Heves Megyei Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-16-17 / 269. szám
mást, a közös találkozás egyelőre távolinak tűnik, addig még kínos mosolyok, csomagolt aszúk, bikavérek, addig még ismeretlen konyhák, küszöbök, macskák és kisgyerekek... Turistaként soha nem láthattuk volna, hogyan él egy átlagos francia család. Hogy nincs vörös selyemtakaró az ágyon, és nem lengi be parfümillat még a cipőtartó szekrényt is. Vannak viszont patinásra kopott lábasok, kamaszlány, aki desszertet csinál a magyar vendégnek, és amikor teli szájjal megdicsérem, röhögve kiemel a polcról egy dobozt: porból meg vízből van. De amúgy nem utál, látom az arcán, még csak úgy se szemlél, mint valami csodabogarat, aki egy estére betolakodott hozzájuk. Előkerül a Pastis, az ánizsos ízű ital, amit kéretik hígítva fogyasztani, mert különben „kiüt”. A vacsora kínai, Hervé panaszkodik: ha nem az utolsó pillanatban értesül a jöttömről, töltött rákot kapok, ezen egy kicsit elmerengek, meg azon is, hogy vajon a többiek ebben a pillanatban hol tartanak, melyik fogásnál. De fél óra elteltével már azon veszem észre magam, hogy bőszen benne vagyunk a politikában, itt ezek az emberek nagyon is jól tudják, mi történik Magyarországon, Csehszlovákiában, Romániában, sőt, még a bimbózó demokráciánkhoz is van egy-két szavuk, az például, hogy egyetlen párt után nem félő-e, hogy ugyanúgy egyetlen párt felé indulnak meg az emberek. Meg hogy Francia- országban valahogy mindig megvan az egyensúly: ha a hatalmon lévő párt felé billenne nagyon a mérleg, abban a minutá- ban új erőre kap az ellenzék. Kávéház és tangóharmonika Reggelizni egy kávéházba járunk. Amolyan hamisítatlan franciába. Örökké jókedvű házigazda, jóságos feleség. Mit kérünk, kávét, teát vagy csokoládét? Meg hogy akarunk-e egy kis vajas kenyeret lekvárral. Hát persze, miért ne, enni bírunk... Aztán kiderül, hogy a reggeli: ennyi. Nincs omlett vagy hamburger, bundás kenyér vagy sonkás szendvics — vaj van meg lekvár, és ropogós bagett. Pár nap múlva mar megszokjuk. Itthon kifejezetten hiányzik. Nem is a vaj meg a lekvár, a bagett már inkább, az sehol nem olyan ropogós, mint ott, hanem maga a hangulat. Hogy betérjen valaki, és egy kávé mellett elolvassa az újságot, miközben pergőn beszélgetnek körülötte. Ebédelni a favágókkal ebédelünk, kiadósán, hosszasan. Egy asszony főz ránk, a leves senkinek se ízlik, de utána mindig vaskos húsok jönnek, dijoni csípős mustárral, mellé zöldköret, spárga vagy bab, egyszer krumplipüré, nyúlik, mint az enyv. Itteni specialitás: nagyon elkeverik, meg ráadásul sajtot tesznek bele. Desszertnek gyümölcs, puding — és sajt, mindig sajt. A környéknek egyedi sajtja van, a „Cantal”, meg egy saját italfajtája, a „Salers”, amelyik igen jótékonyan hat a gyomorbántalmak- ra. A búcsúebéden megjelenik egy idős úr, vagy bácsi inkább, és amikor pihegve sziesztázunk, előveszi a tangóharmonikáját. És én hiába tudom, hogy egy kisvárosban ülök, egy berendezet- len teremben, ahol kőpadló van meg faasztalok — nekem mégis Párizs jut az eszembe, a Szajna meg az esti Latin negyed — és boldog vagyok, nézek körbe a barátaimmá lett, egy hete még ismeretlen embereken, és mindegyiket szeretem, kit azért, mert sziporkázó humora van, kit mert egy kisebb vagyont áldoz egyetlen szép késért, kit mert olyan lelkesen fűrészeli a fát, hogy öröm nézni... ez itt most nemcsak egy hét „máshol” — ez itt most valódi együttlét, olyan, hogy mi is nap mint nap rácsodálkozunk: nem lehetünk ilyen jól. Aztán ez az öröm valahogy azóta is itt ficánkol bennem. Nem billent ki november, köd, nyúlós idő, hétköznapi torzsalkodások. „Egyszer volt, hol nem volt” — de megtörtént, megmaradt, és ez a lényeg... Doros Judit Egri fiatalok Auriilacban Minden határon túl Franciaország Képzeljünk el tizenegy embert egy mikrobuszban, kétezer kilométeren keresztül. Talán nem kell túl sok fantázia kitalálni, hogy az első néhány száz kilométer még istenes. Szemlélődés, töprengés — ki ez itt mellettem, ez a szakállas, hát az mögöttem, aki téliszalámis szendvicset zabái, ide érzem az illatát. Na jó, nevezzük inkább szagnak, ennyi idő után kifejezetten meg lehet utálni a pick-bukét, ügy a hatodik meg a hetedik szendvics között, olyankor már elkelne valami meleg lé, tyűkleves vagy babgulyás. Aztán a huszadik órán túl, vörös tekintettel, már a legszebb hajnal is lefokozódik, leszel szíves nem levenni a cipődet, mert lábszag van, ennyit még kibírsz, nem? Es ugyan megengedték, hogy rágyújtsál, de arról nem volt szó, hogy zsinórban ötöt is elszívsz a szofidból. Pirkadatkor, egy megállónál, hirtelen nem is tudod, német vagy francia területen vagy, csak a szemedet dörgölöd, lassú, imbolygó léptekkel elindulsz egy ajtó felé, és akkor, ott, pergő olá- lázás üti meg a füledet, sóhajtva bedobsz három frankot az automatába, tejjel kéred a kávét, kor- f tyolsz egy nagyot, és párás tekintettel nezel körbe: hát itt vagyok. Nem vitás, itt vagyok, hol máshol röhögnének hajnali négykor ilyen harsányan, ilyen felszabadultan. Arról, hogy mi is volt ez pontosan Egy idegen városban legalább négyszer meg kell kérdezni, hol is az a hely, ahová igyekszel. Maison des Volcans — most ez valóban vulkánt jelent, ahogy az első hallásra sejthető, mármint hogy a Vulkánok Háza, vagy éppen vulkanizáló műhelyt jelent, szóval, hogy pontosan hol is fogunk lakni, mert nem mindegy, de lám, ez itt egy ormótlan kastély, tornyai vannak meg kertje, minden, ami kell, biztos, hogy jó a cím? Valóban tizenegy magyart ide szántak, erre a méltóságteljes, a város tetején lévő helyre? Aztán már felfelé a csigalépcsőn nem nagyon gondolkodok az ágyat keresed, ahová bevackolhatod magad, csak vacsoráig legalább, és csend se kell, a zuhanás rövid és villámgyors. A Demisz egri szervezete és a franciaországi Aurillac város munkanélküli fiatalokkal foglalkozó szervezete egy közös kísérletbe fogott. Miért ne lehetne, hogy sajat munkanélküli fiataljaik egy héten át „cseremunkán” vegyenek részt, a franciák Egerben tisztítják az Eger-patak medrét, a magyarok meg Auril- lacban az Authre-patakét. A franciák szeptemberben meg is jelentek, majd októberben, a Hírlapban napvilágot látott felhívás nyomán tizenegy, zömében munkanélküli fiatal indult útnak, Aurillacba, dolgozni. — Hányas lábad van? — Negyvenhatos. — Nesze, itt egy csizma. Ja, hogy lyukas? Nem baj, csak addig rossz, amíg átmész a patakon, utána már megszokod a cuppogást, a nedvet, a hideget, még jót is szórakozol rajta, elhiszed? Fanyar mosoly a válasz, némi húzódozás még innen-onnan, ami érthető, főként ha egy harmincötös láb negyvenes csizmában cammog, iszapos részen ez kifejezetten élmény, hetven százalék az esély rá, hogy a csizma bent marad a sárban. Motorfűrész halk moraja, „dől a fa” — jegyzi meg valaki morózusan, mire egy másik, te, figyelj, francia nyelvterületen vagy, mondd inkább, hogy „dó l’afa”... — a hangulat körülbelül ilyen maradt, a fák ledőltek, a motorfűrészek hasábra szabdalták, ezeket, meg a gallyakat kellett egy kupacba gyűjteni, néha megszalajtani a kutyát — négy nap kellett, míg megtanultam a nevét: „Bigudi”, és megszoktam, hogy merev testtartással reggel tíztol délután kettőig az egereket lesi. És a folyamat, ahogyan két nép gyermekei összecsiszolódnak, hogy a második napon a magunkban Küsmödi bácsinak becézett Andrétól cigarettát ka- ott a társaság, harmadnap karotokét osztogatott a lányoknak, negyednap cukorkát, és végig azt hajtogatta, mennyire imádja Magyarországot. Később kiderült, hogy bár negyvenéves, életében egyszer hagyta el a szőkébb pátriáját: akkor, amikor most szeptemberben Égerben volt. (Hát melyik országot szerethetné akkor...) Aztán, hogy az első napokban még csak a franciák incselkedtek egymással, később már azon vettük észre magunkat, hogy ha nem figyelünk, a mi nyakunkba is zuhog a falevelekről az ott maradt eső, vagy a patakból kihajított kődarab alig néhány centire landol a lábunktól — na persze csak a humor kedvéért. A munka Átkelés a patakon Arról, hogy vendégségben voltunk „Egzotikus” programként beiktattak egy esti családlátogatást, vacsorával egybekötve. Két-két magyar egy-egy francia családnál: első hallásra nem rossz, csak zuhanyozás, készülődés közben úgy végigszalad az ember agyán, hogy akkor most milyen nyelven A „mi kastélyunk” fogunk mi itt beszélgetni, és lázas keresés indul meg holmi zsebszótárok után, a szorongás érzékelhető a párosok arcán, amint vendéglátóik nyomában kullogva szétszélednek. „Akkor este a kastélyban” — biztatjuk egyNemzetközi elismerés Kopcsikéknak Álljunk meg egy süteményre...! Együtt a csapat... (Fotó: Perl Márton) A Kopcsik cukrászda a napokban nemzetközi elismerésben részesült: megkapta a szakma egyik legtekintélyesebb, legrangosabb elismerését, a Fiprega védnöki táblát. Ezt a Magyar Szakácsok és Cukrászok Szövetsége, valamint a Gasztronómiai Újságírók Nemzetközi Szövetségének Magyar Tagozata adományozta. Az aranyszínű réztábla mintegy nemzetközi garanciát jelent az ide betérőnek arra, hogy itt igazi színvonallal, eleganciával és minőséggel találkozik. — Egy évvel ezelőtt pályáztuk meg a táblát — mondja Kopcsik Lajos világ- és olimpiai bajnok, Oscar-díjas cukrászmester — még a Marcipán cukrászdából, s a jelentkezés után egy éven át ellenőrizték munkánkat. A zsűri egyébként többnyire inkognitóban keresi fel ezeket a helyeket: megnézik, milyen a portál, a felszolgálás, müyen a cukrászok munkája, a hangulat, és persze a termék maga. Eljön egy szakmabélivel egy újságíró, s ők ketten megszemlélik a terepet, aztán pontoznak, bírálnak. Ebben az évben nagyon sokan jelentkeztek — Magyarországon negyvenen pályáztak az idén —, ám csak huszonegyen érdemelték ki a védnöki táblát. Az országban több mint hétezer vendéglátóegység van, s összesen 145 hely birtokolhatja ezt a táblát. Ezt nem az örökkévalóságig kapják az üzletek, hiszen a folyamatos ellenőrzések alkalmával most is öt helyen vonták vissza a kitüntető címet. — A mestertől—a gratuláción túl — azt kérdezzük: vajon ebben a mai ideges, szegény és rohanó világban milyen esélye van egy ilyen finom, csendes, békeidőket idéző cukrászdának. Vagy éppen ma kellenek igazán az ilyen helyek: szigetek, zugok, ahol elbújhat az ember legalább egy kis időre...? Hogyan „hozható ösz- sze” a nosztalgia? — Nem könnyű dolog. Az emberek rohangálnak, és egyre kevesebb pénzük van — pláne süteményre. Ezt mindenki tudja. De éppen ezért igyekszünk mindent megtenni az üzletben azért, hogy a vendég jól érezze magát. Itt van ez a város, Eger: itt sem esznek több süteményt az emberek, de jobban megnézik, hová mennek be. Természetesen oda, ahol friss és szép áru van. Mi megpróbáltunk például egy olyan vitrint csinálni, hogy ha azt valaki meglátja, ne tudjon ellenállni. Az biztos, ha az embereknek egy kicsivel is több pénzük lenne, lényegesen jobban mennének a dolgok, mert ez az üzlet olyan sajátosságokkal rendelkezik, amelyek sokkal inkább érvényesülnének, ha jobb lenne a helyzet. De a helyzet olyan, amilyen. Meg kell viszont mondani: én végül is nem tudom elképzelni azt, hogy ha mi a vendégeinkért mindent megteszünk, akkor az valahol ne gyümölcsözzön. Arra pedig a világversenyekre készülve is rájöttem, ha én személy szerint is megteszek mindent, akkor kizárt, hogy az ne „jöjjön be...” A mester persze arról nem beszél, hogy a dologhoz tehetség is szükségeltetik, és nyilván — mint mondja — a sikert csapatmunka nélkül itt sem érhették volna el. Kopcsik úr egyébként pontosan három éve került ide — Kazincbarcikáról. Meg kell kérdeznünk ennyi idő elteltével: jól érzi-e magát Egerben... — Tényleg, pontosan ma három éve, hogy idejöttem, és pont most nem tudunk koccintani — mondja a mester, akinek még rengeteg munkája van estig, ugyanis tengernyi a megrendelés. — Három éve vettem át a Panoráma Szálloda Cukrászüzemét, utána pedig a cég által alapított Marcipán cukrászdát, s most ezt az üzletet. Mint látszik, komoly lehetőségeket kaptam. Nem udvariasságból mondom, de valóban jól érzem magam a városban, sok barátra tettem szert. Annak külön is örülök, hogy ezt a nagy szakmai elismerést kiérdemeltük. Nem volt könnyű, de mondom, a siker közös... (ha)
