát Pál Kórház legelső feladatának tartja az egészségügyi létesítmények, tulajdonviszonyainak tisztázását. A szerepkörök és feladatok megváltoztatása hosszú esztendőkig tart még, azonban konkrét feladatokat már elegendő forrás esetén 1992-ben is szeretnének megvalósítani. Közéjük tartozik a családorvosi szolgálat szakmai segítése, valamint a minőségellenőrzést és hatékony gazdálkodást egyaránt segítő informatikai rendszer kiépítése. Erről a bizonyos rendszerről már lapunk is adott tájékoztatást, amikor a legutóbbi önkormányzati ülésről beszámoltunk. Úgy tűnik, jelenleg 26 millió forintba kerülne a beruházás, és alkalmas lenne a betegellátás valamennyi területének egységes kezelésére. Ugyanakkor az egészségügyben előforduló gazdasági és pénzügyi feladatokat is ellátná. Egyelőre a testület még arról sem döntött, hogy pályázatot írjon ki a rendszer telepítésére. Hogy józan gazdasági számítások, vagy kicsivel több bátorság kell-e a döntéshez — ez a kérdés a tudósító számára is felvetődött, s egyelőre válasz nélkül maradt. A napokban levelet kaptunk Tamabodról, ebben a következőket írják: ”...azzal a kéréssel fordulok a Heves Megyei Hírlap szerkesztőségéhez, hogy szíveskedjen egy újságíró kiszállni Tar- nabodra, felmérni a cigányság érdekeit, gondjait és problémáit, mivel nem megoldott, és nem megfelelő az élethelyzetük...” A tamabodi levélírót nem találtuk otthonában, s a házban a hozzátartozók sem tudták megmondani, miért íródott a levél. Gondoltuk, ha a cigányok helyzete valóban sanyarú, akkor arról a többi cigány is tud, az utcán másokat is megkérdeztünk, de nemigen derült ki, mi a baj. Ilyen helyzetekben az ember végül megkérdezi: van-e itt valami vajdaféle, hátha ő többet tud. (A vajda általában többet tud.) Németh Rudolf neve. hangzott el, akit hamarosan meg is leltünk. Vele és egy másik cigány családdal együtt próbáljuk meg kideríteni, mi lehet a levél indítéka. — Én nem tudom — mondja az egyik asszony —, a segélyt a nagycsaládosok mindig megkapják, mert a polgármester, a Kovács mindig kiadja... Nem úgy van, mint régen. — Ilyen polgármester tán még a megyében sincs több — szól közbe a fiatalember—, ő nagyon jó, rendes. Szóval nagyon jól támogat bennünket. Ámít tud, megad. Én nem is tudom, miért írtak ilyeneket abban a levélben. Azelőtt nem ő volt itt, nem is volt jó a rendszer... — Ó volt a vébétitkár azelőtt, ha jól tudom... — Igen. De amióta a Kovács Az Egri Szimfonikus Zenekar meghívásának tett eleget Kocsis Albert Liszt-díjas hegedűművész, a Kasseli Zenekonzervatórium professzora, hogy az elmúlt hétfőn este az együttes koncertmesterével együtt eljátssza Bach d-moll kettős versenyét, és ha már a líránál tartunk, Mozart A-dúr hegedűversenyét. Az olvasót emlékeztetjük arra, hogy Kocsis Albert, aki ebben az esztendőben hatvanéves, évtizedek óta hazajár a megyébe is, Egerbe is. A hatvani születésű muzsikust minden alkalommal számos barátja fogadja Egerben is. Mindezt elöljáróban jegyeztük le annak illusztrációjaként, hogy a Megyei Művelődési Központ színházterme ezúttal szűknek bizonyult a közönség befogadására. Kocsis Albert és az Egri Szimfonikus Zenekar rászolgált erre a kitűntető figyelemre. Nem egyszer leírtuk már, amikor egy-egy zenei est hangulatát lerögzítettük, hogy az élmény megteremLászló ide került, azóta le a kalappal ő előtte. Ahol tud segít, igazságos is, tudja, hogy ami jár, az jár. — Gondolkodjanak... Maguknak tényleg nincsen semmi bajuk? — Esetleg annyi, hogy nincs mozi... — Dehát az senkinek sincs... — Az igaz. És hogy az ifjúság nem tud hol szórakozni. Sok a munkanélküli, s nincs munka... — Régebben itt a cigány semmit nem kapott — mondja a fiatalember —, ha egy-két hetet nem dolgozott, akkor ha három, ha négy családja volt, vitték be őket a menhelyre. Amióta a Kovács van itt, annyira megváltozott minden. A falu is, minden. — Gondot fordít mondjuk az útépítésre — vág közbe a fiatal- asszony —, meg a járdára is. — Ha bemegy az ember a községházára, meghallgatják, akármi baja is van, felmérik a baját az embernek — mondja Németh Rudolf. — Azonkívül segíti a cigányokat az építkezésben, kapnak támogatást, most is több ilyen ház épül, ott is van egy, a szomszédban. — Szóval, nincs nagyobb bajuk. — Hát... Jó lenne, ha itt lenne az orvosi rendelő, meg a buszok is járhatnának sűrűbben. * * * Kovács László polgármester sem tudja mire vélni a levelet, de ismeri annak íróját. — Talán az van mögötte — gondolkodik el —, hogy segélyt kért tőlünk, de neki nem adhattunk, mert még tésében minden jelenlévő részt vesz, akár a passzív, akár az aktív oldalon foglal is helyet. S akkor válik igazán magától értetődővé a művészi alkotás, vagy újrateremtés lelkesedése, ha mindenki közreműködik az alkalmi közösség lelket tisztító munkájában. A két szólista, Kocsis Albert és Radnóti Tibor nemcsak a kottában leírt párbeszédet folytatták a két hegedű segítségével, de felébresztették azt a lírát is, amit a nagy barokk mester a hangszerekre bízott. Talán nem túlzás, nem félremagyarázás: ahogyan a hegedűk a dallammal, dallamban hajladozva, felelgetve-fe- leselgetve évődtek, incselkedtek egymással, azt a legtisztább szellemi romantikát idézte, olyan tartalomnak nyitott utat, aminek mi manapság már csak a hangversenyeknek ilyen meghittre érett pillanataiban számíthatunk — ha átengedjük magunkat a vallomás nekünk is szóló üzenetének. (Ilyenkor jut eszébe a hallgatónak, milyen jólesne úgy istenigazában kitárulkozni, kicsak most lesz 18 éves. Aztán így folytatja: — Tamabodon csak 1974, az árvíz óta élnek cigányok, akkor jöttek ide Tarnazsadányról, úgy 250-en. Amióta én itt vagyok, semmi gondom velük, bár nem tagadom, hogy voltak összezördülések. Például nemrég kérték, hogy az itteni cigányszervezet rendezhessen itt diszkót. Mondtam nekik, ha rend lesz, akkor semmi akadálya. Eleinte rend is volt, de aztán a helyiségből eltűntek különböző tárgyak, egyszer valaki ellopta az összes égőt, teljesen sötét volt a teremben. Később meg valamelyik huszonöt nagy szöget vert bele az ajtófélfába... — Minek? — Nem tudom... Beleverték a szögeket sorban, egymás után... Úgyhogy leállítottuk a diszkót. — Azt hallotta-e, hogy igencsak meg vannak elégedve magával? — Ahol tudunk, segítünk, persze válogatás nélkül, itt csak a rászorultság számít. A térségben eléggé sok a munkanélküli, a segélyekre nagy szükség van. Aztán az is nagy eredmény, hogy hat ház épült a faluban az utóbbi időben, s azokat mind cigányok építették, a község a lehetőségek szerint támogatást adott. Nyilvánvaló, hogy ők sem egyformák, de meg lehet találni velük a közös hangot. * * * A megszólalók szerint a cigányoknak nincsen különösebb, csakis őket érintő gondjuk a faluban. Mit több: még a polgármesterükkel is elégedettek, ami ritkaságnak számít ma. Egy kicsivel több segély persze jó volna, dehát kinek nem volna jó — egy kicsivel több. Ez a békés szituáció annyira különös, hogy már- már történelmi. Jegyezzük meg tehát a helyszínt és a dátumot: Tarnabod, 1991., egy ködös novemberi délelőtt... S akkor már csak egy kérdés marad nyitva: mi az istennek kell szögeket verni egy ajtófélfába. És miért pont huszonötöt? Hiába, a végén mindig marad valami gond, talány. Mindig marad valami probléma... vetkőzni mindennapi szerepjátszásaink nyűgéből, börtönéből, ahogyan a zenében ezek a művészek vállalják.) És ez a lendületes, tavaszi ízeket árasztó zenélés csak folytatódott Mozart A-dúr- jában. Á tizenkilenc éves Mozart, a világfi derűsen és andalítóan elővezeti a hegedű unhatat- lan mozgalmassagával, mire gondol, hogyan érez, vágyódik-e egyáltalán valahová, és na igen, miképpen ölthetne testet, válhatna valóra mindaz, amit megkísért a képzelete. (Hányfajta szerelmi vallomás van?) Bach és Mozart két versenyművét, a hatvan esztendős Kocsis Albert fiatalokat is megszégyenítő tüzes- séggel, az érzelmi mámor iránti olthatatlan szomjúsággal játszotta. Bach esetében méltó társa volt Radnóti Tibor. Hogy az érzelmi telítettség, a barátság és — ne szégyelljük bevallani — a szeretet hatalma mekkora lehet és tud lenni, itt most nyilvánvalóvá vált. Áradt ez a muzsika, és ha még külön említjük a kadenciá- kat, értjük, hogy az érett művész Havas András Kocsis Alberttel Érzelmek iskolája A tanárok szabadsága érdekében Nemzeti konszenzus kell az alaptantervhez A szakemberek, de még a laikusok körében is óriási várako- • zás előzi meg a Nemzeti Alaptanterv (NAT) születését. A pedagógustársadalom érzi egy „minimum-tanterv” hiányát és szükségességét, mert jó volna valami fogódzó ahhoz, hogy mit tudjon minden iskola, minden diákja. Már elterjedtek olyan hírek, miszerint a tanterv készen van. Pedig, mint azt Baranyai Károlytól, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium illetékes főosztályvezetőjétől megtudtuk, erről még szó sincsen. Végül is hol tart a NAT kidolgozása? — A nyáron elkészült munkaanyagot többször is megvitatták a pedagógus közösségek, ennek alapján formálódott. Az immár véglegesnek tekinthető változatot a minisztérium most zsűrizte- ti, s azt követően alakítja ki az ezzel kapcsolatos állásfoglalását. — Már két éve tart ez a munka, nem húzódik túl soká? — A NAT eredményes működéséhez nemzeti konszenzusra van szükség, és bár kétségtelenül sürget az idő, elkapkodni semmi esetre sem szabad. Nagyon fontos, hogy jó és szép legyen... — Jó és szép? Különösen hangzik ez a két követelmény. — A jó számomra az igaz szinonimája. A szép alatt pedig azt értem, hogy áttekinthető. Világos. Jól forgatható. — Miért van egyáltalán szükség a NAT-re? — Ha nem volna, akkor a pedagógusokat senki és semmi nem akadályozhatná meg abban, hogy átvegyenek mondjuk más országbeli tanterveket. Éz pedig több okból sem volna jó. Gondoljon bele, egy átvett francia tantervben aligha szerepelne mondjuk Arany János... A másik, amiért fontos: kell valamihez kapcsolni a, tanárok speciális tanterveit is. így bontakozhat ki a korszerűen értelmezett tanszabadság. — Mondana erre egy példát? — Vegyük például a fizikát! A NAT-ban megfogalmazzuk majd, hogy a fizika fejezeteiből melyek azok, amelyeknek feltétlenül szerepelniük kell a tananyagban, és mi múlik a tanár „szorgalmán”. Ha mondjuk a Maxwell-törvények bekerülnek a NAT-ba, akkor ezzel a központi „akarat” kitűz egy tudás-minimumot, amit minden iskolában meg kell követelni. Hogy ezt a célt milyen módon éri el a pedagógus? Csak rajta múlik. — Véleménye szerint mikortól lép életbe a NAT? — Nagyon remélem, hogy a következő tanévben egyes tárgyakból már a részletes tantervek is a rendelkezésünkre állnak majd, és akkor talán 1994-re befejeződhet az átalakulás. Lachowszky Bea Ferenczy Europress túlcsordult két ráadás erejéig is, eljátszott egy-egy Farkas Ferenc- és Albinoni-szamot. A hangverseny harmadik szerzője Dvorák. Szláv táncokjá- ból negyet hallottunk. Ez a mű mintegy feloldásként egy egészen más világba vitt. A táncokban mindig egy nép lelke-sorsa szólal meg. Itt nyoma sincs azoknak az eltöprenkedtető gondoknak, amik Bachnál és Mozartnál szolgáltak lelki táplálékul. Itt a feszes dramaturgia szerint apró dráma, vígjáték folyik le, ahol a közösség kiéli mindazt, amit a hétköznapokban „benntartalékol” — az ünnepekre. Zsongítás is ez sokszor azokra a bajokra, amiket a nép, a nemzet kénytelen-kelletlen elviselni. Igaz, ez Dvorák esetében, de éppúgy valóság a Farkas Ferenc áltál írott táncokban is. Nem akarunk semmit sem elvenni Kocsis Albert sikeréből, de Gémesi Gézát és egyre magasabbra törő együttesét is forrón ünnepelte a közönség, a ráadásig. Ez az este jelentős állomásnak tűnik azon az úton, ahol a jövő évi nagyszabású programot, annak létrehozását, megvalósítását megkísérlik. Lelkesedünk értük. Farkas András
