Heves Megyei Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-09-10 / 263. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE

HÍRLAP, 1991. november 9—10., szombat—vasárnap

„Nem a kommunisták,

az egykori bűnösök elszámoltatásáról van szó...”

Beszélgetés dr. Balsai István igazságügy-miniszterrel

Természetes dolog, hogy az ember szorosan kötődik szülőföldjéhez, ahhoz a tájhoz, ahol bölcsője ringott, ahová ma is rokonok, barátok, s — úgymond — „földijei” váiják és fogadják szeretettel. Nos, így van ezzel dr. Balsai István igazságügy-miniszter is, aki gyakori „vendég” a megyében. Kálhoz pedig — ahol legutóbb találkoztunk és beszélgettünk — apai ágon fűzik rokoni szálak, de számos olyan kapcsolatot is ápol itt, melynek kapcsán szívesen vesz részt egy-egy helyi ünnepségen, fórumon. Ezúttal a két világháború áldozatai tiszteletére emelt és megszentelt emlékmű előtt hajtott fejet a most létesített sírkertben.

— Miniszter úr! Tudom, tapintatlanságnak tűnhet, de — miután immár nem múlik el nap, hogy ne avatnának valahol emlékművet, táblát, obeliszket — óhatatlanul adódik a kérdés: nem félő, hogy monotonná válnak, elszürkülnek új ünnepnapjaink?

— Semmi esetre sem tartom a szép ünnep devalválásának azt a folyamatot, amely egyrészt az októberi forradalom 35. évfordulója okán zajlott, illetve zajlik országszerte. Másrészt — s ilyen a káli alkalom is — ez egy országos mozgalomnak tekinthető eseménysorozatot jelent a világ- háborús emlékművek felavatása kapcsán. Valamennyi magyar települést érinti, tehát több mint háromezret: nem hiszem, hogy az ott lakó polgárok saját világ- háborús emlékművük, kopjafájuk vagy emléktáblájuk felavatását ne tartanák a legfontosabbnak és jelentős eseménynek... Az ’56-os forradalom évfordulóját övező nagyszabású ünnepségsorozat — emlékezetem szerint — az első, amely ilyen méltó módon kívánja egyszer s mindenkorra a nemzet tudatába visszaidézni azoknak a napoknak a valóban hiteles történetét, illetőleg jelentőségét. S hadd utaljak arra, hogy minden okunk megvan annak hangsúlyozására, miszerint a jelenlegi magyarországi politikai rendszer valósítja meg 1956 célkitűzéseit maradéktalanul és következetesen...

— ...Mindez azonban már a hétköznapok teendője. Ám ebben a rendszerváltási folyamatban kemény megnyilatkozások is elhangzanak: Dörnbach Alajos nemrégiben például azt vetette fel, hogy „furcsa megközelítése van” az egykori kommunisták elszámoltatásának. Mondván, aki az MDF szárnyai alá került, az nincs a látókörben, az viszont, aki az SZDSZ- program mellé állt, ellenségnek számít. Mi erről a véleménye?

— Miután teljes terjedelmében nem ismerem Dombach Alajos nyilatkozatát, így nem is kívánok vele vitatkozni... Azt azonban szeretném kijelenteni, hogy nem az egykori kommunisták elszámoltatásáról van szó, hanem az egykori bűnösökéről, akik emberölést vagy hazaárulást követtek el, s cselekményük elévült volna. Szó van továbbá egykori ügynökök, pufajkások, AVH-sok es egyéb, hasonló testületekhez tartozók közéleti szereplésének korlátozásáról, amely szintén nem a kommunista vagy nem kommunista nézethez, meggyőződéshez kötődik. Remélem, Dombach Alajos — akit egyébként kiváló szakembernek és felelős politikusnak ismerek — nem állt be azok sorába, akik „boszorkányüldözést” vagy kollektív felelősségre vonást hallanak át a szabadon megválasztott Parlament felelős politikusainak azon törekvéséből, amely a jogállam követelményeinek messzemenő szem előtt tartásával törvényi szabályozást kíván e kérdésben tető alá hozni. Hasonlóan a velünk azonos helyzetű országok — Németország, Lengyelország, Csehszlovákia — törvényhozásához.

— Maradjunk még ennél a témánál: az említett ?56-os bűnösök felelősségre vonásával kapcsolatban egyes megítélések szerint 120, más vélemények alapján pedig több száz perre lehet számítani. S vannak olyan nézetek, melyek szerint ezek a nemzet megnyugvása helyett egy „feljelentesáradatot, raga„A kárpótlás igazságossága kikezdhetetlen...’7 — mondta a miniszter

(Fotó: Perl Márton)

lomhadjáratot és vizsgálatö- zönt” zúdítanak az igazságszolgáltatás nyakába.

— Az a véleményem, hogy ezek valóban „jóslások”. Ezt én, mint miniszter, nem engedhetem meg magamnak, csak azt mondhatom: annyi per lesz, amennyit a törvény végrehajtása megkövetel. Az alkotmányos keretek között megalkotott törvény érvényesítése a jqgalkalmazók részéről nem lehet mennyiségi kérdés... Az említett aggályoskodó nézetekben egyébként tárgyi félreértések tükröződnek, ugyanis: per az, amelyet az ügyész alkalmasnak talált vádemelés útján a bíróság elé terjeszteni. „Feljelentés”, „rágalomhadjárat”, „vizs- gálatözön” pedig az, amely a vádemelést megelőző nyomozati eljárás alapját képezheti. A kettő között többszörös nagyságrendi különbség is elképzelhető. Az igazságszolgáltatás szerveinek — tágabb értelemben tehát a nyomozóhatóságnak is — az a dolga, hogy a megalapozott feljelentéseket meg tudja különböztetni az alaptalanoktól. A magam részéről egyébként nem hiszem, hogy Magyarországon az állampolgári jogtudat olyan alacsony szinten

lenne, hogy emberöléssel vagy hazaárulással gyanúsítanánk csak úgy, ok nélkül egy haragos szomszédot vagy régi ellenséget. S ha már itt tartunk, nekem az a tapasztalatom — mint egy korábban gyakorló jogásznak —, hogy éppenséggel nem nagyon szeretik az állampolgárok a feljelentő vagy a tanú pozícióját. Kérem, gondoljon arra, hogy egy egyszerű közlekedési balesetnél is milyen nehéz tanúkat keresni. És azért ezekben az ügyekben egy kicsit másról van szó...

— Ügy tűnik, miniszter úr, nem tudunk elszakadni a peres eljárásoktól: az illetékes bíróság már kézhez kapta, sőt, visz- sza is adta pótlásra azt a keresetet, amelyet Torgyán József nyújtott be Antall József és három minisztere ellen. Mennyire „példátlan” ez az ügy, illetve miként hathat ki a koalíció egységére, az ország kormányozha- tóságára, netán hazánk nemzetközi megítélésére?

— Ez az ügy nem annyira példátlan, mint ahogy gondolja. Most értesültem arról, nogy más szervezet — az Ifjúság Alapítvány^) — is „bepereli” a kormányt valamilyen döntése kapcsán... Torgyán úr egyébként a miniszterelnök urat, valamint három miniszterét személyiségi jogainak védelme érdekében kívánja beperelni, mert álláspontja szerint a négy alperes — Antall József, Boross Péter, Für Lajos és Gálszécsy András — őt kedvezőtlen színben tünteti fel. Azt hiszem, amennyiben Torgyán József úgy gondolja, hogy az ő megítélése kedvezőtlen, akkor ennek a ténynek legkevésbé sem az említett négy személy az okozója. A tények makacs dolgok, és adott helyzetben mindenkinek szembe kell néznie több évtizeddel ezelőtti nyilatkozataival, főleg, ha azok még ma is fellelhetők. Az ügynek egyébként semmi köze nincs a koalíció egységéhez, az ország kormányozható- ságához, illetőleg nemzetközi megítélésünkhöz. Nagy hiba lenne, ha Torgyán úr lépéseit ilyen dimenzióba kellene helyezni.

— Van még egy téma, amely ennél is jobban érdekli a közvéleményt. A recski emlékműavatáskor a miniszterelnök úr bejelentette: összesen ötmilliárd forint kárpótlásra számíthatnak a volt politikai elítéltek, internáltak, üldözöttek, illetve az áldozatok hozzátartozói. Ismerve a föld- és vagyoni kárpótlási igények felmérése és elbírálása körüli zajos vitákat, vajon — véleménye szerint — mennyiben lehet majd igazságosan dönteni ügyükben?

— Időközben elkészült az életükben és személyi szabadságukban sérelmet szenvedettek, megalázónak kárpótlásáról szóló törvényjavaslat, amelynek igazságossága — meggyőződésem — kikezdhetetlen. Legfeljebb annyi szemrehányás illethet bennünket, hogy nem ezzel kezdtük a törvényalkotást. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy minden érdekelt, illetőleg az érdekeltek nevében fellépő szervezet teljesen meg van elégedve a javasolt szabályozással, de hát furcsa is lenne, ha ez a súlyos politikai jogalapokon nyugvó törvényjavaslat nem indukálna nézetkülönbségeket. Ez a kárpótlás is — már ami az anyagi elegtételi részét illeti — részleges. Azt hiszem azonban, hogy — az igény- jogosultak körét illetően — lényegében teljes körű, hiszen a zsidók deportálásától kezdve — a II. világháborús munkaszolgálaton keresztül a hortobágyi kite- lepítetteken át a recski kényszermunkatáborokba zártak kórét is magában foglalva — eljut az 1956-os forradalom áldozataiig. De még ezen túlmenően — 1989. október 23-ig számítottan — mindenféle politikai indítékú szabadságelvonást, emberéletkioltást jogalapnak vesz, mégpedig tekintet nélkül arra, hogy az illető Magyarországon él-e vagy külföldön, és igen méltányosan kiterjeszti a kárpótlás lehetőségét a házastársra, ha az özvegy... Okulva a vagyoni kárpótlásra vonatkozó törvényjavaslat elhúzódó vitájából, arra teszünk javaslatot, hogy függetlenül a törvény elfogadásának időpontjától, mindenképpen 1992. január 1-je legyen a kezdő időpontja...

— Köszönjük a beszélgetést.

Szilvás István

„Eszembe se jutott, hogy megvesztegetnek!”

A gyanúsított igazgató is nyilatkozik

Hallgattassék meg a másik fél is! Néhány hete foglalkoztunk lapunkban a Heves Megyei Tanácsi Építőipari Vállalat volt igazgatójának ügyével. Hűtlen kezelés és vesztegetés gyanúja miatt indult vele szemben büntetőeljárás, mert — mint a vizsgálat addig megállapította — értékén alul értékesítette a cég hevesi telepét, és egymillió forint csúszópénzt vett át saját használatára. A vezető 30 napig volt előzetes letartóztatásban, közben a vállalati tanács felmentette tisztségéből, s elbocsátotta. A másik oldal véleményének megismerését maga Domoszlai Béla kérte, de szerkesztőségünk is kereste a találkozás

lehetőségét.

Szemrehányás fél év után

Vékony, magas, kopaszodó férfi Domoszlai Béla. Nem tűnik nagyon megtörtnek, de visszafogottsága sejteti, nem könnyű napokat élt át. Majdhogynem érthető, egyszerre szeretné a maga szemszögéből megvilágítani a történteket. Végűi megegyezünk: az a legjobb, ha sorjában emlékezünk az elmúlt egy esztendőre.

— Megnyertem a Tanép pályázatát, és a múlt év október 29-én a vállalati tanács (ezentúl: vt) megválasztott igazgatónak — említi bevezetőül. — Azt ígértem, megvalósítom a korábbi gazdaságirányítási rendből való átmenetet az átalakulásba, és menedzser típusú szemléletet kívánok általánossá tenni. Bár egy fizikai dolgozó azon az ülésen arról beszélt, hogy bizonyos tisztogatást is remélnek, én nem akartam kirúgni senkit, inkább meg kívántam nyerni az embereket a saját elképzeléseimnek.

— A menedzserséget nem vették igazán jó néven, pontosabban azt, hogy az erre kialakított irodát saját embereivel töltötte meg, s nem volt kíváncsi a régebben ott dolgozók véleményére. Mi volt tulajdonképpen a feladata a menedzserirodának?

— Előző cégemtől, a Mátra Gázbetongyártól csak két ember jött: a menedzseriroda vezetője és még egy személy. Szerintem itt szakmai féltékenységről lehet szó, hiszen a műszaki osztály vállalkozásai nem jöttek be, a menedzseriroda viszont hozott munkát. így volt ez Hejőcsabán is. Az iroda számításokat végzett arról is, hogyan mehet végbe a leggazdaságosabban a vállalatot mindinkább sürgető átalakulás.

— Azt is a szemére vetették, hogy ritkán kérte ki vezetőtársai véleményét, nem látogatta a munkahelyeket, közvetlen kapcsolata jobbára csak azokkal volt meg, akikkel együtt furikáztatta magát naponta Gyöngyös és Eger között. Mindezt kollégái szó vá is tették a júniusi vt-ülésen...

— Igenis, beszéltem a dolgozókkal! Soron kívüli igazgatói szemléket tartottam, ezekről jegyzőkönyvek is készültek. Különösebb problémát sehol sem vetettek fel. Egyébként mindig is azt mondtam, és erre tanúim vannak: bárki előtt nyitva áll az ajtóm! Többen meg is kerestek apró-cseprő dolgaikkal. A vezetők? Júniusig valóban csak szükség szerintwoltak vezetői értekezleten. Nem tartottam szükség- szerűnek, hogy minden kérdésben leüljünk tárgyalni. Ez régi, elavult szemlélet. A szakszervezettel jól tudtam együttműködni, ezért sem szorgalmaztam rendszeresen a hiányolt megbeszéléseket.

Holding vagy részvénytársaság?

— Ama vt-ülés után mégis az ósdi gyakorlathoz tért vissza... Miért? Nem akarta élezni a helyzetet, ami például sofőrök felvétele és bizonyos autóvásárlási és -eladási ügyek miatt amúgy sem alakult az Ön számára kedvezően?

— Először is cáfolnom kell a lapokban már megjelenteket: én tavaly december 1-jén kezdtem a munkámat a cégnél, a Renault-kat viszont februárban vettem. Tehát nem a belépésem után két héttel! Ezek a kocsik egyébként sokkal gazdaságosabbak, mint a rengeteg üzemanyagot fogyasztó Volgák. Hogy a valutát együtt kezelték a forinttal a vállalat pénztárában? Hat, ennek ellenőrzésére külön osztály van a cégnél! Én ezzel nem foglalkoztam.

— A júniusi vt-ülés mégis afféle fordulópontnak tekinthető. Egyetért Ön ezzel?

— Abban a tekintetben igen, hogy azután — egy kivétellel — minden hétfőn reggel hétkor volt vezetői, és sor került a termelési tanácskozásokra is.

— Mi volt az átalakulási elképzelésük? Hiszen végül is ezzel függ össze az az ügy, ami miatt büntetőeljárás indult Ön ellen.

— A koncepció az volt, hogy holding vagy részvénytársaságlegyen a vállalat. Ébben azonban nem született döntés. A vállalati tanács engem hatalmazott fel, hogy készítsem elő a teljes átalakulást. Korábban már létrejött két kft., irányításom alatt az idén újabb kettő. A júniusi vt-ülesen azt is megmondtam, hogy ez a folyamat vérveszteséggel is jár. Ez nyilván sokakban egzisztenciális bizonytalanságot idézett elő.

— A legközelebbi konkrét terv tehát a mielőbbi pénzszerzés volt.

— Az alapelv az volt, hogy a vállalati vagyont csak a legvégső esetben értékesítsük. Elhangzott egy vt-ülesen a javaslat, hogy egyes ingatlanokat el kell adni. A Balaton melletti üdülőt például. Az egri munkásszállót kétcsillagos szállodának gondoltam átalakítani. A hevesi telep pénzzé tételét a termelési főmérnök ajánlotta.

Az a kritikus szeptemberi nap

— Az eladandó ingatlanok között szerepelt tehát a hevesi telep. Ki kérte arról az értékbecslést?

— Én magam.

— Mikorkapta kézhez az ingatlankezelő hivatalos papírját?

— A szeptember 17-i vt-ülésen közölte Várko- nyi György műszaki igazgatóhelyettes, hogy az IKLV a hevesi ingatlant 9,o millió forintra értékelte. Én azonban a teleknek csak egy részét adtam el

6,3 millióért.

— De hát a hevesi telep eladása szeptember 9-én történt! Hivatalos értékbecslés híján! Ez mivel magyarázható?

— Három nappal szeptember 9-e előtt mondta nekem Várkonyi György, hogy az IKLV-sektől hallotta: 4,2 millió forintra becsülik azt az ingatlant. Ezt később el is ismerte. A szeptember 17-i vt-ülés jegyzőkönyvében is olvasható. (Utánanéztünk: valóban így van, az igazgatóhelyettes azt is elmondta, hogy tévés információ jutott a birtokukba. — A szerk.)

— Már megbocsásson, de egy igazgatótól eléggé el nem ítélhető naivitás, ha fontos kérdésekben hallomásra épít. Azonfelül: megindokolná, miért azt a napot választotta az eladás lebonyolítására, amikor egyik vezetőtársa sem tartózkodott itthon?

— Én megbíztam a helyettesemben. Miért ne bíztam volna meg benne? Továbbá engem a vt felhatalmazott a teljes átalakulás előkészítésével. Az pedig csak úgy vihető gyorsan végbe, ha nem kell minden döntés előtt — mondjuk eladásnál — hazaszaladnom és kikérnem a testület hozzájárulását. Rövid időn belül kellett intézkedni, hiszen a hevesieket már szorította az idő a sajtgyár dolgában. Más ingatlant is kiszemeltek. Félő volt, hogy nem várnak tovább. A többi vevő pedig jóval kevesebbet ajánlott fel azért a telepért.

— Szeretnénk Öntől is hallani: mi történt azon a szeptember 9-i napon, amikor nyélbe ütötte a kifogásolt adásvételi szerződést!

— Mint már említettem, információ jött, hogy a Hevesi Kereskedőház Kft. másutt is keres területet. Én Horváth Lászlóval tárgyaltam, ő szintén a kft. tagja. Ötmillió forintot kínált. Erre én azt feleltem: ez nem megy, a vállalat erre ráfizetne. Állapodjunk meg hatmillióban. Behívta a helyettesét, aki beleegyezett az összegbe. Ezután visszajöttem Egerbe megcsináltatni a szerződést. A menedzseriroda vezetőjével, a pénztárossal és a rendésszel együtt mentem délután újra Hevesre. Horváth úr áttelefonált a takarékszövetkezetbe, kérte, hozzák a pénzt. Át is adták, a pénztáros megszámolta a hatmillió 302 ezer forintot. Ezután ők kimentek a helyiségből. Ekkor ért a meglepetés: Horváth úr szólt a hölgynek — az ő nevét akkor nem ismertem —, hogy adjál Domoszlai úrnak oda egymillió forintot. Kipakolta az asztalra.

— S ezek után mit tett Ön?

— Meg sem számoltam, hanem betettem a diplomatatáskámba.

— Meg sem kérdezte, miért kapta ezt az összeget?

— Őszintén szólva, nem.

— Mégis, mit gondolt, miért adtak át Önnek eny- nyi pénzt? Ne haragudjon, általában ha valakinek egymilliót adnak, az tudakozódik felőle, vagy még inkább valamiféle papírt állíttat ki róla.

— Meg sem fordult a fejemben, hogy ezt az egymilliót később összefüggésbe hozzák a telep eladásával! Lehet, hogy ez az én hiszékenységem, naivitásom, de az az igazság, a pénz átadásának ez a módja engem rendkívüLmeglepett. Ezért nem kértem elismervényt. Tudja, korábban beszélgettem én a Horváth úrral arról, hogy — mint magánember — szívesen betársulnék a kft. -jük további üzletébe. Úgy gondoltam: ez az egymillió tagi kölcsön a közös vállalkozásunkhoz.

— Már megbocsásson újra: a kölcsönadással bizonyos papírok is együtt járnak. S Ön ezt nem kapta meg.

— Már késő délután volt, nem jutott idő a formaságok elintézésére.

— Mi lett a pénzzel?

— Hazavittem Gyöngyösre. Megszámoltam, 900 ezer forint volt, 100 ezret tehát valaki „lenyelt”. Nem akartam az élettársamat belekeverni a dologba, ezért az első feleségemnél helyeztem letétbe az összeget. Mondtam neki, hogy pár nap múlva rendezem a sorsát, mert nem az en pénzem, hanem egy kft.-é.

— Még egy lényeges momentum: a vt szerint Ön megszegte az SZMSZ ama előírását, miszerint eladás előtt a testület jóváhagyását kellett volna kérnie.

— Szerintem rosszul értelmezik a szabályzat ezzel kapcsolatos pontját. Ott arról van szó, hogy be- ruházáskorkeÜKcmic az igazgatónak a vt hozzájárulását. Mindezek alapján szerintem szó sincs hűtlen kezelésről, ugyanígy vesztegetésről sem. A felmentésem és elbocsátásom miatt pedig munkaügyi bírósághoz fordulok.

A büntetőeljárás továbbra is tart Domoszlai Bélával szemben. Az ügy rendezése természetesen a bíróság feladata. Mas kérdés, ki hogyan értékeli magában a történteket, az érveket és az ellenérveket. Az bizonyos, a gazdasági átmenet meglehetősen döcögős, a nagy építőipari vállalatok esetében különösképpen az. Ez a „híresség” nem hiányzott tehát a Tanepnek.

Az ügyhöz tartozik még egy információ: a Hevesi Kereskedőház Kft. végül csaknem 18 millió forintért vásárolta meg a Tanép teljes hevesi telepét...

Szalay Zoltán