Heves Megyei Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-24-26 / 301. szám

4 ÜNNEPKÖSZÖNTŐ HÍRLAP, 1991. december 24—26., kedd—csütörtök Rendház épül Bélapátfalván Ancilla nover nagyon határo­zott, és én úgy látom, a szeretet és a megértés erejével sok mindent meg tud oldani. Nemrégiben megtanult autót vezetni is, mondja, mert gyakran be kell majd látogatnia Egerbe (mint most is szerelő után nézni). A szoba sarkában megpillantok egy komoly, még szinte „kicso- magolatlan” kerékpárt, amelyik nemrégiben érkezett külföldről. A falu és a régi templom közötti távolságot szeretné ezzel megrö­vidíteni, hiszen az új rendház a régi kolostor helyén épülne majd. — Valóban igaz, hogy a ko­lostor romjaira szeretné építeni az új rendházat? — Ez volt a terv. Gyönyörű lett volna, harcoltam is érte, hogy ugyanazok a falak, amelyek közt pár száz éve ciszterci szerzetesek éltek, újra „kinőjenek”, s ott folytatódjék a közös Regula (szabály) megélése. Ám, amikor a tervek elkészültek, világossá vált, a romok nem alkalmasak arra, hogy egy új monostor rájuk épüljön. A megmaradt alapfalak túlságosan meghatároznák az épület beosztását, s a házat ké­sőbb nem lehetne bővíteni. Ezenfelül sokkal költségesebb is lenne így az építkezés, s biztos, hogy a régészek egy része is elle­nezné. így, valószínű, a templom mögötti térre építkezünk majd. — Mikor alakult meg újra a Szent Benedek női rend Magyar- országon, itt Bélapátfalván? — Október 8-án volt a hivata­los kezdés, mert az a Magyarok nagyasszonyának az ünnepe. Most ketten vagyunk, s harma­dikként egy osztrák nővér. Salz­burgból — ahonnan hazajöttem — érkezett ő a segítségünkre, de nem marad véglegesen. — Ausztriából jött haza? Eb­ben a mondatban az is benne van, hogy Magyarországot tartja otthonának. Itt is született? — Igen. 1971-ben mentem el az országból, kizárólag azért, hogy bencés legyek. — Voltak külföldi kapcsola­tai? — Semmi. Csak azt tudtam, hogy én bencés akarok lenni. — Sezaz elhivatottság — még ezt megelőzően — hogyan ala­kult ki? — Nagyon hosszú történet.. — Volt előtte valamilyen pol­gári foglalkozása ? — Tanítottam általános isko­lában, alsó tagozatban harma­dikban és negyedikben. Nagyon szerettem, szakkört tartottam a gyerekeknek. Az utolsó helyem az albertfalvai általános iskola volt. Huszonöt éves koromban még azt sem tudtam, hogy kolos­torok vannak a világon, mert honnan is tudtam volna? — Tehát ugyanazt a nevelést kapta, mint itt mindenki más? — Igen. Azaz mégsem, én ott­hon nagyon rendes, jó nevelést kaptam, vallásosat, jót. S a gye­rekkoromat is sikerült — hogy úgy mondjam — „átmenteni”, mivel titokban cserkészek vol­tunk. Aztán tanító lettem, és... Megpróbálok visszagondolni, hogyan is jött ez az egész. Elő­ször megfogott néhány gondolat a szerzetesi életből. Lassan rájöt­tem, hogy ez hívás, hivatás. S ak­kor döntenem kellett. Ez nehéz volt és elég sokáig tartott, hiszen tudtam, hogy akkor el kell hagy­nom az országot. De a hívás erő­sebbnek bizonyult. Szent Bene­dek regulájában áll ez a mondat, hogy „Krisztus szeretetének elé­be semmit ne tégy”. Ancilla nővér a szeretet és a megértés ere­jével sok min­dent meg tud oldani — S miért éppen a Szent Bene­dek rendre esett a választása? — Nekem már gyermekko­romban kedves szentem volt, már akkor olvastam a Reguláit. (A nappaliban beszélgetünk, a kötet most is kéznél van.) A nyelvezete annyira tetszett, s megragadtak bennem olyan mondatok, mint az előbbi idézet. Amikor még tanító voltam, ez a jelmondat vezetett: ”A pásztor hibájának róják föl, ha a gazda bármi tekintetben a kelleténél ke­vesebb hasznot talál a juhaiban. ” Ez a regula 529-ben született, de ma is időszerű, és minden tekin­tetben emberi. — Ezt a „tudást”, életszemlé­letet abban az időben, más embe­rekkel való kapcsolataiban is fel­használta? — Én már korán ismertem a Regulát, és követgettem, de nem mondhatom, hogy bencés életet éltem. Aztán kezdtem a zsolozs­mát imádkozni, és olvastam, ol­vastam a szentírást. A Regula tu­lajdonképpen ezt magyarázza, aláhúzza, s megmondja: Jézus Ide épül az új rendház (Fotó: Perl Márton) tanítását hogyan lehet közösen megélni. — S aztán mi következett kinn, külföldön? — Ahogy megérkeztem Salz­burgba farmerban, hátizsákkal, huszonhét évesen, meg se néz­tem a várost, azonnal bementem a kolostorba, s ott éltem tizenki­lenc évig. — Végül is, miért tért vissza Magyarországra ? — Még belépésemkor meg­mondtam az apátnőnek, hogy majd egyszer, ha a körülmények Magyarországon megváltoznak, szeretnék visszamenni és ezt ott folytatni. Meg kell mondanom, nem hittem, hogy én ezt meg­élem. Hiszen tudtuk: lesz válto­zás valamikor, de senki sem gon­dolta, hogy ilyen hamar. Mikor aztán a szerzetesrendek műkö­dését újra engedélyezték, hívtak haza. Az érsek úr azt írta: ”Már tegnap jöhetnek...” így hazajöt­tem. Már van egy itteni jelölt, s néhány érdeklődő is... Szétnézünk a házban: három cella van (azért, hogy az ember egyedül tudjon lenni az olvasmá­nyaival, a gondolataival, a köny­veivel), s van egy közös helyiség, továbbá a tetőtérben a sajátkezű- lég megépített oratórium. A Szent Benedek-apácarend újjáéledt tehát sok száz év után Magyarországon. Ha az apátság mellett megépül a rendház, előbb tíz, aztán egyre több nő­vérnek ad szállást. (A tervek sze­rint fokozatosan, részenként bő­víthető az épület.) Ez lelki felké­szülésben is egy hosszú folyamat, hiszen hat évig tart, amíg valaki jelöltből „fogadalmas” lesz. Ancilla nővér már szeretne itt maradni mindvégig... Jámbor Ildikó Szent Benedek nyomában... z élet meglehetősen riportszerű. Vegyük például azt, hogy én vért adok az eszéki sebesül­teknek, plafonra szegeződött szemekkel fekszem a községi egészségház vizsgálóasztalán valamelyik magyar faluban. A vé­námba tűt szúrtak, a műanyag csövön át folyik a vérem, méltán ér­zem magam karitatív személyiségnek. Emellett méltán érzem ma­gam tutyimutyi alaknak is, félek, hogy elájulok, mindenfelé pislo­gok, csak a karomra nem, rettegek, hogy majd nem áll el a vér­zés — először adok vért, tessék elnézni —, de egyben büszkén is húznám ki magam, ha tud­nám, hiszen én is segítek, har­cosa vagyok a háborúnak, méghozzá biztos, hogy a jó ol­dalon, hiszen én az egészség­ügy katonája vagyok, a Vöröskereszt embere. Ráadásul személyesen viszem a véremet Horvátországba. A polgármester a sofőr, nála jobbat el sem lehetne képzelni, ő már két éve is az elsők között utazott Székelyföldre, szállította a se­gélyt, holland kakaóport, magyar kenyeret, majdnem agyon is lőt­ték. A jelenléte megynyugtató, de azért a határnál egy kicsit össze­szorul a torkom, s a gyomromból köhögök, mint mindig, amikor ideges vagyok, például repülőút előtt, meg éjjel a vonat hálókocsi­jában Bulgária felé, ráadásul a kezem is remeg, s csak látszat maga- biztosság az arcomon a mosoly, amit a határőrnek küldök. — Vigyázzanak magukra és siessenek vissza! — szalutál a Ma­gyar Köztársaság honvédje, ahogy átlépjük a határt, s belépünk a háborúba. Hogy szétlőtt házakat látunk-e, vagy kergetőző kutyákat, azt nem tudom. Az eszéki főorvos az első településen vár bennünket, fehér köpenyét régen moshatták ki, de most nem ez a fontos, ha­nem ahogy könnybe lábad a szeme. Azért keményen szorít velünk kezet, s elnéz a fejünk felett valahová messze, legyünk szentimen­tálisak, s gondoljuk azt, hogy Drávaszabolcs felé, pedig ő nem is magyar, még hazánkban is keveset járt, de arra északon van valami, ami béke, ami nyugalom, ami olyan, mint az otthon. Én meg nézek a vérem után, éppen most pakolják át a palackokat a mentőautóba. Az enyémet talán éppen egy haslövöttnek viszik, s ő majd újra él a véremmel, meg én is élek ugyanezzel a vérrel, s ettől lesz nemzetkö­zivé a világ, úgyhogy gyorsan iszunk egy kupica sligovicát. Ekkor már nem is félünk, hazaautózunk, megírom a riportot, méltán aratok vele sikert, hős leszek, háborútjárt zsurnaliszta, pré­mium üti a markomat. Ilyeneket talál ki a munkából hazatérő hírlapíró a tizenkettes bu­szon, amint az eléri a Csebokszári-lakótelepet. Ekkor már el sem kell utaznom, olyan világos előttem minden. Én mégis odaállok a feleségem elé, nagy levegőt veszek, és büszkén mondom: megyek! — Ne menj, Maci — húzza el a száját ő, aki többek között Maci­nak is hív, s hogy most is ezt a becézést használja, voltaképpen ke- resztbetesz az útnak. Ne sokat tűnődjünk azon, hogy néz ki egy jó­ságos, szőrös, bamaszemű mackó a fronton. Rosszul. Cammogása életveszélyes, alvásigénye veszélybe sodorhatja, brummogásáról nem is beszélve. Aknákon szö­kellés teljes mértékben kizárva, mint ahogy az ellentámadás is, ugyanis ez a medve nem örvös, nem grizzly, ez egy maci, vagy mondjuk ki: bocs. Maci a vérzivatarban — tel­jes képzavar. — Ne menj, Maci — nyomatékosba a nejem. — Mindig kará­csonykor találtok ki valamit. Két éve Temesvárra mentél, tavaly apád volt kórházban. Ne menj, most itt van a fiad is. És a fiam valóban itt van, fel is sír ebben a pillanatban, úgy, ahogy csak a háromhetesek tudnak: itt vagyok. Pedig nem ezért sír, nin­csen ebben mögöttes szándék, nem félt engem, nem tudja, hogy az utóbbi karácsonyok nem voltak békések, nem akar befolyásolni semmit. A fiam nem motívum, a fiam az egy csecsemő. Most éppen megéhezett. — Kuksolok, muksolok — közli vele a nagyanyja, mert a gyer­mek összehúzza magát, úgy ordít. Rajta kívül mindenki engem fi­gyel fél szemmel, hogy most mit mondok. Nem mondok semmit. — Gombóc Artúr vagyok én, megyek szopizni — folytatja a na­gyi, s a jól bevált gyakorlat szerint hátraadja a pisis pelenkát, amit én automatikusan dobok a barna vödörbe. — Tegnap tizenketten haltak meg Eszéken — halljuk a rádióból. A fiam már eszik, én az ajtóban állok, az ereimben hiánytalanul csor­dogál a vér, a barna vödör dugig telve pelenkával, a vasalódeszkán pólyák hevernek, a polcon félbehagyott könyvek tátognak, az utcán csúszkálnak az autók, s az idén először hullani kezd a hó. — Az élet meglehetősen riportszerű— sóhajtok fel, miután kö­rültekintettem, s a fene tudja miért, de ekkor már mosolyog az egész család. Miklós is abbahagyja egy pillanatra az evést, mert az anyja most nem figyel rá, s erre már elvigyorodom én is, megvaka­rom az orrom tövét, ahogy nagy elhatározások előtt szoktam, és le­veszem a fogasról a kabátomat: — Oké. Akkor most elmegyek és veszek egy fenyőfát. Kovács Attila Vérátömlesztés „Megszületett a Gyermek* neve: Velünk az IstenF Karácsonyi megbékélés és erőgyűjtés Idei karácsonyunk eleve nem ígérkezett gondoktól és feszült­ségektől mentesnek, legalábbis nem a külső világot illetőleg. És sajnos nem is okozott „csaló­dást” ez a borúlátás. Ami az ün­nepeket átszövi, az hangulatilag valószínűleg ezekbe a címsza­vakba foglalható: kevés remény­sugár, alig érzékelhető esélyek a javulásra, de igen sok baljós jel, bizonytalansági tényező, nyug­talanító feszültség, sőt megrázó konfliktusok és földrengésszerű mozgások. Elég csak a déli hatá­rainkon áthalló polgárháborús tragédia hangjaira, vagy az egy­kori „hatalmas szomszéd”, a Szovjetunió drámai felbomlásá­ra gondolni, s az ebben rejtőző, végképp kiszámíthatatlan, de reális következményekre, és nem is csak az ő sorsukat érintőn. En­nek legkonkrétabb része valószí­nűleg az a népvándorlási hullám lesz (és máris elkezdődött), amely a szakvélemények szerint is többmilliós nagyságrendűnek prognosztizálható Európában, s melynek ütköző zónájában élünk mi. E távolabbi vízió mellett elég sok ellentét teszi próbára saját hazai életünket is, és hiába pró­bálnánk mindent a demokrácia természetes pluralizmusára hárí­tani. Ezek az ellentétek sajnos sokkal mélyebb, alig szelídíthető belső indulatokkal, lebírhatatlan ellenszenvekkel terhesek, és időnkint felbomlással fenyegetik a törékeny egyensúlyt. Bár az sem kétséges, hogy a főokot és forrást-dinamikát ezekhez jelen­tős mértékben az átmenetiség, főleg a rendszerváltással járó gazdasági problémák adják, a fo­kozódó terhek, növekvő munka- nélküliség, és a mindennapok gondját szenvedők számára perspektíva nélkülinek tűnő ki- látástalanság, ami a társadalom széles rétegeit szorongással és elégedetlenséggel tölti el. Mindezek ellenére komolyan remélhetjük, hogy ez az utolsó, ilyen nehéz karácsonyunk a rendszerváltás óta, talán már majdnem a mélypont. Bár a gaz­daság szakemberei tavaszig még jósolnak bizonyos életnívó-süly- lyedést, de aztán az infláció érzé­kelhetően kezd mérséklődni és a munkabéreknél is várható eny­he, arányító emelkedés. Mégsem ez a legtöbbünk számára a kará­csonyi vigasztalódás forrása és lényege. De hogy valamilyen fel­oldódásra alaposan rászorulunk, az minden kétségen felül áll. És meg is kaphatjuk, ha kicsit át tudjuk adni magunkat az Ünnep benső békéjének, hangulatának, a kétezer éves múltból érkező és ható, sugárzó isteni varázsnak. S ebből a bűvöletből azok is része­sedhetnek, akik számára a kará­csony belső lényege szerint már alig vagy semmilyen módon sem vallási ünnep. Valami mégis elér­kezett hozzájuk is abból a varázs­ból, amit a liturgia úgy próbál ki­fejezni a szent éjszakán: ’’Titok­zatos csönd borított be mindent és leszállt az égből a Béke, édes­séget harmatoztak az egek. Fel­virradt megváltásunk hajnala, beköszöntött üdvösségünk nap­ja.” És aminek következtében mintha jótékony angyalszárnyak érintették volna meg a nyugta­lan, békétlen szíveket, hogy ré­szesítse őket a már elfelejtett, vagy elhanyagolt, vagy kiirtott, vagy meg sem ismert vallási él­mény csodájából, a belső békes­ségből és vigasztalódásból. Hogy tudjunk ismét hinni az élet értel­mében, értékében, sőt szépségé­ben és örömében. Hála mindezért a karácsony­nak, amely — adja Isten! — sok család számára tartósan a kegye­lem órája, a megbékélés az élet­tel, helyzettel, egymással, talán még az igazságtétel-törvény által fenyegetett bűnösökkel is. És ál­dott ideje e karácsony a kegyelmi töltekezésnek, erőgyűjtésnek a mindig küzdelmes hétközna­pokra, az új esztendőre, az itt és most reméljük utolsó nehéz esz­tendőre. Mert amíg egy család, testvérek, barátok, szomszédok, embertársak a fénybe és díszbe öltözött, csillogó fenyő körül ösz- sze tudnak jönni, egymás kezét fogva, megszorítva, egymás sze­mébe nézve, lesz mindig erő, új erő az újrakezdéshez vagy folyta­táshoz... Hát még mit jelent ilyenkor kereszténynek lenni, keresztény­ként megélni a karácsony miszté­riumát! Felidézni és szemlélni karikára tágult gyermeki szem­mel ”a mi Istenünk emberszere- tetét” (Tit 3, 4), aki eljött/eljön közénk, vállalva emberi, törté­nelmi sorsot, otthontalanságot, szegénységet, betlehemi istállót, egyiptomi menekülést... és majd a borzalmas halált. A semmivel sem kevésbé gyalázatos véget — egy semmivel sem kevésbé aljas, koncepciós per után, ártatlan bá­rányként, mint az 56-ot követő sötét idők tragikus áldozatai... És azért ne feledjük: voltak már nékünk sokkal súlyosabb, dermesztőbb, kilátástalanabb karácsonyaink is. Ilyen volt — csak századunk emlékeit idézve — 1918 és 1944-45 karácsonya. Két vesztett világháború után és végén, minden addigi rend teljes felbomlásával, a kifosztottság abszolút nincstelenségében, a kétszeri trianoni nemzetvesztés tragédiájával a szívekben. És túl­éltük, a nemzet túlélte. Ilyen volt 1948 félelmetes, fenyegető karácsonya is — Mindszenty her­cegprímás drámai elhurcolásá­val, az egész magyar egyház és nép számára készített sötét sors baljós előjeleként. És ilyen volt 1956 karácsonya, már a remé­nyek szertefoszlásával, tömeg­gyilkos sortüzek rettenete után és a megtorlási-letartóztatási hullám megindulásával. Ehhez a személyes sors egy darabkája csak szerény, konkrét bizonyság kíván lenni, amit bárki saját élete hasonló esetével behe­lyettesíthet. Az édesanya agy­vérzés utáni bénulással fekszik pap-fia plébániáján, az apa láto­gatóban Salgótarjánból (ahol dec. 8-án dördült az egyik leg- gyilkosabb sortűz). És karácsony küszöbén acélgyári pufajkás ve­zetők elveszik, kiürítik a szülők nyugdijas-járandósági szerényke otthonát, mondván: lakjanak csak bánrévei pap-fiuknál, aki igencsak „nagylegény volt októ­berben.” (Munkástanácsi veze­tőként — minden tiltakozása el­lenére megválasztva a falugyű­léstől — egyetlen feladatot telje­sített: bosszúszomjas atrocitáso­kat akadályozott meg!) Ugyan­ezen időben a szülők kiürülő csa­ládi házát egy rendőrnyomozó tiszt foglalta le önkényesen. A pap-fiú plébános pedig, ahol a szülők otthont találtak, kihallga­tások, és meghurcolások után és újabbak előtt, legszerencsésebb esetben egy büntető áthelyezés kilátásával (be is következett) — készült a karácsonyra, hívei szá­mára, akik ugyancsak rászorul­tak az ünnep vigasztalására... És volt, lett akkor is boldog, békés karácsonyunk, mert együtt ünnepelhettünk a ránkbí- zottakkal, és bensőséges együtt- létben a szűkebb családdal. És tudtuk énekelni teljes bizalom­mal a Zsoltárossal: ” Megszüle­tett a Gyermek, Erős Istennek fogják hívni, ...és megmutatja az Úr szabadító hatalmát. ” Kívánom Testvéreimnek, az Olvasóknak, a karácsonyi ke­gyelmeket, a belső békét, nagy­lelkű bizakodást (a külső megbé­kélést is, ha szükséges), és hogy valóban tudjunk erőt meríteni a karácsony vigasztalásában, a bi­zonyosságból, hogy velünk az Is­ten és segít egy boldogabb, gond­talanabb új esztendő megterem­tésében. dr. Koncz Lajos Ancilla szolgálóleányt jelent. Ezt a nevet kapta Váli Ancilla nővér, aki egy éve nem kisebb elhatározással érkezett Magyarországra, mint hogy itt társaival együtt újból megteremtse, megszervezze a Szent Benedek-szerzetesrend női ágát. Bélapátfalvára esett a választása. Még a hideg beállta előtt kerestük föl. A templom mögötti kántor­iakban rendezkedett be harmadmagával. Az otthonteremtés napi gondjai közt talál­tuk: festeni kellett, szerelni a fűtést, a vízvezetéket, s egyáltalán a szerzetesi életre al­kalmassá tenni a házat. Szeretettel és lelkesedéssel mesélte, hogy milyen sok segítsé­get kap a falutól: „Az itteni emberek nagyon jók”— mondja—, „érdeklődnek, segíte­nek. törődnek velünk, s egymással is.”

Next

/
Thumbnails
Contents