Heves Megyei Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-24-26 / 301. szám

HÍRLAP, 1991. december 24-26., kedd-csülörtök KARÁCSONYI MAGAZIN 9. Dolgozó emberek (képei) a Vatikánban Dickensi világ — a huszadik században Goya vizeskorsót cipelő le­ányalakja a Budapesti Szépmű­vészeti Múzeumból a közelmúlt­ban száz napra a Vatikánba köl­tözött. Vele együtt érkezett 96 másik híres kép a világ minden tájáról nagy múzeumokból, New Yorktól a leningrádi Ermitázsig egy vatikáni kiállításra, amely­nek címe: Az emberi munka — nagy művészek ábrázolásában. Goyától Kandinszkijig ível a felvonultatott festők sora. A nemrégiben megnyílt különleges tárlattal XIII. Leo pápa „Rerum Novarum” enciklikájáról emlé­keznek meg a Vatikánban. Ép­pen száz évvel ezelőtt született ez a pápai levél, 1891-ben, és elő­ször foglalkozott az egyház ré­széről a munka világával, a dol­gozó emberrel. Az egyház szo­ciális tanítása máig a Rerum No- varumban gyökerezik, ahogyan II. János Pál Centesimus Annus enciklikája is utalt rá május­ban. A Rerum Novarum szólt elő­ször az „új dolgokról” a vatikáni Készüljön-e másolat a Kirá­lyok Völgyéről, a világturizmus egyiptomi zarándokhelyéről, amelyet a látogatók szüntelen áradata lassú, de biztos pusztu­lásra ítél, szakértői nézetek sze-. rint? A felső-egyiptomi Luxorral átellenben, a Nílus nyugati part­ján húzódó völgy, illetve a sziklá­iba vájt királysírok egyes darab­jai hű másának elkészítése nem új keletű ötlet, új ellenben, hogy a javaslatot „társadalmi vitára” bocsátották Kairóban egy, a kö­zelmúltban megtartott szimpózi­umon. A Királysírok Barátainak Tár­sasága nevű, svájci székhellyel , működő nemzetközi tudóstö­mörülés azt javasolja az egyipto­mi régészeti hivatalnak: az ide­genforgalom számára rekonstru­álják a völgyet az eredetihez kö­zeli helyen, ezzel megóvnák az falak között: az ipari forrada­lomról, a dolgozó tömegek drá­májáról, a demográfiai növeke­désről, a szegénységről, a mun­kásmozgalomról. A közel száz műalkotáson halászok, favágók, bányászok, földet túró parasz­tok, városi szegények sorakoz­nak, tanúskodva arról, hogy a művészetet is megihlette a mun­kássors és munkáskérdés a XIX. században és századunk első fe­lében. A munka névtelen hősei, fáradtságtól meggyötört alakok sorakoznak a vásznakon, nagy festők ecsetje nyomán. Más ké­pek a szociális kérdés súlyát, er­kölcsi vonatkozásait érzékelte­tik. „A művészet mindig hű tük­röt tartott korának” — mondta megnyitójában Roger Etchega- ray bíboros, aTársadalmi Igazsá­gosság és Béke (Iustitia et Pax) pápai bizottság elnöke. A körkép Francisco Goya 1810-ben készült Leány korsó­val című képével indul, és Picas­so 1909-es, téglagyárat ábrázoló képével zárul. Közben Van igazit, és lehetővé tennék benne a restaurálási munkák folytatá­sát. A turisták leheletének szén­dioxid-tartalma, a járásukból és beszédükből származó rezgések, az általuk szálh'tott por az elmúlt évek során érzékelhető károkat okoztak a látogatott fáraósírok­ban — mondják. Ha az egyiptomi illetékesek áldásukat adnák a javaslatra — ígérik a társaság tagjai —, nem­zetközi gyűjtést kezdeményez­nének a több szakaszosnak el­képzelt terv finanszírozására. Először három királysírt — neve­zetesen a „kamaszkirály” Tutan- hamon, Nefertari királynő és III. Tuthmószisz temetkezési helyét és két nemesi sírt készítenének el másodpéldányban. Becslések szerint a munka 100 millió dollár előteremtését igényelné. (A völgy egyiptomi mércével fiatal­Gogh és Millet parasztjai, Signo- rini szövőmunkásai, Malevic fa­vágója, flamand festők sztráj kó­lói néznek le sorban a kiállítás fa­lairól. Impresszionista festők, pointillisták, expresszionisták, a nagy absztrakt művészek korai korszakában készült figurái. Ko­mor színek, komor hangulatok, amit csak néhol enyhít egy-egy színesebb kép, mint Pisarro Boulevard Montmartre-ja, nyüzsgő városi forgatagával. „A válogatás célja, hogy a mű­veken keresztül érzékeltesse azt a légkört, amelyben a pápai en- ciklika született” — mondja Gio­vanni Morello, a kiállítás vatiká­ni főrendezője. A képek sugall­ják a „gőz és elektromosság” szá­zadának izgalmát és feszültsége­it. Van Gogh krumpliszedői a ki­szolgáltatottságot, a német exp­resszionisták képei a kiáltó nyo­mort, Auguste-Francois Biard rabszolga-kereskedői a szociális kérdés teljes súlyát. Közel sem teljes a vatikáni vá­logatás. A huszadik századi mű­nak számító, újbirodalmi, köze­lebbről XVIII. és XIX. dinasztia­beli sírokat rejt, szám szerint öt­vennyolcat, amelyek közül ki­lenc van elméletileg látogatható állapotban. Általában azonban három királysírnál többet nem­igen tartanak nyitva.) Egyiptomi részről az elvi „igen” már elhangzott, de dr. Mohamed Ibrahim Bakr, a régé­szeti hivatal elnöke közölte, hogy a végleges döntés előtt részletes előtanulmányokat kívánnak lát­ni. A kairói tanácskozáson fenn­tartások, de legalábbis óvatos ag­gályok is megfogalmazódtak. Mohamed Szalmavi író szerint alaposan fel kell mérni, hogy mi­lyen hatással lenne az idegenfor­galomra, ha a turistákat meg­fosztanák attól a varázstól, ame­lyet az ókori művészet e remeke­vészet kínált volna hasonló vagy még erőteljesebb műalkotásokat a témán belül. „A mai időkben egyre nehezebb rávenni más mú­zeumokat, hogy engedjék át félt­ve őrzött kincseiket egy idősza­kos kiállítás céljára” — mentege­tőzik a főrendező. „Ami most itt együtt látható, éppen ezért meg­ismételhetetlen, aligha gyűjtik még egyszer össze” — mondja. A kiállítás 1992. március 1-jé- ig látható a Vatikán Nagy Ká­rolyról elnevezett szárnyában, a Bemini-féle oszlopkaróktól bal­ra, ahol a nagy pápai kihallgatási csarnok is áll. Megrendezése 3 milliárd lírába került. A képek mellett dokumentumok is látha­tók: a katolikus egyház szociális tanításának dokumentumai a Rerum Novarumtól máig, II. Já­nos Pál Centesimus Annus en- ciklikájáig bezáróan. A rende­zők 200 ezer látogatót várnak, és már készítik elő a következő, ha­sonló nagy tárlatot Kolumbusz Kristófról és az Újvilág meghó­dításáról, az 500. évforduló kap­csán. inek eredetiben való szemlélése jelent. Bár az író nem ellenzője a tervnek, számos egyéb kérdése is volt. Kik azok, akiket továbbra is beengednek majd az eredeti sí­rokba? Hogyan szavatolják azt, hogy a munkálatok után a világ egy másik pontján ne készülhes­sen még egy Királyok Völgye? Az ő álláspontja szerint külön­ben a sírokat nem a felfedezés­kori, hanem az eredetihez lehető legközelebbi állapotban kell helyreállítani. Ä szimpóziumnak otthont adó kulturális központ, a Kairói Operaház elnöke