Heves Megyei Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-02 / 231. szám
8. PIACGAZDASÁGI FIGYELŐ HÍRLAP, 1991. október 2., szerda Vigyázz, ha jön a haszon! (Az Országgyűlés megalkotta a részleges kárpótlásról szóló 1991. évi XXV. törvényt. A törvényben foglaltaknak az adózással összefüggő kihatásairól — figyelemmel a törvény végrehajtására vonatkozó 104/1991. (Vili.3.) Kormányrendeletre — szól a következő cikk.) 1. A Vhr. 10. paragrafus alapján a kárpótlási jegy — ideértve a névértéken túlmenően a kamatát is — az ennek fejében megszerzett életjáradék, továbbá a termőföld szerzéséhez kapcsolódó mezőgazdasági vállalkozási támogatás a személyi jövedelem- adóról szóló módosított 1989. évi XVL. törvény (Szja tv.) 7. paragrafus (2) bekezdésének 28. pontja alapján mentes az adó alól. 2. A kárpótlási jegy fogalmának meghatározásából következően, ezen értékpapír elidegenítése esetén keletkezhet árfolyamnyereség (Szja tv. 67. paragrafus 25.pont), amelynek adókötelezettségéhez a Szja tv. 26. paragrafus (2) bekezdése az irányadó. Konkrét példával: ha a kárpótlási jegy értéke (a kamattal beszámított összegben) 500 ezer forint és azt 550 ezer forintért elidegenítik, akkor 50 ezer forint — mint árfolyamnyereség — után 20 százalékos lineáris adót kell fizetni, azaz 10 ezer forint adófizetési kötelezettség terheli ezt a jogügyletet. 3. A törvény 7. paragrafus (1) bekezdésének a) és b) pontjában foglaltak szerint a kárpótlási jegyet annak birtokosa (jogosultja) — többek között — az állami tulajdon privatizációja során értékesítésre kerülő vagyontárgyak, részvények, üzletrészek, továbbá termőföldtulajdon megszerzésére fordíthatja. A Szja tv. 35. paragrafus (1) bekezdésében meghatározott ún. befektetési kedvezmények nem vehetők igénybe a kárpótlási jegy ellenében történő vagyonszerzésnél (Vrh. 11. paragrafus). 4. A termőföld vásárlásához, illetőleg hasznosításához kapcsolódik a törvény 24. paragrafus (1) bekezdésében meghatározott mezőgazdasági vállalkozási támogatás. E támogatás feltétele, hogy a kárpótlásra jogosult személy vállalja, hogy az Adó- és Ellenőrzési Hivatalnál az árveréstől számított harminc napon belül mezőgazdasági vállalkozóként bejelentkezik. Ez a bejelentkezés lehetséges a Szja tv. 19. paragrafus (51 bekezdése szerinti egyéni vállalkozói minőségre, illetőleg a Ványa tv 2. paragrafus (1) bekezdésének 3) pontja alapján a vállalkozási nyereségadó hatálya alá tartozó adóalanyi pozícióra is. 5. Ugyancsak a termőföld szerzéséhez kapcsolódó rendelkezés e törvény 23. paragrafus (3) bekezdése, amely szerint ha a vételi jog alapján (tehát a kárpótlási jegy felhasználásával) szerzett termőföldet a szerzéstől számított három éven belül elidegenítik, akkor — az szja általános szabályaival (Szja tv. 22. paragrafus) ellentétben — az elidegení- tésoől származó bevételnek a termőföld fordított értéknövelő beruházási kiadásokkal csökkentett részét teljes egészében az elidegenítés évében kell a tulajdonosnak az szja adóalapjául szolgáló összjövedelméhez hozzászámítani. Bevételnek (ebben az esetben is) az illetékkiszabás alapjául szolgáló forgalmi értéket kell tekinteni. Ennek a szigorító rendelkezésnek az adózási hatását a következő — egyszerűsített — példa érzékelteti: Szerzési érték: 1.000.000 Ft elidegenítés-kori érték: 4.000.000 Ft értéknövelő beruházások: 500.000 Ft Az adó alapja az szja általános szabályai szerint: 4.000. 000 Ft - (1.000.000 Ft + 500.000 Ft) = 2.500.000 Ft. Az adó alapja az említett szigorító törvényi rendelkezés szerint (tehát három éven belüli ide- genítéskor): 4.000. 000 Ft - 500.000 Ft = 3.500.000 Ft. (A Privát Profit szeptemberi számából) Nyitrai Ferencné dr.: Életképesek a magyar kisvállalkozások A magyar gazdaság aktív szereplői közül az elmúlt évtizedekben talán a kisvállalkozók futották be a legszélsőségesebb pályát. Prés alatt nőttek Az államosítások után, majd a hatvanas évek elején korlátozó intézkedésekkel, megkülönböztető adókkal próbálták háttérbe szorítani őket, a hetvenes években pedig hol könnyítettek, hói szorítottak a számukra kitalált présen. Ennek ellenére a kereskedelem és a szolgáltatások területén valamelyest mégis nőtt a szerepük. Számuk az iparban — kisebb-nagyobb ingadozással 60-70 ezer körül mozgott. Mindezzel együtt a nyolcvanas évek végéig a kisüzemi tevékenység lényegében hiányzott a magyar gazdaságból. Szerepüket egy időben a mezőgazdasági termelőszövetkezetek melléküzem- ágai, vagy az iparvállalatoknál létrejövő gazdasági munkaközösségek, később a polgári jogi társaságok, a félállású kisiparosok igyekeztek pótolni. Az első érdemi bővülés a magánkisiparban következett be. Amíg 1970-ben még csak mintegy 68 és félezer főfoglalkozású, három és félezer nyugdíjas és 14 ezer mellékállású kisiparost regisztráltak, addig 1989-re a főfoglalkozású kisiparosok száma százezer fölé emelkedett, a nyugdíjasoké meghaladta a húszezret, a félállásúaké pedig már csaknem 55 ezerre nőtt. Ez a bővülés sem volt azonban elegendő ahhoz, hogy a magyar gazdaságból hiányzó kisvállalkozásokat érdemben pótolja. Hozzáértők kezében A rendszerváltás új helyzetet teremtett. A megváltozott jogi feltételek, a vállalkozásokat támogató pénzügyi- és adókedvezmények, a külföldi tőke érdeklődése és bizalma hozzájárult a folyamat felgyorsulásához. A vállalkozások 90 százalékát felsőfokú végzettségű szakemberek hozták létre, akiknek a gazdasági élet valamely területén már voltak jó vagy rossz tapasztalataik, kapcsolataik, s szakismeretük több-kevesebb kezdeményező készséggel is párosult. E vállalkozások zöme kevesebb mint 20 alkalmazottat foglalkoztat és a cégbejegyzéskor igen széles profillal indult. Már szinte kezdettől sok rész- munkaidőst, nyugdíjast foglalkoztatnak. A kisvállalkozások nagy hányada kereskedelemmel vagy szolgáltatásokkal foglalkozik, s ez érthető is, hiszen ezen a területen volt a legnagyobb a hiány, s itt alakultak ki a leggyorsabban a valós piaci feltételek is. Reprezentatív felmérések és becslések szerint 1990. első félévében a kisvállalkozások állították elő az ipari termelés közel 9 százalékát, az építőipar árbevételének mintegy 40 százaléka hozzájuk került. Kudarcok, sikerek 1991-ben e körben egy újabb jelenséggel találkozhattunk: az előző évi megmérettetés után a kisvállalkozások egy része tönkrement, bezárt, vagy éppen átalakult. A külföldi tőkével és gyártástechnológiával működő vállalkozásokat ez a vész jobban elkerülte, mint a tisztán hazai érdekeltségűeket. A kisvállalkozások — s ezek között a részben külföldi tőkével létesített közös vállalkozások (joint venture-ök) túlnyomó többsége azonban az elmúlt egy-másfél évben megalapozta tevékenységét, ha esetleg több lépcsőben is, de kialakította profilját. Megszerezték a vállalkozáshoz szükséges szakember- gárdát, túljutottak a piackutatás első fázisán és így valódi, aktív résztvevőivé váltak a most alakuló magyar piacgazdaságnak. Számos kisvállalkozás van közöttük, amelyik 1-5 milliós alaptőkéjét igen magas nyereséghányaddal forgatta meg tavaly. Ma még a kisvállalkozók bővítő-beruházó kedve meglehetősen korlátozott, hiszen a szüntelen változó pénzügyi szabályok miatt nehezen tudnak előre kalkulálni és nehéz felbecsülni a piaci partnerek várható magatartását. Mindezek a tapasztalatok mégis meggyőző érveket szolgáltatnak arra, hogy van Magyarországon vállalkozási kedv, s az erre való készség a kisvállalkozásokban testesül meg igazán. Hogyan adóznak Japánban? A japán gazdaságról hosszú évek óta csak „legekben” beszélnek. A kimagasló eredményeknek egyik jelentős forrása a sajátos adózási szisztéma. Mielőtt napjaink gyakorlatáról adnánk tájékoztatást, érdemes visszapillantani a kezdetekre. A fordulópontot az 1854-es év jelentette, amikor amerikai nyomásra megnyitották a kikötőket az idegen hajók előtt. 1868-ban prefektúrákat létesítve, megteremtették a császár vezette központi hatalom rendszerét. A japánok is lépéseket tesznek az amerikai, illetve a nyugateurópai gazdasági tapasztalatok elsajátítására. Ezen nyitás egyik következménye, hogy 1887-ben Japánban bevezetik a jövedelemadózási rendszert. Talán érdemes tudni, hogy ezt megelőzően az állam legjelentősebb bevételi forrása a földadóból származott, amely a századfordulóig az összes adókból befolyt javak 53 %-át tette ki. 1940. újabb határkő, mivel ebben az esztendőben terjesztették ki valamennyi aktívan kereső dolgozóra a személyi jövedelem adoformát. Tíz év elteltével, 1950-ben dolgozták ki a szakemberek a vállalati adózás újfajta koncepcióját. Ennek az időszaknak sajátos jelleget kölcsönzött az a tény, hogy főként a tartományi jellegű adók voltak elsődlegesek. Ez a helyzet csupán az 1970-es évektől változott, amikor az államháztartás kasszájába folyt be a legtöbb adóból származó bevétel. Természetesen a tartományi és a települési adók sem szűntek meg, hanem másodlagossá váltak. A jelenleg érvényben lévő személyi jövedellemadózás lényege, hogy az adózási ciklus január 1-jétől december 31-ig tart. Az adminisztrációs munkák egyszerűsítése érdekében a jövedelmeket tíz csoportra osztják, így: kamat, részvenyosztalék, ingatlan, üzleti, foglalkozási, nyugdíj, épületfa, főalkalmi és egyéb bevételek. Az évi jövedelmet egyben adóztatják, kivétel az első csoport, amit speciális Adózási Mértéktörvény határoz meg. Külön elbírálás alá esik a nyugdíj és az épületfa (a kettő minden esetben), a részvényosztalék és az alkalmi bevételek adózásáról az állampolgár saját érdeke szerint dönt. A magyar szisztémához hasonlóan itt is a progresszív adókulcs érvényesül, ami 10-15 százalékig teljed. Az állampolgár minden esetben saját bevallást készít, melyet az adóhatóság vizsgál felül és bírál el. A vállalati adózást hosszú éveken keresztül az jellemezte, hogy a részvényeket osztó vállalatok esetében a részvénytulajdonosok és a vállalat főrészvényesei is adóztak, éppúgy mint a részvényeket nem oszto cégek. Ezt az anomáliát szüntette meg az az 1990. áprilisában érvénybe lépő törvénymódosítás, amelynek lényege, hogy minden egyes vállalat az összes befolyt jövedelme után egységesen 37.5 %-kal adózik. Érdekesség, hogy a vállalati adózási csoportba tartoznak az orvosi szolgáltatások, a szövetkezetek, a szakszervezetek, a nem profit érdekeltségű intézmények, valamint minden, nem bejegyzett, de képviselővel, vagy menedzserrel rendelkező csoportok, illetve klubok. Adózási mentességet élveznek a közszolgálati egységek és a kormányhivatalok. Az Adózási Mértéktörvény egyébként lehetővé teszi, hogy a környezetvédelmi, illetve az energiamegtakarítást célzó vállalkozások, valamint a kis- és középvállalkozások adókedvezményben részesüljenek. Az ebből származó bevételi hiány tavaly 564 billió yen volt. A vállalati adózás esetében az adózó félnek az adóív mellé csatolni kell a mérleget, a profit és a veszteség mértékét. Az adóhivatal ezen adatok birtokában számítja ki az adó összegét. Amennyiben a vállalat sokallja a kivetett összeget, jogában áll az adóhivatalt felkérni egy újabb felülvizsgálatra. Négy éve vezették be a fogyasztói adót, ami a nálunk érvényben lévő 15-25 helyett csak 3 százalék. Az örökösödési adót az örökölt összes vagyon és az örökösök számának kombinációjából számolják ki. Ebben az esetben mérvadó a rokon állampolgársága és a rokonsági fok. Külön kategóriát képez a bejegyzési és szabadalmaztatási adó. A japán állampolgár a kereskedelemmel kapcsolatos jof ok megszerzéséért, illetve átru- ázásáért éppúgy külön adózik, mint az iparűzésért. Ez a vállalatokra is kiterjed. Az állami adózás legfőbb szerve a Nemzeti Adózási Hivatal, amely 10 alegységgel rendelkezik. A hierarchiában ezt követik a Nemzeti Adózási Ügynökségek, majd a kisebb irodák. Ebben az apparátusban 55 ezer alkalmazott dolgozik. Az állami adószektor mellett létezik az a 47 prefektúra, amelynek ugyancsak adózik az állampolgár 4-14 %-ot a település nagyságától, jellegétől függően. Közvetlen adót fizetnek a japánok a lakóhelyükön is, a birtokukban lévő ingatlan és föld után. Ennek mértéke 1 %. Minden település az államhoz, a pre- fektúrához és a lakóhelyéhez befolyt adóforrásokból gazdálkodik, az elmaradottabb térségnek éppen ezért az állam több pénzt juttat vissza a felzárkóztatás érdekében. Fordította: Halmai Katalin egyetemi hallgató. Lektorálta: Dr. Kovács Sándor, az APEH Heves megyei igazgatója J X PÁLYÁZATI KIÍRÁS a Heves Megyei megyeszékhelyen működő FOGYASZTÓVÉDELMI FELÜGYELŐSÉG VEZETŐI munkörének betöltésére. A felügyelőség az IKM irányítása és felügyelete alatt álló Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség területi szerve, amelynek alapvető feladata: — a kereskedelmi és fogyasztási szolgáltatások tekintetében hatósági ellenőrzés megszervezése, — a fogyasztói tájékoztató rendszerek kialakítása, — a fogyasztói érdekvédelmi szervezetek és az önkormányzati fogyasztói érdekvédelmi tevékenységek segítése. A Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség vezetője a meghirdetett vezetői munkakörre az alábbi pályázati feltételeket határozza meg: — egyetemi vagy főiskolai végzettség, — szakismeret a belkereskedelem és a fogyasztási szolgáltatások területén (különös tekintettel a munkakör ellátásához szükséges jogi, közgazdasági, államigazgatási és minőségügyi szakismeretekre), — nyelvtudás, vezetői gyakorlat előnyt jelent. A pályázat elnyerése esetén a vezetői kinevezés 3 évi határozott időre szól, mely alkalmasság esetén meghosszabbítható. A pályázatnak tartalmaznia kell: — a pályázó személyi adatait, — szakmai életútját bemutató szakmai életrajzát, — a korszerűfogyasztóvédelem létrehozása érdekében kialakított koncepcióját, vezetési elveinek lényegét, valamint az önkormányzatokkal való kapcsolattartás lehetséges formáit max. 5 oldal terjedelemben. A pályázathoz csatolni kell: Az iskolai végzettséget igazoló okmány másolatát és 3 hónapnál nem régebbi erkölcsi bizonyítványt. A pályázatban nyilatkozatot kérünk vezetői alkalmassági vizsgálat vállalására. A pályázatokat a Fogyasztóvédelmi Főfelügyeló'ség vezetője által felkért értékelő' csoport véleményezi. A pályázatok bizalmas kezelését biztosítjuk. A pályázat beküldési határideje: a megjelenéstől számított 15 nap. A pályázatokat zárt borítékban „Pályázat”felirattal a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőségre (1364. Budapest 4. Pf. 198.) Panker Gézáné Az adócsökkentés legjobb útja — a költségvetési kiadások mérséklése Még nyilvánosságra sem került az adótörvény tervezete, máris élénk vita zajlik róla, illetve a feltételezett elgondolásokról. Ki a családi pótlék esetleges megadóztatása miatt háborog, ki a találmányi díjak adómentességét, ki pedig a vállalkozási kedvet félti. A nagyjából azonosan érintettek szakmai, családi helyzetből eredő, fogyasztói és más közösségekbe tömörülve „lobbiznak” terheik csökkentéséért, s ez természetes. Amint természetes az is, hogy érveik — egy kedvező kimenetelű alkuért — jobbára túlhangsúlyozottak és kiélezettek. Tagadhatatlan, hogy népesedési helyzetünk a nagyobb családok fokozott támogatását igényli. Kétségtelen, hogy a találmányi díj megadóztatása nem a legjobb ösztönzője az innovációnak. Vagy hogy a tőkejövedelem — ezen belül különösen a vállalkozói tevékenységgel párosult befektetés/jövedelem — adójának emelése visszafogja a befektetési kedvet. Azt sem nehéz belátni, hogy a munkavállalok jövedelemadójának emelése, pénzbeli társadalmi juttatásainak növekedése előbb utóbb maga után vonja a bérek és a bérközterhek növekedését. Erre pedig a versenyben levő vállalkozó e költségek, azaz a foglalkoztatottság csökkentésével, a munkamegtakarító beruházások erőltetett bevezetésével, a munkaigényesebb termékek kínálatból való törlésével válaszol. A magyar gazdaságban a foglalkoztatást gyors szerkezetváltoztatás és műszaki, csomagolási, stb. újítások közepette kell bővíteni. Ilyen feltételek között a vállalkozást terhelő legfontosabb közvetlen (úgynevezett egyenes) adó mérséklése, új kapacitások üzembe helyezése esetén meg a befizetések egy részének a visszatérítése is indokolt. S ha a hazai össztőkén bellii ajelenlegi 3-4 százalékról 20-ra akarjuk emelni a külföldi működő tőke arányát, akkor nem a külföldiek kedvezményeinek mérséklésével egyenlíthetjük ki a belföldi tőke hátrányát, hanem fordítva: a magyar tőkést kell felhozni a külföldiek kedvezményeinek szintjére. A feltaláló életeleme a beruházási fellendülés. Ekkor valósulnak meg tömegesen — s ezzel feltalálói dijat hozóan — a találmányok. Ha az újítások iránt jelentősen nő a kereslet, ugrásszerűen megnőnek az ebből származó jövedelmek, s akkor az adó utáni nagyobb nettó jövedelem nem teszi viszály almájává a jövedelmet. Amíg azonban alacsony a kereslet szintje, nem volna szabad az újítók kedvét szegni. Ismeretes, hogy a fogyasztási adók nem igazodnak a jövedelmekhez, nem veszik figyelembe a családok között a teherviselő képességében, az eltartottak számában, tehát költségeiben meglévő különbségeket. A szociális szempontok és a jövedelmi arányok szabályozása szükségessé teszi az egyenes, tehát a személyi vagy vállalati jövedelmet közvetlenül megragadó adókat. Sokáig az egyenes adók, elsősorban a személyi vagy összevont (családi) jövedelemadók progresszivitása volt általánosan elfogadott követelmény. Kiderült azonban a progresszivitás teljesítmény-visszatartó hatása, ami miatt jövedelmek sem jönnek létre, a társadalmi adóztatható összejövedelem kisebb. Mindez azt jelenti, hogy a pénzügyminiszternek címzett javaslatok, követelések voltaképp egymásnak vannak címezve, többségük közvetve vagy közvetlenül felesel egymással. Változtatni, illetve fenntartani az adóterhek valamiféle megoszlását nagycsaládosok és egyedülállók, találékonyak és kivitelező típusú emberek, tulajdonosok és munkavállalók, a fogyasztói és a munkavállalói létforma között — miközben világos, hogy a nagyobb adó utáni munkajövedelem és a vállalkozó terhének növekedése a munkahely létét kérdőjelezi meg... együtt vagy egyidejűleg mindez megoldhatatlan. Látnunk kell, hogy adott költségvetési kiadások mellett csupán az adóterhek egy- másrahárításáról lehet szó. Hatékonyan, konszenzussal adót mérsékelni csak a költségvetési kiadások csökkentésével lehet. Tegyük hozzá: az állam szerepének ezzel együttjáró csökkenése egyszersmind azzal az egészséges következménnyel jár, hogy több és tágasabb tér nyílik a magánkezdeményezés előtt. B. T
