Heves Megyei Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-09-10 / 263. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. november 9-10., szombat-vasárnap A „veddák” népe Lehet, hogy a ceyloni ősember leszármazottai? — Számuk ma már mindössze néhány százra tehető... Manapság — sajnos — belső nemzetiségi, törzsi harcok, küz­delmek révén ismer meg a világ olyan kis népeket, akikről eddig hallani sem lehetett. Néhányan a még életképesebbek közül — ön­tudatra ébredve — el akarják is­mertetni önmagukat; nyelvüket, kultúrájukat, sőt önállóságukat is. Ezúttal Ceylonról, SríLanká- róllesz szó, ahol „veddákról” tu­dósítunk számtalan leírás, él­mény alapján. A legelső kérdés, ami felmerül: kik is azok a „ ved­dák”? Hívjuk talán segítségül mind­járt a régi szingaléz krónikát, amely szerint a „vedda” szó va­dászt jelent, és e kis nép hajda­nán Ausztráliából vándorolt Ceylonba. Tény, hogy a sziget bennszülöttjeinek leszármazot­tai — az egykor népes csoportok­ban vándorló veddák — a legel­dugottabb helyeken, ma is primi­tív viszonyok között élnek. Pon­tos számuk éppen ezért nem is­meretes, mert a hegyek legeldu­gottabb völgyeiben kóborolnak, a néhány családból álló falucská­ik szinte hozzáférhetetlenek az iszonyatosan nagy és száraz dzsungelben. A leírások szerint száz évvel ezelőtt a gyűjtögetést, a vadásza­tot folytató veddák még több tíz­ezren lehettek, de az 1946-os „népszámlálás” már rohamos csökkenésükről, míg a még ké­sőbbi, 1953-as összeírás mind­össze 803 veddáról számolt be. Manapság némely történelem­kutató állítja, hogy ez a parányi, már-már kihaló nép a paleoliti- kumban élt ceyloni ősember le­származottja! Bármiképpen is legyen, az bizonyos, hogy a ved­dák nem csupán a ceyloni törté­nelemben, de világviszonylatban is figyelmet érdemlő helyet fog­lalnak el. A XVII. századi angol utazó, Robert Knox, aki több mint húsz évig élt Ceylonban, így írt a ved­dák népéről: „Két faitájuk létezik: a vad és a szelíd! Ok a sziget bennszülöt­tei, akik Bintan roppant erdei­ben élnek, és egyetlen más nép­pel sem tartanak fenn kapcsola­tot. Földet nem művelnek, gyűj­tögetnek, és az elejtett állatok húsát fogyasztják. Az íjak művé­szei, övükben baltát hordanak, és ezzel vájják ki az odúkból a vadmézet, amely egyik legked­vesebb táplálékuk. Nincsenek városaik, állandó falvaik sem, fák alá húzódva laknak. Érde­kességük, hogy a hajukat soha­sem vágják le, gyakran kontyba kötik a fejük tetején, ruházatuk primitív, alig takarja el a hátsó felüket. A vadak és a szelídek közös vallást követnek, elkülöní­tett vadászterületen élnek, egy­más felségterületeit nem sértik meg. Házasuló leányaik hozo­mányaként vadászkutyákat ad­nak egymásnak. Nyilván a kedves olvasó most arra kíváncsi, hogy most mi van a „ veddákkal”, a ceyloni ősember életmódját követő parányi nép­pel, léteznek-e, vannak-e még egyáltalán? Több kutató — kö­zöttük magyarok is — járt a szi­geten, akiknek útleírásaiból adunk rövidke ismertetőt. Az in­formációk többnyire eldugott buddhista kolostorokból szár­maznak, ahová állítólag most is betéved egy-egy vedda, csere­árut kínálva alapvető eszközö­kért. Olvassuk a leírásban, hogy az egyik falusi kovácshoz az éj leple alatt bemerészkedett né­hány vedda, és az udvar porába lerajzolták azokat a vaseszközö­ket, amelyekre szükségük lenne. A kovács elkészíti azokat, és né­hány nap múlva, éjszaka megtör­tént az árucsere, amely többnyire méz és erdei szárított gyümölcs. Manapság már 2-3 családot ösz- szetartó közösségben élnek, ido­mított kutyákkal vadásznak és szerzik meg élelmüket. Bámula­tosnak írják le halászati szokása­ikat; horgot, hálót ugyanis nem használnak, hanem hódító anya­got tartalmazó „gyógynövényfő­zetet” öntenek be a vízbe, amely elkábítja a halakat, és nincs aka­dálya, hogy azokat vesszőkosa­raikkal a vízből egyszerűen ki­merítsék. Kubasek János köny­véből olvashatóak az alábbi so­rok: A veddák között a családi kapcsolatok rendkívül erősek. A varugok, a nemzetségek tagjai kevésbé erős rokoni szálakkal kötődnek egymáshoz. Egy-egy „ varug”30-50 embert számlál. A gyermekek származását anyai ágon tartják nyilván, és a házas­társi hűség rendkívül szigorúan vett követelmény, az asszonyok még testvérük jelenlétében sem maradhatnak együtt idegen férfi­val. A fiatal házasok életmódjáról másutt is olvasható leírás. Az „esküvő” mindössze annyiból áll, hogy a menyasszony egy szí­nes kendőt köt a férje derekára. A korábbi leírásoktól eltérően több kutató is leírja, hogy a ved­dák primitív kunyhókban, vizek menti házikókban élnek és lak­nak, amelyek felépítése alig okoz gondot. Kubasek János könyve köze­lebb visz bennünket a veddák- hoz, hála szívós kutatómunká­juknak. Idézet a könyvből: Szel- lős kunyhó árnyas előterében pil­lantjuk meg a veddák királyát. Tiszahámi valóban fenséges je­lenség! Mély ráncok barázdálják a homlokát, s egyetlen vékony ágyékkendővel borított bronzbő­rű testét sebhelyek és forradások tarkítják. A későbbiekben megtudjuk, hogy a király a magyar látoga­tóknak készséggel megmutatta harci eszközeit, a nyilat, amellyel a 30-40 méteres fatörzs odvának kellős közepébe talált. Úgy tűnik, hogy a veddák is „alkalmazkodnak” a mai élet­hez, mert a király egyetlen fotó­ért 100 rúpiát kért. Miután az üz­let „nem” jön létre, a kis kö­zösség, maga a király is harci­assá vált, elannyira, hogy a ven­dégek jobbnak látták „lelép­ni”. Érdekes leírást közölnek töb­ben a veddák kunyhóinak felsze­reléseiről: néhány víztartó „fém­edény" már a haladást jelzi, de a legtöbb használati tárgy vesszők­ből, fából, kőből készült. Kitűnő „spájz” számukra — még ma is — a faodú, ahol agyagba burkolva a húst is tartósítják, és a tárolt méz­zel együtt elrejtik. Ezek az erdő­ségekben szétszórtan található tároló vagy „rejtő fák” tulajdon­képpen gazdagságot jelentenek, és alkalmat nyújtanak a manap­ság mind jobban közöttük is el­szaporodó kereskedelemhez. Nem szívesen értekeznek más né­pekkel, üzeneteket, rajzokat hagynak hátra, és ezekből a je­lekből lehet tudni, hogy mit akarnak, amiért másnap, har­madnap — többnyire az éj leple alatt — még is érkeznek, maguk­kal hozva a csere másik felét. A veddák olyan dzsungelek- ben élnek, ahol a vadelefántok, tigrisek és leopárdok tanyáznak, így tulajdonképpen ezek a vadál­latok is „védik” a parányira zsu­gorodó emberi közösséget, akik Srí Lankán a mai napig is idézik a régmúltat, emberré válásunk időszakát. Nem is hinné az ember, hogy az atomok, műholdak időszaká­ban élnek még a Földön olyan népcsoportok, akik primitív, ősi körülmények között is „boldog­nak” érzik magukat, és nem haj­landók feladni ősi életmódjukat, szokásaikat. Letört faágak, szét­taposott bokrok, elhagyott kunyhók jelzik jelenlétüket, és „háborúságuk” sem több egy is­kolai diákverekedésnél. Lehet sajnálni és irigyelni is őket, de ha az ember jobban belegondol, hogy micsoda öldöklések van­nak a világban, és hogyan támad ember ember ellen, miként gyil­kolnak le ártatlan százezreket, akkor önkéntelenül is felmerül a kérdés: a „veddák” nem boldo- gabbak-e ezeknél...? H alkan kattant az ajtó, a la­kásból a reggel megfőzött kávé savanykás szaga áradt. Ki­nyitotta az erkélyajtót, levetette az utcai ruháját, zuhanyozott, és a kényelmes házi viseletben vé­gigdőlt az ágyon. Egy éve, hogy Edit elköltö­zött, és hogy egyedül maradt a lakásban. Egy év! Milyen rövid idő, és mégis mennyire nehéz volt megélni: az örökös vádasko­dásokat, a civakodásokat a gye­rekek, a lakás miatt, nem is szól­va a közösen szerzett értékesebb cuccokról. Negyvenkét éves múlt, és immár a második házas­ságából „szabadult”, kierősza­kolva az élettől a magányt, ami­től pedig ösztönösen mindig me­nekült. A leánya, Editke, rövid máso­dik házasságának boldog termé­ke, de az anyja őt is vitte magá­val, neki hagyva az ötvenkét négyzetméteres üres panella­kást, amelybe már azóta vett egy heverőt, néhány széket, asztalt, hogy hajön valaki, hellyel lehes­sen kínálni. Edit kifejezetten szép asszony volt, egy szüreti bá­lon látta meg, és bolondult bele úgy, hogy ez a perzselő szerelem elsodorta az első házasságát, amely több mint tíz évig szép és felhőtlen volt. Klárinak — az első feleségének — kitűnő informá­torai voltak, így azután könnyen bizonyítható volt a bíróság előtt az in flagranti. Edit nem csupán Kláritól, de még tőle is fiatalabb volt, maga a megtestesült ifjú női báj és szépség, akivel életének legszebb, legboldogabb három évét töltötte. A valóság újragondolása álomszámyakat kapott, és arra riadt, hogy csöngettek, erősen kopogtattak az ajtón. — Szakács úr! Ezt a hangot már ismerte, a távirathordó postás! — Éppen menni készültem! Októberben hat órakor már estére jár, kiváltképpen, ha esős, morcos az idő, villanyt is lehet gyújtani. Álmosan kereste elő a szemüvegét, és a távirattal a ke­zében téblábolt a szobában, míg végre sikerült felbontania a borí­tékot: — Editke beteg, azonnal gye­re! Első pillanatban alig tudta fel­fogni a tényt, és mivel az aláírás hiányzott, az első feleségére gon­dolt. Szakács imádta a kislányát, így legszívesebben nyomban ro­hant volna, de aztán nyugtatgat­va magát, mégis a kora reggeli utazás mellett döntött. Becsön­getett még a szomszédba is, meg­mutatta a táviratot, és jólesett, hogy Szécsiék kedvesek voltak, hellyel kínálták, megnyugtatták. — Kanyaró, himlő, efféle gyermekbetegség lehet! — így az asszony, a régi szomszéd család, akik Szakács mindkét házassá­gának a történetét — a falon ke­resztül — ismerték. Később a szomszéd bort hozott, finom tra­minit. — Parancsoljon, Szakács úr! Vén róka vagyok, nekem elhihe­ti, hogy egy kis itóka megédesíti ezt a francos életet... A rádióban halk zene szólt, a szomszédasszony tette-vette a dolgát, sosem volt különösebben szószátyár teremtés, hanem ami­kor már az üveg fenekére néztek a férfiak, ő is visszaült közéjük. Sokatmondóan nézett Szakács­ra, akinek már égett a füle a bor­tól, így nekibátorodva kibugy- gyant belőle a szó. — Hozza haza a kis feleségét, Szakács úr! Szakács fenékig felhörpintette a poharat, keményen a tálcára tette, és határozottan, lángoló arccal, vérig sértve kijelentette: — Nem! A szomszéd rosszallva, hogy a felesége beleszól a dolgokba, za­vartan egy másik üveg borért in­dult, okot keresve a további ivás- ra. — Felszarvazott egy tqknyos egyetemistával! — Mert sohasem volt magá­hoz való... A szomszéd széles gesztikulá- lással vetett véget a szóváltásnak, poharakat cseréltetett a felesé­gével, harapnivalót is rendelt — afféle borkorcsolyát —, aztán megkezdte a kiselőadását a ne­mes borok tulajdonságairól, amelyek kiváltképpen a magyar történelmi borvidékekre jellem­zőek, és amelyekhez hasonlót nem termel sem Spanyol-, sem Franciaország. Későre járt, amikor Szakács nagy ívben kezet csókolt Jolánka néninek, és kérte, hogy folytas­sák az iménti vitát. — Azt mondta, nem hozzám való? — Az első felesége. Ő igen! Akit viszont maga szarvazott fel, drága szomszéd úr, és aki azóta is magát szereti és várja, hogy meg­jöjjön végre-valahára az esze... A gazda nagy hangon csendet parancsolt, újra csordultig töl­tötte a poharakat, és keményen a feleségére parancsolt: — Te is iszol egy pohárral, Jo­lán! Éjfélt ütött az óra, amikor Szakács erős fejfájásra ébredt, eszébe jutott a hajnali utazása és a menetrend keresgélése közben a Jolánka nénivel folytatott pur- parlé. Alaposan spicces volt, de arra határozottan emlékezett, hogy azt mondta: szereti és várja magát! Bekapott egy szem orvossá­got, megint Klárira, az első fe­leségére gondolt, akivel tíz évig boldogan élt,.és aki tulajdonkép­pen eszébe sem jutott, de most, hogy ennyire egyedül maradt, napról napra jobban érezte azt, amivel tegnap este Jolánka néni kirukkolt. Kiröppent a szeméből az álom, kávét főzött, rápillantott az ujjain lévő két karikagyűrűre, és kilépett a sötét, őszi éjszakába. Négy órát ütött a toronyóra, amikor — a hajnalra várva — egy padra ült az állomás előtt... Szalay István Mi lesz veled, Szabad Európa Rádió? A hidegháború csúcspontján az Egyesült Államok két rádióál- lomást létesített Münchenben vi­lágosan megjelölt ellenséggel — a kommunizmussal szemben. Cenzúrázatlan hírek arzenáljá­val látta el őket, hogy harcba szánjanak ezzel az ellenséggel. Négy évtized elteltével a kom­munizmus megdőlt a Szovjetuni­óban és Kelet-Európábán. A cenzúra falai leomlottak. Úgy tű­nik, hogy a demokrácia végleg meghátrálásra kényszerítette a diktatúrát. A Szabad Európa Rádió és a Szabadság Rádió azonban változatlanul sugároz, sőt, riporterei élőben adnak azokból az országokból is, ame­lyek a múltban zavarták ezeket a rádióadásokat. Létezhet-e ez a két rádióadó a kommunizmus utáni időkben is? — teszi fel a kédést a Reuter brit hírszolgálati iroda müncheni kel­tezésű tudósításában. Fennma­radhat-e egy olyan intézmény, amelynek az volt a rendeltetése, hogy áttörje a cenzúra falát, ami­kor a médiákat már nem cenzú­rázzák a célországokban? „Az átmeneti időszak nagyon törékeny időszak, amelyben ne­künk változatlanul szerepünk van” — vélekedik Eugene Pell, a Szabad Európa Rádió és a Sza­badság Rádió elnöke. Arról ál­modik, hogy a két rádióadó tá­mogatói közé sorolhatja Borisz Jelcin orosz elnököt, továbbá Lech Walesa és Vacláv Havel csehszlovák elnököket. Mind­hárman sürgetik a két rádiót, hogy folytassa tevékenységét, és szolgáljon mintaképül a hírek szabad áramlására hazájukban. Mivel azonban a hidegháború véget ért, valószínűnek látszik, hogy az amerikai kongresszus ta­karékosságra sokat adó honatyái csökkenteni fogják a Szabad Eu­rópa Rádió és a Szabadság Rá­dió évi csaknem 200 millió dollá­ros költségvetését. Azok az or­szágok pedig, amelyek egykor ennek az összegnek a háromszo­rosát költötték a rádiók zavará­sára, nem rendelkeznek az ahhoz szükséges pénzzel, hogy segítsék őket megmaradni az eterben. Valamikor presztízskérdés volt Washington számára, hogy ne szüntesse meg ezeknek a rá­dióknak a tevékenységét, ne­hogy az oroszok azt mondhas­sák, hogy győztek—kesereg visz- szaemlekezve a szép napokra a rádiók egyik Kelet-Európából menekült munkatársa. Ma ellen­ben „csupán egy tétel vagyunk az amerikai költségvetésben” — te­szi hozzá, nem rejtve véka alá a zömében kelet-európai és szov­jet emigránsokból álló, csaknem 1700-as létszámú alkalmazotti gárda pesszimizmusát a jövőt il­letően. Hazatérni sokan nem akarnak közülük, de Nyugaton nehezen kapnának új állast a szakmájukban. A két rádióállomás finanszí­rozása 1993 végéig biztosított. Az igazgatóság azonban már most vizsgálja a különböző lehe­tőségeket, mint például a hirde­tésekre való támaszkodást és a független alapítványok megkör­nyékezését, nogy adományaik­kal segítsék fennmaradásukat. A Szabad Európa Rádiónál a csehszlovák, a magyar és a len­gyel szerkesztőség ma már beik­tat napi műsorába terjedelmes anyagokat prágai, budapesti és varsói irodájától. A lengyel és a csehszlovák szerkesztőség helyi frekvenciákon sugároz, és a Sza­bad Európa Rádió tárgyalásokat folytat Magyarországgal adási idő megszerzéséről. A Szabadság Rádió, amely oroszul és 12 más nyelven sugá­roz, a BBC World Service-t te­kinti mintaképének. „Ugyanaz­zá válhatunk, mint ami a BBC a Commonwealth számára” — mondja Savik Shuster, az orosz nyelvű szerkesztőség ügyvezető igazgatója. Hozzáteszi: „Akár függetlenek, akár nem, az egy­kori szovjet birodalom összes köztársasagainak közösek az ér­dekeik, közös a nyelvük. Mi ad­dig létezni fogunk, ameddig az orosz a „lingua franca”. Hivatkozása kiteijedt tudósí­tói hálózatára, dokumentációs szolgálatára, hosszú évek tudósí­tói tapasztalataira és a hallgatók­nál megalapozott szavahihetősé­gére. A Szabad Európa Rádió és a Szabadság Rádió azt állítja, hogy adásai még mindig felúl- mulják azt, amit a közelmúltban szabaddá vált média Keleten nyújtani képes. De a helyi rádió­állomások gyorsan felzárkóz­nak, és a rádióhallgatók egyes országokban — a leginkább ész­revehetően Magyarországon — átkapcsolnak a nem mindig tisz­tán hallható rövidhullámról saját állami és magánkézben levő rá­dióadóik jobb hangminőségű adásaira. Münchenben azt is felismer­ték, hogy változtatásokra van szükség a műsorokban. Amint Lawrence Sherwin, az orosz nyelvű szerkesztőség munkatár­sa megfogalmazta: a Szabad Eu­rópa Rádió és a Szabadság Rá­dió agyonpolitizált műsorai, amelyek a fo attrakciót jelentet­ték akkor, amikor a kommunis­ták szigorú ellenőrzésük alatt tartották a médiákat, most arra késztethetik a hallgatókat, hogy kikapcsolják készülékeiket, mi­vel amúgy is elárasztják őket a legkülönfélébb hírek rádiójuk­ban és televíziójukban, s tetszés szerint nézhetnek meg filmeket, utazhatnak nyugati országokba. 40000 radio­es tv-műsor múzeuma New York belvárosában, a Manhattan szívében a közel­múltban újabb, a klasszicista ha­gyományokat a mai építészeti technikával ötvöző posztmodern épületet avattak, amely belül már nem is lehetne korszerűbb: a legfiatalabb művészetek, a rádió és a televízió páratlan múzeuma van itt. A látogatót, aki a tágas márványcsamokba lép, nem ki­állítás válj a, hanem máris vagy fél tucat képernyő, amelyeken bizarr kavalkádban villan fel Ni­xon és Hruscsov, a Beatlesek, Columbo és a ma 70 éves ismert tv-műsorvezető legénykorában: történelmünk és tömegkultú­ránk visszaköszön a dobozból. Az ugyancsak márványborí­tású felvonó pár emelettel fel­jebb számítógépernyőkkel teli teremben teszi ki a látogatót. Itt van az elektronikus katalógus. Lévén, hogy a felnőtt (még in­kább az ifjú) amerikaiak jelentős része már az általános iskolában megszerezte a komputer-alapis- mereteket, a vendégeknek álta­lában nem okoz gondot, hogy e katalógusból kikeressék azt a rá­dió- vagy tv-felvételt, amelyekre kíváncsiak. A hangszalag vagy kazetta hamarosan (robotok se­gítségével) automatikusan meg is érkezik, s a látogató — fejhall­gatóval fülén — helyet foglalhat egy másik szinten. Összesen csaknem száz vendég számára van hely egyszerre — nem szá­mítva a kutatókat, akiknek kü­lön termet, munkalehetőséget biztosítottak. A rádió és a televízió amerikai múzeuma nem új, de hasonlítha­tatlanul előnyösebb körülmé­nyek közé került az új, 17 emele­tes palotában. Hetven évre visz- szamenőleg találhatók meg itt a műfaj emlékezetes darabjai, szám szerint több mint 40.000 felvétel. A kitűnő alkotások mel­lett persze sok a giccs is — ám azokat alighanem nem kisebb szeretettel fogadták szívükbe ép­pen az amerikaiak, a televízió el­ső nagy fogyasztói. Az új múzeu­mi központ mindenesetre re­ményt nyújt arra, hogy a színvo­nal, a jó ízlés, az igazi művészet iránti igény továbbteljed: a mú­zeum előadásokat, szemináriu­mokat szervez, amelyeket — stíl­szerűen — New Yorkból bárho­vá el tudnak juttatni: az új házat a legkorszerűbb technikával sze­relték fel, hogy a több száz főt be­fogadó előadótermekből műhol­don egyenesben továbbíthassák a felvételeket. Végül, de nem utolsósorban a tanulság: hogyan építenek egy sok tízmillió dollárba kerülő mú­zeumot Amerikában? „Termé­szetesen” nem állami vagy városi forrásokból, hanem részben azok pénzéből, akik üzletileg ér­dekeltek rádióban-televízióban, részben azokéból, akik vagyonu­kat, pontosabban annak egy sze­rény részét ilyen tisztes célra ad­ják. így a terv finanszírozói kö­zött van a három nagy amerikai tv-társaság, az ABC, a CBS és az NBC, a japán Sony, az Apple számítógép-óriás (a katalógus szállítója), David Rockefeller, a Coca-Cola — és még sokan má­sok. Két karikagyűrű

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents