Heves Megyei Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-06 / 260. szám
HÍRLAP, 1991. november 6., szerda EGER ÉS KÖRZETE 5. Családi cserebere, ruhavásár A polgármesteri hivatal, a Szociális Szolgáltató Központ, a Nagycsaládosok Egyesülete és az egri piacgondnofcság november 10-én, vasárnap reggel 9-től 13 óráig az egri piaccsarnok egész területén gyermekruha-, cipő- és játékvásárcserét rendez. A héten minden reggel 8-tól 10- ig és délután 3-tól 5-ig ügyeletet is tartanak a szervezők, akiknek díjmentesen átadhatják feleslegessé vált holmijaikat. A vásár ideje alatt gyermekmegőrzést is biztosítanak. Az akció összes bevételét a családsegítő alap javára utalják át. Varázsceruza Új utak a rajzoktatásban címmel új előadássorozatot indít a Gyermek-Szabadidőközpont. November 21-én, csütörtökön délután 5 órakor Lengyel László művészettörténész tart előadást Kepes Györgyről, a tanárról. A vizuális nevelés szerepe Kepes György életművében című programnak a helyszíne a Vitkovics- ház lesz. Előadás szőlő- és borgazdáknak Az Egri Szőlő- és Bortermelők Egyesülete, valamint a polgármesteri hivatal rendezéseben pénteken délután 2 órakor a városháza dísztermében dr. Mikus Dezső minisztériumi főosztály- vezető tart előadást a privatizációs kérdésekről. Tesztlapok a gimnáziumban Korábban hírt adtunk arról, hogy a következő tanévtől humán tagozat indul az egri Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban. Azoknak a diákoknak, akik be szeretnének kerülni ebbe az osztályba, egész évben feladatokat kell megoldaniuk és eljuttatniuk az intézménybe. Nagyon sok olvasónk telefonált, hogy az általános iskolákba nagyon kevés jutott ezekből a tesztekből. A gimnáziumtól kapott információ szerint bárki telefonon vagy levélben kérhet írásos anyagot, s így — remélhetően — nem lesz akadálya annak, hogy az érdeklődő tanulók kitölthessék azokat. Rendhagyó irodalomóra Az egri Gárdonyi Géza Színház művészei — a hagyományoknak megfelelően — ettől a tanévtől kezdve is folytatják rendhagyó irodalomóráikat az egri Ifjúsági Házban. Ma reggel 8 órakor Pálfi Zoltán színművész — Ady verseiből készült — műsorát hallgathatják a középiskolások. Velünk élő népművészet E sorozat következő programjában a Gajdos Táncház vendége a kecskeméti Csík zenekar lesz. A népzenei rendezvény holnap este 7 órakor kezdődik a Megyei Művelődési Központ 9-es termében. Gyergyószentmiklósi vendégjáték Egyre erősödnek a testvérvárosi kapcsolatok Eger és az Erdély szívében lévő Gyergyó- szentmiklós között. Most a gyer- gyói stúdiószínház társulata vendégszerepeit Egerben, ezzel viszonozva a Színműhely tavalyi fellépését. A Figura Stúdiószínház már a magyar közönség előtt sem ismeretlen. Szerdán, október 30-án este hét órai kezdettel a Megyei Művelődési Központban Alfred Jarry: Übü király című komédiáját mutatták be. A társulat ezt megelőzően Budapesten a Szkéné színházban mutatkozott be óriási sikerrel. Egerben harmincadik alkalommal láthatta a közönség az előadást. A siker azt igazolta: az Übü-jelenség az emberiséggel egyidős, s ma is fellelhető. A Figura együttes sok évi ama- tőrködés után, a romániai forradalmat követően, két éve működik Hargita megye hivatásos társulataként. A maroknyi csapat tizennégy lelkes színészből áll, vezetőjük Bocsárdi Sándor. Jelenleg egy másik darabot is tartanak műsoron, Lázár Ervin meséjének feldolgozását, amelyet Nyírbátorban mutattak be magyarországi tartózkodások folyamán. Irodalmi pódium a Dobosban „Ki kérdezett?” Az egri Dobos cukrászdában Basilides Barna, a Szabad Európa munkatársa tartotta meg előadói estjét, amelyet hazai barátai, kollégái szerveztek számára. Híres família tagja ő: festők, énekesek, színészek tűnnek fel időről időre a Basilides névvel. Mint itt most a Barna. Műsorát a Nyugatosokkal kezdte, hogy aztán a bölcselkedő és mindig szellemes Karinthytől eljusson József Attilán át Nagy Lászlóig, mindenütt maga előtt görgetve a sorskérdéseket, ezt a dunatáji megszakítatlan keservet, az egyéni létnek ama megdöbbentő pillanatáig, amikor már csak egyetlen kérdés maradhat: ki viszi át a szerelmet ama bizonyos túlsópartra? És mi is az a túlsó part? És mi is az a szerelem? Amiből van-e nekünk egy falatnyi is, és ha van, ki lesz akkor érdemes arra, hogy megvalósítsa a csodát, annak átmentését — odáig? Téved, ha valaki azt hiszi, hiábavaló a költői kérdést föltenni: ki kérdezett? Mi, akik — mondhatnánk azt is, hivatalból — járjuk az előadótermeket, eljárunk színházba, hangversenyekre, kiállításokra, mert érezni akatjuk a művészek által megfogalmazottakat éppen abban a pillanatban, amikor a közönség visszafelel nekik, olyasféleképpen, mint a diák a tanárnak: értem én, kérem szépen. Vagy inkább szeretném érteni mindazt, amit nekem mondanak, javallanak, el is fogadom, de visszakérdezek tisztelettel: „Mit kezdjenek vele? Mármint a szépséggel, a harmóniával, a gondolatokkal, azzal a világképpel, amit felajánlanak nekem, amiről azt mondják, megszerzi nekem a békét, a nyugalmat, kikényszeríti belőlem a hitet, de én fáradt vagyok, elnyűtt, és ha még maradt is képesség, erő bennem, belőlem, kicsiholó- dik talán a szeretet is, amellyel az élet ritmusát követni tudnám? Pihenni szeretnék, megnyugodni és reménnyel ébredni reggelente.” Az előadó, a szavak mestere nem véletlenül teszi fel minduntalan a kérdést: kérdezett-e valaki? Legalább egy is? Mert már akkor is érdemes szólni. Hiszen az a bizonyos shakespeare-i „néma csend” a valóság egyik legkegyetlenebb változata. Beckett Egerből Hollywoodba Reményik Sándorról készített irodalmi összeállítást az egri Gárdonyi Géza Színházkét művésze: Sziki Károly és Pápai Erika, aki nemreg csatlakozott a Vígszínház társulatához. Programjukkal nemrégiben A merikábanjártak, ahol a hollywoodi református egyháznál leptek a közönség elé. A Los Angeles-i magyar újság cikkéből idézünk, amely a két fiatal színész előadását értékelte: „Olyan jó volt ezeket a hivatásos, jól felkészült és összehangolt, tehetségük teljében lévő fiatalokat nézni, hallgatni. Annyi szerénység és művészi alázat, annyi büszke emberi tartas és méltóság volt a játékukban. Ahogy Erika végigment a színen, ahogy meggyuitott, vagy elfújt egy gyertyát, ahogy halkan elkezdett énekelni, az olyan volt mint egy imádság. Ahogy Károly végignézett a közönségen, az olyan volt, mintha a lelkiismeretünkben kutatna: megtettünk-e mi is mindent, hogy megmentsük Erdélyt. A felvirágozott templom, az Úrvacsora áhítata is emelte az előadás hőfokát... Reményik „Végvári” néven írta lelkesítő, hazaszeretettől fűtött, kitartásra buzdító verseit, amelyeket gyűrött papírlapokon adtak kézről kézre, s titkos helyeken olvasták, ahol a sziklafalnak füle nincs”. Az említett műsort a közeli napokban láthatta az egri közönség is. két riasztó hőse, tartja olykor nekünk, elénk a tükröt, hogy belenézzünk; mondják tartalmatlan mondataikat, mert csak valami szellemi törmelék van bennük. Kivallják és elleplezik magukban, magukból, magukért azt a nullánál talán valamivel több semmit, ami életben tartja őket. Ismerhetik a mai ember, a homo minimális állapotát. Basilides Barna szellemidézése, ahogyan a lírából és bölcseletből összeállított szövegeit rávetítette közönségére, hitről tanúskodik. Azt igazolja, hogy a művészek — belső indítékaiknak engedelmeskedve — teszik a maguk dolgát. Akkor is, ha csak egyetlen lehetőségük akad a szó- lalásra. Vállalják a feladatot, mert érzik — mai sanyarúsága- ink, félrevezettetéseink közepette méginkább, mint máskor —, szükség van a kiáltásra, hogy felébrednének azok, akik emberi életet akarnak élni. És tudják, hogy a szellem érintése nélkül magasabb célra tömi nem lehet. Fájó kérdés, kínzó kétely ugyanakkor, mit tegyen a polgár, ha annyi megaláztatása, megrázkódtatása, fenyegettetése közben csekélyke nyugalmától is megfosztják, hogy napi „zsákhordozása közben” szóba álljon, szóba keveredhessen önmagával. Akár csak egy idézet erejeig, amit még az iskolában tanítottak meg neki. Esetleg rosszul is, félremagyarázva is. Amit nem ártana komolyan venni a végszámla benyújtása előtt még! Persze, most az olvasó is rámszólhat: de- hát önt ki kérdezte erről... Farkas András Drasztikus áremelés helyett Emberségesebb megoldást! A legutóbbi egri oldalunkon közöltük az egyik Csebokszári lakóközösség észrevételét a fűtés drasztikus áremelésével kapcsolatban. A levél az Evat Rt. igazf atójának szólt, de kérték a szer- esztőséget is, hozzuk nyilvánosságra megjegyzéseiket. Az egri Ónodi Gyula — szerkesztősegünkhöz eljuttatott írása szerint — a miniszterelnöknek, a tárca miniszterének, az ország- gyűlési és önkormányzati képviselőknek, a polgármesternek és az Evat Rt. igazgatójának címezte levelét, amelyben pontos számításokkal vezeti le az elmúlt 10 év árváltozásait e témában. Idézet leveléből: „Hogy kinek címeztem ezt a levelet? Mindenkinek, aki felelősséget érez az iránt, hogy a távhőszolgáltatásban indokolatalnul magas szintre felemelt költségeket a lakossági terhek csökkentése érdekében mérsékelni lehessen. 65 négyzet- méteres OTP öröklakásunkat 1975. július 25-én vásároltuk. Akkori szerződésünk értelmében 6 x 371 forint fűtési dijat és 12 x 87 forint melegvízhasználati dijat kellett fizetni, mely költség éves szinten 3.270 forint volt. Négy évre rá a szerződésünket az ingatlankezelő egyoldalúan megváltoztatta, és a mar említett dijakat összesen egy évre 4.530 forintra módosította. 1982-ben újabb változás történt, melynek értéke már 5.598,1985. február 15-től már 7.038, az újabb emelkedés következtében ’87 júliusától 8.562, ’89 júniusától 10.854, a múlt év augusztusától 15.384 forint volt a fűtésre és a vízre kiadott évi költség. Az idén október 7-én új fordulat következett, melynek értelmében fizetési kötelezettségünk a következőképpen alakult: 6 x 1.949 forint fűtés, és 12 x 792 forint melegvíz, valamint 12 x 1.161 forint rendelkezésre állási díj, azaz összesen egy évre 35.130 forint. A közölt értékpárokat diagrammban ábrázolva, megdöbbentő matematikai következtetésekhez juthatunk, s felvetődik a kérdés: ilyen miért havonta ütemben haladva mennyi lesz a legközelebbi áremelkedés utáni díj? Határ a csillagos ég? Az elmúlt 15 év alatt a fűtési es melegvízhasználati díj több mint tízszeresére emelkedett. Miután ugyanez nem mondható el a bérek emelkedéséről, így nem csoda, hogy ha az életszínvonal erőteljesen romlott. Külön felháborodást kelt az a tény, hogy a kormány által előrejelzett 80 százalékos áremelkedés mértéke ténylegesen 128,4 százalék. Az is bosszantó, hogy a rendelkezésre állási díj havi értékét — minden indoklás nélkül — nem az éves díj 1/12-eként, hanem lényegesen magasabban, 1/8-aként kell az idén megfizetni. Hogyan tud nettó 4.483 forintot havonta kifizetni egy egyedülálló, vállalatánál bérminimumot kereső, munkanélküli vagy nyugdíjas?! feltehetjük a kérdést, ell a nyári hónapokban i 1953 forintot fizetni a melegvíz-szolgáltatásért? Akkor, amikor a rendeletben meghatározott 13 köbméter víz felfutásét 40 fokra bármely más energiahordozó felhasználásával maximum 700 forintért meg lehet oldani. Arról nem is beszélve, hogy a hőközpont csak 30 fok körüli melegvizet szolgáltat. Ez a nagymértékű áremelkedés gazdaságpolitikailag sem indokolt, és szociálpolitikai szempontból is meg lehet kérdőjelezni, mivel a szolgáltatásba bekapcsolt lakótelepeken nem a leggazdagabb réteg lakik. A hálózatra rákapcsoltlakás tulajdonosának nincs lehetősége egy olcsóbb fűtési rendszerre való áttérésre. Ha nincs elegendő pénze, nem tudja a helyisegekben spórolásként kikapcsolni a fűtést. A legszegényebb és a legkiszolgáltatottabb embereket ilyen mértékű büntetőadóval megterhelni már egyfajta kizsákmányolás jele. A távhőszolgáltatás sok ember hangulatai befolyásolja, ezért emberségesebben kellett volna nyúlni e problémakörhöz, és a drasztikus áremelés helyett más megoldást találni.” „Imádom a keserű mandulát” Beszélgetés Herczeg István grafikusművésszel Ez a párbeszéd október 17-én hangzott el Egerben, a Kopcsik cukrászdában, közönség előtt. Jóbarátok körében, akik között voltak művészek, érdeklődők, közeli ismerősök és kíváncsiskodók. Néhányan kifejezetten azért jöttek, mert a „műfaj” elkötelezettjei, szerelmesei. Az őszinte hangvétel nekik szólt, az invitálás is ezt ígérte. Ezért aztán néha szókimondóbbra sikerült a beszélgetés, mint azt vártuk, de ügy velem, nem baj. Az inteijű elején arról kérdeztem Herczeg Istvánt, vajon volt-e része politikai és szakmai megalkuvásokban.. — Volt egy ilyen hely — nem tudom létezik-e még —, hogy óbudai irodalmi presszó, s két barátommal csináltunk ott egy kiállítást. Nagy felhajtás volt, pár nap múlva pedig értesítettek telefonon, hogy leszedték, mert három Jézuskám volt a falon, és november 7-i ünnepségre készülődtek abba a teremben. Ilyen többször volt. Van egyfajta hitem, de nem vagyok sehova tartozó. Ministráltam a Czakó úrnál, mert a szülőfalumban — Sa- jószentpéteren — akkor ő volt a pap. Ott a templomban ért az első csalódás. Ilyet elmondhatok? Gyerekek voltunk, ránkjött a röhögés mise közben: az az állapot, amikor beleszorul az emberbe. S észrevett egy néni, rózsafüzér volt nála, s nagy ájtatos képpel odasettenkedett hozzánk. Ránézett az oltárképre, s a rámás csizmájával akkorát rúgott a bokámba, hogy le kellett ülnöm. Na, attól kezdve nem jártam templomba, nekem ez akkora csalódás volt. Pedig én ministráltam, elájultam a nagymisén a nagy melegben, semmilyen áldozatot nem sajnáltam. S apám akkor azt mondta: Fiam, menjünk el horgászni, mert a folyóparton közelebb van hozzánk a Jóisten! — Érdekes, amit mondasz! Nemrégiben egyik írónktól hallottam épp Egerben: az Isten — ha már itt tartunk — nem véletlenül helyezi oda az embereket, ahol végül is megszületnek. Sajó- szentpéteren töltötted a gyermekkorodat, s Egerben élsz. Ez öröm, vagy kényszerűség? — Budán laktam négy évig, s a Török Pál utcába jártunk a barátommal iskolába. Hát nekem ez egy nyomasztó élmény volt! Az, hogy az üde kis falumból felkerültünk a székesfővárosi forgatagba. Jól elvoltunk akkoriban, mert minden házbál házibuli volt, akkor jött a Beatles, de a főváros azért taszított. Általában a városok azokban a formájukban taszítanak, mint amilyen Miskolc és Ózd. Az iparvárossal járó szenny, mocsok, zavaros összetételű közösségek, vagy nem is közösségek, összeverődések. Tulajdonképpen az hiányzott nekem a varosokban, hogy egy faluközösségben, vagy — bármilyen lejáratott szó — civil közösségben az emberek összeültek. Azért nem megyek vissza a falumba, mert közben építettek vagy három gyárat, füst van. S meg láttam ótvenvalahányban, amikor a Sajót kimérgezték. S mentünk le fürdeni, s a srácok térdig álltak a vízben, s válogatták a sok bódult halat, amelyek jöttek le a folyón, s az — mi is volt? — „extenzív, szocialista ipartelepítés” hatására — pusztultak. A nagy harcsákat feltették szekérre, amiről a farkuk lelógott. Ezek az élmények megmaradtak bennem. Ezért nem megyek haza a falumba. Eger megtetszett, ittragadtam. — Ez a dolog szebbik oldala, de hát a hátrányáról se hallgassunk. Nem zavar, hogy nem vagy szem előtt a fővárosban? Bár tudom, a nyáron Pesten is láthatták a munkáidat... — Nagyon érdekes volt. Felmentem a székesfővárosba, bementem a művészeti alapba, s a portástól kezdve mindenki kö- szöngetett: Jó napot, művész űr! Kit tetszik keresni, művész úr? Azt hittem, cukkolnak, mert itt akárhova bementem: „Jaj, Pista, hagyjad már, megint jössz a hülyeségeiddel. Vagy: figyelj már, Pista, rajzolj már itt valamit, mi az neked? Persze, ez jó is valahol. Mégis, amikor ott rájöttem, hogy komolyan gondolják, volt hangulata a dolognak, segített. — Valóban, kell a mások tekintete. Meglehet, az országhatáron túl ezt méginkább tapasztalod... — Érdekes, volt ilyen élményem. Engem, mint mondtam, nem zavar, az ellenkezője sem. Mégis, a „büdös kapitalizmusban” más a rangja ezeknek a dolgoknak. Én nem tudom, hogy ez jó, vagy nem jó. Mindenesetre máskent vélekedett egy habókos milliomos (illetve: nem is volt habókos), amikor ilyen csóró magyar művészeket meglátott, mint én is. Minket, akik ott számoltuk a schillingünket, hogy meg tudjuk-e venni a keserű mandulát a boltban. Mert ugyanis imádom a keserű mandulát. A milliomos és a felesége főztek és szaladgáltak körülöttünk, s amikor elkövettem azt a baklövést, hogy tölteni akartam a barátaimnak, a háziasszony a szívéhez kapott: majd ő, a művészek nem, ok ülnek, esznek, csevegnek. S néztek bennünket, s egy szót nem értettek abból, amiről beszélgettünk. Jól esett, hogy az ember folytat valami tevékenységet, több-kevesebb sikert és kudarcot megél, s ezt ott valamire becsülik. Bizonyára azért van így, mert ott az embereknek több alkalmuk van találkozni. Nem a művészekkel, hanem a képekkel, az alkotómunka eredményével... — Magyarnak kell-e lenni ahhoz, hogy megértsék a képeidet, amelyek közül nagyon sok kötődik a természethez, az anyagi világhoz... ? — Éz cseles kérdés... Az nem biztos, hogy hozzá kell tartoznia a művészethez, hogy én mindenféle tartalmakkal teletömöm a képeimet, de az viszont nagyon valószínű, hogy ezt a részét úgy sem érthetik meg máshol, más kultúrkörben. Gyakran nyúlok olyan témákhoz, melyek a katolikus hithez kötődnek. Ez nemcsak a neveltetésem miatt van, hanem — úgy gondolom — hogy ezeken a vallási motívumokon keresztül sokkal több emberrel tudom közölni a mondandómat. A természethez való viszonyomról annyit: a napokban, ahogy hazafele tartottam Debrecenből, s átjöttünk a Tiszán, rákényszerültünk, hogy megálljunk egy kicsit süllőzni. S ahogy átjöttünk a Tisza-partra, a legelső zajélményünk: megyünk az avaron, s a lábunk alatt csörög a nylon, s csörög a sörösdoboz, melyet nemcsak a magyar horgászok, hanem az itt vendégeskedő német turisták dobálnak el, s „állati ideges” vagyok tőle. Amikor elmegyünk a barátommal az eldugott holt Tiszára (nem mondom meg, hova, nehogy más is fölfedezze), s ott a gyönyörű holtág, a madarak... Bemegyünk a ladikkal, s akkor berregve jön vagy száz motorcsónak, s elterülnek a vízen, s bontják a söröket, s én olyan bunko kelet-európai vagyok, hogy a nyelvükön nem tudom megmondani, hogy ne dobálják el a sörösdobozokat. S amikor azt látom, hogy a környezet rombolása zajlik, ez nekem rémisztő! Ezeket nem hagyhatom szó nélkül... Jámbor Ildikó
