Heves Megyei Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-16 / 243. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. október 16., szerda „Mindent mélyen megfontolva” Széchenyi „...én mindent mélyen meg­fontolva, a magyar nemzet leghí­vebb fiaként tettem, s a következ­ményekért... a mindenható Isten előtt is vállalom a felelősséget!” Ezek Széchenyi István szavai — a drámán innen és a drámán túl. A „legnagyobb magyar” születésé­nek kétszáz éves évfordulóját a győri Kisfaludy Színház azzal tette még hangsúlyosabbá, hogy bemutatta az ugyancsak nagy magyar gondolkodó, minden ízében politikus alkat Németh Lászlónak Széchenyiről szóló drámáját. A reformer Széchenyi István életrajzi adatai ismertek. Csak a vég előtti mozzanatokat idézzük ide: tíz évvel a szabadságharc le­verése után, és tíz éve mar a döb­lingi elmegyógyintézetben egy, a Bach-rendszer eredményeivel dicsekvő röpiratra (Rückblick) válaszolt a Blick auf den anony­men Rückblick (Pillantás a név­telen visszapillantásra), Lon­donban, név nélkül megjelente­tett írásával. A röpirat miatt rendőri zaklatások indultak elle­ne, mire ő 1860. április 7-ről 8-ra virradó éjjel véget vetett életé­nek. Túl ezen a tragikumon is minden egyéb ismert róla, de a kemény összefüggések, a végső döntéshez elegendő indokok hol találhatók? Mennyi a rejtély akár az áldozatos életben, akár a lé­lekben? Széchenyinek nincs olyan sze­mély szerinti ellenfele, akivel a dramaturgia szabályai szerint meg kellene mérkőznie, akár életének utolsó mozzanatában is. Kérdezem tehát a győri — in­formációnk szerint is nagy sikerű — Széchenyi-darabfelújítás ren­dezőjétől, Gáli Lászlótól, a Gár­donyi Színház igazgatójától: va­lóban drámai hős-e Széchenyi abban az értelemben, ahogyan a mai néző Shakespeare vagy Schiller, netán Lessing hőseit el­képzeli? — A klasszikus európai dra­maturgia szabályai szerint Szé­chenyi nem a szokásos hősi alak­zat. Az ő harcának végkifejlete nem az, hogy ellenfelei vagy akár egyetlen ellenfele is nyílt színen kialakult harcban semmisítsék meg őt, hanem a saját lénye belső ellentmondásai ejtik őt csapdá­ba. Széchenyi hasonlítható-fog­(11/1.) ható a görög tragédiák hőseihez, főleg Oidipuszhoz, ahol a hős a végzet csapásai alatt pusztul el. De ezeket a csapásokat saját ma­ga idézi a saját fejére. Németh László a hős megmintázása kap­csán, az ősbemutató alkalmával a Széchenyit alakító Tímár Jó­zsefnek instrukciós levelet írt, műelemzést adott általában az ő hőseiről, és abban kifejti: az ő hősei külső ellenfelek nélkül vív­ják meg harcaikat, csatáikat, oly­kor kegyetlen ütközeteiket. Mert doppelgangerek, dramaturgiai- lag is jól használható kettős én­változatuk létezik, a vívódás bennük zajlik le, az a végzetük, hogy belső érvrendszereik mel­lett vagy azok ellen döntsenek. Tudják, hogy a sors, a végzet út­jába sodródott emberek ők, er­kölcsi és szellemi erejük teljes megfeszítésével küzdenek az életben maradásért, erkölcsi igazságuk életben tartásáért. Addig viaskodnak, amíg a hurok be nem zárul, rájuk nem szorul. Ez a hős azt az erkölcsi értékren­det, egyáltalán az emberi élet ér­tékeit, amikért élt, amiket tettek­ké formált, nem hagyja, nem hagyhatja megsemmisülni. Itt az öngyilkosság nem menekülés, de megvédése a sors által fogalma­zott renden felül álló, azt megha­ladó erkölcsiségnek, ezért is olyan katartikus hatású ez a „bu­kás.” Ebben a bukásban emeli magasra a hős a maga erkölcsi maximáit. Létezik tehát olyan dráma, amelynek tengelyében a konfliktust egyetlen alak hor­dozza: különösség a magyar drá­mairodalomban. Németh Lász­lóról kevesen tudják, hogy a XX. századi dráma nagy megújítója. Míg Tamási Áron forradalmasí­totta dramaturgiájával a magyar színházat, Németh László szelí­den és tudatosan visszatért a gö­rög mintákhoz, amikben a sors ütközik meg a hőssel. Elsősor­ban a szophoklészi drámához és a modern szerepelmélethez. — Akkor hát — végigtekintve Széchenyi egész életén 1791-től 1860-ig — a felkészülés éveit le­számítva mindent tudatosan vál­lalt, azt mondhatnánk, készült erre a sors elébe álló szerepre? — A modem pszichológia is­meri a tételt, Pirandello csaknem minden művében ragaszkodik is (Széchenyi arcképe) hozzá maradéktalanul, hogy az igazi hősben fut le a belső küzde­lem, amelynek végén ott a kike­rülhetetlen megoldás. Az tudni­illik, hogy a szerep ránő az em­berre, sót önálló életet kezd élni, kettős élet jelenik meg. Döbling- ben, a levert szabadsagharc után Széchenyi körül politikai, rend­őrpolitikai, krimibe illő kordon húzódik. Felmerül benne a „ki­vagyok- én?” döbbenetesen fon­tos kérdése. Nyilván megkérdez­te magától számtalanszor: mi volt az életem? Naplója tanúsága szerint egész életen át Nessus- ingként szorítóan égette az ön­vádló gyötrelem: a forradalmat, a véráldozattal járó szabadság- harcot ő zúdította rá a nemzetre. Süllyedő hajónak látta már a márciusi forradalom Magyaror­szágát is, de becsületből rajta maradt a „gályán”. Olyan szere­pet játszott — kitűnően —, amely- lyel nem azonosulhatott. Ez a belső tartalom, ez a kínzó fe­szültség folytonosan jelen van sorsában. Ezt a túlérzékeny lel­kiismeretet gyújtja fel és ennek lángjait locsolja olajjal a műben is Goldmark doktor, az „elme­gyógyintézeti Jágó” a gyötrő Széchenyi-Othello kezelésében: a bűnös Nárcisszusz tetszelgésé- nek tartja Széchenyi nemzetéb- resztő és vezető szereplését. Ezt a véleményt utasítja a főhős a mottóként is idézett szavakkal, hitet téve a vállalt történelmi hi­vatás, szerep őszintesége, igazsá­ga és megszenvedett volta mel­lett. Noha belátja, hogy Gold- marknak is igaza van—hogy len­ne, hiszen Goldmark nem más, mint a vergődő lélek másik énje, a kivetített lelkiismeret —, mert valóban képes szeretteit is felál­dozni a szent ügyért. Fiát eszkö­zül használja a londoni küldetés­nél, sejti is, hogy halálos vesze­delembe döntheti, mégis kéri őt, fiát, nem intézkedhetik másként, mert neki az elébe rajzolt végzet­szerű úton végig kell mennie. Amíg mehet. Tudta, hogy ha hi­bázik, akár egy lépést is elvét eb­ben a valóban vérre menő sakk­partiban — a hasonlat a hős miatt és előéletével kapcsolatban halá­losan konkrét, állandóan aktuá­lis —, tehát minden döntését ezerszer újra kellett mérlegelnie, mert nemcsak az ő élete, hitbizo­mányi javai, családja, nemzeté­nek sorsa forgott kockán: olyan erkölcsi javak, amik őt minősí­tették erre a szerepre, a bonyo­lult feladatra. Ehhez fejlett bele­élő készség, igencsak kifinomult „sakkozási” hajlam volt kívána­tos. — Az erkölcsi tisztaság, a minden döntést megelőző és kö­vető bűntudat, a felvállalt eszme alapozzák meg ezt a „nem drá­mai hőst”, aki gondolataival a megjelenítést olyan mértékben képes felerősíteni, hogy halálá­ban, halálával a megrendülésig, a katarzisig emeli a nézőt. (Folytatjuk) Farkas András Í me, egy újabb második rész. Csodálkoztunk volna, ha nem készí­tik el a „Highlander kettőt”, az első sikerén felbuzdulva, hisz maga a tény, hogy a hegylakó halhatatlan, előrevetítette a sejtést: bizony, ez még feltámad. Ismét be kellett látnunk: az amerikai filmpiacot nem a művészi kifejezés igénye, hanem a kasszasiker mozgatja. Ha már egy­szer kitaláltak valamit, addig nem nyugszanak, míg a legeslegutolsó lehetséges bőrt is le nem nyúzzák róla. Az első rész mesés volt, fantasztikus elemekkel tűzdelve. A múlt­ban játszódott, tele romantikával, korhű jelmezek, vágtázó lovak — elandalítottak rendesen. Ez most tömény sci-fi, és itt-ott akad benne valami meseszerű. Az egyedüli romantikus vonás — mármint, hogy az ember szereti látni az eget, azt a semmihez nem hasonlítható „kék­séget” — nos, ez se valami korszakalkotó, eredeti ötlet. Átmossa az agyunkat ez a film, most, hogy írom ezt a jegyzetet, már fél órája nem írok semmit — bár ez így, a szövegben nem tűnik fel —, gondolkodom, hogy valójában mit is láttam, de nem sok minden jut eszembe. Csak az, hogy volt egy pajzs, amit emberek gyártottak, azért, hogy megvédjék magukat a káros sugaraktól, aztán ugyanezek az emberek rájönnek, hogy nincsenek is káros sugarak, de a pajzs ad­digra már hasznot hoz, sápot lehet érte szedni, úgyhogy a lerombolás nem mindenkinek az érdeke. Van tehát konfliktus: a pajzs. De van egy másik is, a hegylakó sorsa, akit már megint nem hagynak meghal­ni, vissza kell fiatalodnia, pedig látszólag a pokolba kívánja az egész édes életet. Csak látszólag, mert beleszeret egy nőbe, és olyankor már nem nagyon akarnak meghalni az emberek (legalábbis a filmeken...). Az egyetlen, ami tartósan megmaradt bennem — mert ez az előb­bi bekezdés csak zizeg itt a fejemben, de amúgy semmi érzelem —, az egy ember. És nem a szívdöglesztő Christopher Lambert, dehogy. Sean Connery az, aki miatt érdemes mégis végignézni a filmet. Le­nyűgöző, ahogyan csak az arcával, vagy csak a szemével, vagy csak a homloka összeráncolásával elmond mindent, amit egy színész el­mondhat. És még ennél is többet tesz — nem tudom, miféle képessé­gekkel van megáldva —, mert egyszerűen felvidul, aki ránéz. Sugárzik belőle az öröm. Talán sajnálhatjuk, hogy állandóan akciófilmekben látjuk, talán jó lenne, ha egyszer Hamlet vagy III. Richárd lehetne — annál is inkább, mert ha ő egy filmben Hamlet, akkor biztos, hogy nem egy újabb őrületes sci-fit látunk. (Legalábbis bízzunk benne...) Doros Judit In memóriám Ratkó József / Uj pódiumegyüttes: az Irodalmi Vándortársulat „Szeretném megírni a sírfeliratomat” Hamiltoni látogatás a 75 éves Tűz Tamás költőnél A megyében — Eger, Gyön­gyös, Hatvan működési gócpon­tokkal — új pódiumegyüttes ala­kult, Irodalmi Vándortársulat névvel. A névsorból tudjuk, hogy ez a baráti kör csak újjá­épült azokból — a fiatalabb vers­mondók csatlakozása után —, akik az elmúlt évben Egerben, Gyöngyösön, Hatvanban és a megye más helységeiben is híve­ket szereztek a pódiumműsorok­nak, a vers, a zene, a széppróza, az együtt eltöltött órák, szellemi izgalmak ügyének, Nyugat-mű­soraikkal. Azt nem mondanánk, hogy az újrakezdés verejtékes munkáját a közönség nagy érdeklődéssel jutalmazta volna. Ügyetlenked­tek a figyelemfelhívással is, elhit­ték ezek az önzetlenek, Szívós József és csapata, hogy az első hí­vó szóra megmozdulnak a fiata­lok, azok tanárai és mindazok, akiket eddig az irodalomnak at­tól a vonulatától idegenített el egy levitézlett kultúrpolitika, amely a nemzet, a nyelv valódi nagyjait jelenti. Ma kezdünk el igazán idézni Kölcseytől, Ber­zsenyitől, Csokonaitól, Vajdától — Petőfiről, Aranyról, Adyról, József Attiláról, Illyésről nem is szólva —, ahogyan és amit az án- tiidőkben ismételgetni, szállói­geként citálni szoktunk. Az Irodalmi Vándortársulat első fellépésekor Ratkó Józsefet viszi közönség elé: líráját és ver­ses drámáját, a Segítsd a királyt! Kérdezhetik talán az olvasók kö­zül is többen: miért nyitnak ép­pen Ratkóval, az ő István-drá- májával, amikor annyi de annyi pótolnivalónk akad Balassitól kezdve a magyar líra gyöngysze­meiből? A válasz kézenfekvő­nek tűnik, ha túltekintünk a szű- kebb irodalmi és előadói szem­pontokon. A magyarság, a nemzet ezek­ben az években nehezen elvisel­hető konfliktushelyzeteken kényszerül átvergődni, nem te­het mást, mint fogódzókat keres, erkölcsi példaszerűségeket, nagy egyéniségeket, akik a közös gon­dolkodást, a tettekre vivő buzdí­tást erősíthetik. így kapcsolnak vissza a rockzene mai hívei Szent Istvánhoz, így Ratkó is innen mentett már akkor elmélkedni- valót a drámájához, amikor még a Kádár-korszak tartott. És ezen nincs csodálkoznivaló. A har­mincas években Sík Sándor írt drámát első királyunkról, most emelték ki a feledés homályából Ágoston Julián ciszterci szerze­tes-tanár regényét az Árpádok nagy fiáról. Az európaiságot, a kereszténységet ütközni vélik so­kan Istvánban azzal a múlttal, amit Ázsiából hoztunk. Herczeg Ferenc Pogányokja ugyanazt a gondolati gerincet hordozza, mint Ratkó verses színpadi mű­ve. De hát hol is van a szabadság, a döntés kulcsa egy nemzet éle­tében, köznapi és ünnepi pilla­nataiban hová is nyisson? Kutat­hat-e a mai magyar azokban az időkben azzal a reménnyel, hogy a válasza a bölcsek kövére talál­jon? Az Irodalmi Vándortársulat tagjai szereplésükkel teszik fel a kérdést. Csak annyit vállalnak, hogy a szép szó erejével ébreszt- getik megfáradt vagy kicsit meg­kínzott lelkiismeretünket. És ez nem kevés. (f. a.) „Ide jutottam, lássátok! A nyomorba! Mikor tábori lelkész­ként a kassai hadtestbe osztot­tak, mikor Győrből elindultam, majd orosz hadifogságba kerül­tem, a rettenetes nyomorba, nem hittem, hogy lesz még életemnek ilyen rossz szakasza. Itt nyomo­rékokkal, öntudatlanokkal élek. Ott hulltak az emberek körülöt­tem, mint a legyek, élethiány, be­tegség, hideg tél szedte az áldo­zatokat, majdnem elpatkoltam én is. Tífusz támadott meg. Isteni gondviselésből megmaradtam, nem fagytam meg. Fogságom naplójában megír­tam minden szenvedésemet. Megjelentették és kiadták Los Angelesben 1959-ben, verses­kötetben. Eddig 20 könyvem je­lent meg, s csak egy válogatott. Címe: Hét sóhaj a hegyen. A Kortársban jelenik meg legtöbb írásom, még ma is. Nézd, itt az utolsó. Az 1991. 3. számban kö­zölték. Ez egy teijedelmesebb vers, nem kis szösszenet, melyre gyógyszerezett életem determi­nál. Igaz, most sem tudok megír­ni egyszerre ilyen hosszú költe­ményt, többször kell nekiugra- nom. De hát Arany János sem egy nap alatt írta meg a Toldit. Lelki, fizikai állapotom semmit nem javul, hiába a reggeli tűszú­rások, s az inzulin a cukorbajra. Betegségem nem lehet függvé­nye a gondolatok sorokba önté­sének! Daide is állandóan nyo­morultul érezte magát, mégis szép verseket írt. Leülök, és elkezdem, és utána jön a többi. Nem tervezek előre, témát nem írok. Minden jön, ha jönni akar. Hogy mit szeretnék még megfogalmazni? A sírfe­liratomat. Kőbe? Fába? Már­ványba? Nem tudom. Elégetnek úgyis, mert itt így csinálják. Az­tán betesznek a kápolna falába. Oda kell ez a négysoros, amúgy Pilinszky módra. Erősen foglal­koztat ez a gondolat. Nem az el- búcsúzás gondolata, nem az. Én régen megbékéltem magammal. Csak a politikával nem sikerült eddig. Ezzel a hülye amerikaival, kanadaival és az otthonival. Ké­pekben a hülye szót nem tudom megfogalmazni. Mit akarsz azzal a hosszú versemmel, melyet a ke­zedben fogsz? Csak nem akarod elolvasni? Rosszul leszel, és be­visznek a kórházba. Nem férsz a bőrödben! Inkább olvasd el ezt a levelet. (Tűz Tamásnak, Magyar író- szövetség rendkívüli tagjának, Tűz Tamás a hamiltoni gyógyintézetben 1991. Kedves szeretett Tűz Ta­más! Későn jutottam a felisme­réshez, hogy 75. életévét mosta­nában töltötte be. Talán a szívből jövő jókívánság nem veszti érvé­nyét. Isten áldását kérem a Hét sóhaja hegyen című versek írójá­nak, bár Isten nem szorul az én közbenjárásomra, szereti önt és a tenyerén hordja. Megbecsülé­sünk és ragaszkodásunk jeléül küldjük, s kérjük, fogadja el a mellékelt kék könyvecskét, amely a Magyar írószövetség rendkívüli tagjaként köszönti önt a magyar irodalomban. Remélem, nincs ellenére. Su­garas nyarat, gyümölcsös őszt kí­vánok! Szeretettel: Jókai Anna író, a Magyar írószövetség elnö­ki jöttök, az is ajándék, de megértitek, ez az utóbbi idők legszebb ajándéka volt. Jön Göncz Árpád is, talán megláto­gat minket itt a faluban. Hogy milyen sóhajok vannak a lelkem­ben? Már csak egy, a nyolcadik sóhaj. Imigyen: hah! Ez az utolsó sóhaj lesz. Sziki Károly Ahol a költő ma éli mindennapjait A hegylakó visszatéi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents