Heves Megyei Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-23-24 / 275. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1991; november 23—24., szombat—vasárnap „Nem tudok. belügyminiszter-iskoláról, ahol képezhettek volna” Interjú dr. Horváth Balázs tárca nélküli miniszterrel, az MDF ügyvezető alelnökével Nem vitás, hogy a tavalyi taxisblokád idején lett igazán közismert ember dr. Horváth Balázs akkori belügyminiszter. Máig emlékezetes több gesztusa és intézkedése. Azután más beosztásba került: az MDF ügyvezető alelnöke, s tárca nélküli miniszter lett. Amikor legutóbb Egerben járt, más embernek tunt, mint annak idején. Első látásra is higgadtabb és fáradtabb. Hiába, gyorsan pereg a politika homokórája, kevés flyugodt perce akad annak, aki kózugyekre adja a fejét. — Annyifélét mondanak a ártok helyzetéről, hogy alig léét eligazodni a vélemények között. Ón hogy látja a Magvar Demokrata Fórumot, fejlődik, vagy netán „szétolvadt”, mint ahogy Torgyán József állítja? — Július végéig és augusztus elejéig nem haladt jófelé az MDF: Kopott a tagsága is, s nagy belső viták folytak — mondja. — Most azonban úgy veszem eszre, hogy a szeptemberi megyegyűlések „összecementálták*. Az az igazság, hogy óriási púpot viszünk a hátunkon: kormánypárt vagyunk. Ezért minden olyan kormányintézkedésért, amely nem tetszik a polgárnak, minket is hibáztat. Peaig a kormány koalíciós: a KDNP és az FKGP is a tagja. — Nagyon szerencsésnek tartottam azokat a tisztázó vitákat, amelyek az MDF politikai filozófiájának a kikristályosodását segítették. így az a három eszmekor, amely találkozik pártunkban, úgy ósszefonódott, mint a sodrott kötél: erősíti egyik a másikát. Megőrizte egyúttal mindegyik az önálló karakterét is. Ezért lezártnak tekintem a konfliktusokat: a nemzeti liberális, a népnemzeti és a' kereszténydemokrata eszmeáramlat képviselőinek is megvan a saját szellemi műhelye. Örülök annak, hogy ilyen sokszínű az MDF. — Valóban, az utóbbi időben, míg több párt is alapvető önmeghatározási nehézségekkel küszködik, addig az MDF- ben kevesebb a konfliktus. Ebben nyilván az is közrejátszik, hogy 'a törvényhozásban legtöbbször az önök elgondolásait viszik keresztül, a törvények az MDF-es elképzelések alapján születnek... — Feltétlenül. Én úgy gondolom, hogy a parlamenti képviselők túlestek a „gyermekbetegségeken”, s hozzászoktak a hihetetlenül nagy munkához. Az Országgyűlés egy végtelenül színes taposómalommá vált. Egy nyugati képviselő számára elképzelhetetlenül feszes ez a tempó, ugyanakkor hallatlanul felelősségteljes a feladat. A kormány kialakította a törvényalkotási programját, s lassan a társadalomban is tudatosul, akárcsak a honatyákban, hogy egy jogalkotási „menetrend” alapján dolgoznak. Persze — nem vitatom —, vannak ebben megcsúszások, de a nemzeti törvényalkotási terv készen áll. A Parlament és a kormány közötti kapcsolat kérdései is hozzám tartoznak, de nemcsak ezért vélem úgy: lassan sikerül megtalálni a gazdaság és a társadalom átalalatásához szükséges törvények harmóniáját. — Nem zavarhatják-e meg ezt a munkát a kisgazdapárt belső ellentmondásai, feszültségei? Az összetűzéseik mintha mar néha a kormánykoalíciót is veszélyeztetnék... — Éz napi probléma a kormányon, s a partunk elnökségén belül is. Szeretném leszögezni azt, hogy a Magyar Demokrata Fórum a kisgazdapárttal, és nem Torgyán Józseffel lépett koalícióra. Azért kötöttük meg, mert az FKGP politikai filozófiája hasonló volt, mint a miénk. Úgy f ondolom, hogy ez az együttmu- ödés akkor életképes, na a gyakorlatba át tudjuk ültetni a koalíciós akaratot. A rendszer tudatos megváltoztatása a törvényalkotó munkán keresztül zajlik, nem forradalom volt, amikor fölakasztanak, meggyilkolnak embereket. A jogszabályokon keresztül, a jogállamiság keretein belül változtatjuk meg a társadalom szerkezetét. Ebben kell együttműködnünk, s ezért — ebből értelemszerűen következik — mi a kisgazdapárt parlamenti frakciójával tartjuk a kapcsolatot. Ebben érvényesülhet a gyakorlati koalíciós kapcsolat. — Talán tényleg nyugodtnak látszik a Parlament magasabb szemszögből, s talán évek múlva ezt állapítja meg e kor értelmezője. Most azonban a hétköznapi ember azt érzékeli, hogy gyakran elszabadulnak az indulatok, még akasztást is emlegettek a közelmúltban. Nem túlságosan „lázas” az Országgyűlés légköré? — A gazdaság és a társadalom formálásába beletartozik a tudati szféra átalakítása is. A megelőző 43 évtől el kell szakadnunk. Nagyon fontos döntéseknek tartom a politikai töltetű jogszabályokat, amelyeket meghoztunk, illetve a későbbiekben alkotunk. Szerintem most léptük át a Rubi- cont. Aki megszavazta ezeket a törvényeket, az színt vallott, megmutatta az arcát, ahogy az is, aki tartózkodott vagy ellenük voksolt. Nem vitatom, hogy nagy vívódás után született meg a döntés a képviselőkben. Mindenkinek tiszteletben tartom a véleményét, ha az erkölcsi alapú volt. De na a reálpolitikához vagy a múlt elkenésehez kötődött az elhatározásuk, azt nem fogadom el. A magam részéről nagyon elítélem az olyan felszólalást, hogy akasszunk Jel valakit. Azt viszont igazságosnak és természetesnek vélem, hogy megnyitjuk a büntetőjogi felelősségre vonást a gyilkosokkal és a hazát elárulók- kal szemben. Ennek a logikája pedig az, hogy egybeesett a bűnelkövető és a bűnüldöző személye, ezért olyan esetekben sem indult eljárás, amikor az akkori jogszabályok szerint is szükség- szerű lett volna. Terrorra építették a rendszert: ezzel biztosították, hogy hatalmon maradjanak, míg elévül a bűncselekményük. „A rendszer tudatos megváltoztatása a törvényalkotó munkán keresztül zajlik...” Ez a törvény mindenki számára intő és óvó figyelmeztetés: ne gyilkoljon, ne arulja el a hazát, mert bármilyen hosszú ideig marad is hatalmon, a magyar nép igazságosztása utoléri. Mi is le akarjuk zárni a múltat, mégpedig ezzel a törvénnyel. Voltaképpen korlátlan és feltétel nélküli kegyelmet adtunk azoknak, akik más politikai indíttatású bűncselekményt követtek el, de nem öltek embert, és nem árulták el hazájukat. Tartalmilag közkegyelmet adtunk nekik, mert ebben az országban valamilyen módon mindenki kapcsolódott a hatalmat gyakorló egy párthoz. De meghatározó különbség van aközött, ha valaki a léte érdekében minimum kompromisszumot köt, vagy az egyéni érvényesülése miatt maximálisan megalkuszik. Ez a kiindulópontunk, s nemcsak a Zétényi-Takács-féle törvényben, de a IÍI/III-as leendő törvényben is. — Hatályba léphet-e valójában a Zétenyi-Takács-féle törvény, hiszen Alkotmánybíróság elé került? — Nekem, mint parlamenti képviselőnek, jogásznak, miniszternek, az MDF alelnökének — bármelyik titulusomat is sorolom fel — egyértelműen az az álláspontom, hogy nem alkotmánysértő. Ez a jogszabály az európai jogrendszerbe beleillik, mert nem új bűncselekményt kreáltunk. Voltaképpen csak megnyitottuk a büntetőjogi felelősségre vonás lehetőségét a gyilkosokkal és a hazaárulókkal szemben. Eddig nem tudta az állam az igazságosztó hatalmát gyakorolni, mert a bűnösök voltak hatalmon. — Beszélgetésünk során önkéntelenül is felvetődik bennem egy kérdés. Más embernek látom, mint egy évvel ezelőtt, a taxisblokád idején volt. Észre- vette-e magán ezt az átalakulást? — Szerintem a gondolkodásom semmit nem változott. Ugyanez volt az álláspontom a taxisblokád idején, mint most, a meggyőződésemet nem az igazolványban szoktam hordani. Akkoriban az egy nagy tragédia volt a magyar társadalomban, már pontosan tudjuk. Ha majd nem ilyen posztokon dolgozom, nyilvánosságra hozom az akkori közvetlen élményeimet, s hogy nézetem szerint miként került rá sor. Most is az a véleményem, hogy irányított mozgalomként kezdődött, puccskísérlet volt, amely során meglovagolták a valódi társadalmi elégedetlenségeket, s kihasználták a kormány ügyetlenkedéseit, megpróbálták a magyar demokráciát megdön- teni. Nehogy félreértse bárki, ezt nem a taxisok művelték, őket manipulálta egy kis csoport. — En nem is nézeteinek megváltozására céloztam, hanem arra, hogy gondolkodás- módja összetettem) lett, úgy is fogalmazhatnék: érettebb, megfontoltabb politikusnak látom. — Higgye el, én nem tudok belügyminiszter-iskoláról, ahol képezhettek volna. Nem volt politikai vezetői gyakorlatunk, hiszen ellenzékben voltunk. Még úttörő sem voltam, nemhogy KISZ-, meg párttag. Horn Gyulának könnyű, ő ”56 után már pufajkás voft, megtanult parancsolgatni az embereknek. En akkoriban biciklivel vittem — első gimnazistaként — a szabadság- harcosoknak tépést és kötszert. Nekem ilyen jellegű gyakorlatom volt. Mindenki máshonnan menti alapjait. Ki a diktatúra politikájából, ki meg a túloldalról. Nyilvánvaló, hogy érik a kormány, érik a Parlament. Én biztosan tudom, hogy a nép többségének az az álláspontja, hogy ezek a pártok, s ez a kormány vezesse az országot. Én ehhez segítséget és megértést kérek a magyar társadalomtól. — Köszönjük a beszélgetést! Gábor László Baráti beszélgetések Losival A mindenesti megh varázsa M ostanában Losi, ha nincs éppen színpadon, értékes ajándékkal lep meg: órákat lop el az idejéből, hogy beszélgethessünk. És aztán fecsegünk mindenről, látszólag olyanok ezek az egymást kergető ki-tud- ja-hány-percek, néha félnapba is nyúló csevegések, mint a bohó- kás szópárbajok, amelyek feledhetetlen könnyedséget varázsolnak az ember köré. — Hogy könnyed és természetes légy — mondja egy alkalommal —, keményen meg kell dolgoznod érte... Töpreng az ember ezen, s közben ráeszmél: hány közösnek vallott gondolatnak kellett megszületnie ahhoz, úgy kiröppennie illetlenül — mert röpködött ám a „bocsáss meg, de most hadd vágjak közbe” —, szóval, hogy fesztelenül mondhassam a „Kedves művésznő” helyett az immár baráti megszólítást — Losi... S hogy Losi egyszerre csak megvallja: — Ha tudnád, hogy én minden színrelépés előtt majd’ meghalok... Hallottam már színészbabonáról, mondom erre, van, aki a sarokba köp, másnak a szezonban állandóan dagadt a nagy lá- baujja, mert szétrugdossa a díszlettartó oszlopot, tudok olyanról is... — ...Ez nem babona! Nekem kell az a pillanat, mielőtt belépek a színpadra, hogy elsuttogjam, elimádkozzam magamban: „Édesanyám, segíts, én most meghalok...!” — És aztán jön a „túlvilági élet”, a színi varázslat, amit mi, székkoptató nézők csak akkor élhetünk meg, ha fönn a színpadon „ halálosan ” komollyá válik a játék. Mi olyan félelmetes: kilépni a deszkákra, avagy a közönség? — A félelmet a lámpaláztól, a közönségtől, a bakizástól, ezt a szorongató érzést egy idő után ki lehet zárni. Ha eljutok odáig, márpedig a felkészülés kemény, éjt s nappalt igénybe vevő időszakában el kell érnem azt az iz- zási fokot, hogy hinni tudom a szerepet, hittel mozoghatok egy figura „bőrében”, akkor csak egyetlen lelki teher kísér végig az előadáson: önmagam mércéje... A félsz attól a pillanattól, amikor legördül a függöny, elhal a taps, s az öltözőben belenézel a tükörbe. Bárhogy is titkolnád, akkor nem lehet eljátszani, ott nem, önmagadnak nem, hogy elégedett vagy, amikor bizony könyörtelenül visszaköszön egy- egy elhibázott mozdulat, elrontott hangsúly, megbotlott szó... Volt, meséli erről, hogy meggyötörte egy szerep „mumusmondata”. Ez az, amitől már előre fél, s amikor közeleg a szövegben, a reménykedő szem lesi a súgót. Akkor — „Don Carlos” Eboliját játszotta — valamiért nem látszott a súgó, s jött az a kritikus mondat, ami eredetileg így hangzik: „Büszkeségem eddig erényemet megőrizte...”, botlott a nyelv, s pergett a szöveg imigyen: „Szüzességem eddig...” — Érdekes ez, mert valójában könnyen tanulom a szöveget, igaz, hosszú éjszakáim mennek rá, mert nekem olyankor kell a csend, a magány. Hamar rá is érzek a szerepre, látom magam előtt, de — bevallom — hetek kellenek, míg „összeérik” a játék, ebben, mondhatni, szívesen hagyatkozom a rendezőre. Olyanra például, mint most itt Gáli László, aki a próbán úgy irányít, hogy közben hagyja játszani a színészeket... — ...Akik közül — tisztelet a kivételnek — egyre többen kilépnek a szerepkörükből, s „rende- zőbbek akarnak lenni a rendezőnél...” — A premier kábulat, a próba viszont egy fájdalmas szülés, amely nem megy jó bába nélkül, ezért is vagyok rendezőpárti. Volt idő, amikor itt, Egerben, Vass Károly főrendező idejében — mert azt mondta, jó szemem van a darabok megítéléséhez, színpadi látásához — kacérkodtam a gondolattal, hogy megpróbálkozom a rendezéssel, de egy nőt akkoriban aligha fogadott volna be a szakma... Mára már túl vagyok ezen, s az egykori miskolci-egri kollégámmal, Blaskó Péterrel vallom: „Egy színésznek nem az a dolga, hogy az előadás egészét átlássa. Neki az a dolga, hogy a saját szerepe igazságát maximálisan képviselje.”Ebben viszont, úgy érzem, maximalista vagyok. Színházi plakátok, sikeres szerepek, filmek bizonyítják ezt. S a Gárdonyi, a Déryné, a Kisfaludy, a József Attila Színház gazdag szereposztású szezonjai, valamint háromesztendei olaszországi filmforgatás után most ismét az egn társulat színlapján olvasható előkelő helyen Lo- sonczy Ariel neve. — A pályakezdés és a visszatérés csodás helye Eger — nosztalgiázunk a pályaív felett, utólag belegondolva, feleslegesen, mert hol van még az elérhető művészi csúcs, Ariel... ízlelgetem ezt a szép nevet, amely — ha jól tudom — egy Shakespeare-darab- ban a „vihart” jelképezi. „Nomen est omen” — tartja a latin mondás, vagyis: nevében a sorsa... — Valóban viharos volt? — Sokáig kísért ez a jelző... Nem szívesen idézem fel a múlt egy-egy szakaszát, ne is foglalkozzunk vele. Tény, hogy magyarságomat örökítő apám, művészi hajlamú, szobrász édesanyám — akiben mindig támaszt találtam, s akihez nehéz perceimben fohászkodom ma is — az emberi élet szépségének és értelmének, a kimondott szó igazának hitével indított útnak. Iskoláimnak, s közben a tornának, amelynek végül is a színészetet köszönhetem. Egy sérülést követően nyolc hónapot gipszben töltöttem: olvastam, verseltem, szavaltam, mígnem — tandíj- mentesen — Rózsahegyi Kálmán stúdiójában igyekeztem ellesni a színészmesterség fortélyait. Az első egri bemutatkozásokat előzték meg ezek a tanulóévek, idézi most, s azt is, hogy két nagy példaképének felejthetetlen alakítását és baráti tanácsát hordozza magával emlékeiben. Lázár Máriáét, aki lenyűgöző volt, szinte mosolygott a lelke a színpadon. No, meg, Sulyok Máriáét, aki a szép és tiszta játék művésze volt, s a „látogatásban” a felejthetetlen öreg hölgy. — Amikor arról volt szó, hogy Egerbe kerülök, azt mondta nekem: „...ha lemész vidékre, megmarad az egyéniséged, ott próbára teheted magad. ”S ebből nem is volt hiány, ezért ma is hiszek abban, hogy vidéken lehet jó színházat csinálni. Igaz, sok pénz és odaadó társulat kell hozzá, s természetesen olyan darabok, amelyekre bejön a közönség még akkor is, ha — mint napjainkban — elfásultak, agyonhajszoltak az emberek. A közönség mindig vágyni fog a színpadi látványra, a művészet szépségére, az élmény lélekemelő hatására... — ...S a „halálosan” komoly színészi játékra... Lám, lám, új- fent visszakanyarodtunk a „mindenesti meghalásra”. De még megválaszolatlan számomra a kérdés, mi ad erőt a holnapi „feltámadásra”, a művészi megújulásra? Annyi kérdés-felelet, s egymás szavába vágás után, először szorul közénk hosszabb időre a csönd. — ...Ionesco darabjában, a „Ketten félrebeszélnek” asszonyaként valóban szinte megsemmisülök, s utána még órákig emésztem magamban a szerep- beni dolgokat. És érdekes, azon, hogy mi „támaszt fel” ezek után, még nem gondolkodtam el igazán. — Szívesen segítek, de ahhoz kell egy nagyon személyes vallomás: miként is kezdődik Lo- sonczy Ariel sajátos önéletrajza? — „Születtem, mert vártak a magyar darabok...” — Hát, ez mindenek titka, Losi... Szilvás István
