Heves Megyei Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-29 / 280. szám

HÍRLAP, 1991. november 29., péntek HATVAN ÉS KÖRZETE 13. Néprajzi kiállítás Több mint két évtizedes gyűj­tőmunka eredménye az a kiállí­tás, amely ma délután 3 órakor nyílik Hatvanban, a Hatvány Lajos Múzeumban. A néprajzi válogatásban többek között vise- letek, bútorok, gyékény- és szal­mafonatok, olajnyomatok, tü­körképek, szőttesek, hímzések láthatók, mindemellett a valami­kor Hatvanban dolgozó Bukót Ferenc népművészeti tárgyai is. A tárlatot — mely három hóna­pig tart nyitva — dr. Bakó Ferenc nyugalmazott megyei múzeum­igazgató nyitja meg. TIT-tanfolyamok A TIT Hatvan Városi Szerve­zete targoncavezetői és nehéz- gépkezelői tanfolyamot indít, valamint kis és középteljesítmé­nyű kazánfűtői oktatást szervez. Az érdeklődők december J-ígje- lentkezhetnek a TIT irodájában. A helyi adóról — Keséden A település önkormányzata tegnap délután 4 órakor ülést tartott. A pénzügyi ellenőrző bi­zottság előterjesztése alapján az ecsédi képviselő-testület megvi­tatta a helyi adók bevezetésének lehetőségeit. Erzsébet- és Katalin-bál A hatvani Városi Művelődési Központ holnap este 7 órától Er­zsébet- és Katalin-bált rendez, amelyre a névnapjukat ünnep­lőknek félárú belépőt biztosíta­nak. A nyitótánc és táncbemuta­tók mellett tombolán virágköté­szeti remekműveket sorsolnak ki, s lesz vegetáriánus svédasztal is. A jó hangulatot tánczene biz­tosítja. Nyugdíjas olvasók klubja Lőrinciben, a Magvető Könyvtárban december 5-én délután 4 órakor rendezik meg a nyugdíjas olvasók találkozóját. Délután 5 órakor „Az én anyám... ” címmel táncdal-, mu­sical- és operettbemutatót tarta­nak. A műsorban többek között fellép Kovács Kati, Aradszky László, Csányi János és Koncz Tibor. Irodalmi est Az Ady Endre Városi Könyv­tár és Közösségi Ház a Ratkó Jó­zsef Közművelődési Egyesülettel közösen ma délután hat órakor irodalmi estet rendez Hatvan­ban, a közösségi házban. Bemu­tatják Nagy Zoltán Mihály „A sátán fattya” című művét, majd a résztvevők beszélgethetnek a szerzővel. Cukorgyárt pillanatok Acz idén rendkívül mostoha volt az időjárás a késő őszi be­takarítási munkálatokat végzők számára. Ezt panaszolta egyebek között Kovács András, a Hatvani Cukorgyár igaz­gatója is. Az utóbbi időben leesett nagy mennyiségű csapa­dék miatt a kombájnosok alig tudtak dolgozni. így fordulhat elő, hogy eddig csupán a termés fele került ki a földből. A feldolgozás ettől függetlenül folyamatos, az üzemben teljes kapacitással dolgoznak. (Fotó: Perl Márton) Menedzserképzés A brit The Open University Open Business School magyarországi képviselője, az Euro-Contact a legnagyobb egyetemi szintű mene­dzserképző intézmény hazánkban, amely országos hálózattal rendel­kezik. Ebbe a hálózatba kapcsolódik be a hatvani Városi Művelődési Központ. Az Euro-Contact Nyitott Vállalkozóképző célja a vállalatok, in­tézmények, önkormányzatok vezetői, munkatársai számára nyugat­európai, nemzetközileg elismert, hazánkban is azonnal alkalmazható menedzseri ismeretek átadása, a tanulás megszervezése. Ebben mul­timédia rendszerű távoktatási csúcstechnológiát alkalmaz. Az iskola tanárait az angliai Brian Lund professzor, a menedzserképző alapító­ja avatta be a távoktatás rejtelmeibe, készítette fel a konzulensi fel­adatok ellátására. A hallgatók vizsgaeredményeit a brit Open Uni­versity regisztrálja, bizonyítvánnyal elismeri. Az eddig beiratkozott hétszáz hallgató azért vállalta a tanulást, hogy többet tudjon a piacgazdaságban működő vállalatok menedzse­léséről. A hatvani kurzusra jelentkezők valamennyi szemesztert ön­magában is elvégezhetik, hisz nagy súlyt helyeznek a gyakorlati okta­tásra. Az érdeklődők az Euro-Contact területi központjában, a hat­vani Városi Művelődési Központban kaphatnak bővebb felvilágosí­tást személyesen, vagy telefonon a 38/12-383-as számon. Toj ásmizéria Horton is száz forintot kérjenek egy kiló darált paprikáért?! Most meg itt a disznóölés ideje, szinte minden családban van sertés, és bizony, mire az ember megveszi a hozzá­valót, kiürül a pénztárca. Régen úgy volt, hogy karácsonyra vág­tak, de mióta van hűtőláda, ha kiürül, jön a következő ölés. Per­sze nem mindenütt van így, el se lehet mondani, hogy a nyugdíja­sok milyen rosszul élnek. Nem is tudom, mi lesz ennek a vége... Szedelőzködik a piac. A horti ABC előtti téren az asszonyok összecsomagolják batyujukat, fölkerülnek a biciklire a szaty­rok, lassan hazafelé indulnak. — Milyen volt a mai piac? — Az igazi szombaton szokott lenni, de azért akad áru bőven így, kedden is — halljuk Csáti Já- nosnétól. — Csak hát a tojás... Borzasztó, mi megy itt. Nyolc-tíz forintot kémek darabjáért, felté­ve, ha van. Az asszonyok kihoz­nak húszat-harmincat, előre fi­gyelik azt, aki venni akar, ki se kell pakolni, már el is kelt az egész. — Mit gondol, miért van ez most így? — Jaj, hát nem tojnak a tytí- kok. Nekem is van negyven, az­tán két-három tojást hozok be egész nap. Ez egy ilyen időszak, ha eléri azt az időt a baromfi, pi­hennie kell. Igaz, a szomszédban lévő zöldséges Pestről hozza az árut, ő is kilencért adta tegnap a tojást. Hát ez megy az egész or­szágban... — Az ellátás jó Horton? — Van itt minden, csak pénz legyen. Csakhogy abból van a legkevesebb. Eddig se volt olcsó­ság, de ez az év mindenen túltesz. Drága a kenyér is, de hogy négy­— mm — Városkép­vázlatok A vasútállomás felvételi épülete A Boldogi úton jutunk az 1954-ben, úgynevezett „szocre- ál” stílusban épített vasúti felvé­teli épülethez. Az első felvételi épületet — a pályaudvarral együtt — 1867. április 2-án ad­tak át rendeltetésének. Ezen a napon indult meg a menetrend- szerű forgalom Pest és Hatvan között. Hatvan és Salgótarján között május 19-én avatták fel a vasúti pályát. A Budapest-Hat- van-Salgotarján vasútvonal első építtetője a Magyar Északi Vas- i/ívolt, a munkálatokat a Magyar Királyi Államvasutak fejeztette be. (Ez a vonal a MÁV első vas­útvonala, melynek a végállomá­sa Ruttkán volt.) Az első hatvani indóház külső és belső jellegét hűen tükrözi a Vasárnapi Újság korabeli egyik számában megjelent cikk, amely a vonal felvételi épületeiről a kö­vetkezőt íij a: „ Egyszerű épületek ezek, minőket művelt gazdák szoktak gazdasági célokra építe­ni.” (A. hatvani vaspályaudvar és indóház „első művelt gazdái” 1867-ben Méhes Károly állo­másfőnök, valamint Egedy La­jos és Róth Miksa voltak.) Az ál­lomás jelentősége megnöveke­dett 1870. ianuar 9-ével, a hat­van-miskolci vonal megnyitásá­val. 1873. március 10-én felavat­ták a Hatvan-Újszász-Szolnok vasútvonalat is. Az indóházat több alkalom­mal tatarozták, 1890-ben bőví­tették. 1924-ben felújították: át­festették, javították. Az épület 1944. szeptember 20-án, a szö­vetséges bombázók támadása során teljesen megsemmisült. A bombázás 12.40-től 12.51-ig tartott. Id. Ring Lajos úja, hogy ez a 11 perc a borzalmak ideje volt: 32 Boeing-24-es repülő az állomást és környékét két hul­lámban bombázta. A harmadik támadásnál több ezer gyújtóha­sábot szórtak le, melyek a Mé­száros Lázár utcáig, az újhatvani r. k. templomig, és attól a rendező pályaudvarig terjedő részre hul­lottak. A gyújtóhasábok 1200 fokot sugárzó thermit és foszfor anyaga mindent lángra lobban- tott. Az elpusztult felvételi épület újjáépítéséhez tervpályázatot ír­tak ki 1947-ben. Ezen I. dijat Payer Egon-Szundrői Jenő, II. dijat Legány Zoltán (Legány Ödön nóvénynemesítő fia) — Mihály ffy Lóránd és Pfannl Egon-Zóld Emil nyerték. A bí­rálóbizottság döntött még továb­bi pályázati tervek megvételéről (pl. Vincze Lajos-Gáliján Jó­zsef, Kismarty Lechner Ödön és Gyula, Körmendy Nándor és Körner József tervei). A jelenlegi felvételi épület Nagy Béla Zoltán és Félix Vil­mos építészek (UVATERV) ter­vei szerint épült meg 1954-ben (a pályadíj at nyert tervek túl költségesnek bizonyultak). A 130 méter hosszú, 12 méter szé­les, 10,4 méter párkánymagassá­gú, 3947 négyzetméter alapterü­letű, 34 ezer 362 légköbméter térfogatú épületben étterem, fodrász is működik. Kubinszky Mihály építész szerint a tervezők érdeme, hogy a vasúti építészet korábbi hagyományaitól merően eltérő alaprajzi megoldást és tö­megkompozíciót építettek fel. A vágányok felé a „szocreál” kön­tösbe öltöztetett architektúra olyan árkádíveket jelenít meg, amelyek már nem a klassziciz­mus nehéz oszloprendjét idézik, sokkal inkább a hazai népi építé­szet felelevenítését mutatják, a falu építészetének a középüle­tekre történő átültetésén fára­doznak. A monumentális bejárattal, csarnokkal rendelkező, 1982- ben tatarozott jelenlegi, valamint az 1945 előtti épületeket mutatja be id. Demény-Dittel Lajos fotó­ja, illetve fotóreprodukciója. Demény-Dittel Lajos Biztonságtechnikai kiállítás Ma délután 2 órakor biztonságtechnikai kiállítás nyílik Hatvan­ban, a Damjanich Szakmunkásképző Intézet földszintjén, ahol a kor­szerű vagyonvédelem eszközeit tekinthetik meg az érdeklődők egy héten keresztül. A rendezvény védnöke a Független Rendőrszakszer­vezet hatvani csoportja. A bemutatón szerepelnek többek között a Csőszer selypi gyára által gyártott páncélszekrények, az amerikai­magyar érdekeltségű Rí MI vegyes vállalat pedig autók és lakások ri­asztórendszereit vonultatja fel az egyszerű mechanikus védőberen­dezéstől kezdve az infravörös-érzékelős riasztókig. A kiállítás szenzációjának ígérkezik az az angol szerkezet, amely a lakóházak biztosítására kifejlesztett légtérérzékelőből áll. A másik érdekesség, hogy a R1MI cég megfelelő számú jelentkező esetén rá­dió adó-vevővel kombinált figyelőrendszert telepítene, amely betö­rés esetén közvetlenül a rendőrségen szólalna meg. Az így biztosított boltokat, üzlethelyiségeket, lakásokat a nap 24 órájában a cég járőr- szolgálata vigyázná havi bérleti díj ellenében. Akiket tehát érdekel a speciális ajánlat, azokat naponta reggel 8-tól délután 5 óráig várják a kiállítók. Értelmetlen áldozatok Tősgyökeres hatvani család­ból származott. Az édesapa vas­utas volt, aki büszkén tekintett a fiára, mert a családból ő lett az első diplomás: középiskolai test­nevelő tanár. Nem volt olcsó egy vasutasnak abban az időben gimnáziumban, majd egyetemen taníttatni a gyermekét. Ezzel tisztában volt Kókai János, ezért nem könnyelműsködött, kemé­nyen tanult a testnevelési főisko­lán, és katonaként is lelkiismere­tesen igyekezett elsajátítani a szolgálati szabályzatot, s a többi katonai ismeretet. Úgy érezte, meg is érdemelte a tiszti rangot, amikor tartalékos zászlóssá lép­tették elő. A tiszti önérzetén ak­kor esett először csorba, amikor tapasztalnia kellett, hogy milyen gőgös távolságot tartanak a tar­talékos tisztekkel szemben a hi­vatásosak, akik nagyra tartották magukat. Hanem, amikor kitört a háború, és indulni kellett a frontra, meglepődve vette észre, hogy a hivatásosak itthon ma­radnak, a kivonulók pedig szinte kizárólag tartalékos tisztek. A Gyöngyösön megrendezett ün­nepélyen maga a parancsnok is „sajnálattal” jelentette be, hogy meg kell válnia zászlóaljától, nem mehet velük a frontra. Ez volt az első eset, amikor Kókai János úgy érezte, cserben­hagyták őt és bajtársait. Aztán kemény idők következ­tek: a 2. Magyar Hadsereg köte­lékében irány a Don-kanyar. Egyetlen reménye volt: ha élet­ben marad, hat hónapi frontszol­gálat után leszerelik. El is telt a hat hónap, de szó sem volt a le­szerelésről. Ő is, bajtársai is úgy érezték, ismét cserbenhagyták őket. A horthysta vezetők nem tartották meg ígéretüket. Azzal áltatták őket, hogy a hazájukat kell megvédeniük. Rájöttek azonban: nekik semmi keresni­valójuk a Donnál. Eladták őket: Horthy velük fizetett Hitlernek az ország gyarapításáért. Szakaszával együtt az első vo­nalba került: 1942-43 telén a nagy orosz pusztaságban rette­netes hideg volt. A hőmérő hi­ganyszála harminc fok alá szállt volna, ha lett volna hőmérő. A kiképzés során azt tanították ne­kik, hogy a tiszteknek egyik leg­főbb feladata gondoskodni az alárendeltekről. Most keserűen kellett tapasztalnia, hogy kato­náinak milyen hiányos a felsze­relése: összehasonlíthatatlanul korszerűtlenebbek a fegyvereik a németekénél, a ruházatuk nem nyújtott védelmet a kegyetlen hi­degben, az élelmezés messze el­maradt az előírásostól. Újfent érezte: cserbenhagyta őket a hát­ország. Nem sokkal később azonban kénytelen volt megálla­pítani, hogy nem az otthoniak feledkeztek meg az ellátásukról. A nagy visszavonulás során lát­hatta a tömött katonai raktára­kat, amelyekben halomban áll­tak a bundák, a bekecsek, a sza­lonna, a cukor, és amelyeket kénytelenek voltak felgyújtani, hogy ne kerüljön az ellenség ke­zébe. A katonai ellátó szervek voltak felelőtlenek. Ilyen helyzetben egy cseppet sem csodálkozott, hogy amikor 1943 januáriában az oroszok megindították a támadást, és pa­rancsot kaptak a visszavonulás­ra, katonái eldobálták a felszere­lést, sőt a fegyvereket is, mert a másfél méteres lövészárokből nem tudtak másképp kiugrálni. Csúszott a fagyos fold és a deré­kig érő hó. A második vonalig futottak. Ott feltartóztatta őket egy akna- vetős alakulat parancsnoka: uta­sította, szakaszával biztosítsa az aknavetős egység védelmét. Hiá­ba tiltakozott, hogy neki vissza kell vonulnia a zászlóalj-pa­rancsnokság álláspontjához. Vé­gül úgy döntött: katonáit vissza- írányitja, ő maga*pedig ott ma­rad. Az aknavetősök ki is lőttek néhány aknát, aztán elmenekül­tek, őt pedig otthagyták egyedül. Nem sokkal később, miután utol­érte szakaszát, szinte szóról szó­ra megismétlődött a jelenet: egy tüzéregység védelmi övezetébe jutottak, amelynek parancsnoka elrendelte, hogy biztosítsák az egység gyalogsági védelmét. Be is ásta magát szakaszával egy erdő szélén, az esti sötétségben. Reg­gelre virradóra azonban elhűlve tapasztalta, hogy az éjszaka fo­lyamán a tüzérek eltűntek a há­tuk mögül. Visszavonultak anél­kül, hogy őket egy szóval is tájé­koztatták volna. Folytatták a visszavonulást a „fehér pokolban”. Időnként tűz­harcba keveredtek az üldöző szovjet csapatokkal. Katonái el­szakadtak tőle, de jöttek helyet­tük más alakulathoz tartozók, csak sejtették, hogy merre van a menekülés útja. Élelmük elfo­gyott, havat ettek a szomjúság el­len. Már-már azt hitte, megfagy vagy fogságba esik. Áz üldöző szovjet lövészek ötven, száz mé­terre megközelítették. Már nem is lőttek rájuk, csak integettek nekik, hogy merre vonuljanak fogságba. Letépte a tiszti rangjel­zését, és leroskadt egy eldobott gabonászsákra. Néhány percnyi pihenés után körülnézett, és tá­volodni látta az oroszokat. Ösz- szeszedte erejét, továbbvonszol­ta magát a közeli bokrok közé. A sövény mögött ismerős baj társa­kat talált. Ok akaratlanul hagy­ták cserben: amikor lehanyatlott a zsákra, azt hitték, találatot ka­pott. Közben a saját parancsnokai már a veszteséglistara írták. Azt gondolták, elesett vagy megadta magát. Szerencsére nem ez tör­tént. Bajtársaival együtt folytatta a visszavonulást. A szerencsét­lenségben szerencséje lett: egv összecsapás alkalmával átlőttek a kézfejet. Ezt katonai nyelven „húszezer koronás sebesülés­nek” nevezték, még az első világ­háborúból eredően: vagyis meg­ütötte a főnyereményt, nem ha­f yott maradandó nyomot, de ,órházba lehetett vele kerülni, így sikerült elkerülnie a hadbíró­sagot, a legyalázást, amit — saj­nos — megkaptak a visszavonu­lásért bajtarsai. Németi Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents