Heves Megyei Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-26 / 277. szám

4.

HORIZONT

HÍRLAP, 1991. november 26., kedd

Látószög

Az utca és a képe

Megyek az utcán — és azt hiszem, hogy eltévedtem, idegenben járok. Hiába ismerem minden házát, üzletét, elbizonytalanodva szédelgek közöttük. Az aszfalton kívül, úgyszólván minden más, mint ahogy megszoktam sok esztendő óta. Gondolát, polcot, pultot helyettesít a köztéri szék és pad, pléden, szőnyegen, vagy csak úgy, a poros, piszkos kövezeten az árusok portékája: piac, vásár a korzó is.

Gyakran még az igényesebb eladó asztala sem rokonszenvesebb a többhöz, szebbhez szokott szemnek. Egyikük-mási- kuk nemcsak riaszt, hanem egyenesen taszít. Ha összességében valamelyest talán érdekes, izgalmas is a tarka-barkaság, egyre félelmetesebb a látvány a magára mindenütt s mindig sokat adó centrumban, a belváros műemlékeinek társaságában. Budapesten a lebontott Nemzeti Színház helyén, a sajtópaloták szomszédságában vagy a „Vácin” csakúgy, mint az egri Dobó téren és környékén, a gyöngyösi „Nagytemplom” közelében, meg egyebütt.

Más volt a régi heti, havi vagy éves kirakodás településeinken — mert csak egyetlen napig tartott ez is, az is, ráadásul többnyire mindig ugyanott. S véletlenül sem ott, ahol az ember még csak nem is gondolt rá. Ahol az utcát, a város, a falu képét ennyire elcsúfította, rontotta. Nem, hogy „bolhapiacot”, hanem egy-egy tetszetősebb pavilont sem igen engedtek nyitni a legszebb helyeken, mert csorbította volna a meglévő nagyobb értékeket. Megyeszékhelyünkön például — jól emlékszem — kömyezetellenesnek találták kitartóan, makacsul még azt a néhány, igen szükséges „esőbeállót” is, amely rossz időben sokfelé — másutt— fedele alá fogadja a helyi tömeg- közlekedési eszközökre várakozókat. S ezek hiányában bizony mindmáig ázik-fázik a szerencsétlen utas, amíg a jármű meg nem jön érte.

Piacgazdaságunk szabadsága, állampolgári jogaink ki- szélesedése, mega csencselő külföldiekkel szemben tanúsított túlontúli megértésünk, türelmünk hozta a jóízlést is felborító változásokat. Meg önkormányzataink kényszerűsége. Mert igaz, ami igaz: a működési vagy éppenséggel a csupán terület- foglalásra szóló engedély is hoz valamit a hivatalok „konyhájára”. A kis pénz is pénz, sok kis pénzből is kerekedhet tiszte- sebb summa — amiért már igazán megéri, ha a régi elvekhez nem ragaszkodnak határozottabban. A fizetség fejében elnézhetik az utcakép rondítását is, hiszen ez a legkevesebb. S az sem túlságosan nagy könnyelműség részükről, ha az elkerülhetetlen ellenőrzések alkalmával a helyfoglalóktól a szakmai jogosítványt nem is kérik. Hiszen valamennyi bevétel akkor is van, ha az adó netalán elmarad, az eladó zsebében marad.

Ha sántít is a hasonlat, egy kicsit olybá tűnik a nagy engedékenység, mint a bibliai örökség eladása egyetlen tál lencséért. Szó nem lehet arról, hogy megéri. Kétségkívül veszteség is, amit városon és falun egyértelműen nyereségnek hisznek. Az tűnik el vele, amit eddig annyira szerettünk, amihez oly nagyon ragaszkodtunk. Amit megbánhatunk majd egyszer...

Gyóni Gyula

Ex librisek Zagyvaszántón

Zagyvaszántón a helyi könyvtárban e hét elején nyűt meg a Nagy István ex libris gyűjteményéből válogatott kiállítás. A 18 ezer darabból álló gyűjtemény legérdekesebb darabjait két héten keresztül tekinthetik meg az érdeklődők. Felvételünkön az általános iskola diákjai ismerkednek az anyaggal. A könyvtárban egyébként megtekinthető az a videofelvétel is, amely a metszetek készítésének technikájáról nyújt átfogó képet.

Négy ország diákjai találkoztak

Magyar nyelvhasználati verseny

Az idén november első felében rendezték meg Sátoraljaújhelyen — immár tizenkilencedik alkalommal — az Édes anyanyelvűnk nyelvhasználati verseny országos döntőjét. Hazánk tizenkilenc megyéjéből és Budapest fővárosából azok a diákok mérték itt össze magyar nyelvi tudásukat, akik előzőleg az iskolai és a területi versenyek legjobbjainak bizonyultak: hatvannál több

gimnáziumi és szakközépiskolai tanuló, valamint ötvennél több szakmunkásképző intézeti diák.

Rajtuk kívül egy harmadik csoportot alkottak a szomszédos országok magyar középiskoláinak versenyzői, összesen huszonheten. Az utóbbiak legnépesebb csoportja Romániából jött — 15-en — a szlovákiai magyar iskolákat 6, s a jugoszláviaiakat szintén 6 versenyző képviselte. Méghívást kaptak a szov- jetunióbeuek (kárpátaljaiak) is, de ők valamilyen okból nem tudtak megjelenni.

Kazinczy Ferenc szép és ma is nagyon időszerű jelmondata állt a meghívó élén: „...a nyelv legyen hív, kész és tetsző magyarázója mindannak, amit a lélek gondol és érez.” Az első nap Nyelvében él a nemzet című díszünnepségén dr. Kálmán Attila, a

Művelődési és Közoktatási Minisztérium államtitkára mondott ünnepi köszöntőt. Gazdag nyelvi és irodalmi műsorral szerepelt itt az érmelléki irodalmi csoport, amely Kazinczy szülőfalujából, a Trianon óta Romániához tartozó Érsemjénből jött át erre a maf

yar nyelvi ünnepségre és talál- ozóra. Valóban találkozója is volt ez a három nap a határainkon innen és túl élő magyar diákoknak és tanáraiknak.

Maga a verseny, illetőleg a döntőkét részből állt: az írásbeli és a szóbeli fordulóból.

A háromórás írásbelin a versenyzőknek feladatlapokon húszféle magyar nyelvi feladatot kellett megoldaniuk. Például a 2. feladat úgy szólt, hogy értelmezzék a törvény, az etika és a morál szót a következő idézetben: „Boldogok azok a közösségek, amelyekben törvény, etika, mo- rálcgyazon elvekből fakad.” A 6. feladat: „Fejezze ki egyetlen szóval a szótárban így meghatározott fogalmat: Hirtelen keletkező, gyorsan, időben és területileg egyenlőtlenül hulló csapadék." (A megfejtése: zápor). Más feladatok a nyelvtani, a helyesírási, a stilisztikai és a fogalmazási tudást, készséget tették próbára, vagy épp valamilyen nyelvhelyességi kérdésben kértek állásfoglalást. A versenyzők — amíg munkáik értékelése folyt — autóbuszos kiránduláson vettek részt Széphalomban (Kazinczy sírjánál és emlékmúzeumában) és a Bodrogközben.

Ezután került sor a döntő szóbeli részére. Ez nyilvános volt: a versenyzőket minden érdeklődő — tanárok, diákok, alkalmi közönség — meghallgathatta. Külön csoportban (és más-más teremben) versenyeztek: a gimnáziumok és szakközépiskolák diákjai, a szakmunkásképző iskolák tanulói és a szomszéd országok magyar középiskolásai. Az 1. bírálóbizottság elnöke dr. Deme László, ny. egyetemi tanár, a 2-é dr. Bencédy József, ny. főiskolai igazgató, a 3. bírálóbizottságé ar. Kováts Dániel Ka- zinczy-dijas főiskolai tanár volt. (Én ennek a harmadik bizottságnak a munkájában vettem részt.) A versenyzők a következő négy téma közül választhattak egyet kidolgozásra és elmondásra: 160 éve halt meg Kazinczy Ferenc. Műfaj: megemlékezés a széphalmi sírnál. Hallgatóság: az anyanyelvi verseny résztvevői, diákok és tanárok. EXPO. Műfaj: vitaindító a világkiállításról. Hallgatóság: a teremben ülők. Ha én lennék felnőtt... Műfaj: válasz egy körkérdésre. Hallgatóság: a teremben ülők. Kirándultunk a Bodrogközbe. Műfaj: élménybeszámoló. Hallgatóság: otthon a diákklubban.

Volt felkészülési idő, amikor a háromperces beszédhez vázlatot készíthettek, de az előadás nem lehetett felolvasás. A határon túliak csoportjában az 1. és a 2. témát három-három, a 3-ast húsz, a 4-est egy versenyző választotta. A bírálóbizottságok részletesen értékelték az írásbeli feladatok megoldását és a szóbeli teljesítményeket, külön a versenyzőket felkészítő és kísérő szaktanárok, és külön a versenyző diákok számára.

Megkoszorúztuk Kazinczy Ferenc szobrát (a sátoraljaújhelyi városháza udvarán). Ezt követte az ünnepélyes eredménye hirdetés a művelődési központ színháztermében. A versenyzőknek körülbelül az egyharma- da részesült valamilyen díjazásban, jutalomban. A határon túli csoport két legjobbjának egy szabadkai fiú (Jugoszláviából) es egy kassai diáklány (Szlovákiából) bizonyult. Romániából egy temesvári fiú, s egy kolozsvári és egy sepsiszentgyörgyi lány ért el legjobb eredményt.

Az Édes anyanyelvűnk nyelv- használati versenynek tulajdonképpen minden résztvevője nyertesként térhetett haza, hiszen mindenki számára, aki ott volt, sok szép élményt és anyanyelvi gazdagodást jelentett ez a három nap ott a Hegyalján.

Dr. Pásztor Emil

Ahogy Vladimír látja

Kell

várni Godot-ra!

Márton)

A vállalkozás felé...

Százmillió

a vidéki színházaknak

Az egri Gárdonyi Géza Színház El Eini Sonja rendezésében vitte színre Samuel Beckettvilág- húrű darabját. Sikerrel és elgon- dolkodtatóan. A néző a maga puszta jelenlétével, testközelségével is belejátszik a darabba, atmoszférát teremt, még akkor is, ha ő, a közönség egy tagja ünneplőben van jelen, Estragon és Vladimir pedig talpig lerongyolódva, egy, e századból való angol polgár minden tönkrement kellékével: köcsögkalappal, cso- komyakkendővel, az álh'tólag el- nyűhetetlen hivatali feketének a roncsaiban. Itt minden régen lesüllyedt az elemi szintre vagy az alá; a gondolkodás is. Üres a nyakon hordott fazék a kalap alatt, amiben régen, mint valami kisebb vegykonyhában főztek is valamit. Szemét, törmelék, ki- égettség, és mégis valami iszonyatos türelem, amely értelmet adni látszik ennek a jelenetsornak, amelyről azt sem tudni, kellett-e elkezdődnie, de ha már van, hol-valahol ér majd véget? A darab végén felsejlik a látványt végiggondolóban, hogy itt egy rejtelmes és szemérmesen őrzött függés áldozatai fontoskodnak maguk körül, a semmire nem jó állapotukban.

Azt kérdezem a Vladimírt alakító Venczel Valentintól, ő hogyan éli meg előadásról előadásra a mondatokat, a gesztusokat, a csaknem végtelenbe nyújtott várakozásnak ezt a kínzó érzékeltetését. Hiszen itt félreérthetetlen utalások vannak az európai és keresztény gondolatvilág fontos elemeire. Arra, hogy ezt a Godot-t mégiscsak tudja, hiszi, elképzeli Estragon is, Vladimir is. A színész a maga életerős fiatalságának teljes alázatával csak az ő tartalmáról szól:

— Sokan kételkedtek abban, jó vállalkozás származik-e abból, ha ezt a darabot bemutatjuk. Túl azon az értéken, hogy a Godot- ra várva mára már az abszurd drámairodalom klasszikus alkotása. A mű évek óta foglalkoztat. Újvidéken egyszer már játszottam a mienktől teljesen eltérő felfogásban — Pozzo szerepét. Ahány rendező, annyi elképzeléssel közelít a darabhoz. Értelmezhetősége valóban sok irányban enged elindulni, a Godot-ra várva időszerűsége örökössé lett, de ezen az örökifjú aktualitáson túl a műben egy konkrétum vonzott mindig is, most is. Beckett ugyanis bemutatja darabján és figuráin keresztül, hogy az emberek közötti viszonyok, sorspályák, ok-okozati összefüggések végsősoron anyagtalanok. Igaz ugyan, hogy itt is jelen vannak a „valós élet” elemei, de az író által tudatosan, fintor szintjére dukált, levitt formában.

— Hogyha ezt a darabot „a reális lét” olyan elemei felől közelítjük meg, mint az éhség (a sárgarépaevés), szűk cipő, vizelési inger, szolgatáncoltatás, alvásszükséglet, stb., nos, ezekből a naturalista elemekből, a testi igények kényszerű fellépéseiből soha nem fejthető meg a dráma mondanivalója. A „megfejtők” alatt itt nem a közönséget értem, hanem azokat, akik esetleg vállalkoznak a darab szín rehozatálára, az előadás potenciális megalkotóit.

— A Godot-ra várva „hősei” közelebb állnak a görög tragédiák szereplőihez, mint Ionescu vagy Pintér figuráihoz: nem önakaratukból cselekszenek, hanem isteni vezérlésre. Az is igaz, Beckett arra a kérdésre, kit vagy mit értett ő Godot-on, azt válaszolta: „Ha tudnám, megmondtam volna a darabban.” De mégis! A szülésznek, aki Estragont vagy Vladimírt játssza, tudnia kell, hogy ő mit ért Godot-on. Számomra Godot egyértelműen Istent jelenti, a mindenkiben jelenlévőt, de aki mindannyiunknak mást jelent.

Jólesett hallani ezt az egyértelműsítést, ezt a hangot, hiszen az 1953 óta eltelt időben — a bemutató után sokan, sokféleképpen értelmezték ezt az abszurd gondolatsort — hazánkban is igyekeztek megfeledkezni arról a passzusról, amit Beckett a darabban a Szentírásból idéz, s amely- lyel bevallja, hogy a második évezred végére lerongyolódott, szellemi öltözetet vesztett, a hit megmaradt morzsáiból élő-ten- gődő polgár, ez a lelki pária már csak turkál maga körül a felhalmozódó piszokban, és reményét vesztetten, félig figyelve, de tudva a függést, várja, hogy Godot nemcsak üzen, de egyszer meg is jön. Ki tudja, mikor? Ehhez kellene a mi nagy türelmünk és felfedezése annak, ami bennünk van.

Beszélgetünk a koreográfiáról, a történés ritmusáról, de a színész csak a személyes motívumokhoz tér vissza:

— Ennek a darabnak az előadásában, végigélésében sokkal fontosabb a személyes meggyőződés, a hit, mint a színpadi eszközök görcsös kutatása, noha ez utóbbiak sem mellékesek, jól megválogatva.

— Hogyan érzi magát Egerben, Újvidék után, ezzel a személy szerint is komoly sikerrel?

— Néhány előadás már mögöttünk van. Mindig telt ház előtt játszunk. Állíthatom, hogy közönségünk estéről estére megosztja velünk ennek a szakadatlan várakozásnak, önmagunk keresésének minden gyötrelmét és örömét is.

Ennyi ízelítőül, eligazításul mindabból, ami a színészben végbe megy, mielőtt a függöny felgördülne. És akkor még meg sem emlékeztünk a játék fegyelméről, a lélek tusakodásának egyéni kínjairól, amit a szerep alakítója úgy él át, hogy közben arra is kell figyelnie, mit és hogyan szenved meg a másik, amíg átadja magát az író komor tekintetének és karmesteri pálcaintésének.

Farkas András

A magyar színházak az elmúlt két évben létezésük, legnehezebb időszakát élték át. A csökkenő értékű állami támogatás — amely a legszámottevőbb bevételi forrásuk volt — működési szükségleteik minimumát sem fedezte. Idén azonban úgy tűnik, sikerült olyan megoldást találni, amely a szakma, az állam és az önkormányzatok számára egyaránt megnyugtatóan rendezi a színházak jövőbeni sorsát.

— Mi az új koncepció lényege? — kérdeztük Szabó Istvánt, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium színházművészeti főosztályának vezetőjét.

— Áz eddigi gyakorlattól eltérően nem abból indultunk ki, hogy a központi költségvetésből mennyit tudunk kiszorítani a színházak fenntartására, hanem abból, hogy mennyi pénzre van szükség a még elfogadható működéshez. Természetesen, a jövőben is önkorlátozásra kényszerülünk a finanszírozásban, de legalább világos, a körülményekhez képest mindenki számára elfogadható helyzetet teremtünk. Felmértük minden egyes színház költségigényét — a 90-es év tényszámai szerint — és az állami hozzájárulás mértékét ennek alapján állapítjuk meg. Eszerint az állam a fenntartási költségeknek vidéken 60, Budapesten 50 százalékát fedezi. A fennmaradó 40, illetve 50 százalékon az önkormányzat és maga a színház „osztozik”.

Megpróbáljuk a színházakat is érdekeltté tenni bevételeik növelésében. A színház előző évi többletbevételei, illetve az ön- kormányzatoktól kapott támogatás mértéke emeli a költség- számítás bázisösszegét. Ez arra ösztönöz: ha a színház jobban dolgozik, akkor a következő évben nagyobb támogatásra számíthat.

— Milyen lehetőségük van egyáltalán a színházaknak bevételeik növelésére?

— A legkézenfekvőbb a jegyáramelés volna, de ez hosz- szútávon aligha járható út. Másik lehetőség a szponzorok bevonása. Prosperáló gazdaságban működik is, de nálunk igen korlátozott ez a lehetőség. A harmadik variáció a színházak vállalkozói tevékenységének fejlesztése. Jó példát szolgáltat erre a zalaegerszegi színház, amely tavaly bérmunkában gyártott díszletet a grazi színháznak, s ezzel jelentős bevételre tett szert. A hatályos jogszabályok szerint az effajta bevételeket — költségvetési intézmény lévén — vissza kell forgatni az alaptevékenységbe, vagyis nem lehet a működésen kívül más célra fordítani.

— Az új rendszerben megszűnik vagy megmarad a jelenlegi formájában az úgynevezett színházi alap?

— Megmarad, és remélhetőleg ezentúl el is tudja látni azt a funkciót, amiért eredetileg létrehoztuk: vagyis nem a színházak általános működését szolgálja majd, mint eddig, hanem újszerű, kockázatos produkciók létrejöttét segítheti. Összesen 200 millió forint áll rendelkezésére, ebből százat a vidéki, százat a budapesti színházak használhatnak fel, s amelyből pályázat útján részesülhetnek. Januárban és szeptemberben nyújthatnak be pályázatot az alkotók, a következő három hónap egy-egy bemutatójára.

— A pályázaton továbbra is csak az államilag támogatott színházak vehetnek részt?

— Jelenleg 40 színház részesül támogatásban. Mivel vidéken szinte kizárólag állami színházak léteznek, ez a kérdés elsősorban Budapesten merül fel, de a minisztérium — úgy, mint eddig — most is a fővárosi önkormányzat rendelkezésére bocsátja a százmillió forintot.

Domi Zsuzsa Ferenczy-Europress