kíméletlenül konkrét kérdést tett fel: miből készülne a Királyok Völgyének másolata? Ha ugyanis műanyag­ból rekonstruálnák, félő, hogy úgy festene, mint Disneyland — tette hozzá. Ha azt halljuk: gyermekmun­ka, legyintünk: Ázsia, Latin- Amerika. Ha erre azt a választ kapjuk: nem, Nagy-Britannia, hát, mi tagadás, elcsodálkozunk. Pedig az 1839 óta működő Rab­szolgaság-ellenes Társaság (An- ti-Slavery Society) jelentése sze­rint a szigetországban 1,8-1,9 millióra tehető azoknak a 16 éven aluli, többségükben inkább csak 10-11 éves gyermekeknek a száma, akik hajnalban, késő este, sőt tanulás helyett is keményen dolgoznak — éhbérért. Szélsőséges, elriasztó példa akad bőven, és felesleges csak a rideg tényekre szorítkozni. Egy nyolcéves, mozgáskorlátozott londoni kislány esténként egy szénkereskedőnél dolgozott — amíg az iskola közbe nem lépett. Munkaköre az volt, hogy a de­geszre tömött szeneszsákot meg­támassza. Fizetsége napi fél font — majdnem semmi. Persze, nem mindenki ilyen nyomorúságos bérért töri magát, van, aki tűrhető fizetést kap. Tény azonban, hogy azok a gye­rekek, akiket üzletekben, piaco­kon, műhelyekben, fordrászok- nál, kézműveseknél foglalkoz­tatnak, csak töredékét kapják annak, amit egy „igazi” munka­erőnek ki kellene fizetni. Éppen ez teszi vonzóvá a gyermekmun­kát, ez csábítja alkalmazásukra azokat, akiknek valamilyen se­gítségre van szükségük. A tanulmány szerint körülbe­lül egymillió gyermek dolgozik heti negyvenhárom órát, ami jó­val több a felnőttek munkaidejé­nél. Ez arra is következtetni en­ged, hogy nemcsak iskolaidőn túl kezdődik sokuk munkaideje — a hiányzások egyharmada A közelmúltban telt le az ezre­dik éjszaka és az ezredik nap azó­ta, hogy a néhai Khomeini aja- tollah, Irán vallási vezetője ki­mondta a halálos ítéletet Salman Rushdie, Angliában élő, indiai születésű perzsa íróra a Sátáni versek című regényéért. Rushdie azóta is Angliában él, de hogy hol, azt csak ő meg a testőrei tud­ják. Ma is éppúgy retteg, mint az első napon. Ezer nap alatt csak kétszer mozdult ki pár órára rej­tekhelyéről, őrök kíséretében, óvatosan. Felesége elhagyta, ide­je magányban telik, pokol min­den perce. És újabban úgy tűnik, már a büszke brit kormány sem támogatja úgy, mint rég. „Tájékoztatom a világ nemes iszlám népét, hogy az iszlám, a próféta és a Korán ellen támadó Sátáni versek könyv szerzője és mindazok, akik közreműködnek kiadásában, halálra vannak ítél­ve” — hangzott Khomeini fátyo­los hangon elmondott verdiktje a teheráni rádióban 1989. február 14-én. Azonnal önkéntesek jelent­keztek, hírek terjedtek el gyilkos és öngyilkos kommandók Éuró- pába utazásáról. Sokáig nem tör­tént semmi. Aztán a könyv olasz fordítóját megtámadták, később pedig — idén júliusban — japán fordítóját megölték. Rushdie és könyve egyszeri­ben világhírű lett, de az író talán szívesen nélkülözte volna ezt a népszerűséget. Pedig a Margaret Thatcher vezette brit kormány is kiállt mellette: megszakította a diplomáciai kapcsolatot Iránnal. Csakhogy újabban a brit kor­mánynak mintha már nem lenne ínyére a Rushdie-ügy. Irán vég­tére is szövetséges volt az Öböl­háborúban, előzőleg, tavaly ősz­szel fel is újították a brit-iráni kapcsolatokat, most pedig a túszügy megoldásában van szükség Teherán együttműkö­désére. Rushdie-t igazából csak a Sal­man Rushdie Campaign elneve­zésű mozgalomba tömörült hí­rességek, írók, színészek, volt politikusok támogatják. Még ők sem tudják, hol van Rushdie — ilyen illegális munkára vezethető vissza. A dolog persze, törvénytelen. A szigetországban ezernyi jog­szabály próbálja keretek közé szorítani a gyermekek munkába állítását. Tizenhárom év alattiak például egyáltalán nem dolgoz­tathatok; a 13 és 16 év közöttiek tanítási napon csak két órát, szombaton pedig legfeljebb né­gyet. Gyárakban, üzemekben ti­los a gyermekek foglalkoztatása — és sorolhatnánk hosszan azo­kat a rendeleteket, amelyeket a munkáltatók megszegnek. A családok egyre nagyobb ré­szének van szüksége pénzre; a rendszeresen dolgozó gyerme­kek fele a munkanélküli család­ját támogatja a kapott pénzből. Végeredményben az is elég to­rokszorító, amikor a pénzen ru­hát, édességet vesznek maguk­nak, csupa olyasmit, amit rendes körülmények között élő csalá­dokban a szülők tudnak biztosí­tani. Hogy ha nem a szükség viszi rá a gyermekeket a munkába állás­ra, akkor gyakorta a munkaadók csábításának engednek. A dél­keleti vidékeken például, ahol nem az elszegényedés, hanem éppen a fellendülés a jellemző, a virágzó szolgáltató szektor csak úgy nyeli a munkaerőt. Nagy az igény a részmunkaidőben foglal­koztatott kisegítőkre, és erre gyakran jók a gyerekek, hiszen szolgálatkészek, igénytelenek, rugalmasak. A pedagógusok, a gyermekmunka legnagyobb el­lenfelei, tulajdonképpen tanács­talanok. S nagy kérdés, hogy újabb törvények meghozatala-e a megoldás — nagyobb lenne-e foganatjuk, mint a már meglé­vőknek. az író telefonon érintkezik bará­taival. De a mozgalomnak meg­vannak a korlátái. Az ezredik napról kisebb tüntetéssel akar­tak megemlékezni, de ezt le­mondták, mert — mint hírlik — a brit külügyminisztérium rájuk szólt: a tüntetés hátráltatná a li­banoni iszlám szélsőségesek fog­ságában levő utolsó brit túsz, Terry Waite kiszabadítását. A mozgalom azzal vádolja a kor­mányt, hogy immár le akaija já­ratni Rushdie-t. Emlékeztetnek: nyilván kormányforrások már tavaly év végén kiszivárogtatták különböző újságoknak, hogy mi­lyen sokba kerül az író őrzése, el­látása. Sokan el is távolodtak Rush- die-tól. Volt, akit megzavart, hogy az író tavaly karácsonykor fennhangon bocsánatot kért az iszlám világtól, és hitvalló moha­medánná szegődött. Mások egyetértenek Marianne Wig- ginsszel, az író hűtlen feleségé­vel, aki azt veti Rushdie szemére, hogy „az utóbbi években nem sokat foglalkozott irodalommal, annál többet saját magával”. Pedig ez utóbbi vád nem helyt­álló. Rushdie tavasszal éppen azért jelent meg — 1989. február óta első ízben — a nyilvánosság előtt egy londoni könyvesbolt­ban, testőrök gyűrűjében, hogy új gyerekkönyvét, a Harun és a mesék tengerét dedikálja. Ké­sőbb hasonló körülmények kö­zött részt vett a Brit írószövetség ünnepségén, amelyen átvette a szövetség kitüntetését a köny­vért. Könnyek között fordult ez alkalommal a Dorchester szállo­dában összegyűlt írókhoz: „Re­mélem, továbbra is támogatnak, hangot adnak undoruknak, és nem törődnek bele, hogy vala­kit egy könyvért meg lehessen ölni”. Mit tehet a maradék Rushdie- mozgalom Rushdie-ért az 1001. nap után? Továbbra is küzd, hogy senki ne szokjon hozzá a fe­nyegetés és a félelem újabb ezeregyéjszakájához egy könyv miatt. Csakhogy most már a kormány támogatása nélkül teszi ezt. Szalay István: Téli találkozás K orán ébredek. Ködös derengés kúszik az ablakra, a fenyőgerendák gyantail­lata régi karácsonyokra emlékeztet, miközben bámulom a reggel arcát: az erősö­dő fényt, a kandikáló fák száraz ágait, ame­lyeken cémaszál lábú cinkék ugrálnak. Égyedül vagyok és boldognak érzem ma­gam, noha a családom csak az ünnepre érke­zik, amikorra átfutom a falusi házikót. A ház az erdővel határos, a vadnyomok a tegnapi havazás után arról árulkodnak, hogy a kertben is látogatók voltak az éjjel. A kerí­tés mosolyogni való semmiség, szarvasnak, őznek, vaddisznónak inkább csalogatónak, mint riasztónak tűnik, annál is inkább, mivel a vén ház mögött folyik el a patak, ahová inni járnak éjjelente az éjszakai vendégek. Régi vakációs nyújtózásaim jutnak az eszembe, és Mariska néni csodálatos húsle­vesei, amitől csupán a rántott csirkecombok ízlettek jobban. Begyújtottam már az olaj­kályhába, de a szoba langyos melege, álmaim tarka meséje, a takaróm simogatása napsüté­sig ágyban tart. A reggel alácsorog még egy ideig az abla­kom alatt, aztán rám nevet a nap, feltámad a szél, az almafák között porlik utána a hó. Bo­rotválkozás közben hallom, hogy csapódik a kiskapu, férfiléptek dübörögnek az ámbitu- son, majd ököllel verik a köpönyegajtót. — Ennyire sürgős? — kiátok ki, miköz­ben letörlöm az arcomról a habot, és össze­kapom magamon a fürdőköpenyt. A kinyi­tott ajtón át szembecsap a hideg, tessékelem is szaporán befelé a váratlan látogatót, aki­nek hosszú, fekete szakállát belepte a zúzma­ra. Havat csap be a szél, aztán megint az előb­bi békés melegség fogad vissza. — Nem ismersz meg, ugye? Kezét nyújtja, kéz a kézben vizsgálgatjuk egymást egy ideig, mustrát rendezünk önma­gunkon, míg végre megmondja a nevét. — Várai Péter nyugalmazott tanár, szolgá­latodra. Karjaim között böngészem ki szakállas ké­péből a régi őt, a kedves barátot, az oly isme­rős mosolyt; dörgő baritonja emlékeim kö­zött bizonyára holtig elkísér. Néhány perc múlva már forralt borral töltött bögrével a kézben melegszünk a kályha mellett, a lábas alatt lobog a kékes láng, bors és szegfűszeg il­lata zavarja az orrunkat. — Beszélik, hogy hazaköltözöl... Az öreg holmiknak olyan szaga van, mint a régi kalendáriumoknak, a gerendák pat­tognak egyet-egyet, az ágy előtt a ki tudja, hány esztendős kopott szarvasbőr is a régi időket idézi. — Úgy van itt minden, ahogyan Mariska néni hagyta. Az újraismerkedés első heve után mélá­zunk egy kicsit, miközben megköhögtet a forralt bor, megbámuljuk az asztalon a do­hányszitát, benne a pipával, Mariska néni fényképe az ezüst rámában olyan elmosó­dott, mint az egész világ: köd künn, köd ide­bent. — Mesélj magadról, öregfiú! Péter láthatóan összerezzen, felkapja a bögrét, és felém nyújtja: — Önts még bele a lábasból! Jó ideig szürcsölgetünk, békés, nagy csend úszkál körülöttünk, de a mélyén súlyos gon­dok szunnyadnak, amelyek ott bujkálnak homlokráncai között. — Megöregedtünk! Tompán koppan ez az egyetlen szó, ami­nek hallatára a vén bútorok is mintha köze- lébb hajolnának hozzánk, rádöbbenve, hogy a néma éjjeli órákban — egymást között — ők maguk is éppen erről beszélgetnek. Elmeséli nyugdíjba vonulásának körülményes törté­netét, felemlegeti, hogy harmincadikán mennyi pénzt hoz a postás, fillérre elszámol, mint valamikor a bolti pénzzel tettük az anyánk előtt. — Éhhalálra sok, megélhetésre kevés! Kitekintek az ablakon, a virgácsgallyakon olvadozik a zúzmara, a cinkék itt kopognak újra a párkányon. Látom a Péter arcán, hogy a panasszal nincs vége a mondanivalójának, tekintetében reménykedés bujkál. — Terveim vannak! Úgy tűnik, mintha a láncos óra öreges irigységgel nézne ránk, a sarokban megrez- dül a pókháló a beszűrődő napfényben. A te­kintetem csupa kíváncsiság, de a beszédet tő­le várom. — Zeneiskolát nyitok. Együtt végeztünk Péterrel az érseki taní­tóképzőben, jeles kántori okleveléért és cso­dálatosan szép hangjáért úgyszólván az egész osztály irigyelte. A háború után kántorko- dott is valahol néhány rövid esztendeig, de aztán jött az ukáz: vagy az orgona, vagy a ka­tedra! — Már régen az Operában lett volna a he­lyed! Ezen jót nevetünk, és visszaidézzük a haj­dani pincézéseket, házi mulatságokat a szép Szekeres Zsuzsáéknál, aki a református pap egyetlen lánya volt, fülig szerelmes Péterbe, és akinek sokáig emlegettük a mondását. — Amikor maga a húrok közé csap, meg­simogatja a lelkét a nótának... Eltűnik a nap, hófelhők tornyosulnak, az öreg házban homály terpeszkedik, a mind nagyobb melegtől sűrűbben pattognak a bú­torok, Péter a kezembe teszi a tenyerét. — Ha nem ölne a szegénység, most bol­dognak érezném magam... Gondolataink csöndesen kalandoznak, szótlanul is sokat beszélgetünk, amikor végre Péter előhozakodik a lényegi mondanivaló­val. Kiderül, hogy merénylet készül ellenem, ugyanis itt, nálam, az én örökségemben ver­ne otthont a zeneiskola, lévén, hogy csupán „nyári” laknak szánom e kedves hajlékot, ak­kor pedig úgyis szünet van, nincs tanítás. — Tisztességes bérletet fizetek! Ebédre itt fogom Pétert, felrottyantom a tegnapi húsos káposztát, tányérokat varázso­lok a vastag tölgyfaasztalra, és mire a delet harangozzák, mi már a hazulról hozott süte­ménynél tartunk. Ebéd után aztán előállók én is a magam tervével... — Hegyet akarok mászni, erdőt és világot látni! Végigtapossuk a kertet, átugorj uk a pata­kot, és máris kitárul előttünk a havas, téli vi­lág: a felhők lomhán moccannak felettünk, bizonyára nehéz, havas terhet cipelnek. A kapaszkodón, ahol gyermekkorunkban szusszanás nélkül kifutottunk, most kétszer is megállunk, annál is inkább, mert előttünk a hóban szarvasok vonulnak félelem nélkül, méltóságteljesen. A túlsó oldalon egy róka egerészik, felkaparja maga előtt a tavalyi avart, beleszagol a lyukba, még bele is hall­gat, hogy biztos legyen legalább a soványka ebéd. Órákig csavargunk az erdőben, nagy uta­kat bejárunk, a fákról időnként leszakad a hó, majd délután havazni kezd, de mire söté­tedik, már otthon vagyunk. A nagy, rozsdás kulcs panaszosan csikorog az ajtóban, bent kellemes fűszerillat és meleg árad. Bort ön­tök a lábasba, és mire megmelegszik, az abla­kot már hamvas esti árnyak simogatják, a tűz villanásai játszanak a padlón. A ház álmos melege úgy vesz körül minket, mint az öle­lés... Királysírok másodpéldányban? Rushdie ezeregyéjszakája

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents