Heves Megyei Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-02-03 / 257. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. november 2-3., szombat-vasárnap A vikingek nyomában A Nyevo orrát a hagyományoknak megfelelően fából faragott lófej díszíti. A szentpétervári vízre bocsátás (Fotó: AN) Leningrádban ünnepélyesen vízre bocsátották a Nyevo nevű ősi orosz evezőscsónak pontos mását. (A név a Ladoga-tó ősi elnevezésre utal.) Egy norvégiai evezőssel együtt részt vesz azon a nezetközi expedíción, amely bejárja a varégek útját a görögökig. Az expedíció július 30-án indult. Az út első szakasza Oslótól Novgorodig tartott. 1992-ben teszik meg a második szakaszt, melynek során Novgorod- ból a földközi-tengeri Pireusig jutnak el. A tízevezős Nyevo hossza 12 méter, szélessége három méter. A szláv hagyományoknak megfelelően egy fából faragott lófej díszíti. A IX-X. században ilyen hajók közlekedtek a Balti (akkor Varég) és a Fekete- (Orosz) tengeren. A szláv-skandináv csoport vezetője Jurij Zsvitasvili, a Szovjet Tudományos Akadémia földrajztudományi társaságának tagja, sebészorvos, a Transzeurópa-Nyevo- Viking nemzetközi terv igazgatója. A hajó építésének és a tervezet megvalósításának költségeit — mely egyébként az UNESCO védnöksége alatt áll — az expedíció szponzorai vállalták: a Balti bank, a Lensztrojmatyeriali Részvénytársaság, a Rusz Biztosítási Részvénytársaság, valamint több vállalat és egyesület. Az expedíció során résztvevő sportokóknak, újságíróknak, tudósoknak több történelmi, archeológiái, környezetvédelmi, földrajzi programot kell végrehajtaniuk. A szervezők nem elégedtek meg a régi hajósok útjának puszta megismétlésével. 1989 óta folyt „A varé- gektől a görögökig” elnevezésű nemzetközi turistaútvonal kidolgozása, és a Nyevo-Viking-Szerviz szolgáltatási rendszer megszervezése. -ANR agyog az erdő! A fák, a bokrok színpompás divat- bemutatót rendeznek egymás kedvtelésére. A bükk aranysárga, a tölgyek bamászöld kosztümben bólogatnak, a gyertyánok még csillogó mélyvörös Bitterekkel is díszítik lombruháikat, a bakfiskorban lévő bokrok — a som, a galagonya, a csipke izzó pirossal kelletik magukat a hegyoldalakon. A fenyők nem divatainak! Örökzöld ruháik minden évszakban elegánsak, ünnepélyesek és komolyak. Ha vetkőznek, ha cserélődnek a tűlevelek, azt is olyan finoman és diszkréten teszik, mint a szemérmes lányok, akik még önmagukat is szégyenük megsimogatni. — Szép hosszú ősz! — így mondják az emberek, és tekintetükkel megcirógatják a mohos sziklákat, a rétek utolsó virágait, gondolatban csokrot szednek a kikiricsből, megcsodálják a tarkabarka bokrokat, és ha érkezik egy-egy erősebb fuvallat, a gyerekek a fák alá állnak, hogy rájuk hulljon a színes levéleső, amely már a morcos november üzenetét hozza a világnak. — őszi képeslap! A völgyben a patak — első hallásra — éppen úgy csacsog, mint nyáron, pedig ezek a hangok már nem a régiek! A víz is több, nagyobb a sodrása, az éjszakai eső néhány erős követ is lejjebb sodort sok ezer esztendős helyéről, a fák gyökerei is nőttek a nyáron, és itt-ott beleragadnak az iszap közé, talán azért, hogy erősebben megkapaszkodjanak, de az is lehet, hogy csak a víz után sóvárognak. Amikor erősödik a reggeli napsütés, enyhe szél suhan át az erdőn, mire a fészekrejtő lombok elpihennek, elveszítik utolsó erejüket, és körtáncot lejtve a földre szállnak. Dobos András, a fiatal erdész ma hajnalban indult el első útjára. Olyan a sétája, mint egy úrnapi körmenet. Megáll az odvas bükknél, megsimogatja az emberfejnyire nőtt taplót, kíváncsian benéz a cserkészét alatti katlanba, ahol szarvasünők bámulnak felé, hallja a muflonok füttyentő riasztását, aztán leül egy tuskóra, hogy hallgassa a csendet. — Vetkőzik az erdő! Nem kell az ékesség, a dércsípte sokszínű levél, a fényből is elég már, és az ősz előkészíti a leselkedő tél jövetelét. A szél erősödik! Úgy jár az erdőn, mint a végrehajtó, a bokrok, a fák pedig gavallér urak módjára fizetnek, odaadják a ruháikat. A legény az apjára ütött! Úgy beszélik, hogy az anyja harmadik gyerekként majdnem az erdőn szülte meg, olyan váratlanul tört rá a fájdalom. Csak a szerencsének köszönhette, hogy idejében hazaérkezett. A házuk ott áll a falu végén a sziklák alatt, a cserfák ágai a kerítés tövénél összeölelkeznek a cseresznyegallyakkal, az őzek riasztása délutánonként — amikor már hosszúra nyúlnak az árnyékok — behallatszik a szobába. Eddig az apjával járta az erdőt, mától kezdve egyedül és hivatalosan! Lépései megfontoltak, szeme távolra és közeire tekint egyszerre, egyetlen nesz, egyetlen moccanás sem kerüli el a figyelmét. Hajnalban az anyja felhátizsákolta, éppen úgy, mint annak idején az apját sok esztendőn keresztül, megállt a kapunál, és utánanézett, amíg csak el nem tűnt a fiú az első út- kanyarban. — Jó utat, kisfiam!—ezt gondolta. magában az asszony, de szólni nem tudott, mert a torkát fojtogatta valami, és a boldogság könnyet csalt ki a szeméből. A Dobos gyereknek mától kezdve az erdő a munkahelye, kereken tizenkétezer hektár. Az erdő titkai kifürkészhetet- lenek, éppen úgy, mint a szarvasz- szerelem, amelyik kísértet módjára visszajár minden ősszel, aztán egy évre elszáll, mint az égen úszó bárányfelhő. A sárga levelek — amint erősödik a szél — mint a halott lepkék libegnek a levegőben. Ilyenkor nyugtalan a vad, de nyugtalan az ember is! A szél mindig változást jelent, a szél elviszi a hangot, vagy éppen visszafelé fordítja, tompítja a látást, kavarja a szagot, az illatot, az erdő vadnépe tétován, tájékozatlanul álldogál a sűrűben. Szélben minden csalóka és kiszámíthatatlan! A cserkészút végén a réten munkásokat szállító autó áll. Tarka ruhás lányok, fiatalasszonyok ugrálnak le róla, hangjuk megtöri a csendet. — Munkába állt az új erdész! — rántja meg nevetve az egyik csitri a másik foncsikját. — Hát aztán? — Csakúgy! Dobos Andris az erdő takarásában áll, nem láthatja senki, nem is gondolják, hogy az első nap reggelén éppen a csemeteültetőkkel találkozik. Nekidől egy fának, aztán távcsővel sorraveszi az érkezőket. A copfos szőkét is! Nézi, lesi, aztán azon kapja rajta magát, hogy szemén ragad a távcső. Az ősszel két lakodalomban már megtáncoltatta ezt a lányt, de akkor nagyon fennhordta az orrát. — Az idő mindent kiforog! — mondaná az apja, aztán sorra nézi, figyeli a többieket is... Amikor nem is gondolják, kilép a rétre! Vadonatúj, zsinóros kalapját illően megemeli. Meghűl a vér mindenkiben, még a gépkocsivezető sem hagyja szó nélkül: — Melyik bokorból nőttél ki öcsém? Sértőnek találja a megjegyzést, így aztán ügyet sem vet a sofőrre, helyette az asszonyokat, lányokat szólítja. — A csemeteültetők álljanak mellém! Akik szívesebben szednének makkot, azok menjenek a cserfa alá... Ez már hivatalos beszéd! Tisztességtudó, határozott és eligazító. Ebből mindenki tudja, hogy Dobos Adnrás erdész a mai nappal szolgálatba lépett, és ezentúl itt ő rendelkezik... Igazodnak, szedelőzködnek a lányok, kezükben a kapa, a menyecskék inkább a makkgyűjtést választják. — Mit gondolsz, meghallotta? A szőke copfos nem szólt semmit, csak nézi a legényt, és olyan az arca, mint a levegőben libegő piros falevél... Szalay István Reiner Kunze (Németország) A művészet alkonya Nem kell megénekelni a napot huhogta a bagoly a fajdkakasnak nem fontos a nap a fajdkakas kihagyta dalából a fényt / művész vagy magasztalta a bagoly és szépen besötétedett Christop Geiser (Svájc) A maradék Csendesóceánba torkoll a szóáradat fű nő az elvadult szavak fölött szócsatában hull el a legutolsó szó füstjelekkel értjük meg egymást Hugo Dittberner (Németország) A szerelem hasznáról Üdvös lenne, ha a gyerekek szüleik sárguló szerelemesleveleit megkaphatnák. Silabizálgatnák, lemásolnák, szavakat álmodnának hozzájuk, s betűzdelnék a sorközökbe. Üdvös lenne a felnőtteknek is, mivel a rég elfelejtett levelek kézbeadásával most gyerekeik tudását gyarapítanák. Friderich Christian Delius (Hollandia) Lago di Albano Ha a pápa követ gurítana alá a tóba Castel Gandolforól: hírt adhatna vele a leendő katasztrófáról a parton lakóknak. S így már az Osservatore zord közlése előtt felkészülhetnének a természeti csapásra. (Cseh Károly fordításai) Cseh Károly Ketten a kertben Almafánk derekát megroppantotta a vihar. Törzsével együtt megtört a kísértés is. Az Első Pár nyomát s a tiltott gyümölcsöt levedli magáról a fű lappangó zöldje Szavaink délutáni szélcsendjében állunk az augusztusi kertben. Jó lenne hinni: az égzengés a kígyót is elűzte. Kakukkszó Július utolsó napján tizenkétszer szólalt meg a kakukk a szeppegő zöldben, háromszor egymás után. Madár-szorzótáblán kiszámított éveimet kiáltotta-e el, vagy tizenkettőt jövendölt még, s erre esküdött háromszor is? Vibrálón hálózott be a balsejtelem, zsákmányul ejtve a maradék fényt homlokom hullámain. Aztán újra háromszor kiáltott egy másik, hogy mint félbemaradt mondat pontjai a sejtést, hallgatásába bújtassa el, amit mától tudok már: akit még nem merek megnevezni, végleg itt marad közelemben. Páros lelet Zs-nak Ránk omlik, akár egy homokbánya, a nyári dél. Temet a ragyogás. Időtlenül harangoz a csípőnk. Lelet-pár leszünk. Lélegzünk tovább. Az erdő fia
