Heves Megyei Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-28-29 / 303. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. december 28—29., szombat—vasárnap Az igazságtétel egy pillanata A feljelentő nem kertel, nem hímez-hámoz, egyből a közepé­be vág, a hivatalos irat, amit az ügyészségnek címzett, így kez­dődik: „Pert kérek az Ináig zsi­dóval, szemtől-szembe. ” A szó­kimondó hangvételt mindvégig megőrzi, nem titkolja, hogy ha­lálbüntetést kér Indig fejére, s ahhoz sem ragaszkodik, hogy az állami ítéletvégrehajtó tegye a nyakára a kötelet. Fegyvervise­lési engedélyt követel, hogy ma­ga tehessen igazságot, s ha Indig szembe jön az utcán, hasba lő- hesse, hogy ott folyjon ki belőle az ürülék. Mindezt sarkosabban fogalmazza meg, nem mulasztva el egyetlen bekezdésben sem megemlíteni, hogy az általa vá­dolt személy izraelita. Nagy József — a feljelentő — maga teszi ezt a papírt a szer­kesztőségi asztalomra s kéri, hogy tegyem közzé. Elszántsá­gához kétség nem férhet, a táská­jából összetekert kötelet dob elém, nem hagyván kétséget afe­lől, hogy ő a Magyar Köztársa­ságot nem akarja fölösleges költ­ségekbe verni, államunk ne vá­sároljon az adófizetők pénzén bi­tófát, majd őfelakasztja az Indi- get. Indig Imre ugyanis többek állítása szerint tevékenyen vett részt 1956. december 11-én és 12-én a hírhedtté vált egri sor- tűzben a karhatalmisták oldalán, s ezért most bűnhődnie kell. A feljelentőt sokan ismerik Egerben — tudom meg később. Jobbára arról, hogy elszánt igaz­ságkereső, sokszoros felperes. A kollektív emlékezet szerint azon­ban ez az első politikai jellegű ügye, korábban ilyesmivel nem foglalkozott. Most viszont kese­rű, többször elsírja magát, mi­közben felidézi azokat a decem­beri napokat, s igazságtételt kö­vetel. Az ügyészség válasza: ugyan már megszavazták a Zété- nyi — Takács-féle törvényt, ám még az a közlönyben nem jelent meg, így az eljárást nem kezdhe­tik meg. Türelmet kémek, s ígé­rik, amint azt a törvény lehetővé teszi, a vizsgálat megkezdődik. Az egykori karhatalmista, In­dig Imre ma idős ember, s az egri Deák Ferenc utca egyik emeletes házában él. Szabadidőruhában fogad, a lábán mamusz, ő mére­get engem, én méregetem őt — először látjuk egymást. „Ragad-e most fegyvert, fog-e velem kiabálni, vagy mi lesz?” — fut át hirtelen az agyamon, mire ő hellyel kínál. Állítólag neki volt itt a környéken először autóri­asztója, s amikor felsivított, csak hosszas unszolásra volt hajlandó kikapcsolni. Ki tudja, milyen ember? Levelet nyom a kezembe, amelyet korábban az Egri Újság egykori főszerkesztő-helyettesé­nek küldött, aki először írta le ró­la: ott volt december tizenkettedi­kén. Indig azt állítja: nem volt ott. „A főutcai tüntetéseknél nem voítam ott, mert előző este be­törték a lakásom ablakát — így a levél —, és szólt a szovjet katona, hogy az illető a fogdában van. Amíg otthon voltam, addig a szakasz elment.” És sorolja a ta­núkat — ma is köztiszteletben ál­ló emberek —, akik tudják ezt bi­zonyítani. — Én karhatalmista voltam — mondja, s látszik, hogy ezt nem is nagyon bánja. — Azért léptem be, mert 1953-ban ártatlanul le­tartóztatták a bátyámat. Tizen­hat évet kapott. Arra gondoltam, ha belépek, akkor el tudom in­tézni, hogy ő kiszabaduljon. És el is intéztem. Meg jöttek, hogy lépjél már be, Imre. — Sokan voltak karhatalmis­ták, ám mégsem terjedt el mind­egyikükről, hogy az emberek kö­zé lőttek. Önről viszont ezt töb­ben állítják. — Ide figyeljen, én zsidó va­gyok. Itt meg mindenki olyan an­tiszemita, mint a nyavalya. Ti­zenegyedikén nem voltam Eger­ben, mert Füzesabonyban vol­tam karhatalmista. Utána össze­szedtek bennünket, s hoztak Egerbe, de én hazajöttem, mert betörték az ablakomat. — Mikor hallotta vissza elő­ször, hogy ön is ott volt a Széche­nyi utcán? — Mostanában. Mielőtt az Egri Újságban megjelent a cikk. Én tudom, hogy ártatlan vagyok, de azért nem kellemes ez az ér­zés. Felhívnak sokan névtelenül, azt mondják, hogy meg fogsz dögleni, te csavargó, meg hason­lókat. — Tudja, hogy önt már fel is je­lentették? — Tudom. — Eljárás is indulhat ön ellen. — Bebizonyítom az ártatlan­ságomat. Lintallér adott paran­csot a tüzelésre, én ott sem vol­tam. Nem félek. Ötvenéves párt­tag voltam, de nem szedtem meg magam. Tizennyolc évig laktam ötvenhat után egyszoba komfort nélküli lakásban, ennyire emelt ki engem a párt. — Most tagja még a pártnak? — Nem, amióta megszűnt az MSZMP, nem léptem be sehová. Tudom, hogy nem voltam ott, nem csináltam. — És mi a véleménye azokról, akik csinálták? (Perl Márton fotógrafikája) Mindig kapásból válaszol, de most eltűnődik. Ez is csak egy pillanat: — Én a karhatalomban is em­ber voltam. Otthagytam már őket januárban. Azután nagyon sok embernek segítettem, mun­kát adtam nekik. Most mégis megállítanak az utcán, hogy most is lövöldözne? Kérdezem: látott maga engem? Nem, csak mások mondták. Na, akkor ne jelentsen ki ilyet. — Elfelejtett válaszolni. Hogyan vélekedik azokról, akik lőttek? — Hát, mit mondjak?... Nem tartom őket embernek. Nem tar­tom. De kérdezek valamit. Ha én ott lettem volna, nem költöztem már volna el ebből a városból? Minek maradnék itt? Csak azért mert ártatlan vagyok, nem öltem soha embert. — Hát ez az — dünnyögi a barátom még aznap este egy ét­teremben, miután meghallgatta a kazettát. — Képzeld el, hogy most belépne ide az Indig, s meg­fagyna a levegő. Én is rád néz­nék, meg te is idesúgnád, hogy itt a gyilkos. Ez lenne az abszolút közmegegyezés. Elkezdhetnél nyomozni, találnál tanút arra is, hogy ott volt, meg arra is, hogy nem. Ez pontosan arra lenne elég, hogy bizonyíték hiányában ne ítéljék el. De hát ez semmi, ez nulla, ettől nem lettünk okosab­bak. Róla meg senki nem tudja kideríteni, hogy ártatlan vagy bűnös. Igazán őszintén ugyanis senki nem beszél. Mi a fenének beszélne, ha egyszer elítélhetnék érte? Meghalt Kádár, meghalt Aczél, egyik sem mondott sem­mit. Ákik még élnek, azok sem fognak. Beismerő vallomásokat ne várj senkitől. Csak neked mondom, mert lehet, hogy má­sok bitangnak tartanának, de le­het, hogy az Indig tényleg nem volt ott. Tudsz neki igazságot szolgáltatni? Dehogy. tudsz. Egyébként meg nem kell karha- talmistának lenni, s akkor az em­ber megóvja magát az ilyesmitől, így viszont ott a kötél a Nagy Jó­zsi bácsi táskájában. Azt meg légy szíves ne kérdezd meg, hogy mi lesz ebből! Kovács Attila Hatvani kérdőjel: Első a második... ? Mostanság több nyomtatvány, újságcikk került a kezembe, leg­utóbb például egy meghívó, mely első hatvani művésztelep­ként aposztrofálja ama kiállítás szereplőit, amely a régi városi könyvtár termében várja a Bukta Imre, Elekes Károly és néhány társuk művészete iránt érdeklő­dő polgárokat. Fent nevezettek ugyanis helyi intézmények tá­mogatásával ez év folyamán hosz- szabb-rövidebb ideig munkál­kodtak élteművük gazdagítása végett, s most erről nyújtanak számadást. Gyam'tom, hogy fenti időbe­sorolás értelmi szerzője kevéssé ismeri Hatvan közelmúltját, an­nak kulturális történéseit, s merthogy kár lenne félrevinni a nótát, elfedni tagadhatatlan té­nyeket, kénytelen vagyok ebbéli kifogásomat publikálni. Bukta Imrééket jóval megelőzően ugyanis már az 1970-es években működött művésztelep Hatvan­ban éspedig a Galéria gondozá­sában. A nagygombosi gazdaság vendégházát birtokolva, festői környezetben, de nem szakad­ván el a dolgos hétköznapok rea­litásától sem, öt-hat befutott, vagy éppen pályakezdő festő, grafikus töltött itt dolgos napo­kat, heteket, hogy aztán művei­vel megjelenjen még a helyi táj­festészeti biennálékon is. Hogy kik játszották a prímet, kik korrigáltak? Mit gyarapodott a város pár évi ténykedés nyo­mán? A Képzőművészeti Főis­kolán tanárkodé Patay László, vagy a Salgótarjánban élő Cinke Ferenc, vagy a francia földről megtért Hegedűs László egya­ránt letette névjegyét. Az ugyan­csak Munkácsy-dijas Németh József itt alkotta meg annak a secconak első változatát, amely méretben megnövekedve azóta is a hatvani házasságkötő terem falsíkját ékesíti. Nagygombosi motívumok köszönnek vissza Gacs Gábor, Radics István, So­moskői Ödön korabeli munkái­ról. Önkéntes ajándékmunkáik pedig — akárcsak Szurcsik Jáno­sé, Fejér Csabáé — önkormány­zati tulajdonba kerülve, a város­háza termeit, hivatalait teszik hangulatossá. Innen hát a kérdőjeles mon­dat: első a második? Bízom ben­ne, hogy a Bukta Imrééket ven­dégül látó szerveződés — fenti tájékoztatásom birtokában — ezután figyelemmel lesz a kultúr- históriai valóságra, s nem az el­utasítás, a tagadás fátyla mögé húzódik. (moldvay) Adventi műsorokról Karácsony után Sokaknak talán idejét múlta cselekedet beszámolni olyan eseményekről, amelyek kará­csony előtt történtek az ünnep várásában, olyan érzés vagy tar­talom igézetében, amiket teljes mélységükig általában nem is szoktak felderíteni: a karácsonyi várakozás, az advent öt hangver­senyéről, zenés irodalmi műso­ráról jegyzetelnénk néhány gon­dolat erejéig, hogy érzékeltes­sük: a társadalom mintha kezde­né levezetni bénultságát, keresné elvesztett lelkiségét, mintha meg­találni vélné azt az utat, amelyen haladnia kellene. Egerben jó néhány estét szen­teltek kisebb és nagyobb közös­ségek az ünnepvárásnak. De­cember 13-án a református templomban ökonomikus szel­lemben adtak műsort együtt pro­testánsok és katolikusok. Má- tyus Gabriella orgonán Bachot játszott, francia, magyar szerzők aktuális dallamait szólaltatta meg, miután Patkós Attila el­mondta Szent Pálnak a Karintu- siakhoz írt első levelének 13. ver­sét, amit a köznyelv a szeretet himnuszának nevez. Az Agria Vegyeskar — Ocskay György együttese — a Csendes éjt több át­iratban — köztük a karvezető fel­dolgozásában — is elénekelte, nem feledkezne el Bárdos Lajos Karácsonyi bölcsődaláról sem. Szerdán, 18-án este hatkor a Gárdonyi Géza Gimnázium és Szakközépiskola gregorián him­nusszal indította ünnepi elmélke­dését a ciszterciek templomában, majd átfonta ezt a kegyeletes és kegyelemteljes órát a Szűz Mári­át, az Anyát dicsőítő zenés kö­nyörgések és szóbeli áradások sora. Schubert, Kodály ismert dallamai ötvöződtek itt a Gárdo­nyi kezétől származó kottákkal, amelyeket népénekeként hallunk évtizedek óta az ünnepi hetekben Juhász Gyula, Kosztolányi De­zső visszafeleltek az evangéliumi szövegre ugyanúgy, ahogyan Keszthelyi Ferenc Jeromos cisz­terci atya rövid elmélkedése, ho- miliája is; a hajdanvolt egri kará­csonyokat, az Egerben élő szer­zetesek templomait, kápolnáit említette, mint az olyan helyeket, ahol az Isten dicsőítése, az egy­más iránti szeretet tanítása min­dig is örök fényeket lobogtatott. Itt sem hiányzottak Szent Pál szavai. Hagyományt folytatott dr. Ocskay György, amikor két kó­rusával, az Agria Vegyeskarral és a Dobó István Gimnázium Le­ánykarával megünnepelte az Adventét, most éppen Heinrich Schütz Karácsonyi oratóriumá­val. Három kitűnő szólista mű­ködött közre, az intézet volt diákja, Lugossy Melinda (szop­rán), Kállay Gábor (tenor), Moldvay József (basszus), Birin- csik Péter játszott orgonán. A mű szövege Lukács evangélistá­ra támaszkodik, elbeszéli a rend­kívüli eseményt Augusztus csá­szár összeírásai rendeletétől az Egyiptomba menekülésig. Az oratórium üzenet abból a XVII. századi Európából, ahol még a dallamoknak és a szavaknak egyértelmű jelentésük lehetett. Szombaton este, 21-én a Hely­őrségi Klub dísztermében ka­rácsonyi muzsika adott keretet azoknak a gondolatoknak, ami­ket Kakuk Jenőformált szeretet hirdető mentázzsá. Jean Blot, Rónay György, Juhász Gyula, Pilinszky János, Kosztolányi De­zső, Reményik Sándor, a szí­nésznő Tolnay Klári írása, Ady Endre, Borisz Paszternák és Ba­bits Mihály érzései-elrévedései szakították meg, tették teljessé azt a zenei áramlást, amit Molnár Klárának (ének), Wiltner Ág­nesnek (fuvola) és Soproni Já­nosnak (gitár) köszönhettünk. Részletek hangzottak el itt a Tú­ród Cantionaléből, a Kisdi Can­tus Catolici-ből, a Szegedi Can- tusból is, Bach, Schubert mellett. Kakuk Zsuzsa a Zsoltár gyer­mekhangra című Babits-verssel fejezte be a gondolati ívet. Aranyvasárnap este az Egri Szimfonikus Zenekar Gémesi Géza vezénylete mellett egy-egy J. D. Bach, Handel és Corelli- műveket vitt közönsége elé, foly tatva az egri együttesnek azt az évtizedes hagyományát, hogy barokk muzsikával fejezi ki ön­magát és azt a szellemiséget, amely ezt a zenés társaságot élet­re hívta. Handel Vízi-zenéje után Bach 51. Kantátáját Váradi Marianna, a Pécsi Nemzeti Szín­ház tagja énekelte, vendégként közreműködött trombitán Zobai Béla. Nem statisztikai mutatvány­ként, de jóleső érzéssel újuk le: ezeken a zenés áhítatokon ezrek vettek részt. És akkor még nem is vettük számba mások rendezvé­nyeit, mint például a noszvaji ze­neiskolások két fellépését Éger­ben és Noszvajon, annak ecsete­lésére, hogy itt, a rendszerváltás után másfél esztendővel újra­éledt az a lelkiség, amelyet any nyira tiltottak-üldöztek a ránk telepített hatalmasságok hosszú évtizedeken keresztül. Spontán és magától értetődő módon fel­színre tört az a belső igény, amely megvallani akarja a hitét, a szere­tet utáni sóvárgását, ki akarja fe­jezni azt a tartalmat, amely en­nek a népnek a viharos évszáza­dokban is tartást adott. Mind­ezek, így a köznapok prózai vilá­gában irodalmi szövegnek, köl­tői túlzásnak, netán szónoki fo­gásnak hatnak. De aki részt vett ezeken a műsorokon, tapasztal­hatta, hogy itt az a bizonyos alul­ról jövő kezdeményezés tört fel­színre, amely erőnek a létezésé­ben nem egyszer már magunk is kételkedtünk. Százak készültek arra, hogy művészetükkel él­ményt szerezzenek a több ezres hallgatóságnak. És ne feledjük el itt megemlíteni az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Női Karának jubiláris hangversenyét sem; ezzel a lelki szerveződéssel ők is messze előtte járnak a poli­tika előtt, mintegy készítve a lé­lek talaját a holnap új küzdelmei elé. Az egyház, a vallás nem a ha­talomért nyújtja ki a kezét ilyen­kor sem, a lelkeket igyekszik ve­zérelni — magasabb régiókba. Ezt a szándékát viszont semmi­féle politikai praktika nem aka­dályozhatja meg, amíg demokrá­cia van. És marad. Ezt a pár gondolatot 1991. ka­rácsonya után, annak fényében le kellett írnunk. (F. A.) Hol is kezdődik az Opus Dei? Már megint a spanyolok! Nincs másfélszáz oldal Domi­nique Le Tourneau L’Opus Dei című munkája, amely hetekkel ezelőtt hagyta el a nyomdát Né- medi A ndrás fordításában (a kö­tetet az Ecclesia adta ki, maga a pápa írt hozzá néhány mondatos bevezető ajánlást), de egy új szel­lemiségű világot vetít elénk. Az Opus Dei, az Isten műve nemzetközi szervezet. Alapítója, Josemaria Escriva de Balaguer pappásszentelése után három évvel, 1928-ban látja meg a célt, isteni sugallatot követve elindítja küzdelmes munkáját egy szerve­zet létrehozására, amely sok ér­telemben, főleg egyházjogi vo­natkozásban nemcsak úttörő, de differenciált, működésében az egész Egyházat érintő küldetést vállal. A laikusokat akaija moz­gósítani elmélyült szellemi és lel­ki életre, miközben nem tömöríti tagjait szerzetesi közösségekké, „bennhagyja” a társadalmi struktúrában, hogy ott sokszoro- zódjék a hatás, amely nemcsak segítség a pásztoráló egyháziak­nak, de a társadalom újraevan- gelizációját is segíti. A spanyol pap kánonjogi har­cát, annak eseményeit, kapcso­latait, majd egészen a pápai te­kintélyig eljutó gondolatrend­szerét ismerteti ez a könyv, lé­nyeges adalékul felvázolva mindazt, ami ezt a szellemiséget körülhatárolja. Mit ír Escriva az Opus Dei tagjairól: „Legköny- nyebben akkor érthetjük meg, ha az első keresztények életére gon­dolunk vissza. Keresztény hiva­tásukat teljes odaadással gyako­rolták; komolyan törekedtek ar­ra a tökéletességre, melyre ke- resztségük egyszerű, de magasz­tos ténye folytán kaptak meghí­vást... ÁzO. D. tagjai mindenna­pi munkájukat végzik és a világ­ban mivoltuk szerint: keresztény állampolgárokként élnek, akik hitük követelményeinek teljes mértékében eleget akarnak ten­ni... nem különböztetik meg ma­gukat világi szaktársaiktól öltöz­ködésben sem, nem terjesztik a vallásos ájtatosság olyan egyéni formáit, melyek túlmennek az Egyház által minden hívő számá­ra ajánlottakon. A tagok apostol­kodása mindenekelőtt szemé­lyes: a barátságban és a meghitt beszélgetésben kibontakozó apostolkodás. ” Aíz Opus Deibe való belépés alsó határa a 18. év. Felső korha­tár nincs. A belső hívás a fontos, amely akár a nyolcvan éveset is érintheti. írásban kérheti felvé­telét a leendő tag, s itt a vezetők gondosan ügyelnek arra, hogy a jelentkezőt természetfeletti indí­tékok irányítsák. Félév eltelte után és a jelölt kifejezett kérésé­nek megismétlése után dől el, hogy a felvételi kérelemnek helyt adnak-e. Újabb egyéves kikép­zési időszak elteltével kérheti a prelatúra tagjai közé való felvé­telét. Az első öt év alatt a szerző­déses kötelezettséget mindig csak egy évre vállalhatja a tag. Ha évenként nem újítja meg szerződéses nyilatkozatát, auto­matikusan megszűnik a tagság. Mit is tartalmaz ez a szerző­dés? A prelatúra — tehát a veze­tés — állandó teológiai, lelki, asz- ketikus és apostoli képzést, kü­lönleges lelki gondozást biztosít, a pályázó pedig kinyilvánítja, hogy minden erejével életszent­ségre törekszik és apostoli mun­káját az Opus Dei szellemében végzi. A világban szétszórt intéz­ményrendszerével segíti megva­lósítani az új keresztény életide­ált az Opus Dei. Papokat nevel tagjai közül, hogy a lélek irányí­tása ne maradjon írott malaszt. Az egyes országokban működő prelatúrák szerves egységet ké­peznek végül is, hiszen az Opus Dei részegységei a püspöki fel­ügyelet és egyházhatósági körön kívül működnek, csak a pápának vannak alávetve. * Amit eddig ismertetésünkben elővezettünk, meglehetősen teo­retikusan hangzik. De ha meg­gondoljuk, hogy a nagy pápák, XII. Pius, XXIII. János és VI. Pál szellemi örökségét is tisztelve a mi modem lengyel pápánk, II. János Pál sorra tölti be a főpapi székeket az Opus Dei neveltjei­vel, akkor érthetjük meg, mek­kora lelki és szellemi erőt képvi­sel ez a mozgalom, a laikus ke­resztényeknek ez az újfajta tö­mörülése, ahol a közösség és az egyén földi célja: szolgálni az életszentség birtoklásával önma­gunk és az emberiség üdvét. Magyarországon még nincs prelatúrája, vezető egysége ennek a számunkra meglepően régi és új célkitűzésű szervezetnek. Na­ponta háromszor elmélkedni, a modern ember szemszögéből ta­lán elriasztónak minősített asz- kézissel: imádsággal, főleg a sze­mélyes példával megvalósítani a jézusi eszményt — kemény be­széd és magasztos tartalom. De ha a világ mai erkölcsi állapotát, mint aggasztó jelenséget felfog­juk, mint ahogyan az utóbbi he­tekben a pápa által összehívott szinódus is tette, nem tűnik elha­markodottnak a program: meg kell indítani az újraevangelizáci- ót, mert a lélek összetartó erői, a lelki fegyelem kötelékei erodá­lódtak, Péter szikláját meg kell erősíteni. És nemcsak Európá­ban, végig a földkerekségen, mert politikai és társadalmi rendszerek válsága, olykor teljes csődje arra int, hogy az erkölcs, az egyén összeszedettsége nél­kül, az emberiség jelen valóságá­ban — öt-hat milliárd ember együttes léte mellett — elképzel­hetetlen. Vagy bekövetkeznek a katasztrófák, a helyiek, talán az általánosak is. Amiktől Isten óv­jon. Nincs túlzás a megállapítás­ban: apokaliptikus időket élünk. Fel kell készülnünk rá. Az alapító spanyol. Mint egy­kor Ignác Loyolában! Farkas András ■<-C \ K I !b P t A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents