Heves Megyei Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-30 / 254. szám

4

HORIZONT

HÍRLAP, 1991. október 30., szerda

Adatok a forradalom hadtörténetéhez (11/1.)

Az egri Líceum védelme 1956. november 4-én és 5-én

Sajnálatos, hogy mind a mai napig nem dolgozták fel a történészek az 1956-os forradalom és annak vérbefojtása történetét. Mindaz, ami eddig nyomdafestéket kapott, mind kommunista alapállásból, „ellenforrada- lom”-ként tárgyalta az eseményeket. Úgy hiszem, hogy az alábbiakban olyan tényekre derül fény, melyről eddig senki sem beszélt és írt. Tormássy Tibor nyugállományú alezredestől, nyugdíjas villanyszerelőtől olyan dolgokat tudunk meg, amelyek jelentősen járulnak hozzá az 1956-os forradalom egri történetéhez, közelebbről: hadtörténetéhez.

1956. október 30-án Egerben plakátok útján a kiegészítő parancsnokság arra utasította az egri tartalékosokat, hogy másnap délelőtt vonuljanak be tényleges szolgálatra. Ekkor ugyanis már hírek terjedtek el arról, hogy a Szovjetunió csapatokat indított el Magyarország felé a forradalom leverésére. Október 31-én közel 300 tartalékos vonult be a mai Kossuth Lajos és Tárkányi utcák szögletén állott kanonoki házba, melynek helyére — lebontása után — részben a megyei rendőrkapitányság épületét emelték. A bevonultakat a kiegészítő parancsnokság tisztjei a megyei laktanyába vezették, ahol Laskó László őrnagy egy 60 fős századot szerelt fel, mert a fegyverraktár készletei már kifogytak, mivel a fegyverek jó részét a forradalmároknak kiosztották. E századot később „nemzetőr század”-nak hívták. Tormássy Tibor megjegyzi, hogy szerinte ez az elnevezés téves, ugyanis a tartalékosokat szabályosan mozgósították a falragaszok útján. A századparancsnoka Soltz József tartalékos százados lett. Tormássy Tibort Jobb László törzsébe osztották be, amikor megtudták, hogy a háborúban vezérkari beosztásban működött.

Tormássy Tibor 1956. október 31. és november 4. között Jobb László közvetlen környezetében tartózkodott. Tormássy elmondja, hogy Jobbot forradalmi gondolkodású, jó szervezőképességű, ügyesen tárgyaló fiatal tisztnek ismerte meg, aki mint Eger város forradalmi katonai parancsnoka, a megyeszékhelyen rendet, személyi és vagyonbiztonságot tartott fenn azokban a mozgalmas napokban. A várost — a megszűnt rendőrség helyett — vegyesen összeállított járőrök ellenőrizték, melyek élén „honvéd személy” állott.

Tormássy Tibor elmondja, hogy a forradalom kitörése nyomán a megyei laktanyából a gépkocsizó lövészezred két zászlóalját Budapestre vezényelték, s így Egerben csupán egy zászlóalj maradt az ezredközvetlenekkel, Jobb László tényleges főhadnagy hadműveleti irányítása alatt. A laktanyaparancsnok Laskó László őrnagy volt. Megtudom, hogy az akkor 32 éves Jobb László hivatásos főhadnagy parancsnoksága alatt állott a város minden fegyveres alakulata. Jobbot 1956. október 28-án Eger forradalmi nemzeti tanácsa választotta a város katonai parancsnokává.

1956. november 4-én a kora reggeli órákban Jobb a Líceumban tanácskozást és parancskiosztást tartott, melyen Tormássy emlékezete szerint a következő személyek voltak jelen: Laskó

László őrnagy, a laktanyából két százados, Tompa András rendőrszázados és Kádas Géza a város forradalmi nemzeti tanácsa részéről. A termet a felfegyverkezett főiskolai hallgatók népes csoportja töltötte meg. S közben szólt a rádió, ontva az újabbnál újabb híreket, Jobb főhadnagy arról tájékoztatta a jelenlevőket, hogy hajnalban megkezdődött a fővaros ellen indított szovjet katonai felvonulás. Jelentős páncélos erők haladtak Miskolc-Me- zőkövesd-Gyöngyös útvonalán — Eger közelében — Budapest irányába. Számolva az Eger elleni támadással, a laktanyából egy- egy katonai egységgel lezáratta Jobb László a tihameri vasútállomás térségében a Makiár felől bevezető utat. Hasonlóképpen a Kerecsend felől Egerbe befutó útvonalat is katonai erővel biztosították. Az Egerben maradt honvéderők többi része a laktanyában tartalékot képezett. Soltz százados parancsot kapott, hogy 60 főnyi századát vezesse a Líceumba. Amikor Tormássy kérdést intézett Jobbhoz, hogy mi lesz ennek a századnak a feladata, a város katonai parancsnoka őfelé fordulva úgy rendelkezett, hogy „ez a század védje a Líceumot a szovjet csapatok ellen, tüzet azonban ne kezdeményezzen, várják meg az ellenség tűznyitását!”

E fontos tanácskozáson felvetették, hogy meg kell kérni közreműködésre a Verpeléten állomásozó páncélos ezredet. Jobb László megbízta Kádas Gézát és Papp János hadnagyot, hogy azonnal induljanak Verpelétre, s kérjék meg az ezred parancsnokát: vonuljon ezredével Egerbe, a megyeszékhely védelmére.

Tompa András rendőrszázadosnak az volt a véleménye, hogy fegyveres osztagával partizánharcot kellene kezdeni a Bükk- ben a szovjet erők ellen. Czaga István honvédfőhadnagy egyetértésével találkozott ez az ótlet, aki a főiskolásokkal a Líceumból átvonult a főiskola Széchenyi utcai kollégiumába. Közben megszólalt a telefon: az egri kiküldöttek s egy páncélos főhadnagy jelentették, hogy Horváth István alezredes visszautasította Eger kérését, s ezredével Verpeléten marad.

A tanácskozás délelőtt 9 óra körül ért véget, s akkorára már a Líceum udvarára érkezett a laktanyából Soltz százados vezetésével az egri tartalékosokból ösz- szeállított 60 főnyi század, melynek parancsnokságát Tormássy Tibor, mint rangban idősebb, átvette Soltztól. Tormássy figyelmeztette katonáit a rájuk váró esetleges harc veszélyeire, mire két katona kilépett és távozott, de a többi az utolsó pillanatokig kitartott a Líceumban, melynek védelmére a következő erő sorakozott fel: 2 százados, 1 törzsőrmester, 1 szakaszvezető, 5 tizedes, 4 őrvezető és 45 honvéd. A honvédek és a tisztesek 20 és 30 év közöttiek, a többiek pedig 40 év körüliek voltak. A 60 ember az alábbi fegyverrel rendelkezett: 8 géppisztoly, 49puska, valamint 3 pisztoly. Minden géppisztolyhoz 3-3 tár, minden puskához 40-40, pisztolyonként pedig csupán 5-5 töltény (!) tartozott. Fejenként 3-3 kézigránát volt még a század felszerelése. A főiskolások pedig 18 benzines- palackot, ún. Molotov-koktélt hagytak a bejárati csarnokban.

Tormássy százados embereit négy védelmi körzetbe osztotta be, s elrendelte, hogy katonái a Líceum épületét a pincétől a padlásig gondosan kutassák át, nem bujt-e el valaki ott.

Két középiskolás fiú kért az épületbe bebocsátást. Az idősebb, Sziklay Árpád gimnazista fegyvereket kért csapatuk számára, de mivel felesleges fegyverzettel nem rendelkeztek, kérésüket nem teljesíthették. Azt tanácsolta nekik Tormássy, hogy próbálkozzanak a laktanyából fegyverhez jutni. A Líceumban védelemre berendezkedetteknek igen tetszett a fiatalok bátor és harcias viselkedése.

(Folytatjuk)

Sugár István

A Gárdonyi Géza Színház Re- ményik Sándor halálának ötvenedik évfordulójára emlékeztette közönségét. A műsort Sziki Károly szerkesztette, felhasználva azokat a leveleket, írásokat is, amelyek lélektani háttérként, komorló színfoltokkal elénk emelik, még élesebbé ennek az agyoncsigázott idegzetű költőnek, erdélyi magyarnak az alakját. A kamara-előadást Cselényi László vendégrendező állította színpadra. Sziki Károly és Pápai Erika, a Vígszínház tagja mutatta be azt a szellemi halottas áldozatot — a magunk ébresztgetése érdekében.

Nemcsak a színházi produkció okán fogtam a jegyzetíráshoz. Inkább az késztetett gondolataim lerögzítésére, hogy mai hányattatásaink közepette egy kicsinykét elgondolkoztassam társaimat, a napi szorongásaink csökkentésére. Reményik Sándort — a két világháborű között, a Trianont megszenvedő országban — Végváriként ismerték. Olyan szenvedélyes hangon siratta országát, népét, aminővel csak az anya jajveszékel vesztett "fia után. Ez a lírikus akkora átéléssel temette-élesztgette — soha igazán el nem hívén a tragédia véglegességét — Erdélyt, azt, hogy a hazát egy máshol született döntés sok minden okra hivatkozással megszüntette, visszautalta a múltba, hogy manapság is, akik még vissza tudjuk idézni az ő régen megtanult sorait, megbor■ ■

Fenn a recski hegytetőn

Hol tábor állott, most — emlékhely...

Akik ott voltak azon az őszi napon, s látták lengeni a metsző szélben a piros-fehér-zöld szalagokat, a köny- nyeiket törölgető embereket, a megroggyant kerítés- oszlopokat, a rozsdásodó drótokat, s hallották az embertelenség éveit idéző mondatokat, a visszafojtott zokogást, az idézett hírhedt tábori vezényszavakat — azok hitték a mai kőrácsok egykori valódiságát, a mögé zárt világ kegyetlenségét, lelkűkben érezték a szabadulás feledhetetlen ízét. Azok most — itthon és szerte a világban, ahonnét ide zarándokoltak — újból beszélnek az internálásról, az értelmetlen halálról, s a szinte hihetetlen túlélésről. S Recskről, a hegyi fennsíkról, ahol tábor állott, s ahol most az emlékezők hajtottak fejet, s nem kevesebben, mint ahányan egykoron ott raboskodtak.

íme, pillanatképei annak az őszi napnak...

(Fotó: Perl Márton)

Az utolsó nyáron

V

______I_______J

V_______________J

A

z jut eszembe erről a filmről, hogy belterjes. Meg az, hogy ha Csengey Dénes még élne, talán megmagyarázhatná, hogy amit leírt, meg amit képpé tettek, az nem egészen egy és ugyanaz.

Mert ez a film óhatatlanul felvesz bizonyos sémákat. Ugye azt gondoljuk, hogy egy igazi „tévés-ember” (szóval, aki a tévénél dolgozik), az cigarettázik meg iszik? Akkor ilyen lesz. Azt feltételezzük, hogy egy docens szemüveget visel, még akkor is, ha a markánsan jóképű Cserhalmi György játssza? Nosza, tegyünk rá szemüveget. A gazdag feleségek fehér melegítőt hordanak, a gazdag papák lányai pedig olasz bőrsarut.

Nem olyan régen, talán néhány éve jártam a Balatonnak azon a táján, ahol a filmet feltehetően forgatták. A káli medencében. Olyan csend volt ott akkor, amilyet talán még a Bükkben „hallani”. És az egyik kimeszelt épületre az volt kiírva: korcsma. Ma sem tudom igazán, mennyi volt itt a művi nyugalom és mennyi az igazi. De azt már akkor is tudtam, hogy itt „pesti művészek” vertek tanyát, megvettek olcsón házakat, kipofozták, ellátták mindenféle kényelemmel — persze csak annyira, hogy azért a „népi búké” megmaradjon.

Én nem akarok senkit megbántani, de nekem ez az egész sztori „büdös” egy kicsit. Addig még elhiszem, hogy ez itt a „nagy generáció”, és hogy ezek a negyvenes, okos férfiak néha fellázadnának az elért kényelem, a kispolgáriasság ellen, de hát lázadni gyávák, ezért inkább hótrészegre isszák le magukat, és összezúzzák a kerti székeket. Eddig még oké... De minek akkor bekavarni a képbe egy huszonéves fiatal lányt — az egyik „generációs” csemetéjét, aki beleszeret a másik „generációsba”. És nemhogy beleszeret, még gyereke is lesz tőle, és tulajdonképpen a gyerek itt az újrakezdés lehetőségét szimbolizálja — de annyira sután és hiteltelenül, hogy igazából mégse szimbolizál semmit.

Hogy akkor mit is kaptunk, amikor várakozó szívvel bementünk a moziba, mert végre egy magyar film...? Néhány népszerű színészt, azokat a profikat, akik bármilyen testhelyzetben bármit gördülékenyen eljátszanak. Aztán kaptuk persze a miliőt — mert a mai nagy generáció kaviárok és ráksaláták közt ünnepli a születésnapokat, nád- fedeles házikók előtt, háromcentisre vágott gyepen. Aztán kaptunk még néhány jól megfogalmazott, talán gondolkozásra késztető mondatot — de ezeket már el is felejtettük, a szereplőknek se volt fontos, nekünk miért legyen az. Egy utalást, hogy Cseh Tamás még ma is példakép, és nemcsak az övék, hanem már a miénk is, de ennek se volt különösebb helye a filmben, inkább csak sejtettük: ez Csengey „ajándéka”, főhajtás a hajdani barát előtt. És végül egy kusza életérzést, meg valami bizonytalan, elkeserítő suttogást magunknak: lehet, hogy én is ilyen leszek? Vagy már ilyen is vagyok?

Doros Judit

zongunk bele. Indított verset, szelíd látképet festve — Nagy magyar télben picike tüzek —, hogy aztán a vers végén az átokszerű kifakadás nyelje el keserűségét, megrablottságát, magányát, kétségbeesését. Belebújt ő Anteusz bőrébe, Solness építőmesterébe és másokéba, írta leveleit, kifakadásait, könyörgéseit, „helyzetdalait”, el-elcsituló, újra meg újra feltörő strófáit, mert az építész fia nem tehetett mást, amikor fájdalmára hallgatott.

A színházi élmény hatására levettem a polcról a bukaresti Kri- terionnál megjelent kötetet, amely Reményik Sándor, az építész fia címet viseli. Kántor Lajos bevezető tanulmánya elemzi, bemutatja, értékeli ezt a költészetet, 1983-ban, amikor még a kis cipész, a nagy román diktátor a szocialista testvériség által lenyűgözött magyar vezetést olyan magatartásra késztette, amely szerint illett sok mindent elhallgatni. Az egyéniség és a benne működő kényszersorozat a tanulmányban „fedetten” jelenik meg. Reményik Sándorra ráütötték a korszerűtlenség égő bélyegét is, akadt olyan ítész, aki a költő egész életművét, annak minden értékét, érdemét megkérdőjelezte, mondván, le is írván, ha tapintatos, netán dodo- nai formában is, hogy legjobb ezt hagyni elhullani, elfelejtődni, ha valaki utána akar járni, találja meg a könyvtárak mélyén, és

forgassa, mint kordokumentumot, jeladást az időből. Kántor Lajos sok szempontnak eleget téve válogatott egy kötetre valót Reményiktől. Mi sem természetesebb, hogy a gyújtó szándékú Végvári-versek sehol. És sok minden még, amit a dátum és a körülötte elfekvő politikusok és a politikai helyzet egyáltalán mellőzni kívántak.

Befogadó lélekkel hallgattuk a levélrészieteket, többek között azt is, amikor Áprily Lajosnak Erdélyből távozását nyugtázza. Azt is, amikor az erdélyi írók keresztnevük szólításával biztat- gatták egymást virágnyelven, rejtett üzenetekkel beszélve arról, mit is kell tenniük. Mi ma sem hisszük, hogy az erdélyi magyarság sorsán lendítenénk, ha Reményik Sándor minden szenvedélyét, minden sorát felidéznénk. Azt azonban el lehetne érni, hogy az 1983-as Kántor-tanulmány után megszólalna valaki az irodalomtörténészek közül, és újragondolná mindazt, amiért Reményik Sándor élete, tragédiája, iszonyatos magánya kiáltott. Mert halála évében, 1941. május 13-án írta Kolozsvár városában: „Nagy áron vásároltam én meg/ Azt a jogot, /Hogy korszerűtlen merjek lenni, /Nem is régen /Nem is kicsi/ Élszántság volt/ Élőhalottak élén menni — Elnyomott, s néma tömegeknek/ Felszakadó sikolya lenni.” Akkor éppen magyar trikolór lengett „a kincses város” felett.

(farkas)

A költő elvétetett tőlünk